Előfizetés

Malmői képek dán árnyalatokkal

Simon Zoltán
Publikálás dátuma
2018.07.08. 16:00
A szerző felvétele
Csak a negyedik, utolsó délután jöttem rá, amikor Helsingborgban sétáltunk le a várból a kikötő felé a tűző napsütésben: az összes lefelé tartó utca dél-délnyugati irányú, vagyis nem véletlenül nincs árnyékos hely sehol, eleve úgy építették a svédek a házaikat, hogy a delelőn túllépő Nap minden melegét, sugarát kihasználják. Vagyis a kávézókon kívül, amelyek amúgy hiába bújtak be a fák alatti hűvösbe, mert a vendégek csakis napsütötte asztaloknál üldögéltek, szóval a teraszokon kívül nem volt menekvés. Égtem. Különösen a nyakam és az arcom.

Klíma, politika

Előző napi koppenhágai városnéző sétánk előtt voltam oly botor, hogy ne kenjem be magam valamilyen magas faktorszámú naptejjel, mondván, úgy sem használ és különben is minek. Pedig a Malmö homokos szabad-strandján, a Ribersborgon tett, még egy nappal korábbi túránk figyelmeztethetett volna: ugyan nem a trópusokon, vagy mediterrán országban vagyunk, de a dél-svéd napsütés ugyanúgy veszélyes a bőrömre, mint mondjuk a görög, a thaiföldi, vagy a(z erős) hazai.
Eleve azért választottuk utazásunk célpontjának a várost, mert én ódzkodtam attól, hogy épp a helyiek sziesztája idején kelljen egy várat vagy akárcsak egy dombot megmásznom a tűző napon 40 fokban. Mivel az úti célról magunk dönthettünk, a repülőjegy pedig nem került semmibe a pontgyűjtős légitársaságnak köszönhetően (ez persze így nem igaz), s feleségemnek sem volt ellenvetése, az északi célpontok közül ráböktünk Malmőre. Nem tudván, persze, hogy a svédek napimádók és hogy ez mivel jár. De Malmö végül nem jött be, vagy nem úgy, mint gondoltam. Először a transzferbuszra várva, majd egy órával később a város központjában a bőröndöt huzigálva kellett megtapasztalnom: nyár közepén itt is meleg  van, sőt. Ám Malmővel nem ez volt a probléma, hanem az, hogy szinte nem volt, aki élvezze a klímát. A "kisváros" Helsingborgban ötször annyian nyüzsögtek a köztereken, mint Malmőben - persze ha tudjuk, hogy Helsingborgban nyílt meg Európa első hivatalos sétálóutcája, ezen egyáltalán nem csodálkozunk.

