Előfizetés

Szabadok közé száll - Elhunyt Kányádi Sándor

Kelen Károly
Publikálás dátuma
2018.06.20. 13:29
MTI Fotó: Czimbal Gyula
Kilencvenedik életévében elhunyt Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a XX–XXI. századi erdélyi magyar irodalom nagy alakja.

A hetvenes években a budapesti bölcsészkaron már az egységes magyar irodalom részeként tartottuk számon a határon túl élő szerzőket, de még részesültünk a rácsodálkozásból, amellyel az előttünk járók fölfedezték maguknak Szilágyi Istvánt, Székely Jánost, Deák Tamást, Sütő Andrást, Páskándi Gézát és Kányádi Sándort.

Ó, milyen csodálatos volt – hallottuk –, amikor kiderült, mennyire egységes a magyar nyelv és gondolkodás, mégis milyen gyönyörű ízek vegyülnek bele az erdélyiek tollán!

De a legnagyobb meglepetés az volt, hogy nem valamilyen régies-elavult irodalmi képzetet hoznak ezek a szerzők, hanem éppenséggel ők voltak a kassáki avantgárd folytatói, teljesen szinkronban a nyugati – leginkább a francia – trendekkel, ahogy az általuk jól ismert kortárs román irodalom is ezen az úton járt.

Felszabadító érzés volt, hogy a magyar irodalom megújításában az itteniek előtt jár ez a nemzedék. Hogy micsoda alkotásokat vetnek papírra Budapesttől ennyire távol és ennyire függetlenül!

Az 1929-ben született Kányádi az ötvenes évektől jelentette meg verseit, és íróként, szerkesztőként is egész életében az erdélyi irodalom fő sodrába tartozott. Őrizte a verselés hagyományos módját, de megújította a formát is, miközben az állandóan változó világ modern életérzését tudta pontosan megszólaltatni.

A később Párizsban világhírűvé lett, homoródszentmártoni szobrásznak, Román Viktornak ajánlott 1967-es verséből való ez a megrendítő kép:

„Ó a függőleges lovak fájdalmánál
nagyobb csak a tíz ujjbegyben
feszülő lehet mely tárgyilagosan
s hangtalan szoborrá gyúrja
a rettenetet”
(Függőleges lovak)

Magyarországon ma, ha tudják is, hogy nagy költőről van szó, elsősorban gyerekverseiről ismerik őt, főleg, hogy a Kaláka előszeretettel zenésítette meg őket. Fogadnék rá, hogy a két–tíz éves gyerekek és szüleik mind kapásból eléneklik:

„Betemetett a nagy hó 
erdőt, mezőt, rétet. 
Minden, mint a nagyanyó 
haja, hófehér lett. 
Minden, mint a nagyapó 
bajsza, hófehér lett, 
csak a feketerigó 
maradt feketének.”
(Betemetett a nagy hó)

Nem baj, nem hiszem, hogy Kányádit zavarta volna, inkább örült neki, hogy éppen ebből értik meg a gyerekek, mi is a vers. Csak az fontos, hogy mondva-dalolva ráérezzenek, sokkal több, mint az egyforma hosszú sorok végének erőltetett összecsengetése.

Mint annyi magyar költő, ő is ihletett műfordító volt. Nagy román költők verseit ültette át magyarra, de újrafordította Goethét, Rilkét is, ha valamiért nem tetszett neki a már magyarul is klasszikus változat. Amikor eljutott Párizsba, alaposan megnézte-megfigyelte a helyszínt, ezért aztán nála az Apollinaire-versben nem fut, hanem „Mossa a Mirebeau-hidat a Szajna, Elmossa bús szerelmünk s fölkavarja”.

Magától értetődően újrafordította az Erdélyt elhagyó Janus Pannonius nagy versét, a Búcsú Váradtól-t is, de talán a legfontosabb, hogy az erdélyi szász népköltészetet az ő fordításában lehet magyarul olvasni. Az előszóban tanárát idézi: „Századok óta élünk együtt, együtt kell élnünk, meg kell tanulnunk egymás nyelvét, hogy megismerhessük egymás kultúráját, hogy minél hosszabb ideig békességben éljünk ezen a Földön”.

