Kácsor Zsolt: Lacika és a dögevők

Publikálás dátuma
2018.08.04. 12:00
Illusztráció
Fotó: Népszava
Hát ki vagyok én, csak egy tompa agyú férfibeteg, aki angolul és franciául se tud rendesen, csak játssza folyton az eszét.
A pszichiátrián egy asszony ült velem szemben, hatvan évesnek tippeltem, de hetvennek nézett ki, mert megviselték a dögevők. Ezt tőle tudom, igaz, nem nekem mondta, hanem egy Lacika nevű embernek telefonon. Várakozás közben ugyanis telefonált, s bármennyire igyekezett lehalkítani a hangját, minden szavát érteni lehetett, mert a pszichiátrián a váróterem igazából nem terem, hanem egy szoba, csak egy nagyobbacska szobácska, ahol a betegek szorosan egymás mellett ülnek, s közben izzadnak, sóhajtoznak, nyögnek. Igyekeznek csöndben maradni, s általában nem beszélnek. Kivéve most ezt a nőt, aki azt suttogta a telefonba, hogy megviselik a dögevők. – Itt köröznek körülöttem a dögkeselyűk, és azt lesik, hogy mikor döglök meg – hadarta keserűen, mire igyekeztünk úgy tenni, mintha nem hallottunk volna semmit, mert ha meghallottunk volna bármit is, akkor reagálnunk kellett volna. Elvégre le lettünk dögkeselyűzve, holott egyáltalán nem köröztünk a váróteremben, csak ültünk a helyünkön, és vártunk a sorunkra. Légkondicionáló nem volt a helyiségben, így hát dőlt rólunk az izzadság, ez a nő azonban, akinek a dögevők a halálára lestek, mit sem törődött a hőséggel: a kánikula dacára szürke kardigánt viselt, az ölében meg egy tömött nejlonszatyrot tartott, ami ugyancsak melegíthette. Nem értettem, hogy miért nem segít magán, hogy miért nem rakja le a szatyrot legalább. – Képzeld el, Lacika, egyfolytában hallom a hangjukat, úgy kárognak ezek a dögök a fejemben, mint a varjak – suttogta a nő, és rekedt hangját a falakról öblösen verte vissza a mi saját csöndünk. Mellettem az egyik beteg megint megnézte a papírjait, immár úgy ötvenedszer. Míg szemben egy másik beteg az okostelefonjába temetkezett, és olyan szigorú képet vágott, mint akinek egy roppant sürgős jelentést kell elolvasnia. Pedig láttam a szeme rebbenésén, hogy hall ő is minden mondatot. – Nem tudom elviselni, Lacika, egyszerűen nem tudom tovább elviselni. Itt köröznek a fejem körül a dögevők, és bárhová megyek, követnek – sutyorászta az asszony, és olyan meggyőző volt a hangja, hogy már láttam is körülötte a madarakat. Aztán a magam számára is egészen váratlanul azon kezdtem tűnődni, hogy a dögevőt vajon miképpen mondják angolul és franciául. De nem tudtam. Jellemző a léhaságomra és az ostoba fejemre, hogy nem elfelejtettem ezeket a szavakat, hanem valószínűleg meg sem tanultam. Hiába, meg kellett volna rendesen tanulnom mindkét nyelvet, de most már késő. Dögevő, dögevő. Angolul vélhetően latinos hangzású szó lehet, nem tudom, miért, de magamban erre jutottam. Majdnem elővettem az okostelefonomat, hogy megnézzem a szótárban, aztán lemondtam róla. Nem kell mindent rögtön tudni. A dögevőnek franciául egészen biztosan roppant dallamos szónak kell lennie, mert a franciáknál minden gyönyörűségesen hangzik, ők még a szemetest is olyan szépen mondják, hogy eláll az ember lélegzete: la poubelle. Ezt véletlenül megtanultam, és nem felejtettem el. Van benne szépség, úgy értem, tényleg. Ráadásul a szemetes a franciában nőnemű szó, amit a pszichiátriai váróban hirtelen kissé igazságtalannak éreztem a nőbetegekre nézve. Arra a nőbetegre nézve is, aki a sírás határán nyöszörögve azt mondta a telefonba: – Segíts, Lacika, mert én ebbe beledöglök. Nem tudom, hogy Lacika mit válaszolt, de biztosan hosszan magyarázott, mert a nő is hosszan hallgatott, s közben előkotort egy zsebkendőt a