Előfizetés

Szüdi János: Az útkereszteződésnél

Szüdi János
Publikálás dátuma
2018.06.09. 09:28
Repin: Hajóvontatók a Volgán ( festmény, 1873)

"Ha majd minden rabszolga-nép / Jármát megunva síkra lép” (Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet...)

Szerencsés ország az, amelynek jó időben van jó vezetője. Még szerencsésebb az, amelyiknek a történelme során többször volt ilyen szerencséje. A világ minden táján, minden ország történelme tele van útkereszteződésekkel, amelyekhez érve dönteni kell, merre tovább. A választás sikeres, ha az események láncolata utólag igazolja a döntést. A döntéshozónak a saját korában kell több évtizedre előretekintenie. A döntéshozónak adott esetben saját érdekeit figyelmen kívül kell hagynia. A döntéshozónak nem ritkán szembe kell helyezkednie a népakarattal.

Mint a fehér holló

A döntéshozónak nagy valószínűséggel áldozatot kell hoznia, amikor a hosszútávon megtérülő siker reményében lemond a pillanat kínálta előnyökről. Ehhez ritka adottságokra van szükség. A jó vezető legyen előrelátó, önzetlen, határozott, kitartó, rugalmas, jól képzett, intelligens, integráló, karizmatikus, következetes, nagylelkű, tisztességes, mértéktartó. Jó, ha átlátja az egészet, ismeri a részleteket, megérti az embereket. Nem vitás, aki mindezekkel a tulajdonságokkal rendelkezik, az bölcs vezetővé, igaz emberré válhat.

Létezhet-e, születhet-e egyáltalán olyan ember, akiben ennyi jó tulajdonság megtalálható? Eljuthat-e bárki odáig, hogy szert tegyen mindezekre a tulajdonságokra? Nem lehet kizárni ennek lehetőségét. Tény, kevés olyan politikus volt, mint George Washington, az Egyesült Államok első elnöke, aki – veszélyesnek tartván, hogy ugyanaz a személy gyakorolja a hatalmat túlságosan hosszú ideig - nem vállalta a harmadik elnöki tisztség betöltését, bár akkor még nem tiltotta ezt az USA alkotmánya. Hagyományt teremtett ezzel a döntésével, megalapozva az elnöki hatalom később alkotmányba emelt korlátait. A hatalomban eltöltött idő gyakran nem a személyiség jó oldalát, hanem éppen ellenkezőleg, rossz vonásait erősíti. Ennek ellensúlyozását szolgálják a modern korban a szabad választások, a hatalom megosztásának rendszere, a hatalom civil kontrollja, a szabad sajtó, a bírói függetlenség. Ezek az elemek összetartoznak, csak a maguk teljességében létezhetnek, garantálva a jogállamiságot. Nincs csökkent értékű, majdnem-jogállam.

Az emberi méltóságról

Nem ritkán hallani: a jogállam mit sem ér. Nem lehet aprópénzre váltani. Nem lehet fizetni vele a boltban. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Nehéz, de nem lehetetlen közérthetően megfogalmazni, miért is kívánatos a jogállam. Talán azért, mert biztonságot nyújt mindenkinek: szegénynek, gazdagnak, tanultnak, tanulatlannak, öregnek, fiatalnak, gyengének, erősnek. A biztonság lényege: senki nem válhat a hatalom játékszerévé, s ez nem függ attól, hogy tisztában van-e valaki a jogaival vagy sem. A biztonságérzet megnyugtató. Aki biztonságban érzi magát az nem fél. A jogállamot nem felélni, hanem megélni, élvezni kell. Mindent szabad, ami nem tilos. Ennek az elvnek a figyelembevételével az ember azt teheti, amit jónak, szükségesnek tart. A biztonságérzet adja a szabadság érzetét, azt a tudatot, hogy vagyok valaki. Ez az emberi méltóság. Csak a jogállamban lehet emelt fővel, félelem nélkül élni. A félelem és az emberi méltóság egymást kizáró fogalmak. A félelem és a szabadság egymást kizáró fogalmak. A félelemhőmérő a társadalom betegségének fokmérője. Minél erősebb a félelem, annál lázasabb a társadalom.

