A Lucifer-ellenhatás

Publikálás dátuma
2018.06.19. 08:01

Egyáltalán: miért ver maga? Gondolkodott már ezen? – kérdezi a civilruhás nyilas a fiatal szőke tiszttől (aki nem mellesleg: bölcsész, ráadásul tanár) Sánta Ferenc Ötödik pecsét című regényében, miután ez utóbbi parancsára párttársai Kovácsot, a törzskocsmájából elhurcolt egyszerű asztalost megverik, megalázzák – és később tarkón lövik. Nekünk pedig örökre emlékezetünkbe ég a szőke cseppnyi gondolkodás után kivágott, hideglelős válasza: „A megszerzett hatalom jogán. Az eszméim keltette indulat parancsára.” A reneszánsz humanista mesterek, a felvilágosodás szilárd erkölcsű filozófusai gondolatainak értő ismerője felel így, és a jelenet ettől csak még vérfagyasztóbbá válik, mert megmutatja a körülmények szülte és talán mindannyiunkban ott lapuló, kitörésre váró Gonoszt.

Utóbbi létét tíz évvel a regény megszületése után Philip Zimbardo pszichológus próbálta bizonyítani sokszor hivatkozott stanfordi börtönkísérletével. A kísérletben résztvevő, véletlenszerűen kiválasztott, de jellemzően fehér, középosztálybeli férfiakat pénzfeldobás alapján rabokra és őrökre osztották, és egy olyan szimulált valóságba helyezték őket, amivel a valós börtönviszonyokat igyekeztek imitálni. A hírhedt kísérletet annak idején félbe kellett szakítani. Zimbardo elmondása szerint azért, mert a bebörtönzés ténye „felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket (mármint a kísérletben résztvevőkét – BB.), és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk (»őrök«) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások (»foglyok«) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott.” A kísérlet tanulságait értelemszerűen használták fel később magyarázatként a XX. század népirtásaira és a bennünk megbújó Gonosz igazolására, az inherens személyiségjegyekkel szemben a körülmények elsődlegességét hangsúlyozva cselekedeteinkben.

Egészen eddig. Múlt heti hír: a kísérletet eredményét annak idején Zimbardo személyesen befolyásolta, mikor arra utasította az őröket, hogy legyenek keményebbek a „foglyokkal” szemben, ellenkező esetben a kísérlet nem fog működni. Magyarul a pszichológus és segítői olyan előzetes elvárásokkal fogtak hozzá egy tudományos kísérlethez, amelyeket a kísérlet maga nem igazolt, és így egész egyszerűen a gombhoz szabták a kabátot: megváltoztatták a körülményeket, és meghamisították a dokumentációt. Az így született eredmények és a leszűrt konklúzió pedig ugyanolyan fals, mint a szintén elhíresült Milgram-kísérletnél, ahol hasonló szimulált körülmények között állítólag hétköznapi embereket vettek rá arra a kísérletvezetők, hogy számukra ismeretlen személyeknek halálos áramütést adjanak. Vérfagyasztó, csak mint nemrégiben kiderült, nem igaz. A kísérleti körülményeket menet közben megváltoztatták, több, egymástól független kísérlet eredményeit összevonták, az azokban résztvevő alanyokkal készített utólagos interjúkat pedig – amiből kiderült, hogy sokan már menet közben rájöttek, miszerint az egész csak színjáték – egyszerűen nem hozták nyilvánosságra.

Tudományetikailag a fenti eljárások természetesen védhetetlenek. Zimbardo és Milgram a nevükhöz fűződő kísérletek kapcsán váltak saját szakterületük sztárjaivá, olyan sokszor hivatkozott tudósokká, akiknek a „tudománygyár” egy csapásra jól fizető vállalkozássá vált előadásokkal, interjúkkal, filmjogokkal. Kísérleteik megismétlése erkölcsi-orvosetikai megkérdőjelezhetőségük miatt lehetetlen volt, így az azokból levont konklúziókat jó fél évszázadig nemhogy senki nem vitatta, de eredményeik az emberről való gondolkodásunk és világképünk szerves részévé váltak.

