Magyar modell Thaiföldre

Az elmúlt két hétben beszűkült az érdeklődésem. Hírfüggővé váltam, méghozzá egyetlen témára fókuszálva. Először mindig a thaiföldi fiúkról szóló híreket kerestem, ezzel feküdtem, ezzel keltem. Persze, a gyereksorsok mindnyájunkat jobban felkavarnak, mint a lassan megszokottá váló világpolitikai konfliktusok. 
De volt itt valami más is. A katarzis igénye. Soha nagyobb szükségünk nem volt egy történetre, ahol ezer akadályon át, de győz a jók erőfeszítése. Ahol hősöket látunk, nem pojácákat vagy tolvajokat. Ahol mindenki összefog, és a világ minden részéről segítségére sietnek a bajba jutottnak. Olyan, mint egy mese, de súlyosabb és felemelőbb.
Érthető, hogy lelkesebben figyeltem erre, mint más sajtóhírekre. Több örömöm volt benne, mint hogy kövessem a vitát: tényleg nem fogadták-e be a cserkésztáborba a borsodi cigánygyerekeket, vagy á, dehogy, csak úgy véletlenül nem jutottak oda. Meg hogy mivel magyarázza az igazgató, hogy egy fogyatékos kislány ünnepi ruhás fotója nem kerülhetett a többiek tablójára. Nem is beszélve a zalaszentmártoni történetről, ahol az önkormányzat honlapján a polgármester nagy egyetértésével átkozzák „az alacsony IQ-jú feka kanokat”, akik tuti, hogy éppen a 60 lakosú zsákfalut akarják elárasztani.
A barlangban rekedt gyerekekkel nyilván könnyebb és veszélytelenebb együttérezni, mint a társadalmi katasztrófák részeseivel. Mégis van felszabadító ereje annak, ami Thaiföldön történt. Megmutatta, hogy kivételes helyzetekben lehet a jóság is ragályos, nem csak a hülyeség meg a gonoszság. Nálunk is így szokott lenni: a magyar búvárok azonnal felajánlották segítségüket. Jól mondja Brecht: „iszonyú a csábítás a jóra”. A csábításnak azonban kellő jellemerővel ellen lehet állni. Erre alakította ki a kormány a maga modelljét. Bezzeg a thai főnökség –ki kell mondanunk- ebből a szempontból nem állt a helyzet magaslatán. Óvatlan volt, esze nélkül, rohanvást próbálta menteni a bajba jutottakat. Ahogy az egész népes nemzetközi mentőcsapat. Nem ártana, ha a mi vezetőink kicsit korrepetálnák őket.
Mert nézzük csak, hogyan zajlott volna a mentés a magyar kormányzati modell szerint! Először is nem dőltek volna be ilyen könnyen annak, hogy valakik ki akarnak jutni az életveszélyből. Nem lehet tudni, nem megélhetési életveszélyről van-e szó, és az illetők csak azért akarják elhagyni a tartózkodási helyüket, hogy aztán könnyebb legyen az életük. Az, hogy a családjukra vágynak, csak fokozza a gyanút. Az illegális bevándorlók is szeretnek a családegyesítésre hivatkozni. A miniszterelnökünk már az őcsényiek éberségét is megdicsérte: „Ha azt mondják, hogy gyerekek fognak jönni, arra azt mondja a magyar, először gyerekek, aztán a szülők, aztán családegyesítés, és ott vagyunk a bajban.” Ezért nem kell a gyerekektől sem meghatódni. Pláne, hogy fiúk. Könnyen lehet, hogy kijutva majd molesztálják a kislányokat, húzzák a hajukat –emlékezzünk a zalaszentmártoni bejegyzésre: „akinek van szeme, az látja, hogy 80 százalékban fiatal kanokat hoznak be”. Még ha csak 80 volna, de itt a hímneműek részaránya 100 százalékos. És nem is keresztények!
Szóval minden ok megvan rá, hogy őrizzük a barlang kijáratát (esetleg egy kerítés?), és ne kapkodjuk el a dolgot. Először is bizonyosodjunk meg róla, hogy nem Soros csempészte-e őket direkt a barlangba, hogy aztán kénytelenek legyünk megmenteni őket. Nehogy már ő nevessen a végén! Mindenesetre helyezzünk el néhány vízhatlan plakátot a járatokba, miszerint hiába focisták, nem vehetik el a magyarok helyét a Puskás Akadémián.
Az végképp nincs rendben, hogy mindenféle külföldiek is jönnek, és beleavatkoznak a mentésbe. Elég, ha ideadják a pénzt, és mi majd megoldjuk. Közbeszerzést írunk ki az oxigénpalackokra meg a búvárruhára, és persze a barlang világítására is, arra véletlenül van is egy megbízható magyar cég. Ott lent legalább senki sem teszi szóvá, hogy miért van félhomály. És mi az, hogy a mentők között több civil önkéntes is van? Persze külföldről pénzelik őket, ahogy a gyanús civileket szokás. Most a vizes barlangból mentenek, de ha elkapatjuk őket, holnap már a vízbefúlókat mentik ki a tengerből. Márpedig ha csak az idén nem vesztek volna 1412-en a vízbe, akkor mi riasztaná el a többieket az útnak indulástól? (Istenem, szokásból már kerekíteni akartam 1400-ra, mintha 12 halottal lehetne csak úgy, kerekítési hibaként elszámolni.)
Aztán Thaiföldön azt is elrontották, hogy az ausztrál orvos rábeszélésére először a legrosszabb állapotban lévőt hozták ki. Társadalompolitikai szempontból tökéletesen elhibázott elgondolás. Még hogy a legrászorultabbaknak kell leginkább a segítség? Hová jutnánk így! Különben is: soron kívül az jöhet, aki kimenekítési kötvényt vásárol. Úgyhogy nem a búvárok mennek le legelőbb, hanem a Tóni. A helyzetet különben sem kell olyan gyorsan megoldani. Minél tovább tart egy krízis, annál tovább játszhatja a kormány a megmentő szerepét. Addig érzi nyeregben magát, amíg aggodalomban tarthatja népét. 
Ha a magyar modellt alkalmaznák Thaiföldön, sosem vallanák be, hogy már nincs mitől félni.
És mi az, hogy a mentők között több civil önkéntes is van? Persze külföldről pénzelik őket, ahogy a gyanús civileket szokás

