Előfizetés

Grósz Károly, avagy a kudarc anatómiája

Tömpe István
Publikálás dátuma
2018.07.08. 11:00

Fotó: Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény
Nem jól érezte a világ mozgását, a piacgazdaságot vagány propagandalépésnek gondolta. Hangos kommunikációval rontott a tespedésnek, de hiányzott a hatalom: az ő kezébe csak pergő homok került, nem Kádár János hajdani hatalma.
Alig élt már Csernyenko 1984-ben, Kádár hajlott a reformokra, amelyek miatt az IMF is nyomást gyakorolt. Jött Gorbacsov. Glasznoszty? Peresztrojka? A szó a mi hatalmunk. Uszkorenyije, vagyis a gazdasági növekedés gyorsítása?  Ez aztán a jó gondolat a pártvezetőknek: eddig lassú volt a növekedés, tulajdonképpen nem is volt növekedés, de majd most gyorsabb lesz. Dinamizáljunk, mondta később Grósz Károly. Csakhogy mitől menne gyorsabban a lassuló gazdaság, ez itt a bökkenő. Nem elég a zászlót lengetni.

Gorbacsov nyomában

A pártkorifeusok a 80-as évek közepén azt gondolták, legyen pár reform, hiszen a félszívvel engedélyezett változások is a rendszert erősítik. Ebben az időben a külföldi hitel felvétele már akadozott, a nagyító alatt is alig látható növekedés jelentős része ment az adósságszolgálatra. Volt tehát miért lépni, a büszke magyar szocializmus-modell összeomlóban volt. Kádár idegenkedett Gorbacsovtól (és viszont), Grósz viszont sokat merített a fiatalos szovjet főtitkár fellépéseiből. Innen származhatott az a manír is, hogy a reformpropaganda radikális tónust igényel, minek hatására a politikai rendszer stabilizálódik és megújul. És valóban, a nagyközönségnek az első időkben meggyőző, az elődökhöz képest kifejezetten színes volt. Például megengedte a szabad útlevelet, s habár az ország megtelt Gorenje hűtővel, a valutatartalék pedig Bécsben rekedt, a propagandista lelke felderült: jelentős lépést tett a népszerűség felé. Villanásnyi ideig így is volt. A helyzet a Szovjetunióban felemás volt, a reformszövegek dacára a gazdaság nemigen gyorsult, Gorbacsov a nemzetközi porondot választotta dicsősége színhelyéül. Csökkentette a fegyverkezésre fordított pénzt, lazított a belpolitikán, és elengedte Kelet-Európát - ennek lehetősége, titokban, kicsit korábban elterjedt és rémületet váltott ki a kelet-európai politikusok körében. Mindennek fényében értékelendő, hogy a 80-as években Kádárék nem dolgoztak ki olyan alternatívát, amely átalakította és valamennyire konzerválta volna politikai hatalmukat, miközben gazdasági növekedést generálnak, mint az később Kína és Vietnam esetében is történt. Grósz Károly nemcsak használta Gorbacsov formuláit, egy stratégiai dilemmán is osztozott vele: hol a forrástöbblet, amely gyorsan kinyerhető és nem rendíti meg, hanem a felszínen tartja a rendszert? Ha kicsit engedünk is, szívta a fogát a politikai vezetés, az MSZMP hegemóniáját és az állami tulajdon dominanciáját meg kell tartani. Hatékonyabb proletárdiktatúrát építünk, mondhatni. Az egyre pocsékabb helyzet azonban hangosan dörömbölt a pártvezetők ajtaján. A szavak megkoptak, fullasztó lett a szöveg. Tőke és költhető pénz kell, de honnan? Kétségkívül voltak kincstári elgondolások, ha rejtve is maradtak a nagyközönség előtt. Főként az adósság-tőke csere tervét említem, amelynek révén a privatizált vállalatokból eredő bevétel az adósságállományt csökkentette volna. A gondolat politikai szépségtapasza, hogy a külföldi tőke csupán 49 százalékig mehet az állami vállalatokba: hozzon a tőkés pénzt meg technológiát, többséget azonban nem adunk. A pártvezetés azonban a 80-as évek közepén nem volt vevő az ilyen gondolatokra, később pedig más vezetők más terveket hoztak elő, és végül a fokozatos tulajdoni reform helyett radikális átalakulásra, rendszerváltásra került sor.

