Előfizetés

Álmodik a miniszter

Önbizalomtól és optimizmustól duzzadó interjút adott a Magyar Hírlapnak a friss agrárminiszter. Nagy István messzire ívelő koncepciókat vázolt fel, jórészt azonban olyanokat, amelyek megvalósítása több évtized óta várat magára. Mondandójának kilencven százalékával valóban egyet is lehet érteni: valóban szükség volna átfogó öntözési programra, a piaci válságok levezetésében komoly szerepet játszó feldolgozó üzemek kialakítására, ahogy a szakképzés erősítésére is. Nem akarnék ünneprontó lenni, de ezek a célok már a több mint húsz éve megszületett Nemzeti Agrárprogramban is szerepeltek, ahogyan a bő öt éve megalakult új Agrárkamara programjában is olvashatóak. Talán most lesz belőlük valami, vagy – szokás szerint – mégsem.

A miniszteri gondolatmenetnek azonban van egy olyan részlete, amely kissé riasztóan hat. Nagy ugyanis arról értekezik, hogy az ő saját vágya szerint vissza kellene hozni a háztáji rendszert az állattenyésztésben. Félreérthetetlenül utal a sertésállomány tervezett növelésére, amivel közvetetten ugyan, de beismeri, hogy a miniszterelnök által három éve megígért, 2020-ra bekövetkező létszámduplázás terve megbukott. A miniszter a gazdák összefogásában, a háztáji jószágtartásban lát komolyabb lehetőségeket, ami viszont ma már nyilvánvalóan zsákutca. A helyzet egyik bizarr vonása, hogy jelölti meghallgatásán maga Nagy beszélt arról: a nyílt sertéstartás egy eldobott szendvics miatt is veszélybe kerülhet a vészesen terjedő afrikai pestis okán. Jelen pillanatban disznót biztonságosan hizlalni, az állományt gyarapítani csak zárt rendszerben lehet, ráadásul a tartással kapcsolatos feltételek is jelentősen megváltoztak a szocialista háztájik óta. Az önkormányzatok többsége belterületen csak szigorú korlátozásokkal engedi a disznótartást: az ilyesmi kemény bűz- és környezetterheléssel, a rágcsálók elszaporodásával jár(hat).

Ez így biztosan nem fog menni, még a legjobb szándékkal sem. A miniszter az interjúban egyébként hosszasan értekezik az integráció szükségességéről is, ami egyáltalán nem mellesleg a háztájizás szervezettebb formája. Csakhogy itt nem az állatok kihelyezése és felhízottan való visszavásárlása a folyamat lényege, hanem a gazdák közös, vagyonalapú gazdálkodása. Majdnem azt írtam: termelésre szakosodott szövetkezete, téesze. Az ugyanis egyértelműen látszik, hogy a legnagyobb hazai bank és az ágazati kamara közös tervezete arról, hogy a gazdaintegrációhoz komoly támogatást rendelne uniós forrásból a magyar állam, elbukott. Talán a hosszútávú termeltetési szerződésekhez adófizetési kedvezmények, vagy a közös árubeszerzéshez áfa-elengedések társulnak majd, de a többit a szövetkezőknek maguknak kell megoldaniuk. Versenyelőnyük a hatékonyság javulása lehet: a mai magyar agrárágazat helyzetében ez is óriási eredmény lenne.

De a romantikus álmokat ehhez mielőbb el kell felejteni.

A barbárság ébredése

Torkunkon az új világrend. A második világháború utáni liberális parlamentarizmus megkérdőjelezhetetlenségének - ha volt ilyen - befellegzett. A jaltai rend felbomlása 1990 óta tart, de azt alig gondolták néhányan, hogy a „létező szocializmus” birodalmát megfojtó, győztesnek látszó liberális demokrácia öngyilkosságot követ el. Kap persze döféseket rendesen - Európában éppen onnan, ahonnan a legkevésbé számított rá. És nemcsak a nem egészen önzetlenül keblére ölelt perifériáról, hanem az Egyesült Államokból is, amelynek elnöke éppen darabokra töri a Nyugat fundamentumát, az Atlanti Szövetséget.

Lehet csúfolódni vagy mérgelődni Donald Trumpon, de akkor is a világ első hatalmának elnöke. Lehet arra spekulálni, hogy eltűnik, mint egy csúfoskodó szeplő, de jobb, ha elképzeljük, hogy megtörténik, aminek megtörténtét a liberális parlamenti demokráciákban ragadva elképzelhetetlennek tartottuk. Nyugtatgathatjuk magunkat, hogy az elnök az adminisztráció foglya, de a dolog fordítva áll: az adminisztráció lett az elnök foglya, mint ahogyan az őt ünneplő európai politikusok is a foglyai – nem a politikai bal- vagy jobboldalnak, a liberalizmusnak, hanem a tömegdemokráciának. Amely pedig foglya a saját képzetének, miszerint az arisztokratikus, majd a polgári hatalomgyakorlás után elég civilizált már ahhoz, hogy a hatalmat ne csak ellenőrizze, hanem részesedjen is belőle.