Szerző
Lendvai Ildikó, volt országgyűlési képviselő
Frissítve: 2018.07.14. 09:46

Ásatag vs. szexi

Békés Márton, történész lévén bizonyára pontosan tudja, miről volt nevezetes a fényes szelek nemzedéke. De a tudás még nem garancia az önreflexió képességére. És Békés Mártont elnézve erős a sejtésem, hogy nála ez a fontos kompetencia hibádzik: magyarán fogalma sincs, hogy a legjobb úton halad afelé, hogy olyan legyen, mint a negyvenes évek végének égőszemű kommunistái, akik ha kellett, félkézzel megváltották a világot.
Az persze legfeljebb kisebbségi érzéssel elegy rossz ízlésről tanúskodik, ha a Terror Háza kutatási igazgatója arról értekezik, „nem az Esterházy vagy Jancsó képviselte kulturális mércére van szüksége az új Magyarországnak”. A kulturális mércéről ugyanis nem Békés Márton, nem a Magyar Narancs, de még csak nem is a bármely pillanatban életre hívható Nemzeti Mérce Intézet dönt, hanem az idő. Azok az évtizedek, amelyek alatt idehaza és szerte Európában konszenzuális módon épült be a kulturális kánonba a nevezettek életműve.
Ennél nagyobb baj, hogy a fiatal történész, amikor olyanokat mond, hogy „konzervatívnak, népinek, nemzetinek lenni nemcsak hogy szexi és menő, de forradalmi is”, és ezt a szexi konzervativizmust kizárólagosan állítja szembe az „ásatag” urbánus és liberális szemlélettel, láthatóan nincs tudatában annak – vagy csak tesz rá magasról? - , hogy könnyű szókkal a huszadik század legtragikusabb tévedéseit emeli be a napi gyakorlatba. És a folytatást is felvázolja: most az jön, hogy miután lovasrohammal beveszik a Tudományos Akadémiát, „használatba veszik” az egyetemeket és a kultúra színtereit is.
Aztán mi következik? Ha a Magyar Művészeti Akadémia túlhatalma, a Vidnyánszky alá besöpört színházi világ, a népi-nemzeti irodalom bőséges apanázsa és a nem igazodók konzekvens kiszikkasztása mindmáig nem érte el a vágyott célt, és az ásatagok továbbra sem átallnak virgonckodni, akkor mi lesz? 
Ne nekem kelljen már arra biztatnom Békés Mártont, hogy egyszer nézze végig alaposan a munkahelye kiállítását. Nem egy jó múzeum, de a tanulság azért le fog jönni.
Aztán mi következik? Ha az ásatagok továbbra sem átallnak virgonckodni, akkor mi lesz?