Csak pergő homok

Grósz Károly 1987 őszén induló működésének kezdeti karakterét ellentétpárokkal jellemezhetjük, amelyeket ő is szeretett: gyors-lassú, dinamikus-tétova, erőteljes-szétfolyó, ő persze a maga kormányzatát gyorsnak, dinamikusnak és erőteljesnek hirdette. Ma inkább hangosnak és felszínesnek mondanám. A lelkes és dolgos miniszterelnök igyekezett elszakadni a múlt kötöttségeitől, és a végén kevés gazdasági reform akadt, amit ellenzett volna. Hangos kommunikációval rontott a tespedésnek, néhány kormányzati titokról fellebbent a fátyol, több érthető mondat hangzott el a gazdasági állapotokról. De hiányzott a hatalom, amellyel a változásokat gyorsan és hatásosan be lehet vezetni, mert Grósz kezébe csak pergő homok került, nem Kádár János hajdani hatalma. Sem ő, sem környezete nem szokott hozzá az új, lyukacsos erőtérhez, amelyben egyre több csoport vetélkedett. 
Grósz Károly németországi látogatáson, a BMW gyárban, 1987 -ben
Fotó: MEK.OSZK.HU
Megkésett. Kezdeti népszerűsége ellenére a gazdasági reformok felgyorsításán alapuló modellváltás az átalakuló politikai térben elvesztette vonzerejét, és eljött a politikai reformok kora. Grósz maga is érezte a szelek fordulását, és támogatni kezdte a szocialista pluralizmus gondolatát, amelyet nem csak kimondani, de megvalósítani is nehéz volt. Hogy a pártelit átmeneti dominanciája mellett jusson képviselet más pártoknak, magántőkének, egyházaknak, talán évekkel korábban lett volna valamennyi realitása, ekkor a gazdaság – hosszabb, irányított átmenettel - állami többségű vegyes rendszerré alakult volna át. Aztán a feltételes mód elvesztette az érvényét, az irányítás mozgástere leszűkült. A források utáni hajsza során a magyar politika először a vállalati önállóság növelésében bízott. Az ipari tárcát korábban ejtették, már nem volt fontos; ebből majd hatalmas változások kerekednek. Az állami tulajdon feletti kizárólagos hatalmat megtörni, az üzemeltetés irányítását átengedni a vállalatnak: a modell valamennyire hasonlít a mezőgazdaságban már bevezetett rendszerhez. A vállalati önkormányzatok megerősödtek és a társasági törvény beiktatása után sokan készen álltak, hogy urai legyenek az uratlan birtoknak. A 80-as évek végére a vállalatok ütemet váltottak, és egy új gazdasági rendszert alapoztak meg. Grósz idején került a fókuszba a külföldi tőke ösztönzése, ebből jóval később hatalmas, nemzetközi szinten is értékelhető siker lett, de a pénz már az új rendszer kasszáját bővítette. Egy számára téves kalkuláció eredményeképpen kitalálta Németh Miklóst miniszterelnöknek, akit könnyen feláldozható figurának látott, hiszen közgazdász volt, tehát a kor népszerűtlen csoportjához tartozott. Az volt a nagy gondolat, hogy a dinamizmus jeleként fiatalember kerül a kormány élére, aki majd elbukik, és viszi helyettünk a szégyent, jön aztán másik, akit ugyancsak a távolságtartó nagypolitika választ ki. Mindeközben Grósz és mások a Politikai Bizottságban, amelynek Németh nem is tagja, csakis a hatalommal foglalkozhatnak. E különös gondolatok akkortájt elég széles körben elterjedtek a pártközpont dolgozói között is. Elengedni a napi ügyeket, és csakis azzal törődni, ami a feladatunk, s amihez értünk is, vagyis a politikához. Mikor ilyeneket hallottunk egy-egy pártközpontostól, már érződött, hogy kiszorultak a napi ügyek irányításából, és attól is féltek, hogy népszerűtlen reformokat támogassanak. Ugyan a pártelnök-miniszterelnök munkamegosztás szokásos, de itt - és kicsit magasabbról nézve - mindez nem volt más, mint egy szánalmas és időszerűtlen kísérlet a magyar szocializmus rendies változatának visszaállításához (fent a pártközpont, alatta a dolgozói világ). Ráadásul a világ tovább lépett, és a 70-es évektől kiépült korporatív irányítás, vagyis a párt és a technokrácia szervezett, kétirányú együttműködése ugyancsak a végéhez közeledett - épp, mikor felléptek a vállalati tanácsok előbb, a reformkörök utóbb.