Kísértetváros

Malmö, vagy ahogy a helyiek mondják: Malmo - lakótelepekkel szegélyezett és meglehetősen szellős közterekkel rendelkező, Debrecen méretű város, ám ebből csak az épületek látszanak, az emberek hiányoznak a díszletek közül. Mint utóbb átgondoltam, ennek két fő oka lehet: az elmúlt két-három évtizedben a svéd település a vele híddal is összekötött Koppenhága elő- vagy alvó városává vált. Oda járnak át dolgozni, vásárolni és persze csak úgy, napközben a malmőiek. Könnyen tehetik, hiszen a vonatút mindössze 30 perc - és hét megálló - a két város között, oda-vissza tehát egy óra, s kb. húszpercenként mennek a szerelvények. (Érdekes, hogy míg svéd oldalon fel vannak tüntetve a dán megállók is, ez fordítva nem igaz, olyannyira, hogy több dántól is érdeklődve a megfelelő vonat után, kiderült: azt sem tudják, hogy Svédországba is átmegy a vasút.)
Autóval pedig 20 perc körül lehet az út, ezt biztosan tudom, bár nem vezettem. Az utolsó nap hajnalban ugyanis hiába vártuk a malmői központi pályaudvarnál az ígért reptéri buszt. Negyedóra után felhívtuk a minden gond esetére megadott telefonszámot, ahol meglepve vették tudomásul, hogy nem Koppenhágában várunk arra, hogy kijussunk Malmö repülőterére, hanem Malmőben. De semmi gond, öt perc múlva jelentkezett a sofőr, hogy 15 perc múlva ott lesz értünk. Csak annyit kértünk tőle, hogy ne Koppenhágába menjen, majd utána ne a dán főváros repterére. (Tényleg megjött az ígért időpontban és még két ajándék-üdítőt is kaptunk kárpótlásként.)
Szóval a két település, ha fizikailag nem is épült össze, technikailag igen. S mindennek Malmö az elszenvedője, a dán főváros ugyanis él és virul. S persze a koppenhágaiak is napimádók, hiszen a híres, kelet-nyugati irányú Nyhavn ("új kikötő") csatornának kizárólag az északi oldalán vannak kávéházak, de ott annyi, hogy mozdulni nem lehet tőlük, a déli oldal, amely állandóan árnyékban van azonban teljesen üres. (Itt végre hűsölhettem.)
A másik ok, hogy Malmö kísértetváros benyomását keltette bennünk, az lehet, s ez minket is igen érzékenyen érintett, hogy a svéd árviszonyok kissé magasan szárnyalnak a magyarhoz, de például az olaszhoz képest is. Első este, miután másfél óra alatt bejártuk Malmö belvárosát, megéheztünk és - egyszer élünk felkiáltással - beültünk abba az étterembe, ami szembejött velünk. Amúgy hangulatos, "igazi" olasz szakáccsal felszerelt kis pizzázó volt, remek ételekkel. De az árlap azért visszafogottá tett minket. Ennek ellenére egy pizza és egy tészta, továbbá egy kis tál olívabogyó és egy pohár valamint korsó sör után 450 körüli svéd koronát kellett kiszámolnunk. Ami hivatalos árfolyam szerint majdnem 15 ezer, átváltási költségekkel együtt csaknem 20 ezer forintot ér. (Ráadásul épp akkor rekordmélységbe gyengült a forint.)
A szerző felvétele

Cash or card

Persze nem volt se svéd, se dán koronánk, a már említett pontgyűjtő hitelkártya volt a fizetőeszközünk, s mindenhol el is fogadták (nyilván euróalapú). Egyetlen helyen szorultunk rá a cash-re, Christianiában, a hippik hatvanas évekbeli törzshelyén, amelyre én ma a skanzen kifejezést használnám. De micsoda skanzen? Minden ami hippi és happy itt kapható - tényleg -, az ajándékozást gyorsan le is tudtuk. De Christianiában nem volt kártya-elfogadóhely, így kénytelenek voltunk egy automatához fordulni. Amely, miután beütöttem a kódomat, rövid gondolkodás után magyar szövegre váltott, s a végén nyomtatott számla is anyanyelvemen dobogtatta meg szívem. Mindez Koppenhága közepén, ha nem mondtam volna, a hippi-skanzen a dán főváros egyik városnegyedének a közösségi találkahelye.
Nem messze amúgy egy másik csatornától. amelyen lakóhajók sorakoztak, némelyik légkondicionálva, mások beültetve fával és bokorral. De mind élhetőnek tűnt, ahogy azok a házak is, amelyek a csatorna két partján sorakoztak. Amszterdam-élményem volt - mindenhol barátságos, vigyorgó arcok a csatornák és a biciklik között.
De ez Koppenhága, nem pedig Svédország, ahol, s ez is utóbb ütött szöget a fejembe, kevesebb mosolyt látni. Inkább elkerülik a szemkontaktust, ugyanakkor segítőkészek, angolul pedig mindenki tud, az utolsó narancsmellényes vasutas is.
Sok a sötét bőrű, arab és más déli országokból érkezett, ez is elsőre feltűnt Malmőben. Persze az is kultúrsokk volt, amikor a transzferbusz amúgy lengyel sofőrje bekapcsolta a rádiót és svéd nyelvű arab rap-et hallgathattunk. De ha az utcán körülnéztem, kb. az emberek negyede nem tűnt autochton skandinávnak, ami viszonylag könnyen megállapítható. Sok a fejkendős lány, nekem különösen sok volt a fiatalok között. De amúgy is, a fiatalok között tán még több a szín, a babakocsikat toló nők pedig szinte a bevándorlók szinonimái. De mielőtt kiutaztunk, volt balhé Malmőben, miután visszajöttünk pedig Helsingborgban, ám ebből semmit nem érzékeltünk.
Leégett bőröm ellenére szerintem minket is migránsnak néztek. 

