Elveszett Paradicsom

Azt, hogy Kuba akár a földi paradicsom (lehetne), tudják a turisták – csak épp a tengerparton túli nyomor láttán kell elfordítaniuk a fejüket –, felismerték az amerikaiak (ideértve a maffiát), és a Batista vezette kubai politikai elit is, amely 1959-ig prostituálta az országot, teletömve a saját zsebét. És alighanem tudja ezt a kubai nép is, amely Fidel Castro vezetésével megdöntötte Batistát, elüldözte a maffiát. Aztán az ország - nem utolsósorban Washington iszonyú politikai tévedései miatt - a kommunista Szovjetunó markában kötött ki.
Annak elemzése az utókor dolga, hogy az egykori baloldali ikon, Fidel Castro miért és hogyan vitte csődbe a Paradicsomot, amelynek monokultúrás gazdasága még csak arra sem volt jó, hogy utólag azt mondjuk: a szocialista modell gazdasági értelemben megbukott. Mert a cukornád szovjet birodalmi exportja modellnek kevés, a megélhetéshez épp csak elég volt. Amikor pedig a keleti rendszerváltozáskor ez a köldökzsinór elszakadt, az ország legendás találékonysága, amely a fél évszázados amerikai autómatuzsálemeket is üzemeltette, kevésnek bizonyult. Az történt, ami:  reformok kellettek, a rendszer pedig alkalmatlan volt erre.
Castrót otthon kezdetben imádták. Hogy hogyan lett a forradalmárból az utolsó előtti szocialista ország tragikomikus szocialista politikusa – amitől Che Guevarát talán csak az mentette meg, hogy 1967-ben Bolíviában forradalomcsinálás közben aljasul legyilkolták –, s hogyan vált Castro forradalmából olyan rendszer, amely ugyan sokkal többet adott a népnek, mint Batista diktatúrája, de végül börtön lett, nos, ennek felfejtése sok tanulsággal kecsegtető feladata egy elfogulatlan baloldalnak.
Most csak annyi biztos: ha az új alkotmányt elfogadják, tényleg végleg búcsúzhatunk a „létező szocializmus” karibi utópiájától.
Szerző
Friss Róbert

Sorsunk háza

Éppen húsz éve, hogy Schmidt Mária elhatározta: ha törik, ha szakad, kiállítás formájában fogja a magyar nép elé tárni, mit gondol a holokausztról. Az első kísérlet terepe történetesen Auschwitz lett volna, a tábor felszabadulásának 55. évfordulóján Orbán Viktor akkori miniszterelnök avatta volna fel az egykori magyar barakkban Schmidt által konstruált tárlatot. Aztán - a néhai Népszabadságban - nyilvánosságra került a Mazsihisz szakértőinek véleménye, miszerint a forgatókönyv-tervezet konkrétan antiszemita, megvalósítása ezért nem javallott. Az elementáris botrány hatására a kormány végül elállt a tervtől. 
Azóta eltelt két évtized. Az Orbánét váltó baloldali kormányok előbb a Holokauszt Emlékközpontot valósították meg a Páva utcai zsinagóga tömbjében, majd a helyszínhez méltó bemutatót hoztak tető alá az auschwitzi barakkban. Azt is gondolhatnánk, majd' háromnegyed évszázaddal azután, hogy a magyarok tevékenyen részt vettek a zsidó nemzettársaik elleni irtóhadjáratban, lassan letisztázódik az emlékezetpolitika. Ha van még teendő, akkor az mondjuk a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga felújítása, az épület értékének megfelelő funkcióhoz juttatása. 
De persze nem. A jó ideje zajló műemlékfelújítás befejezésének még nyilvános céldátuma sincs, a Holokauszt Emlékközpont jó ideje pénzhiányos jelentéktelenségbe fullad, megnyitásra vár viszont az eddig 7,5 milliárd forintot fölemésztő Sorsok Háza, Schmidt Mária Terror Háza-franchise-ának újabb látványos épülete. Egy múzeum, amely történetileg indokolatlan helyszínen, a szakértői szemek elől gondosan elzárt tartalommal vár arra, hogy - az előd intézményhez hasonlóan - majd a kötelező iskolai kirándulások célpontja, a kormányzatilag előírt emlékezetkánon újabb eleme legyen.  
Tudjuk jól: úgyis megcsinálják. Az auschwitzi fiaskó is tett róla, hogy úgy alakítsák a döntésmechanizmust, a résztvevő személyek körét és a teljes jogszabályi környezetet, hogy amit egyszer elhatároztak, az meg is valósuljon. A szégyen viszont mindünké lesz.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2018.07.26. 09:23