Előadás másik színpadon

Németh Miklós kinevezése megtörtént, de a folytatás egész másképp alakult. Grósz mozgatni akarta a szálakat, húzogatta a zsinórokat, de rövidesen azt kellett tapasztalnia, hogy a valódi előadás másik színpadon folyik. Némethez kezdtek járni a nagykövetek és az üzletemberek, később pedig – ez maga volt a lázadás - második kormányát szinte önmaga, szinte politikai jóváhagyás nélkül alakította meg. Itt a „szinte” arra utal, hogy 1989-ben a pártközpont már nem volt átugorhatatlan akadály, és gyakran azért is egyetértettek, hogy ne szoruljanak ki a közéletből.
Németh és Grósz annak rendje és módja szerint ellenfelek lettek, de háborúba már nem keveredhettek, mert az utóbbi által látszólag uralt párt elemeire esett szét, alvezérei egymás torkát szorongatták. Ambivalens módon pertraktált törést váltott ki Pozsgay Imre 1956-os népfelkelési nyilatkozata. Grósz felhorkant, de talán maga is meglepődött, mennyire nem képes megbüntetni Pozsgayt. Németh Miklós, aki még nem töltötte fel teljesen bátorsági készleteit, zavartan nyilatkozta, hogy az egy mondattal kifejezhetőnél bonyolultabb ügyről van szó. Végül is Grósz és vezetőtársai a posztkádári politizálás gyászosan sikertelen periódusát produkálták, míg az áldozati báránynak szánt Németh, a számára kissé bizonytalanul induló átmeneti kor legnépszerűbb kormányzati vezetője lett.
Nem jól érezte Grósz a világ mozgását, a piacgazdaságot vagány propagandalépésnek gondolta. Amikor a pluralizmus nehezen kiejthető szavát kérdezték tőle, azt felelte, napirenden van. Ám akkor egy rendezvényen előjött a fehérterror veszélyével. Másodrangú, indulatos megjegyzésről van szó, volt már ilyen, csakhogy ez robbant, Grósz hitelességi alapjai leomlottak. Bizonyára sokan akasztottak volna kommunistákat, de a választások után, mint tudjuk, nem került sor leszámolásra, ami jelentős részben Németh Miklós érdeme, előzménye pedig a felpuhult Kádár-rendszer. A fősodorban senki sem vágyott radikalizmusra. Gondoljunk Antall József választási plakátjára. Nyugodt erő? Vagyis nem a radi-Szadi, akiktől a tegnapi háromnegyed millió párttag rettegett.
Az a körülmény, hogy Gorbacsov kivonult a régióból, az amerikaiak meg nem vonultak be, miközben az európai demokráciák érdekkörébe kerültünk, arra sarkallja majd a Németh-kormányt, hogy a maga modellváltási programjából rendszerváltási programba váltson át. Minden ismeretem és tapasztalatom szerint a rendszerváltás robbanásszerű indulását a nagyhatalmak egymás közötti viszonyának átrendeződése, és az ebből kibontakozó különleges játéktér ösztökélte, miközben a rendszerváltás tényleges folyamata egyfajta pillangóhatás révén teljesedett ki. Semmiképpen sem beszélhetünk nemzetközi összeesküvésről. A nagyhatalmak nyilván manipuláltak bennünket - melyik ne tenné? -, hogy számukra kedvező változásokat érjenek el. Ezzel együtt nincs olyan forgatókönyv, amelyet a rendszerváltáskor találtak ki, és a valahai szerzők a mai magyar állapotokat elemezve csettintenének, hogy igen, megvalósult a nagy terv, ahogy elterveztük. Minden és mindenki más lett.
Az átalakulási folyamatokhoz sokan hozzájárultak. A korábban marginalizált történelmi és demokratikus ellenzék az árnyékból a fősodorba került. A támogató folyamatokhoz hozzáadták a magukét a reformerek, még az államapparátus is. Sikertelen erőlködésével Grósz Károly is része mindennek, aki jó ideig elhitette pártbeli kollégáival, kihívóival, s a reformkörökkel, hogy van hatalma és érdemes vele üzletet kötni. Mindannyian tévedtek. 