Magyarország sorsáról

Magyarországon mindenki fél. Fél a választás győztese és fél a választás vesztese. Fél, aki hatalomban van és fél, aki kimaradt a hatalomból. Nem csoda. Ebben az országban senki nem érezheti magát biztonságban. Mindenkinek meg kell gondolnia, hol jelenik meg és kivel. Mindenkinek meg kell fontolnia, mit mond és kinek. Hazánk sorsa miért alakult úgy, ahogy alakult? Talán azért, mert nem sok bölcs vezetője volt. Nehéz lenne bővíteni a Szent István és IV. Béla királyokból álló névsort. (Göncz Árpád és Mádl Ferenc bölcs és igaz emberek voltak, de sajnos az ország hosszú távú sorsát meghatározó döntést nem hozhattak.) Minden másképpen alakul, ha 1994-1998 között Horn Gyula és kormánya, a kétharmad birtokában folytatja az alkotmányozást, s megteremti a jogállam felszámolhatatlanságának megváltoztathatatlan korlátait. Ha megteszi, bővíteni lehetne nevével a hazai bölcs vezetők szűkös listáját.

Magyarország sajátos hosszú menetelése a ’70-es évek közepétől zajlik. Kezdetben gyalogolt a puha diktatúra felé. 1990-től bukdácsolt a jogállam ösvényén. 2010-től hátrafelé araszolgat. A kezdet kezdetén megindult evolúciós folyamat, az alattvalóból polgárrá válás folyamata e hátramenetben a visszájára fordult. Ez nem revolúció, mint ahogy azt a fülkeforradalmárok állítják. Éppen ellenkezőleg, ez visszaút az alattvalói létbe. Lehet, hogy az ország az alvajárók hazája? Igen! Csak így lehet, hogy milliók látnak, hallanak, de nem érzékelnek. Csak így lehet sikeres az orbáni délibáb: palotája erkélyén állva a várban egy- és kétforintosokat szór két marékkal a hódoló tömeg közé. Mindenki tudja, hogy nem lehet fizetni velük, csak jól csengenek a földre hullva. Mindenki tudja, mégis ölre mennek érte. Még egy látomás: a hajóvontatók dala száll: „Hosszú, kínos év a kurta nap, / Száll a gálya, sírva húz a rab...” A hajókötél elszakad. A rabok elvágódnak. Talpra állnak. Talpra állnak?

Kácsor Zsolt: Juliska néni élete és halála

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2018.06.09. 09:22
SHUTTERSTOCK FOTÓ

Ferikéék a kétszobás, lakótelepi panellakásukba befogadták Juliska nénit, de nem nagyon örültek neki. Ferike meg is mondta neki, hogy reméli, kevesebbet fogyaszt, mint egy első szériás Suzuki Swift, amit Juliska néni nem értett, viszont tényleg keveset fogyasztott. Nyolcvanhét éves volt, étvágytalan és beteges. Azért kellett befogadni, mert a lakásában már nem tudta ellátni magát, otthonba viszont nem akart menni, ezért költözött a lányához, akit Kisjuliskának hívtak a családban, hogy megkülönböztessék az anyjától. Az említett Ferike a vő volt tehát, Kisjuliska férje, hatvan körüli, elhízott rokkantnyugdíjas, aki reggel nyolckor bekapcsolta a tévét, este kilenckor pedig kikapcsolta, ide-oda váltott a magyar és külföldi csatornák között, és olykor a fotelben ülve elaludt, pedig a tévé maximális hangerőn bömbölt, Ferike ugyanis süket volt, de szégyellte, és hallókészüléket nem akart hordani. Juliska néni a kisszobába költözött, és igyekezett meghúzni magát, mert Ferike mogorva volt vele, nem örült az anyósának, ingerülten kaffogott, amikor meglátta. Kisjuliska még eljárt dolgozni, egy éjjel-nappali kisboltban volt pénztáros, nem úszta meg, hogy egy hónapban egy-egy hétre be ne osszák éjszakára. Olyankor reggel fél 7-re ért haza, bedőlt az ágyba, és másfél óra múlva arra ébredt, hogy Ferike bekapcsolja a tévét, és maximális hangerőn bömbölteti. A kurva anyád, üvöltötte ilyenkor Kisjuliska, a tied, üvöltette vissza Ferike, miközben Juliska néni a kisszobában kuksolt, és mindent hallott, csak nem mert szólni, félt, hogy kiteszik. A tizedik emeleten laktak, Juliska néni azzal szórakoztatta magát, hogy az ablakból bámulta a kőbányai lakótelepet, ahol mindig akadt látnivaló, igaz, az emberek kevésbé érdekelték, a madarakat jobban szerette, főleg a varjakat, mert azok szerinte okosabbak voltak, mint az emberek, de legalábbis Ferikénél biztosan. Juliska néni egy tuskónak tartotta a vejét, nem is értette soha, hogy a lánya miért ment hozzá. A maga módján hitt Istenben, és azt gondolta, hogy az Isten direkt Ferike miatt nem engedte, hogy Kisjuliska teherbe essen. Miért akarta volna a Jóisten, hogy egy ilyen tuskó, mint a Ferike, még szaporodjon és sokasodjon is? Juliska néni egy évben csak egyszer ment templomba, mégpedig karácsonykor az éjféli misére, és olyankor külön kérte a Jóistent, hogy legyen kegyes a lányához, és ne adjon neki kisbabát. Ez mindig bejött.

