Robotizáció és osztályharc

Pár éve csupán a tudományos fantasztikus irodalom és a filmipar témája volt, mostanra már (munkaerő-piaci) valóság a robotok beléptetése olyan szférákba, amelyekben korábban csak a fantázia erőltetésével tudtuk elképzelni az embernélküliséget. Márpedig a robotizációként fikcionált jövőből jelen lett, bár a humán erőforrás felcserélése az önműködő gépekre nem egyformán „sújtja” a kelet- és a nyugati-európai realitást. Egyrészt Kelet-Európában számos területen egyelőre olcsóbb az emberi munka, mintsem hogy generális fejlesztéseket végezzenek, másrészt az innovációk terjedésének időbeli eltolódása miatt a régió jelenleg még csak készenléti üzemmódban van azt illetően, hogy az osztályharcot ne osztályok, hanem szabadalom-birtoklók és technológiai apparátus-tulajdonosok vívják. 
Azzal (talán) nincsen gond, hogy az energetikában és az okos városok fejlesztésében is mind nagyobb szerepet játszik a robotizáció, a folyamatok automatizálása, illetve a mesterséges intelligencia. Az energetikai és városi üzemeltetés, a karbantartások, illetve a smart city szolgáltatások esetében hatékonyságnövelés, életminőség-javítás, biztonságnövelés, illetve költségcsökkentés céljából alkalmazzák ezeket a megoldásokat. Utóbbi három tényezőben az automatizált, robotizált rendszerek komoly fejlődést jelenthetnek a következő években. Gondoljunk csak az erőművek veszélyes vagy nehezen megközelíthető helyein végzett, távvezérelt munkafolyamatokra, a robotizált folyamatautomatizálás pedig a mesterséges intelligencia használatának egyik leginkább fejlett területe napjainkban. A szoftverrobotok (azaz botok) a meglévő rendszerekre épülve ismétlődő, egyszerűbb lépésekkel gyorsítják fel a rutinszerű eljárásokat, és ezáltal jelentős mennyiségű munkaerőt váltanak ki.
A McKinsey Global Institute elemzése szerint a Magyarországon ledolgozott munkaórák csaknem felét robotok is el tudnák végezni: ez nagyjából 2,2 millió ember összes munkaórájának felelne meg. Kelet-Európára nézve itt kezdődhetnek a gondok, ugyanis például a magas magyar automatizálási potenciál is - a többi közt - annak köszönhető, hogy számos nyugat-európai vállalat az olcsó munkaerő miatt ideköltöztette a gyártósorait. Igaz, éppen a Nyugat számára kedvező munkaerő-piaci kontrollt eredményező helyzet miatt van még esélye a kelet-európai térségnek arra, hogy egyelőre ne ontsa ki százezres nagyságrendben a felesleges munkaerőt. Errefelé tehát az lassíthatja a robotizáció forradalmi jellegét, hogy az olcsó munkaerő még mindig jobban megérheti, mint az automatizáció felpörgetésének finanszírozása - nem beszélve a már meglévő munkaerő-szerkezetről, amely szintén befolyásolja a negyedik ipari forradalom terjedési sebességét. 
Átállni az automatizációra eléggé tőkeigényes folyamat, mondhatnánk, van idő felkészülni az állami szerepvállalás új elgondolására és megvalósítására. Mondhatnánk - ha éppenséggel nem neoliberális államkoncepcióban gondolkodna az elit. Tíz évvel a globális válság után a domináns szereplők még mindig a nagyvállalatok, amelyek folyamatosan csökkentik a munkaerőre szánt költségeket. Növekszik a részmunkaidős állások és megbízási szerződések száma, azaz visszaszorul a hivatásszerű munka. Az államok tárgyalási ereje e tekintetben meglehetősen csekély, ugyanis amint megemelkedne a munkaerőköltség, a vállalatok továbbállnának egy másik országba. A társadalmi csoportok közötti szolidaritás ilyen alapon nem tud megerősödni.
Kár lenne azt remélni, hogy a folyamat megállítható. Amit tehetünk, az az állam szerepvállalásának átgondolása. Anélkül, hogy az alapjövedelem-vitába belemennék, tény, hogy az alacsonyabb képzettségűek ismét – mint már eddig is oly sokszor – kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetnek. A már említett McKinsey intézet globális elemzése szerint a fizikai és manuális területen, illetve az alapszintű képzettségűek körében 14–15 százalékkal esik vissza a foglalkoztatottság az elkövetkező 13 évben. Mindezt az sem kompenzálja majd az aktuális helyzetben, hogy egyébként a többi készségcsoportban az elemzők a kereslet növekedését jósolják, főként a technológiai ismereteket előíró munkakörökben. Ezeken a területeken - az előrejelzések szerint - akár 55 százalékkal nőhet az elvégzendő munka mennyisége. A gyártósori, gépkezelői munkák, illetve a járművezetői, a pénztárosi, az adatrögzítői és az ügyfélszolgálati állások az automatizáció áldozataivá válnak, míg ezzel párhuzamosan egyre több elemzőre, folyamattervezőre, programozóra, mérnökre és kutatóra lesz szükség. Az orvosoknak, a tanároknak és az ügyvédeknek szintén nem kell attól tartaniuk, hogy robotok lépnek a helyükre, és a gépek művészeket vagy más kreatív foglalkozást végzőket sem fognak helyettesíteni.
Az azonban nem kérdés, hogy aki uralja a robottechnológiát, az uralja a munkaerő-piacot is. Az államok egyelőre csak gondolati szinten igyekeznek kezelni a helyzetet, például az adóztatás megvitatásával, abban azonban továbbra sincs egyetértés, sem döntés, hogy az „eszközt” vagy a szabadalmat kellene megsarcolni. A dolog súlyát jól jelzi, hogy az Európai Parlamentben is folyamatosan napirenden van a kérdés.
Paradox a helyzet: a felesleges emberek tömegei helyett mégiscsak jobb, ha marad az osztályharc. Könnyen lehet, az a tanulság: egy osztályharc nélküli társadalom minden idők legnagyobb válságát hozhatja el.
Szerző
Böcskei Balázs politikai elemző, az IDEA Intézet vezetője
Frissítve: 2018.07.03. 11:24