Kányádi Sándor emlékére

Kántor Zsolt
Publikálás dátuma
2018.07.08. 10:40

Fotó: Vajda József / Népszava
Az életének 90. évében elhunyt költő előtt tisztelegve három verset is írt Kántor Zsolt.
Kányádi Sándor noktürn

„Isten országa nem beszédben áll, hanem erőben.” (1. Kor. 4. 20.)

A múlt nem képes odébb állni,
a jövő nem tud bekövetkezni.
És nem történik meg, amire várnak.
Egyre értelmesebb a semmi.
Mert az idő szakadt szövet.
A sors használja el, nem öli meg.

S az áhított másik világ
nem köszönt be.
Nincs kijárat.
Csak forog a múlt körbe-körbe.
Egyelőre.
Nem lesz, mit végül érvényesként
eszünkbe juttat. Pedig üvölt a Dolgok Őre.
A kánon bezárt. Az idő lányokat futtat.
A mátrixból kilép.
Isten nem egy kabát.
A léten túl is a szívbe lát.
Most felöltözte az ideát.


Kányádi Sándor szonáta

Oszcillál az átjáró.
Az egyidejűség egy kézirat.
Elment a virtuóz játékintelligencia.
Tisztán kommunikált. Nincs bűntudat.
Időtlenné múlt a lélek sava.

Csak "Kutyatej és páfrány –
tör át a járdán, kit érdekel, hogy erre jártál?"
S elröppent a kék, éltető Ábránd.
Mintha meg se történt volna.
Még múlni se volt ideje. Betelt a holnap.

Azzá vált, ami az emléke lett.
Sorsként sem képletes.
Egy szótő és a fény frigye ez.
A kvantumfizika se édesebb.
Megtorpant a tiszta ész.
Ajkak közé tolták az életet.
Betű és szellem egyesült.
A tett a lemondásról letett.
A költői én vissza -, s újjászületett.

Műgond Logosza: Ég Veled!
(Jézusnak üzenem: ébredek!)


Zabolátlan tónusok

Kányádi Sándor emlékére

Ahelyett, hogy néznél,
Engeded, hogy bámuljalak.
Most nagybetűvel kezdek minden sort.
Mert jégből olvad ez a nap.
Két kemény fedél között voltál a Nap.
Főtt tojást ettünk s málnát.
Rezgő Küküllő. Ennyi maradt.
Megvan. Minden más szétszakadt.
Most látod, a lét emlékbe vált át.
Képzet, akarat.
Jobb a lenni hagyás.
Bár rejtett öncsalás.
Mint bármi más
rút entitás.
Senki nem hibás.
Bújócskát játszik velünk az ábránd.

Fosztogatók vagy megmentők? Kit illetnek a Parthenón szobrai?

Rédei Judit
Publikálás dátuma
2018.07.08. 10:25

Fotó: British Museum
Kétszáz éves vita, hogy vajon hol van a jogos helye az Athénból brit földre szállított, most a British Museumban őrzött szobroknak. Az úgynevezett Elgin-márványok egyelőre maradnak Londonban.
Az Elgin-márványok visszaadását kérte a napokban Theresa Maytől Alekszisz Ciprasz görög miniszterelnök. Hogy kapott-e valamiféle hivatalos választ, arról eddig nem értesítették a nyilvánosságot. Az UNESCO június elején, húsz állam támogatásával mindkét fél számára elfogadható gyors megoldás kidolgozását javasolta az ügyben. Athén 200 éve próbálkozik a Parthenón és az athéni Akropolisz többi épületei ékességeinek visszaszerzésével, jogi és morális érveket bevetve, ám eredménytelenül.

Adjuk vissza Iraknak?