Ripacskodásra fel!

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2018.07.08. 15:00
ZAYZON ZSOLT, FERENCZ BÁLINT A konfliktusok egymást kergetik az előadás során.
Virulens darabtípus a Michael Frayn által írt Függöny fel!, amit most a Kecskeméti Katona József Színház vendégjátékán láthattunk a Városmajori Szabadtéri Színpadon.
Az a fajta bohózat, amit már Feydeau is elementárisan, bő alkotókedvvel művelt. Sok ajtó kell hozzá, temérdek rohangászás, félreértések garmadája, megcsalás vagy annak szándéka, helyzetkomikumok - a precízen szervezett, zaklatott nyargalászáshoz pedig karakteres fazonok és óramű pontossággal működtetett színpadi gépezet. Ami, ha beindul, nincs megállás, mindent a másodperc törtrészének alaposságával kell csinálni, miközben játékosnak, humorosnak is kell lenni. Kemény meló, de pihekönnyedséggel kell csinál. Eleganciával, intelligenciával, jókora kedvvel. Különben be lehet vele fürdeni, olcsó ripacskodásba fulladni, amivel persze sikert is lehet aratni. De ha valaki nagyon kísérletezik, intellektuális felhangokat csempész a szövegbe, megbontja a kitalált szerkezetet, akkor bizony még bukni is lehet, példa volt rá a Madáchban néhány éve a Kézről kézre című Feydeau-komédia, és most a Vígben, szintén Feydeau-tól, az Egy éj a paradicsomban előadásának sem jósolható hosszú sikerszéria. Lehet sokféle a rendezői felfogás, de ha egy ilyen darabon az elejétől a végéig nem nevet, sőt, röhög a közönség, az rossz előadás.
A kecskeméti produkció elején megijedtem. Járták a színészek színpadi "köreiket", és alig volt nevetés, pedig poén elhangzott már . De, ahogy Molnár Ferenc is írta, komédiát elkezdeni a legnehezebb, valahogyan be kell mutatni a szereplőket, vázolni a szándékaikat, felforrósítani a hangulatot, amihez a színészeknek is "be kell melegedniük". Vendégjátékon meg kell szokni a más méretű színpadot is; ilyen kicentizett darab esetében ha csak fél méterrel többet kell rohanni valahová, már felborulhat minden. De aztán belendült, sőt belódult a Szente Vajk rendezte produkció.
A történet szerint, egy vidéken turnézó, szedett-vedett, de szerethető társulat próbál, majd bemutat, és zsinórban játszik épp egy ilyen eszeveszett komédiát. De a gépezetbe rendszeresen hiba csúszik. Hol az egyik színésznő kap féltékenységi rohamot, hol az idős, alkoholizmusra hajlamos színész felejt el bejönni, vagy éppen a szöveg megy ki a fejéből, de az ügyelő is használhatatlanná válhat feldúltságában. És végül fergeteges felfordulás, mulatságos katyvasz kerekedik, minden és mindenki a feje tetejére áll. Frayn truvája, hogy az első felvonásban elölről mutatja az eseményeket, ahogy a nézők látják, a másodikban a színfalak mögül, ahonnan a felbolydult méhkasként szaladgáló, kollégáknak beszóló, sztorizó színészeket látjuk. És van egy harmadik felvonás, amikor a turné vége felé már mindenki holtfáradt, kienged, utálja látni a másikat - szóval a téboly, amennyire csak lehet, a tetőfokára hág.