teszkósan megtömött nejlonszatyrából, majd sokáig törölgette a szemét. Kezdtem ezt az ismeretlen Lacikát megszeretni. Először azt hittem, hogy ennek az asszonynak a fia lehet, de most már meg voltam győződve róla, hogy a szerelme. Nem, nem a férje, hanem a szerelme. S talán új kapcsolatról lehet szó, annyira újról, hogy ez a nő még itt sem képes meglenni a Lacikája hangja nélkül. Azon tűnődtem, hogy ez a Lacika vajon hogyan nézhet ki, és arra gondoltam, hogy becsületes arcú zöldség-kiskereskedő lehet, közel a nyugdíjhoz, aki még mindig napi tíz órát dolgozik a piacon, ahol a nővendégeket következetesen „drágámnak” szólítja, a férfiakat pedig „kedves uramnak”. És ezzel az asszonnyal, aki körül a dögevők károgva köröznek, bizonyosan nagyon türelmes. Én nem volnék vele az, de hát ki vagyok én, csak egy tompa agyú férfibeteg, aki angolul és franciául se tud rendesen, csak játssza folyton az eszét. De ez a Lacika… Ez egy komoly ember lehet. Nem olyan, mint én. Ez kitart a szerelme mellett a dögkeselyűi ellenére, és türelmesen, komolyan, aggódva meghallgatja, ha panaszkodik. Itt tartottam gondolatban, amikor nyílt az ajtó, s beszólították végre az asszonyt, mire az gyorsan belepuszilt a telefonba, elbúcsúzott Lacikától, majd fölállt, és bement az orvosi szobába. Nem állítom, hogy a várakozók némelyikéből nem hangzott föl egy-egy megkönnyebbült sóhaj. Én azonban már sajnáltam, hogy nem hallgathatom őt tovább. Istenem, milyen jó lesz majd nekik együtt otthon. Este, ha majd Lacika a munkából hazatér, csak ülnek a nagyszobában kettesben, fogják egymás kezét, és nézik, nézik a lassan köröző dögevőket. 
Szerző
Témák
pszichiátria
Frissítve: 2018.08.04. 12:17

Forgács Imre: Világ netezői, egyesüljetek!

Publikálás dátuma
2018.08.04. 09:00
MARABU RAJZA
Ma már sokan osztják azt a véleményt, hogy a hirdetési piacok átláthatóságát és a fogyasztók védelmét a jognak kellene biztosítania.
Jennifer Lyn Morone, amerikai szobrász és aktivista „adatrabszolgaságnak” nevezi a kort, amelyben élünk. Ma már világszerte több milliárdra tehető az internetfüggők száma, akik lelkesen adják át személyes adataikat a közösségi média óriásainak, cserébe  az ingyenes online-szolgáltatásokért. Ezzel lényegében lemondanak arról a jogukról, hogy ellenőrizzék a profiljuk üzleti vagy bármilyen egyéb célú hasznosítását. A The Economist 2018. július 7-ei cikkében a Cambridge Analytica botrányára is emlékeztet: az amerikai elnökválasztás befolyásolása érdekében mintegy 87 millió választópolgár adatait értékesítették. A hetilap a gazdasági háttérrel kapcsolatban felveti azt a jogos kérdést, vajon a Facebook és a Google üzleti modellje meddig lesz még fenntartható? E két világcég csak 2017-ben mintegy 135 milliárd dollárt kasszírozott azoktól a vállalatoktól, amelyek célzott (és általában nem igényelt) hirdetésekkel bombázzák a netezőket. Morone mellett például a Yale Egyetem kutatója, Glen Weyl is méltányosnak tartaná, ha Zuckerbergék fizetnének a szolgáltatásaikat igénybe vevőknek  a személyes információk üzleti célú hasznosításáért. Aligha vitatható, hogy a 21. századi gazdaságban az „adat” legalább olyan értékes, mint a „munka” volt az ipari kapitalizmus 19. századi megszületése idején. A tanuló robotok nem önmaguktól lesznek bámulatra méltóan okosak. A működésüket vezérlő algoritmusok programozói százmilliók adatait, szokásait, társadalmi kapcsolatait építik be csodálatos gépeikbe. A fejlett országokban a munkásmozgalomnak jó száz év alatt sikerült többé-kevésbé elfogadható munkabéreket kiharcolnia. A baloldal e példát követve akár újraépíthetné önmagát: valamilyen térítés ugyanis