Alekszisz Ciprasz, aki első hivatalos látogatását tette Londonban, azt hangoztatta, hogy a Parthenón frízei, bár valóban a világörökség részei, az Akropolisz természetes tartozékai, így ott a helyük. A tárgyakat visszakövetelő hangokat évtizedek óta rendre elnyomták a politika által felbátorított muzeológusok, akik a jognak nem sok figyelmet szenteltek, inkább arról beszéltek, hogy a frízeket a British Museum biztonságos, és a világ számára látható helyen, szakavatottan őrzi, mindezt pedig Athén nem tudná garantálni.
Nem rendítette meg őket az immár megfelelő körülményeket biztosító új Akropolisz Múzeum 2009-es athéni megnyitása sem. Most, ha Ciprasz hivatalos választ nem is kapott, a British Museum online közzétette álláspontját. Eszerint a múzeum felelősnek érzi magát az emberiség több millió éves kulturális örökségének őrzéséért, és ennek a történetnek nagyon fontos elemeit alkotják a Parthenón frízei. Készek kölcsön adni e becses tárgyakat más országoknak, intézményeknek, de alapelvük, hogy e tárgyak határoktól független közkincsek és jelenleg jó helyen vannak. Amúgy a Parthenónt ékesítő szobrok mintegy fele eltűnt az épület 2500 éves története során, és nem csak a British Museumban, hanem másfelé is érdemes keresgélni, így Vatikánban, a párizsi Louvre-ban és a világ több tekintélyes múzeumában is fellelhetők a márványfaragványok. A Parthenón egy rom, a részleges rekonstrukció során eltávolították róla az eredeti szobrokat, másolatokkal helyettesítve azokat, az eredetiek pedig hazai földön is a múzeumba kerültek – hangsúlyozta a British Museum közleménye.
Az UNESCO javaslatát ugyanakkor a szigetországban is meghallották. A brit munkáspárti vezető, Jeremy Corbyn azt nyilatkozta a görög Ta Nea című lapnak, hogy ha hatalomra kerül, visszaadja az Elgin-márványokat. Corbyn akár népszerűséget is szerezhetett ezzel, hiszen egy tavaly év végi közvélemény-kutatás szerint a britek mintegy 49 százaléka nem ellenzi a repatriálást. A brit lapokban természetesen pillanatok alatt megszólaltak az ellenzők is. A British Museum gyűjteményében, de más tekintélyes múzeumokban is számos hasonló, kivételes értéket őriznek, így például asszír, vagy egyiptomi műkincseket - ezek a népek és országok hajdan ugyancsak ottomán uralom alatt álltak, akár a görögök. Az innen származó értékeket most kinek kellene vissza szolgáltatni, talán Iraknak? – tették fel a kérdést a muzeológusok. Elhangzottak a szokásos érvek: a környezet- és földrengésveszély, a szakszerűtlenség, még az is előkerült, hogy az Akropolisz Múzeum évi másfél millió látogatót vonz, a British Museum viszont több mint hatmilliót.

Szétfűrészelték őket

A Parthenón, vagyis Pallasz Athéné temploma fosztogatásának első fejezetét egy francia diplomata és archeológus, Louis-François-Sébastien Fauvel írta 1788-ban. Ő egy földre hullott (?) táblát vihetett ki a török uralkodó engedélyével az országból (vélhetően egy metopét, azaz a dór templomok párkányait díszítő elemet vitt magával - a szerk.). A tárgyat a Louvre őrzésére bízta, ahol egyébként több hasonló is landolt. 
A skót Thomas Bruce, azaz Lord Elgin 1798 végén lett Nagy Britannia rendkívüli nagykövete Konstantinápolyban. Elgin hetedik earlje nem mellesleg ugyancsak archeológus volt, s az ottomán hatalommal kötött üzleti megállapodással megtámogatva 1801-ben látott munkához. Évekig tartott a megbízottja, Giovanni Battista Lusieri, a nápolyi király udvari festője által vezényelt szisztematikus kopasztás az Akropoliszon. A Parthenón díszítőelemeinek mintegy a felét leválasztották, egyes metopéket például szétfűrészeltek, hogy el lehessen szállítani őket. 1802-ben Lusieri az írta Elginnek: „Örömmel jelentem, a nyolcadik metopét is birtokba vettük, a kentaurt nővel, meg kell vallanom, sok nehézséget okozott, kissé barbár voltam, de kényszerűségből.” Az „elginism” szó azóta a „gátlástalan rablás” szinonimája az angolban. A kincsek előbb Elgin angliai birtokára kerültek, majd 1816-ban, a parlament jóváhagyásával, a brit kormány megvásárolta tőle a kollekciót 35 000 fontért, s a British Museumra bízta örökös őrzésre. Miután Görögország felszabadult a török uralom alól, 1834 és 1842 között többször is kísérletet tett a kincs visszaszerzésére. Sikertelenül, ahogy a későbbi próbálkozások is eredménytelenek voltak. Azt követően, hogy az UNESCO 1982-es mexikói konferenciáján az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország távollétében a résztvevők döntöttek a kulturális örökség repatriálásáról, 1983 őszén a görögök hivatalos kérelemmel fordultak az angol kormányhoz, hogy azután 1984 tavaszán megkapják az elutasítást. A brit álláspont - mindig is - az volt, hogy a frízek jogszerűen, magánkereskedelmi tranzakció révén kerültek Londonba, míg a görögök azzal érveltek, hogy az adás-vételre a megszálló török hatalom adott engedélyt, így az érvénytelen. Nem törődve a jogi helyzettel a britek előálltak azzal is, hogy a British Museumban jobb helyen vannak, mint a szennyezett levegőjű Athénban.