Szerző
N. Kósa Judit

Butaságunk története

Egyszerű ember ez a Trump. Az a fontos neki, hogy minden róla szóljon. És róla is szól. Ahogy korábban Amerika, most már Európa is lenyűgözve figyeli, ahogyan egy műveletlen és a legfinomabb megfogalmazásban is modortalan akarnok maga alá gyűri a világról szinte mindent tudó eddigi elitet. Civilizált országban 1932 óta nem történt ilyen, amivel nem a politikát, csupán a személyiségjegyeket - és a "hagyományos" politikusok teszetoszaságát - illetően vonunk párhuzamot. 
Trumpból szerencsére hiányzik a messianisztikus küldetéstudat és az ideológia. Utóbbiról valószínűleg azt sem tudja, hogy micsoda. Ez nagy szerencse, de azért nem teszi teljesen veszélytelenné. Hiszen blöffölt, amikor a brüsszeli csúcstalálkozó előtt eljátszott a NATO-ból való kilépés lehetőségével. Akkor is, amikor a tagállamok védelmi kiadásainak a GDP négy százalékára növeléséről beszélt. Azt akarta, hogy a szalagcímekben ott legyen a neve, meg azt, hogy a többiek vegyék végre komolyan a korábban elhatározott két százalékot. Az utóbbit tizenhat éven át hiába próbálta elérni előbb George W. Bush, aztán pedig Barack Obama. Neki másfél év alatt sikerült. Akkor most ki a hülye?
Vagy Trump csak mázlista? Merthogy a NATO tagok friss készségességéhez nemcsak rá, de Vlagyimir Putyinra is szükség volt. Oroszország olyannyira valós fenyegetést jelent a keleti határokon, hogy azt már a magyar miniszterelnök is észrevette. A következtetéseket ugyan még nem vonta le, nem ugrik ki a Paks 2 megállapodásból. Hiába, a kiugrás már a példaképének sem volt az erőssége. Az oroszok  mindenesetre kis híján halálra rémisztik Európát, ami nagyban segít az amerikaiaknak. Amíg Trumpnak ilyen ellenségei vannak, semmi szüksége barátokra.
Az ő logikája alapján az európai szövetségeseknek most nem nagyon van más választásuk, mint amerikai fegyvereket vásárolni. Egyrészt amúgy is ezek a legmodernebbek, másrészt így lehet lojalitást mutatni a hegemón felé. Hát csuklóztatta Trump az éppen most több mint másfél milliárd eurót F-16-osokra költő Szlovákiát? Na ugye... Merkel és Macron logikája (és hazáik hadiipara) persze egy kicsit más, de valamelyest ők is meg fogják nyitni a bugyellárist. Trumpnak van igaza, Amerika az első.
Amerika persze előtte is az első volt, meg valószínűleg utána is az lesz, az ilyesmi rövid távon semmiképpen sem függ egyetlen embertől. Hanem arra kéne valamilyen stratégia, hogy Európa, benne velünk, hogyan ússza meg végromlás nélkül a Trumpból még jó esetben hátralévő két és fél évet. Mert igaz, hogy mindig pózol és örökké blöfföl, de közben úthengerként döcög előre, és nagyon nehéz lelassítani. A NATO és az Európai Unió túlélése érdekében abba kell hagyni a buta csodálkozást és az elvtelen megalkuvást. A hízelkedés maradhat, de egy-két jól kiválasztott kérdésben merni kell kitartani az érdekeink mellett, és megvárni, amíg hajlandó a komoly beszédre.
Jó példa a vámháború, amelyben az EU - lévén szó vezető hatalmai életbevágó gazdasági érdekéről - eddig meglepően tökösnek bizonyult. Butaság lenne megijednie önnön bátorságától.
Szerző
Horváth Gábor