Kalandpark - Búcsú Vilma nénitől

Ler doktor azt javasolta, hogy vessük alá egy alapos kivizsgálásnak, és akkor már mindnyájan tudtuk, hogy ennek az lesz a vége, amit senki sem mondott ki, hát igen, mondta Ler doktor szinte bocsánatkérően, de hát az ő korában már minden megtörténhet, ez a mi családunkban gyakorlatilag a halált jelentette, és tudtuk, hogy a legkomolyabb betegségek is ártatlanul, alaposnak nevezett kivizsgálással indulnak, még senki sem gyanakszik semmire, ugyan, semmi komoly, az orvosok sem akarják megijeszteni a betegeiket, de már benne van a hangsúlyokban, hogy igen, valami komoly dolog van itt, amiről azonban senki sem akar beszélni, és mire akarnának, már késő, ezért aztán mindenki félt a betegségektől, de senki sem bízott az orvosokban, kórházba menni pedig biztos halál. 
Gyerekkoromban mindenki tanácsokat adott, mintha egy gyerek csak arra lenne jó, hogy tanácsokat adjanak neki, ne igyál hideg vizet, ne nyeld le a szilvamagot, mert vakbélgyulladást kapsz, ha mégis lenyelnéd, azonnal egyél meg néhány szelet friss kenyeret, de legjobb, ha azonnal orvoshoz rohansz, de közben meg rettegtünk az orvosoktól, de féltek a betegségtől és féltek a fájdalmaktól is, én is féltem az orvosoktól, mert ezt tanultam a szüleimtől és a nagyszüleimtől, különösen pedig a fogorvostól, aki mindig talált egy olyan fogat, amit be kellett tömni, hát megint van itt egy fog, amelyik rosszalkodott, és élvezte is, hogy talált egy ilyen fogat, álságosan rám mosolygott, és azt mondta, hogy nem fog fájni, miközben mindketten tudtuk, hogy fájni fog, ha pedig fájt, akkor azt mondták, hogy az erős fiúk legyőzik a fájdalmat, de vajon hogyan győzik le, ez lett volna az igazi kérdés, a fájdalom, az soha nem jön nyíltan szembe az emberrel, soha nem mutatja meg magát a maga teljes valóságban, a fájdalom mindig alattomosan érkezik, orvul, akkor, amikor az emberek nem számítanak rá, erről persze soha senki sem mesélt nekem. 
Ler doktor először anyának mondta meg, hogy Vilma néninek rákja van, ráadásul gyógyíthatatlan, sőt a végső szakaszban. 
Anya akkor azt mondta, menjek be Vilma nénihez és búcsúzzak el tőle. Abban a helyzetben kérdéseknek nem volt helyük, mert már minden családtagom járt ott elbúcsúzni. A Péterfy kórházban akkoriban csak hetente háromszor volt látogatás, a legközelebbi napon én is ott álltam a sorban, tanácstalanul. Vigyek virágot? Egy haldoklónak? A látogatók beözönlöttek, mindenki megtalálta, akit keresett. Én úgy álltam ott, a kórterem előtt, mintha egy szakadék nyílna meg a lábam előtt. Bekukucskáltam. Vilma néni ott feküdt az ablak előtti ágyon, arcán maszk, szemlátomást nem volt eszméleténél. Mit tegyek? Mit mondjak neki? Csókolom, Vilma néni? Viszontlátásra? Hogy kell egy haldoklótól búcsúzni? Végül elsomfordáltam. Otthon anya első kérdése az volt, hogy elbúcsúztam-e Vilma nénitől, én persze azt feleltem, hogy igen, ő pedig megsimogatta az arcomat. 
Este a fejemre húztam a paplant és gyávának tartottam magam. 
Vilma néni az éjszaka meghalt.
Szóval megúsztam.
Szerző
Odze György
Frissítve: 2018.07.02. 10:15