Jirí Menzel egykor az Új Színházban rendezte a darabot – ő csak ilyen típusú komédiákat állít színpadra -,s a harmadik felvonást el is hagyta. Gondolhatta, fő a tömörség, és ő a második felvonásból is tud olyan őrületet fabrikálni, mintha a tetőpont után vége lenne a produkciónak. Mohácsi János viszont – aki az eddigi legütősebb verziót rendezte Kaposvárott -, nagyon is hangsúlyt fektetett az utolsó felvonásra. Ő amúgy is szereti a tébolyig fokozni produkcióit, s itt aztán kő kövön nem maradt: nem csak a tárgyak zúzódtak darabokra, hanem az emberi lelkek is. Már-már a tragédia határáig jutottunk, miközben megszakadtunk a röhögéstől. A Centrál Színházban Puskás Tamás szelídebben, de szintén érzékeltette, hogy a megoldatlan magánélet, s a nem épp acélos tehetség hogyan torkollik színpadi összeomlásba is.
Szente Vajk nem akar többet annál, minthogy biztos kézzel működteti a drámai szerkezetet, figyel a pontosságra, a ritmusra, hagyja játszani a színészeket, akik ezt meg is hálálják. Előjön belőlük a komédiás. Felhorgad a játékkedvük, komolyan veszik a bohóckodást. Nagy elánnal, jókedvvel ripacskodnak is, és ez bele is fér, hiszen épp ripacskodó színészeket alakítanak. De nem lépik át az ízléshatárt. A közönség pedig mindig imádja hátulról látni a színházat, nem véletlenül van ennek a kíváncsiságnak megfelelő tévésorozat, és idevágó kiállítás is látható Kulisszatitkok címmel, a Pesti Vigadóban.
A darabbeli rendező Zayzon Zsolt, aki a nézőtéren jelenik meg, és egy ideig ott is marad, a darabbeli bohózat próbáit instruálva. Rendez ő tragédiát is, de most épp aprópénzre váltja foszladozó tehetségét. Könnyen felmegy benne a pumpa, és ilyenkor üvölt. Danyi Judit minden lében kanál, buzgón lábatlankodó házvezetőnőt ad, amúgy konfliktusokban békíteni próbáló színésznő. Orth Péter társulati bonviván és törni-zúzni képes férfi. Dobó Enikő pedig társulati primadonna, erős hisztérikus hajlammal. Decsi Edit rendezőasszisztens, súgó, lelki szemétláda, de maga is duzzog. Ferencz Bálint, Magyar Éva, Aradi Imre, szintén sürögnek-forognak, felkapják a vizet. Dunai Tamás az öreg alkoholista színész, aki memóriazavarral is küzd, és ezzel persze galibát okoz. Jól működő díszleteket és jól használható jelmezeket tervezett Túri Erzsébet, illetve Kovács Yvette Alida.
Az egész produkció jól működik. Persze le lehet nézni, de nem érdemes, mert a színházi repertoár jelentős részét ilyen darabok alkotják. Profin kell ezeket játszani. A kecskeméti társulat ezt teszi.