az adatgazdaság „kizsákmányolt” fogyasztóinak is járna. Az internet és a mesterséges intelligencia közérdeket védő szabályozása még csecsemőkorát éli. Az Európai Unió azonban az általános adatvédelmi rendelettel (GDPR) és a digitális gazdaság adóztatási tervével már megtette az első bizonytalan lépéseket. Globális harc a figyelemért A felmérések szerint a földlakók meghatározó része kizárólag a közösségi médiából tájékozódik. A neten töltött idővel arányosan és minden kattintással az óriáscégek hirdetési bevételét növelik, ezért azok a felhasználók figyelmének tartós lekötésében érdekeltek. Maga Tim Berners-Lee, az internet feltalálója figyelmeztet arra, hogy aggasztóan rossz irányba mennek a dolgok. A keresőmotorok algoritmusa ugyanis – anélkül, hogy tudnának róla – minden netezőről tökéletes képet alkot. Paradox módon maga a lájkolás a legkiválóbb eszköz a profilalkotáshoz. József Attila fájdalmas jövendölését („Aktába írják, miről álmodoztam”) valójában a Facebook és a Google programozói váltották valóra. A virtuális valósággal üzletelő médiacégeknek globális méretekben kell a felhasználók figyelméért versenyezniük, miután ez az „áru”, amit eladhatnak a hirdetőknek. Így nem túlzás, ha Tim Wu, a Columbia Egyetem tanára már a „figyelemgazdaság” (attention economy) létrejöttéről beszél. Számára – többek között – az sem szimpatikus az új üzleti modellben, hogy szupersztárjai adót legfeljebb a székhelyükként megjelölt országokban hajlandóak fizetni. Tim Berners-Lee is azok közé tartozik, akik szerint a Facebook és a többiek csak szabályozással kényszeríthetők némi önmérsékletre. Üzleti érdekeik például a hamis hírek (fake news) terjesztőivel szembeni valódi fellépést is akadályozzák. Minél meglepőbb, minél szélsőségesebb a közvetített tartalom, annál többen kattintanak rá, s a tömeges megosztás is a hirdetési bevételeket növeli. Az üzleti modell a politikában máris pusztít: az amerikai történelem talán legbutább elnökét a világ jórészt a közösségi médiának köszönheti. Az egyes választói csoportok számára megtervezett, célzott kampányok (targeted advertising) ugyanis a gátlástalan manipuláció eszközei. Az sem jogsértő, ha ugyanattól az elnökjelölttől minden választó csak a neki szimpatikus politikai üzeneteket kapja. Nem tilos mondjuk a New York-i tanároknak a gazdagok megadóztatását ígérni, s egyúttal adócsökkentéssel győzködni a texasi farmereket. Márpedig ez aligha nevezhető az internet korlátozásoktól mentes, „valóban demokratikus” közösségének. Mit tehet a jog? Viszonylag keveset, mert a globális gazdaság szabályozásában sincsenek csodaszerek. A netezőktől aligha várható, hogy valamiféle tiltakozó osztállyá szerveződjenek. Ellenkezőleg: a felhasználók százmilliói valósággal tobzódnak a virtuális valóságban. Akár órákat is eltöltenek naponta az új interaktív csodákat nyújtó felületeken. Vannak viszont olyan jogterületek, amelyek művelői – nemzetközi összefogással – többet tehetnének a fogyasztók védelméért.  Ilyen például a versenyjog, amelynek közismert feladata, hogy megakadályozza a piaci monopolhelyzetek kialakulását. A fúziós szerződéseket például azért vizsgálják a versenyhatóságok, hogy a piaci erőfölénnyel kevésbé élhessenek vissza. A hagyományos megközelítésben azonban az állami beavatkozás csak akkor indokolt, ha a monopolhelyzet a fogyasztónak pénzben mérhető károkat okoz (például többet kell fizetnie a termék vagy a szolgáltatás megvásárlásáért). Márpedig a Facebook-függők a kedvencek képeinek megosztásáért vagy a lájkolásért köztudottan nem fizetnek. Így az amerikai Szövetségi Kereskedelmi Bizottság 2012-ben zeneszóval jóváhagyta a Facebook és az Instagram fúzióját, mondván hogy a két cég egyesülése nem hozta hátrányosabb helyzetbe a fogyasztókat. A digitális monopóliumok miatt azonban a versenyjogot a „figyelemgazdaság” megváltozott viszonyaihoz kellene igazítani. A szerződés jóváhagyása után ugyanis a korábbi 30 millió Instagram-felhasználó neten töltött ideje már a Facebook hirdetési bevételeit gyarapította. Vagyis a piaci erőfölénnyel való visszaélés az ingyenesség ellenére is megállapítható lenne.  