Hajlíthatatlan britek

Leghangosabban, két alkalommal is, Melina Mercouri lépett fel, előbb 1983-ban, majd tíz évvel később a görögök tulajdoni joga mellett. „Eszem ágában sincs megkopasztani a világ múzeumait, de a Parthenón frízeinek Görögországban van a helyük” - nyilatkozta 1993-ban a világhírű színésznő, akkori görög kulturális miniszter. Miután arról is beszélt, hogy ”a márványszobrok nélkül a világ hét csodájának egyike, a Parthenoón, torz, félkarú, megcsonkított ocsmányság”, az ügy gyors és sikeres lezárására számítottak. Reszkessenek a britek, mert Mercouri megfékezhetetlen és a végsőkig harcolni fog- írta akkor a párizsi Le Figaro. Az angolok másként gondolták, úgy vélekedtek, hogy Melina Mercouri „kulturális fasiszta” és a jelek szerint megközelítésük nem sokat változott az évek során.
Melina Mercouri
Fotó: AFP

Hazatérhet a Getty Bronze

Az első kíváncsiak a XVII.. században indultak el délre, majd a művészek, arisztokraták, diplomaták és kalandvágyó fiatalok, engedve a kor divatjának, mind nagyobb számban lepjék el a hellén, itáliai és egyiptomi területeket, antik kincsekre, érmekre, szobrokra vadászva. Napjainkban is sokan űzik ezt a tevékenységet, ki csak sportból, mások viszont, nem kevesen, üzleti tervekkel kapirgálnak a romok között. A csodás régiségekben gazdag terülteken dúló harcok - ahogy a XVIII-XIX. század fordulóján a napóleoni háborúk - pedig megkönnyítik a dolgukat. Statisztikák szerint a műtárgycsempészet értéke közelíti a drogüzletét, egyes szakértők több milliárd dollárra becsülik az illegálisan kereskedelmi forgalomba került antik tárgyak értékét.
De a múzeumok "tisztasága" is megér egy misét. Az utóbbi évtizedek egyik legemlékezetesebb botránya a Getty Villa 2006-os megnyitóján tört ki. Kiderült, hogy az olajmágnás J. Paul Getty hagyatékából létrehozott intézmény tulajdonában legalább 350 olyan tétel lapul, amelyek eredete legalább is kétes. Értéküket 100 millió dollárra tették a szakértők. A 44 000, zömmel görög és olasz eredetű tárgyat őrző intézmény bemutatkozó katalógusában kiemelt 104 mestermű között 35 volt vitatott, olasz és görög állítások szerint illegálisan kicsempészett tárgy. A Getty vásárlásait Marion True irányította, a tárgyakért minden esetben szép summát fizetve, ám, az összeg egy része, ahogy azt később a rendőrség megállapította, egy műkincsfosztogató banda számláján landolt. A kurátornő Itáliában is több kétes üzletet kötött, bíróság elé állították, ám előbb a görögök majd később az olaszok is elálltak a per folytatásától. Athén visszakapta legfontosabb követeléseit, így egy i.e.320-ból származó arany gyászfejdíszt, valamint egy fiatal nőt ábrázoló márványtorzót, amely i.e. 530 körül keletkezett. Olaszország 2006-ban egyezett ki a Getty Alapítvánnyal, 40 antik tárgyat akkor, míg az egyik legértékesebbet, a Morgantinai Vénuszt, a szicíliai kultúra i.e 5. századi emlékét 2011-ben kaptak vissza. Egy másik Getty Villában ragadt érték ügyében tízéves jogi huzavona után, a napokban született ítélet Olaszországban. Eszerint a "Győzedelmes ifjú”, vagy "Getty Bronze" néven ismert antik szoborra jogosan formál igényt Itália. Az időszámításunk előtt 100 és 300 közötti időkre datált férfi szobrot 1964-ben egy adriai kikötőben halászták ki, hogy azután illegálisan kivigyék az országból. 1977-ben Marion True egy angol kereskedőtől 3,95 millió dollárért szerezte meg a Getty számára, túlságosan nem firtatva a tárgy eredetét.