A 78651-as számú fogoly: Auschwitztól a Panthéonig

Márton László (Montpellier)
Publikálás dátuma
2018.07.08. 13:00

Fotó: AFP
Simone Veil, egykori egészségügyi miniszter, az első választott Európai Parlament első elnöke túlélte a koncentrációs tábort, majd örökre beírta a nevét a történelembe, és beiktatták a halhatatlanok közé.
A rendszerváltás után valamikor (1990-ben vagy 1991-ben) a nemzeti ünnepen szokásos fogadást nem a nagykövetségen, hanem a tágasabb Magyar Intézetben rendezték. Nem volt tömeg, kevés ismert arc. A téglalap alakú terem fala mellett Simone Veil araszolt. Egyedül. Odamentem, bemutatkoztam, megkérdeztem hozhatok-e valami frissítőt? A szürkészöld tekintet bizonytalannak, inkább visszautasítónak látszott. -  Ön a nagykövetség munkatársa? - kérdezte. - Nem, feleltem, meghívott vagyok, mint Ön. Politikai menekültként érkeztem valaha, azóta honosított francia vagyok. Ide csak a rendszerváltás óta járok. Arckifejezése megenyhült, látszott, várja, hogy kibökjem, tulajdonképpen miért szólítottam meg. - Annyit szerettem volna mondani, miniszter asszony, hogy anyám is Bergen-Belsenben halt meg, 1945 márciusában, mint az Ön édesanyja. A tekintet tovább enyhült, arca ellazult. - Értem uram. Azt hiszem, pontosan értem Önt. Igazán örülök, hogy megismerhettem. Félreálltam.
Simone Veil még egy félkört tett, azután távozott. A protokoll nyelvén ez ugyanazt jelentette, mint magánbeszélgetésünk konklúziója: megtettem, ami elvárható, érjék be ennyivel.

Túlélés helyett

Többször is átgondoltam, s ráébredtem, hogy mégis valamivel többet jelentett. A 16 évesen deportált Simone Veil egészségügyi miniszter, az első választott Európai Parlament első elnöke, akadémikus, az akkori közbeszédben még férfiaknak fenntartott államférfi kifejezést módosító „állam asszony” (femme d'État) látogatása az ismét Köztársasággá nyilvánított Magyarország nagykövetségén, nem mindennapi esemény. És, persze senki sem képzelhette, hogy amikor kilencven évesen távozik, koporsóját az Invalidusok udvarán ravatalozzák fel, majd egy évvel később, 2018 július elsején, férje koporsójának kíséretében a párizsi Panthéonban talál végső nyugalmat. Rendhagyó egyéniség, kivételes életút. Jó alkalom elmélkedni azon, mennyire alakítja a sorsot az egyéniség, és fordítva: mennyit alakíthat egyéniségen a sors. A visszatértek közül a legtöbben az életfogytig tartó némaságot, a felejthetetlen felejtését választották. Környezetük, a társadalom megkönnyebbült jóváhagyásával. Mások, mint a repülőgépgyártó Marcel Bloch-Dassault, az elviselhetetlennek érzett teher eldobását, a katolizálást. Az árván maradt Veil a túlélés helyett teljes életet élt. Felejteni, ha tehette volna, sem kívánt. De nem tehette. „Őszintén szeretem az életet és az embereket, de ugyanakkor alig maradt illúzióm” - írta félszázaddal később megjelent önéletrajzában. Sorsának különös fintora, hogy a deportálás előtt néhány nappal tett érettségije eredményét megőrizték, így már 1945-ben megkezdhette egyetemi tanulmányait. Férjhez ment Antoine Veilhez, három gyerek érkezett. Karján maradt a 78651 szám. Nem tüntette, nem rejtette el a tetoválást, nem is mutogatta. Elfogadta, hogy ezzel kell élnie. „Senki sem tér vissza a Soából mosolyogva” - mondta akadémiai fogadóbeszédében Jean d’Ormesson. A fiatal Simone  szembenézett mindazzal ami történt és elhatározta : kompromisszumok nélkül néz szembe mindazzal, ami még történni fog. Tisztában volt azzal, hogy bármennyire idegenkedik is a szereptől, szimbólummá válik. Félévszázados közéleti tevékenysége alatt legfőbb gondja a távolságtartás, gondolat- és cselekvési szabadságának megőrzése volt. „A szenvedésért nem jár kitüntetés” - mondta, amikor visszautasította a becsületrendet. Giscard d’Estaing minisztert csinált belőle – ezt elfogadta. Neveltetése, ízlése a mérsékelt jobbközépre húzta, de a pártokat – és a tagsággal járó elköteleződést – már nem vállalta. Jacques Chirac, majd François Mitterand felajánlotta a miniszterelnökséget, mindkét esetben nemet mondott, mert nem érezte elég alkalmasnak magát a szerepre.
A Politikai Tudományok Főiskolája befejezése után ügyvédnek készült, de férje, Antoine lebeszélte. Végül a bírói pályát választotta, az igazságügyi minisztériumba került. A büntetés-végrehajtási osztály vezetését bízták rá. Sorsszerűen börtönökkel, elítéltek ügyeivel foglalkozott. A cellák zsúfoltsága, a fogvatartottak nyomorúságos élete, az elítélt nők helyzete foglalkoztatta hét évig. Diszkréten, de makacsul meggyőzte a minisztereket és de Gaulle államfőt, hogy a letartóztatott algériai felkelőket politikai fogolynak nyilvánítsák. Nem csupán fogva tartásuk feltételein enyhített, az ellenfél emberi méltóságát ismertette el. Személyes közbenjárásának köszönhető, hogy jó néhány halálra ítélt feje a nyakán maradt.