Ma már sokan osztják azt a véleményt, hogy a hirdetési piacok átláthatóságát és a fogyasztók védelmét a jognak kellene biztosítania. Az Európai Bizottsággal folytatott vitában például megalapozatlan a Google érvelése. A vállalat azon az alapon tagadja meg a keresőmotorok algoritmusának kiadását, hogy azok üzleti titoknak minősülnek, melyeket a versenyhatóság sem ellenőrizhet. A Bizottság a Google-al más frontokon is küzd. A napokban 4,3 milliárd eurós bírságot szabott ki a világcégre, miután a mobilgyártóknak a saját alkalmazásai telepítését írta elő. Talán a „figyelemgazdaság” modellje sem örökéletű: sokan javasolják például, hogy a netezők – szerény előfizetési díj ellenében – ellenőrizhessék a személyes adataik felhasználását. Az Európai Unió általános adatvédelmi rendelete egyelőre csak a hozzáférést próbálja meg jogi eszközökkel biztosítani. Az EU nem adja fel Az adatvédelmi rendelet több éves tagállami felkészülés után, május 25-én lépett hatályba: a nemzeti hatóságoknak Európai Adatvédelmi Testületet kell létrehozniuk. Az új jogszabályt az EU-ban szolgáltatást nyújtó valamennyi vállalatnak alkalmaznia kell, még akkor is, ha székhelyüket az Unión kívül jegyezték be. A rendelet egyik kiemelt célja, hogy a polgárok ne csak tájékozódhassanak személyes adataikról, hanem azok tárolásának megszüntetéséről is rendelkezhessenek. Az adathordozáshoz való jog azt jelenti, hogy a felhasználó a személyére vonatkozó információkat az egyik vállalkozástól a másikhoz is átviheti. A vállalatoknak a polgárok számára kockázatos adatvédelmi incidenseket mostantól jelenteniük kell a hatóságoknak. A szabályok megsértése esetén akár 20 millió eurós, illetve a vállalkozásoknál azok világszintű éves árbevételének 4 százalékát elérő gigabírságok is kiszabhatók. Biztató, hogy az Európai Bizottság új intézkedéseket javasol annak érdekében is, hogy a digitális vállalkozások méltányos adót fizessenek az Európai Unióban. Az online vállalatok fizikailag nincsenek jelen a tagállamokban, márpedig a társasági adó kivetését általában a telephely létéhez kötik. Az új kezdeményezésben ezért javasolják a „digitális jelenlét” fogalmának bevezetését. A telephellyel nem rendelkező cégeknek is kellene társasági adót fizetniük például olyan esetekben, ha egy adóévben 100 ezernél több felhasználóval rendelkeznek az adott tagállamban. A „figyelemgazdaságról” elmondottak alapján egy másik adótípust akár forradalminak is nevezhetnénk. A Bizottság olyan jövedelmekre javasolja új adó kivetését, amelyek az online hirdetőfelületek értékesítéséből, illetve a felhasználók adatainak üzleti célú hasznosításából származnak.  Az általános adatvédelmi rendeletet szakmailag sokan bírálják, de gyakorlati alkalmazását egyelőre nem ismerjük. A digitális adóreform nagy áttörést jelentene, bár nyilvánvalóan növelné az amúgy is meglévő feszültségeket az Egyesült Államokkal. Egy dolog azonban biztos: a 21. századi internetes gazdaság nemzeti szinten nem szabályozható. Az „Amerika mindenekelőtt” vagy az „Erős és büszke Magyarország” csak szánalmas populista frázisok, amelyek a tudatlanságról szólnak. 