1997-ben újabb kérés elbírálását tagadta meg az angol kormány, a döntési jogot áthárítva a British Museumnak. Az Akropolisz Múzeum avatásának küszöbén, 2009-ben a görög kulturális miniszter, Antonisz Szamarasz kijelentette, végleg semmissé váltak a brit érvek, melyek szerint Athénban nincs megfelelő létesítmény a kincs kiállítására, az új múzeumban elegendő védelmet biztosítanának az időszámításunk előtti V. századi márványtöredékeknek. A 183 millió dolláros beruházással megvalósult, 14 ezer négyzetméteres üvegépületben, csúcstechnológiai megoldások adják a megfelelő klímát és persze a tárgyak védelmét. Az Elgin-márványok számára kialakított hely üresen maradt, pedig brit közéleti személyiségek, köztük a trónörökös is a visszaszolgáltatás mellett foglalt állást. Abban az évben egyébként Svédországból visszakerült Görögországba egy Akropoliszról származó töredék, egy nyugdíjas testnevelő tanárnő jóvoltából, akinek családja egy évszázadon át őrizte a kincset. Többéves csend után, 2014-ben az korbácsolta fel a görög érzelmeket, hogy a britek kölcsönadtak egy szobrot a fennállásának 250. évfordulóját ünneplő Ermitázsnak. Antonisz Szamarasz - már miniszterelnökként - provokációról beszélt. Később 2015-ben per indítását fontolgatta Athén, jogászcsapatot szerződtetve, amelynek vezetésére Amal Clooney-t, George Clooney feleségét kérték fel. 2016-ban, amikor a British Museum a frízek 200 éves birtokbavételét ünnepelte, Arisztidesz Baltasz, görög kulturális miniszter nemzetközi szövetségeseket keresett. Felmerült, hogy az UNESCO támogatásával az Európai Bíróságon próbálnak jogorvoslatot keresni, ám szembe kellett nézni a valósággal, Athén képtelen a mély gazdasági válsághelyzetben egy ilyen akciót menedzselni. A Brexit bejelentését követően a görög kormány, az Európai Bizottság támogatását kérte a repatriáláshoz, de Brüsszel 2017. novemberében elutasította a szerepvállalást. Azt pedig két napja derült ki, hogy a jövőre British Museum új helyen, nagyszabású kiállítás keretében fogja bemutatni az Elgin-márványokat. A Sainsbury galériában megnyíló kiállítás az emberi test szépségét állítja a középpontba.

Kína Elgin-márványai

A Christhie’s egy 2009-es párizsi árverésén Yves Saint-Laurent és Pierre Bergé gyűjteménye került kalapács alá. Az árverés sztárja két kínai bronzfej volt, amelyre telefonon alkudozott egy ismeretlen. 31 és félmillió euróval kellett volna könnyítenie pénztárcáján a győztesnek, aki egy dél-kínai műkereskedő volt, ám bejelentette, nem áll szándékában fizetni. Akciójával szembesíteni akarta a világot azzal, hogy a pekingi Nyári Palota szökőkútjáról származó figurák illegálisan kerültek Franciaországba, értékesítésük jogtalan, és vissza kell szolgáltatni őket Kínának. A császári palotából 1860-ban tűntek el nyomtalanul a kínai naptár állatövi jegyeit - zodiákusait - ábrázoló szobrok, szám szerint összesen egy tucat. A második ópiumháború végén francia és angol csapatok, mielőtt a tűzvész megsemmisítette volna a Csing-dinasztia akkori uralkodójának mesebeli palotáját, megkopasztották azt minden értéktől, köztük a zodiákus figuráktól. Az angol-francia csapatok parancsnoka James Burns, Elgin nyolcadik earl-je, a Parthenon frízeit begyűjtő hetedik earl fia volt. Innen ered a bronzokra ráaggatott név: "Kína Elgin-márványai".