A nacionalizmus természetét még testközelből ismerték a háború utáni politikusok, akik „kitalálták” Európát, amelynek akkor elsődleges célja egy újabb háború megelőzése volt, nem pedig egy határok nélküli birodalom megteremtése. Ezt a közösséget rúgja fel most Trump, akinek elnökké választása felgyorsította a felismerést: az Amerika által magára hagyott Európának a saját lábára kell állnia. El kell mélyítenie integrációját, mert ha a nemzetállamok közösségalkotás helyett egymásnak feszülnek, annak a vége elkerülhetetlenül a háború lesz.

Ma még a demokratikus Németország az Unió vezető ereje, de elég a német autóimport lehetetlenné tétele, és Trump nemcsak a német, hanem az európai gazdaságra is végzetes csapást mérhet, kiprovokálva, hogy a német nacionalizmus megerősödjön. Ma még Macron az integráció motorja, de nincs rá biztosíték, hogy nem lesz kénytelen sokkal több gesztust tenni a francia nacionalizmusnak. Mérhetetlen felelőssége van az Unió mellett ma még elkötelezett német és francia politikai elitnek, hogy elmélyítsék a politikai-gazdasági-pénzügyi integrációt, habozás nélkül eltávolítva mindazokat – Magyarországot is –, akik e jövőt tekintve rendszeridegenek.

Az európai liberális demokrácia még életben van. Erőt kell vennie magán, és akár a trumpi Egyesült Államokkal szemben is újra meg kell fogalmaznia önmagát. Az angol író, Chesterton írta a múlt század húszas éveiben: az emberek annyira túlcivilizáltak, hogy már barbárságra vágynak. Nem volna szabad kivárni, hogy az európai tömegtársadalmakkal egy nacionalista kisebbség elhitesse: valójában túlcivilizáltak ahhoz, hogy a hatalom részesei legyenek. Mert nyomukban a barbárság iszonyú lesz.

Cukormáz

Kívülről a csomagolás hibátlan. Ami azonban belül van…

A Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) sajtóosztálya az írásos megkeresésekre automatikus válaszüzenetet küld magyarul és angolul, 48 órán belüli válaszadást ígér. Hibátlan megoldás. A gond ott van, hogy utána gyakran nem jön válasz a kérdésre, vagy csak hetek múlva.

Egyre-másra épülnek itthon a szebbnél-szebb stadionok, most már nem lehet azt mondani, hogy a nézőket a lepusztult arénák tartják távol a bajnoki meccsektől. A szép stadionok építési költségei azonban ellenőrizhetetlen módon emelkedtek, több milliárd közpénz került kormányközeli barátok, cégek zsebébe. A felépült stadionok üzemeltetése általában nem megoldott, a nézők pedig továbbra is otthon maradnak.

Csányi Sándor, az MLSZ elnöke immár a nemzetközi szövetség, a FIFA alelnöke is. Az elnök utáni legfontosabb ember, ez óriási diplomáciai siker. De. Az FBI szerint a FIFA úgy működik, mint a maffia, ha valakinek kiderülnek az üzelmei, és távoznia kell, jön helyette más, aki folytatja ugyanazt a tevékenységet. Csányi elődjét, a spanyol Angel Maria Villart korrupciós ügyei miatt letartóztatták, az alelnöki pozíció megszerzéséért nem volt verseny, egyedül az MLSZ elnöke jelentkezett.

Hasonló a helyzet a labdarúgó-világbajnoksággal, amelynek szintén két arca van. Az egyik: a tömött lelátók, egzotikus válogatottak, melyeket máskor nem láthatunk, az idő előrehaladtával fokozódó izgalmak, egyre jobb meccsek. Csodálatos sportélmény, amit több milliárd futballszurkoló vár az egész világon, és amiről évekkel később is jó beszélgetni.

A másik arc kevésbé fényes: csalás a helyszínek kijelölésénél, a 2006-os németországi vb óta minden alkalommal megvesztegették a szavazókat. Az egyértelmű bizonyítékok ellenére sem vették el azonban a rendezési jogot senkitől. Négy év múlva Katar lesz a házigazda – szintén megvásárolt voksokkal -, a tervek szerint 2022 végén, mert akkor nincs elviselhetetlenül meleg. Pénzért bármit lehet.

Mi vagyunk a hibásak, miért kaparjuk le azt a fránya cukormázat?