Abdul álma

Abdul huszonéves fiatalember. Nyolc testvérével olyan városban él, ahol csak piac, mobiltelefonüzlet és Yves Rocher-bolt van. Nincs mozi, könyvesbolt, színház, nem rendeznek koncertet, nem lép fel vándorcirkusz. Nincs palota, műemlék és múzeum sem, az ott élők mindennapjait pedig skanzenlétként szemléli az odavetődő utazó.
Abdul, az anyanyelvén kívül angolul, franciául és németül beszélő idegenvezető mégis maga a kultúra. Vakító fehér kaftánjában rendkívüli figyelemmel, elképesztő intelligenciával egyensúlyoz történelmi adatok, művészettörténeti tények és néprajzi tudnivalók között. A Magas-Atlasz nem létező útjain büszkén mutatja be, hogyan éltek berber elei. Abdul szerencsésebb, mint a barlangban élő kecskepásztor-família, amely a családfőt valamikor hónapok múlva láthatja majd újra; a hegyi folyóban ruhát mosó asszonyok; a Marrakesh főterén segítséget kérő, Szíriából menekült család; és a városi labirintus házfalai között meghúzódó, mocskos vizű gödörben hancúrozó gyerekek, akiknek szeme mindennek ellenére élénken csillog. 
Abdul a kérdésre, hogy miről álmodik, elrévedő tekintettel azt válaszolja: Németországról. 
Mobilnetje segítségével megnyílik a világ, láthatja, hogyan fogadják a németek a hozzá hasonló boldogulást keresőket, hogyan élnek együtt más bőrszínű, vallású és kultúrájú embertársaikkal, hogyan használják (ki) a gazdasági bevándorlók tudását és munkaerejét. 
Azt kérdezte, milyen országból érkeztünk. Most mondjam neki, hogy az én hazámban nem adna esélyt neki a hivatal? Szégyenkezve hallgattam arról is, hogy az én országomban neki nem járnának alapvető emberi jogok, megtagadnánk tőle az ártatlanság vélelmét, és az egyre jobban bezáruló Kárpát-medencében élő honfitársaim nagy része nem kíváncsi rá. Szerettem volna eltitkolni, hogy a magyar kormányfő azon politikusokkal tart, akik nem engedik kikötni országuk partjainál a gyerekekkel, nőkkel és férfiakkal megtelt lélekvesztőket, vagy a menekültek kontinensen kívül rekesztését szorgalmazzák. Ő és kormánya pedig a nemzeti kultúrára, identitásra és munkahelyekre gyakorolt veszélyre hamisan hivatkozva kampányol a kereszténység nevében a kiszolgáltatott emberek ellen.
Talán mégis maradt némi esély. Ha ezek az európai politikusok találkoznának Abdullal, talán nem ítélkeznének oly könnyedén az életüket féltők, lerombolt szülőföldjük végső tönkremenetelét látni nem akarók, sőt még a gazdasági bevándorlók fölött sem. Talán megértenék, hogy az is keresheti a jobb életet, aki nincs veszélyben, és ezzel nem követ el bűnt. Ahogy azok a milliók sem, akik Magyarországról vándoroltak ki, vagy akik segíteni szeretnék a teljes jogbizonytalanságban és egzisztenciális zavarban lévők beilleszkedését vagy továbblépését.
Abdul nem remél vízumot, útlevelet és elég pénzt ahhoz, hogy eljusson vágyai földjére, Németországba. Abdul nem jön Európába. Tehát Orbán Viktornak, Sebastian Kurznak és Matteo Salvininak kell elutaznia a marokkói Ouarzate-ba, és ott kell megkeresnie Abdult. A szemébe kell nézni és meghallgatni, miről álmodik.
Szerző
Hompola Krisztina
Frissítve: 2018.07.26. 09:24