Ez utóbbiból pedig két nagyon fontos probléma adódik. Az egyik a bennünket körülvevő világ tyúk-tojás dilemmája, vagyis hogy a tudomány megmagyarázza és a (tömeg)média igazolja-e az általunk érzékelt valóságot, vagy pont ellenkezőleg: valóságértelmezésünket a tudományos eredményekhez igazítjuk, és világlátásunk pont hogy a médiában közvetített problémák következménye. Két egyszerű példa: a technológia fejlődésével egyre elterjedtebb az a nézet, amelyet Elon Musk Tesla-alapító, vagyis egy sokak számára hiteles influencer is oszt, hogy világunk mindössze egy nálunknál magasabb intelligencia szimulált valósága, tulajdonképpen egy univerzális számítógépes program. Azokból az új tudományos eredményekből, amelyek a világháló révén a nyugati világban ma már a legtöbb embernek valós időben elérhetők, könnyen összerakhatóak azok az érvek, amelyek ennek referencia jellegét támasztják alá. Stephen Hawking posztumusz megjelent utolsó tanulmányának tézise pont az volt, hogy a világegyetem valószínűleg egyszerűbb felépítésű, mint azt korábban hittük. Márpedig ha valóságunk valóban leírható matematikailag – gondolja az egyszerű felhasználó –, akkor ebből evidens módon következik az, hogy emlékeink is konstruálhatóak, az azokban jelentkező „hibák” pedig, mint például a déja vu, egyszerű elütések vagy vírusok a kozmikus komputeren futó programban. Fantazmagória? Lehetséges. Az viszont biztos, hogy tömegek kapják fel és osztják meg, márpedig a tömegmédia befolyása – a kommunikáció alaptörvényének megfelelően – nem egyirányú. A felhasználók tömege a netes párbeszédeken keresztül befolyásolhatja az emberi gondolkodást és világlátást abban a posztmodern állapotban, ahol a világ ugyanolyan érvényű jelentések szintézise csupán, és ahol így ezek menthetetlenül relativizálódnak – ha minden lehet igaz, akkor lehet, hogy semmi sem az. Ugyanígy: vajon a médiaerőszak (ideértve a popkulturális alaptézissé váló és a média által felkapott, vagyis legtöbbünk számára hozzáférhető Zimbardo- és Milgram-kísérleteket is) hatása-e az, hogy a világot erőszakosnak látjuk, vagy csak arról van szó – ahogy Duntley állítja –, hogy a szexualitás mellett az agy az agressziót preferálja mint a létfenntartás másik alapelemét, és ezekre reagál jobban? Mert ha ez utóbbi igaz, akkor a világ nem erőszakos, „csupán” mi érzékeljük annak.

A másik kérdés pedig még ennél is fontosabb. Ez pedig a választás Hannah Arendtnek a gonosz banalitásával kapcsolatos gondolatai és Gideon Hausner az a priori létező Gonoszról tett kijelentése között. Arendt és Hausner végigkísérték az Eichmann-pert, az utóbbi ráadásul mint a vád képviselője. Mindkettejüket meglepte a látszólag jelentéktelen, hivatalnok külsejű, joviális Eichmann, aki ennek ellenére az emberiség modern történetének legnagyobb rémtetteiben volt bűnrészes, és mindketten keresték ennek az ellentmondásnak a feloldását. De amíg Arendt arra jutott, hogy „ahol a jó és rossz megkülönböztetését szolgáló képesség megbomlik, ott nem érezzük, hogy bűn történt”, vagyis a körülmények képesek felülírni az erkölcs törvényét, addig Hausner szerint a holokauszt a Gonosz végső megnyilatkozása és kinyilatkoztatása erkölcstől, körülményektől, filozófiától függetlenül. Az elemzők Hausner válaszát sokáig leegyszerűsítőnek tartották, míg Arendt mondatait a későbbi Zimbardo-kísérlet is alátámasztani látszott. És bár elméletnek vérfagyasztó, hogy a Gonosz mindannyiunkban ott lapulhat, még mindig megnyugtatóbb, mint az, hogy a Gonosz nem az emberi természet része, hanem valami attól független és sötétebb entitás.

Márpedig nem elképzelhetetlen, hogy erről van szó. Zimbardo kísérleti eredményeinek cáfolata pont arra mutat rá, hogy Auschwitz, a kambodzsai népirtás vagy Srebrenica nem magyarázható eddigi fogalmainkkal. Egyik sem a körülmények szerencsétlen összejátszásának eredménye, nem egyszeri esemény. Az Antigoné, Szókratész védőbeszéde, Dante, Hamlet és a felvilágosodás tabula rasa elmélete után évszázadokkal még mindig nem ismerjük az embert. És szembe kell néznünk annak lehetőségével, hogy lehet, ez még sokáig így marad.

Szerző
Témák
ember

Sok baj és egy kevés remény

Publikálás dátuma
2018.06.18. 08:11

Ez sokaknak nem fog tetszeni, mert a szocialistákról nem divat jót írni. De van abban valami hősies, hogy még mostani leromlott, partvonalra szorított helyzetükben is igazi választást tartanak. Olyat, amelyiken, mint kissé szarkasztikusan írta az egyik internetes lap, reggel még nem lehet tudni, ki lesz estére a pártelnök. Üdítő színfolt lehetne ez a magyar politikában, ha jobban kitűnne a szürke rengeteg árnyalata közül. Képzeljük el ugyanezt a helyzetet a Fidesz vagy akár csak a kereszténydemokraták esetében! Nem megy? Hát ez az.

Kádár János úgy ment el a pártkongresszusokra, hogy zsebében kis kockás papíron előre ott lapult a Politikai Bizottság tagjainak névsora. A küldöttek csodák csodájára mindig azokat szavazták meg, akiket ő javasolt. Ugyanez a helyzet a mai kormánypártnál is: minden "káderkérdés" egy személy kézben fut össze. Orbánnal szemben egyszer elindult az ősfideszes Wachsler Tamás - nem bocsájtották meg neki.