Miniszter, EP-elnök, akadémikus

A de Gaulle tábornokot váltó Pompidou kinevezte a Bírói Tanács elnökévé, ő volt az első nő, aki ezt a posztot betöltötte. A liberális Giscard d'Estaing pedig átemelte az államigazgatási szférából a politikába. A mélyreható társadalmi reformokat tervező elnök az abortusztilalom feloldására készült, ennek előkészítésére és a jobboldali-konzervatív parlamenti többség meggyőzésére Simone Veil tűnt a legalkalmasabbnak.
Nő, jogász és nem képviselő, nincs mit vesztenie. Kimondatlanul, de a haláltábor árnyéka is a megszavazandó törvény fölé borult. Ki siethetett volna az évi háromszázezer titkos terhességmegszakítás tehetetlen áldozatainak segítségére, ha nem a szenvedés legmélyebb bugyrait ismerő egészségügyi miniszter? A liberális elnök és a jobbközéphez tartozó miniszterelnök, Jacques Chirac féken tartott konfliktusra számítottak. Az igazságügyi miniszter „lelkiismereti okokból” távol maradt a parlamenti vitától. A frissen kinevezett egészségügyi miniszter egyedül állt az első vonalban - 469 férfivel és kilenc nővel szemben. Mindenféle vallási, ideológiai érvet félretéve kizárólag az évi háromszázezerről beszélt. A sokszor érzéstelenítés nélkül, konyhaasztalon kötőtűkkel végzett „műtétekről”, a halottakról, a meddővé tett asszonyokról.
A törvényjavaslat vitája az ötödik köztársaság politikai elitjének legelriasztóbb arcát mutatta meg. A parlament előtt keresztet lóbáló, rózsafüzért morzsoló csoportok imádkoztak az elvetélt magzatok lelki üdvéért. A teremben a jobboldali képviselők egy része az elemi udvariasságot félretéve támadta – nem a törvényt, hanem a beterjesztő minisztert. Pontosan tudták, hova kell ütni. „A haláliparban befektetni vágyó tőke türelmetlen. Franciaországban is létesülnek majd a vágóhidakhoz hasonló »abortóriumok«, ahol kisemberek hullái fekszenek rakásban.” Náci orvosokkal példálóztak, akik kínvallatást, élveboncolást végeztek áldozataikon. Az ülés végén Simone Veil sírva fakadt, a pulpitusra borulva rejtette el könnyeit. De nem adta meg magát. A francia törvényhozókra jellemző, hogy a sértések, átkok, bekiabálások - huszonöt órányi vita - után a kormánypártok józanabb fele összefogott a teljes ellenzékkel, és meggyőző többséggel elfogadták a törvényt. Az abortusz engedélyezése megnyitotta az utat a fogamzásgátlás elterjedésének, a pirula felfedezése és gyors elterjedése egyszer s mindenkorra véget vetett a vitának. 
A következő évtizedek azt is bizonyították, hogy a nők önrendelkezési joga nem jár népességcsökkenéssel, ellenkezőleg. Simon Veil nem vállalt többé miniszterséget, de elfogadta az Európai Parlament elnöki posztját. Az Auschwitzot túlélő francia asszony az egység felé haladó Európát jelképző intézmény élén egyszerre volt szimbólum és valóság. A vadonatúj gépezetet működtetni kellett, immár nem szavakkal, hanem tettekkel életre kelteni és életben tartani. Megtalálni a helyét az unió bonyolult rendszerében türelmet, kompromisszum-készséget és határozottságot igényelt. A diplomácia és a hatalomgyakorlás, a "jó kormányzás" ritka ötvözetét. Ne kerteljünk: a döntéshozók és hangadók gyakran fenntartásokkal, ha nem nyílt megvetéssel fogadták ezt az eggyel több testületet. De Simon Veilt nem lehetett lekezelni. Amikor három év után leköszönt az elnökségről már senkinek sem jutott eszébe a parlament életképességét kétségbe vonni. Az Alkotmánytanács a törvények és rendeletek alkotmányosságának őre. Tagjait kilenc évre nevezik ki. 1998-ban a szenátus elnöke Simone Veilt delegálta ide, így ismét eredeti hivatását, a jogértelmezést gyakorolhatja.