Címszerep

Ön szerint van lényegi különbség a „Kényszerítés miatt nyomoznak egy püspök ellen”, illetve a „Kényszerítés miatt nyomoznak ismeretlen tettes ellen egy ügyben, amelynek a gyanú szerint egy püspök a fő érintettje"?
Sajtószakmai szempontból a két címváltozat között ég és föld a differencia: a másodikat maguktól valószínűleg soha nem írnák le az újságírók - megszoktuk, hogy aki egy eset valamennyi körülményére kíváncsi, az végigböngészi magát a cikket, mert nem lehet minden mellékinformációt a címbe zsúfolni. Lényegkiemelés, tömörítés; így működik a címadás, mióta újságírás létezik. Aki nem hiszi, utánanézhet bármelyik könyvtárban. És a szóban forgó ügyben, meg még egy csomó hasonlóban tényleg a magas méltóság ellen nyomoztak, és ezen sem az nem változtat, ha jogtechnikai okból a följelentést ismeretlen tettes ellen teszik, sem pedig az, ha a címszereplő utóbb ártatlannak bizonyul.
Az újságíró nem állított valótlant, ám a bírósághoz, a Kúriához majd végül az Alkotmánybírósághoz jutó vizsgálat nyomán most mégis bajba kerülhet. Az alkotmánybírák döntése szerint – ha jól értjük - a cím önálló jelentéssel bíró tartalmi egység, „nem szerepelhet benne olyan lényeges, megtévesztő pontatlanság vagy valótlanság, amely a cikk egésze szempontjából fontos”. 
Amúgy a fenti történetben nem is szerepelt: inkább azért kell most a bíróságnak első fokon újra foglalkoznia vele, mert az AB valami olyasmit szeretett volna mondani – még ha nem  fogalmazta is meg pontosan –, hogy a címnek önmagában, a cikktől függetlenül is tartalmaznia kell az igazság összes lényeges részletét. Hogy könnyebb-e a talárosok elvárásának megfelelő címeket alkotni, mint mondjuk egy alkotmánybírósági döntést szabatosan írásba foglalni, azt majd az ezutáni sajtó- és joggyakorlat fogja megmutatni. 
Tartunk tőle, hogy (megint) a sajtószabadság szűkülése árán.
Szerző
Hargitai Miklós
Frissítve: 2018.07.02. 10:11