Az MSZP nemcsak vallott elveiben, de gyakorlatában is demokratikus párt, minden ebből fakadó gyengeséggel és erővel. Szétbeszélnek, szivárogtatnak, egymással is hadakoznak, nem állítják, hogy monolitként viselik az ellenfelek támadásait. (Ez, mondjuk, vicces is lenne.) Néha kész csoda, hogy megférnek egy pártban. De egyre nehezebb számolni, hanyadszor cáfolnak rá a közeli végükről szóló jóslatokra. Ami persze nem jelenti, hogy mindig, minden helyzetből talpra fognak tudni vergődni, csak azt, hogy eddig állták a csapásokat, és még mindig kint vannak a csatamezőn.

Tóth Bertalan 54 százalékos többsége számszakilag egyértelmű, politikailag törékeny. Főleg úgy, hogy helyettese nem az ő nevében néhány napja "csapatot" hirdető Ujhelyi István lett, hanem az elnöki posztról kevéssel lemaradt Mesterházy Attilához közel álló Szakács László. Vagyis az MSZP úgy választott elnököt, hogy rögtön meg is kötötte a kezét. Az új vezetőnek ezért először is kompromisszumot kell találnia a vesztesekkel, mert az eredmény alapján a jövőbeli döntéseknél is számolni kell az érveikkel. De az alulmaradók részéről is érdemes keresni a kiegyezést, mert a belső harcoknak a két év múlva esedékes következő tisztújításig nincs értelmük: ha a pártnak nem lesz legalább egy kis sikerélménye jövőre, az európai parlamenti és önkormányzati választásokon, akkor hamarosan még a mostani helyzet után is nosztalgiát fognak táplálni. Nem biztos, hogy ennek van jelentősége, de Tóth és Szakács régóta ismeri egymást, mindketten baranyaiak.

A szocialistákat jogosan gyötri a frusztráció, amiért nem sikerült megakadályozniuk a Fidesz alkotmányozó többségét. Ráadásul el kell viselniük azoknak az ellenzéki választóknak a mérgét is, akik, bár nem sok alappal, de Hódmezővásárhely után már egyenesen a győzelemben reménykedtek. Ilyen dolog a remény: akkor is van, amikor nincs rá ok. Paradox módon ez ad esélyt az MSZP-nek, mert a változást akarók nem sokáig viselik el a reménytelenséget. Lehet másé a hatalom és a pénz, dolgozhat másnak a világpolitikai környezet. A reményből olykor pici is elég.

Szerző

Kajakra, magyar!

Nagyon szurkoltam, hogy az a köpcös emberke el ne ejtse azt a sportkajakot, amit láthatóan nagy lelkesedéssel cipelt. Talán még stílszerűbb lett volna, ha a pocaknál kigombolt zakóhoz strandpapucsot vagy gumicsizmát és mentőmellényt viselt volna, de a jó szándék így sem vonható kétségbe.

Orbán Viktor miniszterelnök azonban nem elégedett meg a látványos cipekedéssel, lelkesítő beszédet is intézett a nemzethez. Megtudhattuk, hogy a tokaji vízisport központ egy „olyan program része, amely természetes módon teszi megélhetővé a hazaszeretetet, és azokat az embereket is a nemzeti közösség részévé teszi, akik nem érezték magukat oda tartozónak.” A talányos mondatból nem derült ki, hogy kikre gondolhatott Orbán. Esetleg a víziszonyban szenvedőkre, akik nem ülnek csónakba, így kimaradnak a hazaszeretet gyakorlásának ebből a módozatából. Még azt is hozzátette, hogy a „hazaszeretet nem megy a másik szeretete nélkül... A mi fajtánkat nem olyan könnyű szeretni. Ha együtt csináljuk, minden azonnal működni kezd.”

Valóban nem könnyű az olyan politikusokat szeretni, akik elsősorban saját zsebre dolgoznak, ráadásul az uniós és a magyar adófizetők pénzéből gazdagodnak. Azt is készséggel elhiszem, hogy ha ezt együtt csinálja a cimborákkal, minden működik, lásd a betelepítési kötvények anyagi sikerét.

Tokaj pedig különösen közel állhat a szívéhez, hiszen a sárazsadányi birtok után már nem a család, hanem a hű barát, Mészáros Lőrinc nevére vettek értékes pincészetet, szállodát, majd pár kikötőt, alig néhány kilométerre Tokajtól a Bodrogon, ahol majd kiköthetnek a hazaszeretettel eltöltekezett evezősök. Talán ha a felcsúti kisvasút kiépülne Tokajig, még jobban loboghatna a hazaszeretet, és a bevétel is nagyobb lenne.

Ha Orbánnak egyszer majd mennie kell, utána jön az özönvíz. Tehát: kajakra, magyar!

Szerző
Témák
Tokaj