Halálára álljon itt az a szász népdal, amelyet leginkább ajánlott az olvasók figyelmébe:

„hogy jött a halál s vert a földre
mindenegy csontomat összetörte
hogy jött s kapott föl a halál

vittetek apám házából engemet
hová kapartatok – nyirkos gödör alján
fekszik a test fehéren sárgán

ahogy a harangok a harangszót
felejteném hamar minden örömöm

bort ide angyalok az ajtóm elibe
világból válni akarok
szabadok közé szállni”

Fischer Ádám Wagnerrel harcol az emberi jogokért

H. K.
Publikálás dátuma
2018.06.20. 07:47
A SZABADSÁG DALA ÉS TERE - Fischer Ádám vezényelt Fotó: Vajda József

Fischer Ádám karmester régóta bizonyítja, hogy tisztában van az írástudók felelősségével. Aktív közéleti szereplésével, nyilatkozataival, az oktatási szegregáció ellen, vagy a Szabadság téri II. világháborús emlékmű ellen tiltakozó művész közösségi élményt is teremtett akkor, amikor az Európai Unió himnusza, az Örömóda közös éneklésére hívott fel és vezényelte az odasereglett civil polgárokból álló alkalmi kórust. A fiatalkora óta külföldön élő zenész a világ legnagyobb színpadain - a Bécsi Állami Operaházban, a Párizsi Operában, a milánói Scalában, a londoni Covent Gardenben vagy a New York-i Metropolitanben - lép fel, ha épp nem a Szabadság téren vezényel.

A "Tudományok és Művészetek Előmozdítására" 1976-ban hozták létre a nemzetközi alapítványi elismerést, a Wolf-díjat. A százezer dollárral járó kitüntetést negyven éve adják át minden esztendőben, az eddigi magyar díjazottak között pedig megtalálható a Nobel-díjas kémikus Polányi János, a világhírű zeneszerző Ligeti György és az utóbbi napokban az akadémiai törvény módosítása elleni kiállásával gyakran szereplő MTA elnök, matematikus Lovász László is.

Idén Fischer Ádám vehette át az elismerést, méltatása a zeneművészi teljesítménye mellett külön kitért az emberi jogi elkötelezettségére. A díjjal járó összeget a Magyar Helsinki Bizottságnak ajánlotta fel. Az utóbbi években oly gyakran emlegetett "megélhetési bevándorló", aki 19 éves kora óta külföldön él, a civil jogvédő szervezetnek, amely a menekülteket, menedékkérőket segíti, és amelynek vendége lesz csütörtök este. Az emberi jogok és a zene kapcsolata című beszélgetés témaindítójaként fogalmazott levelében Wagner A walkür című művére hívta fel a figyelmet.

"Ha erről a törvényjavaslatról most Németországban folyna vita, valószínűleg nyílt levelet írtam volna azoknak a képviselőknek, akik egy ilyen jogszabályt készülnek megszavazni. Arra kértem volna őket, hogy aki esetleg még nem ismerné, menjen el az operába és nézze meg Wagner A walkür című művét. Tudom, hogy egy ilyen kezdeményezés a magyar Országgyűlés képviselői között kevesebb sikerre számíthatna, mint Németországban, és nemcsak azért, mert az Opera éppen zárva tart. De mégis szeretnék abban hinni, hogy aki a Walkürt megismeri és megérti, az legalábbis elgondolkodik azon, hogy egy ilyen aljas „törvényre” rábólinthat-e tiszta lelkiismerettel.

(...) Én soha nem fogom elfogadni, hogy azzal bűnt követnék el, ha bajba jutott szerencsétlen sorsú embereken segítek. Ha ezt törvény mondja ki, akkor ennek a törvénynek minden eszközzel ellent kell állni, és én magam is, saját személyemben ellent fogok állni. És mindenkit segíteni is fogok az ellenállásban. Nagyon remélem, hogy akkor is, ha ez a készülő törvény jogerőre emelkedik, a civil szervezetek kitartanak küldetésük mellett. Nekünk, jogvédőknek az emberi jogot és az embereket kell védenünk. Az új rendelkezések ellen viszont harcolnunk kell. Mert az embertelen jog."

Infó:

Emberi jogok és muzsika 100 percben

Est Fischer Ádámmal

Június 21.

Magvető Café

A beszélgetést Révész Sándor és Zádori Zsolt vezeti.

Szent Szájpadlás, az ízes tárlat

P. Szabó Dénes írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2018.06.20. 07:45
FOTÓ: HANNEKE WETZER
Hat ország húsz alkotója bizonyítja be a Santopalato című kiállításon, hogy az étel nem csak az éhség csillapítására szolgál.

Az ételt nemcsak elfogyasztani, de kiállítani is lehet, rámutatva annak számos kulturális, mikrobiológiai és társadalmi vonatkozására. A Santopalato című tárlaton hat ország húsz művésze bizonyítja be, hogy a sütés-főzésből, a tálalás módjából vagy az étkezésből számos következtetést vonhatunk le egy adott társadalomról vagy magáról az emberről. A Santopalato vagyis a „Szent Szájpadlás” című kiállítás mellesleg a futuristák előtt tiszteleg, akik az ételeket a művészet alapanyagának tekintették, és az étkezéshez kapcsolódó szabályokat is átértelmezték. Sőt, Marinetti, a mozgalom atyja még szakácskönyvet is kiadott, 1931-ben Torinóban pedig megnyílt a Santopalato nevű futurista étterem, ahol az enteriőr és a fogások is Marinetti művésztársainak alkotásai voltak.