Műve élete maga volt

Mandátuma végén búcsút mondott a politikának, de a szimbólumok utolérték. A Francia Akadémia tagjai közé választotta. A tagokat – szigorúan csak negyvenen lehetnek egy időben - „halhatatlanoknak” nevezik. A megtiszteltetést elfogadó, székfoglaló beszédében fájdalmas öniróniával jelentette ki: én már egy kicsit halott vagyok. Az akadémikusok hímzett frakkot és díszkardot viselnek. Kardjára a karjára tetovált 78651-es számot vésette. És, hogy a jelképek sora lezáruljon, Jean Racine-nak, a francia irodalom legnagyobb tragédiaszerzőjének székét foglalta el.
Férje halála után visszahúzódott lakásába, az Invalidusok dómja mögé. Ott érte a halál kilencvenéves korában. Néhány lépésre otthonától az Invalidusok udvarán ravatalozták fel, katonai tiszteletadással, ami a nemzet nagyjainak jár. A köztársaság elnöke ekkor, egy évvel ezelőtt jelentette be, hogy koporsóját, férjéével együtt a Panthéonban helyezik el. Vajon mit hagyott hátra ez az asszony, akit élete végén a megbecsülés oly sok jelével halmoztak el? Egyetlen könyvet írt – önéletrajzát. Fegyvert soha nem fogott, épületet nem emelt, zászlót nem lobogtatott. Műve élete maga volt. Kertész Imre a világot körbejáró kifejezésével sorstalanságra ítélték, de szembeszállt. A túlélők keménységével és következetességével alakította sorsát, azzá vált, amivé akart, elért mindent, amit kívánt, valamivel többet is. Számmá próbálták alacsonyítani, de a homályban ragyogó egyénisége, egyedisége megvilágította útját. Szándéka ellenére szimbólummá vált, de a feladatot maszk és jelmez nélkül vállalta – éppen annyit, sosem többet, mint amennyit józan belátása szerint elbírt.
A Panthéon előtt lezajlott ceremónia jelképek tömény sorozata volt. A Luxembourg kerttől a Szent Genovéva domb tetejéig kék szőnyeg borította az utcát: a remény és az EU színe. A trikolórral letakart koporsókat hat katona vitte lassú menetben. Simone koporsóján ott állt a 78651 szám. A templom lépcsőjén egy vonósnégyes Beethoven, Bach és Schumann zenéjét játszotta. A Marseilles-t a család barátja, a színes bőrű amerikai szoprán, Barbara Hendricks énekelte. Fiatalok kórusa az auschwitzi rabok dalát adta elő. A Veil házaspárt várta a Panthéon hetven lakója, Voltaire, Rousseau, Victor Hugo, Zola, a Curie házaspár, az ellenálló Jean Moulin és az őt temető André Malraux, Jean Monet „Európa atyja”. Fél Franciaország nézte végig a történelmi leckét, amint a nehéz bronzkapuk kinyílnak és a halálra szánt 78651 számú fogoly koporsóját a díszőrség vállára emeli és viszi a halhatatlanságba.