Szerző
Témák
internet
Frissítve: 2018.08.04. 09:01

Térden Morandi előtt

Publikálás dátuma
2018.07.29. 15:00

Fotó: Eric Koch
Minden idők legnépszerűbb olasz táncdala született meg 1964-ben. Ilyesmit mindig kockázatos kijelenteni, hiszen kinek mi a legkedvesebb, ám létezik objektív adat: a (Ritornero) In ginocchio da te, azaz a Térden állva jövök hozzád július 11-től tizenhét héten át vezette az itáliai slágerlistát. Ennél hosszabb ideig – 1989-ben és 1990-ben tizenkilenc héten át – csak a Kaoma elnevezésű nemzetközi együttes Lambadája állt a lajstrom élén, mert Olaszországban bevett gyakorlat volt, hogy külföldi dalok is a nyilvántartásba kerülhettek. Hatvannégyben a francia Richard Anthony Chin-chinje hat, a Beatles Please Please Me-je egy hétig volt első, s ugyancsak egyetlen hetet töltött a topon az olasz slágerkészlet klasszikus darabjainak egyike, Gigliola Cinquetti Non ho l'etája. Gianni Morandi dalát annak idején Bobby Solo ugyancsak örökzöld száma, az Una lacrima sul viso szorította meg a leginkább, de az sem nagyon, hiszen „csupán" hét hétig volt listavezető. Abban viszont „döntetlen" alakult ki, hogy mindkét sláger filmcímadó nóta lett még ugyanabban az évben, és a két szirupos, szerelmes mozira csak úgy tódultak a romantikára vágyó olasz fiatalok. A főszerepet persze mindkét filmben a dal előadójára osztották, de az akkor tizenkilenc éves Morandi nem a civitavecchiai stúdióktól vált országos sztárrá. Már két évvel korábban beérkezett Gokart Twistjével és egyéb nótáival; mire impozánsan térdre ereszkedett, már hét kis- és egy nagylemeze volt. Ahhoz képest, hogy nem sokkal korábban még cipőt pucolt suszter édesapja, az Olasz Kommunista Párt elkötelezett aktivistája műhelyében, és cukorkát meg perecet árult szülőfaluja, Monghidoro mozijában, szépen nekilendült... Tehetségén túl azért is, mert kitűnő szerzői voltak. Franco Migliacci az In ginocchio da te című számon kívül olyan emblematikus szerzemények szövegét írta, amilyen Domenico Modugno Volaréja, Nicola di Bari Il cuore é uno zingarója – itthon Koós János énekelte, hogy „szívem egy vándorcigány", miután az itáliai dalok avatott átültetőjének, Vándor Kálmánnak feldobták a labdát – vagy José Feliciano, valamint a Ricchi e Poveri Che sarája volt (nálunk Kovács Kati kérdezte, „mit remélsz?"). Az utóbbi kettő egyaránt az 1971-es San Remó-i fesztiválon hangzott fel, és az első két helyet szerezte meg a „vándorcigány" primátusával. Migliacci amúgy a magyar Vándor itáliai megfelelőjének tekinthető, mert angolszász sikerek sokaságát plántálta át olaszra; ezek közé tartozott a Righteous Brothers You've Lost That Loving Feelin'-je, a Los Bravos Black Is Blackje, Elvis Presley Crying in the Chapelje, a Beatles Come Togetherje vagy később a Gibb testvérek Barbra Streisandnak írt dala, a Woman in Love. Az „olasz" itthon is hódított, Korda György 1964-es kislemezén például Pino Donaggio Giovanéja és a Kicsi római lány is felcsendült, bár az utóbbi hazai kompozíció, Vécsey Ernő és Szenes Iván slágere volt. Abban az időben a Bergendy még a Sorrentói emléket, a Sukiyakit vagy a felejthetetlen Picsi-pacsit, az Illés Little Richard Long Tall Sallyjét, az Atlantis Johnny Kidd és a Pirates Shakin' All Overjét, míg a Metró Roy Orbison Pretty Womanjét, továbbá – a Deák együttessel közösen – a Deák Tamás, Hajnal István szerzőpárosnak a múlt ködébe vesző két remekét, az angolul énekelt, dicséretesen pozitív megközelítéssel alighanem exportra szánt Melody blue-t és Madi-madi-madisont rögzítette korongra. Nem tudni, a kiviteli tervekből mennyi valósult meg, de Morandi számaival nyilván nem konkurált a hazai short play. Az olasz ideálnak összesen ötven millió lemezét adták el, s az In ginocchio da te sikerét leginkább talán a Keresztapa zenéje, a Parla piu piano közelítette meg. (Nino Rota legendás dalát először instrumentális felvételen játszotta a Santo & Johnny formáció, majd a másik Gianni, Boncompagni szövegével énekelte Morandi. Itthon Korda György búgta, hogy „gyöngéden ölelj át, és ringass, szerelem".) Nem tudom, mit szólt hozzá a papa, ám minden jel szerint rengetegen érezték úgy: milyen jó, hogy a cipész fia nem maradt a kaptafánál...
Szerző