A kiállítás két helyszínen tekinthető meg, a Koreai Kulturális Központban az élelem kulturális identitáshoz kapcsolódó jelentései kerülnek előtérbe, míg a Stúdió Galériában az étkezés ökológiai vonatkozásairól esik szó. Az első helyszín egyik legérdekesebb kiállítási tárgya egy laboratóriumi szerkezetet idéző installáció, a koreai Jiwon Woo alkotása, mely arra tesz kísérletet, hogy családtagok kezén található mikroorganizmusokat lepárolja és megőrizze. Az Egyesült Államokban élő művész szerint ugyanis egy étel elkészítésénél nemcsak a recept, a kulináris hagyomány a meghatározó, hanem a szakács bőrén található organizmusok is. Koreában utóbbira külön szót, „kéz-íz” (koreaiul: Son-mat) használnak, jelezve, hogy nem mindegy, hogy az anya, a nagymama vagy valaki más készíti el a rizsbort, a kimchit vagy az almáspitét. Jiwon Woo ezért úgy határozott, megépíti az installációját, így legyen bárhol a világban, az otthoni ízeket bárhol „felidézheti”. Egy kutatás keretében különböző országokban élő koreai családok tagjainak a kezén található mikroorganizmusokat tenyésztett ki, és vizsgált meg az Utrechti Egyetem mikrobiológiai laborjával.

Ugyancsak kísérleti jellegű Lepsényi Imre videómunkája, mely a gasztronómia és az energetika közötti összefüggésekre kérdez rá. A videó négyosztatú képernyőjének mindegyik mezőjében egy-egy nemzet húsból készült levese fő, miközben a képek sarkában egy számláló jelzi a főzés során felhasznált elektromos áramot. Így derül ki, hogy a vietnámi pho bo, a mexikói caldo de res, a francia pot au feu vagy a magyar marhahúsleves készíthető el takarékosabban. Esterházy Marcell videóinstallációja már személyes oldalról közelít a kulinária tematikájához: a generációk közötti kommunikáció és interakció elidegenedéséről ad számot. A felgyorsított tempójú videón egy családi ebédet láthatunk, de a képkivágatban csak a nagyapa látszik, aki lassan kanalazza levesét, miközben körülötte diskuráló családtagok gyorsan pergő beszélgetése és kapkodó mozgása látszik és hallatszik.

A személyes dimenziót hangsúlyozza Barakonyi Szabolcs vidéki kistelepüléseken és Budapest külső kerületeiben készített dokumentarista fotósorozata is, melyen egy jellegzetes fagylaltoskocsi, és a rá várakozó alakok jelennek meg. A Szólj anyádnak, hozzon pénzt! című széria képein a sárga gépjármű érkezése közösségi élményt teremt, és mintha rejtett módon egy szebb, jobb világ ígéretét hozná el a várakozó falusiaknak. Gőbölyös Luca fotóin is fontos szerepet kap a szimbolika, ő az útszéli csárdák és kifőzdék jellegzetes reklámfiguráit örökíti meg, rámutatva arra, hogy az épületek előtt pózoló szakácsok, pincérek és pincérnők már a kulturális örökségünk részévé váltak. Az étkezés azonban a személyes és közös történelemmel is összefüggésbe hozható: Szabó Eszter Ágnes Rekonstrukció – Ajándék a koncentrációs táborból című műve egy újra elkészített háborús csokoládén keresztül idézi meg a Don kanyart és a mauthauseni koncentrációs tábort megjárt nagyapja emlékét.

A Stúdió Galéria kiállításán a személyes élettörténetek helyett az ökológiára helyeződik a hangsúly, így a művek az ételhez való hozzáférés lehetőségeire, a fogyasztás környezeti hatására koncentrálnak. A Grombolódás nevű csoport alkotói például egy gombaládát állítottak ki, melybe különböző „már nem használatos” műtárgyakat helyeztek el laskagomba-spórák társaságában, megfigyelve, hogy a növény hogyan vonja be, értelmezi újra azokat. A német biodizájner Daniel Parnitzke is hasonló módszerrel élt: ő a tárlatra egy házi gombatermesztésre alkalmas objekttel érkezett. A dizájntárgy apró műanyag kamrákból áll, melyekben gombafonál alakítja át a feleslegessé vált kávézaccot. Néhány hét múlva pedig remélhetőleg szüretelhetővé válik a laskagomba. A futuristáknak biztos ízlene.

Infó:

Santopalato

Koreai Kulturális Központ

Nyitva: július 31-ig,

Stúdió Galéria

Nyitva: június 30-ig.

Kurátor: Szalipszki Judit