Aztán Kisjuliska elérte azt a kort, amikor már nem is lehetett gyereke, úgyhogy Juliska néni ezután meg azért imádkozott az éjféli misén, hogy a Jóisten szabadítsa meg a lányát a Ferikétől, ettől a tuskótól. De ez meg nem jött be. Egy-egy, gondolta Juliska néni, és végső soron elégedett volt az eredménnyel. Igyekezett tartani magát, hogy ne legyen Ferikéék terhére, még a gyógyszerét is saját maga váltotta ki, pedig két órájába telt, míg a járókerettel eltipegett a legközelebbi patikába. Ilyenkor a fekete ruháját vette föl, úgy nézett ki benne, mint egy csillogó szemű, vén varjú. Egy hónapban egyszer megengedte magának, hogy vegyen egy üveg Nutellát, akciósan, 499 forintért, mégpedig abban a kisboltban, ahol a lánya dolgozott. Miért kell ilyen szarra költeni a nyugdíját, anyuka, kérdezte ilyenkor Kisjuliska, de anyuka tántoríthatatlan volt a Nutellát illetően. Az édes mogyorókrémet a rendszerváltás idején szerette meg, mert előtte efféle finomság idehaza nem volt kapható. Hazatipegett a Nutellájával, és kiült vele az ablak elé nézelődni. Miközben a varjakat bámulta, bekanalazta a mogyorókrém felét, a másik felét meg eltette hó végére. Ha kifogyott, már ment is a kisboltba érte, hiába mondta neki Kisjuliska, hogy ő majd hazaviszi azt a kibaszott Nutellát, Juliska néni ragaszkodott ehhez a ceremóniához: fekete ruhában járókerettel tipegni Nutelláért.

Még csak fél éve laktak együtt, amikor Juliska néni úgy döntött, hogy nem marad ebben a lakásban tovább, hanem inkább elrepül. Ferike szerint legalábbis elrepült, ezt mondta ugyanis a rendőröknek, akik közigazgatási eljárás keretében vizsgálták ki Juliska néni halálának ügyét. Öngyilkosságnak minősítették az esetet, amelynek egyetlen tanúja volt, maga Ferike, igaz, ő nem látott és nem hallott semmit, mert éppen a tévét nézte, amikor Juliska néni állítólagosan kiugrott az ablakon. Az alsó szomszéd csöngetett be Ferikéhez azzal a hírrel, hogy nagy baj van, Juliska néni meghalt, odalent fekszik az utcán, össze van törve, és csupa vér. Ferike nem szólt semmit, fölállt, és lement a szomszéddal, hogy megnézze Juliska nénit. A tragédiára való tekintettel Kisjuliskát elengedték a műszakból, rohant is haza, és még elkapta a pillanatot, amikor az anyját a halottszállító kocsiba berakták. A fekete ruhája volt rajta, hiszen a halála előtt boltba ment a szokásos mogyorókrémért. Kisjuliska nem értette, hogy az anyja miért vette meg a Nutellát, ha meg sem ette, hanem kiugrott inkább az ablakon, de amikor Ferike elsötétült szemébe nézett, megértett mindent. A kurva anyád, mondta neki, mire Ferike csak annyit válaszolt: a tied.

Forgács Iván: Politizáló másnaposság

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2018.06.09. 09:20
MOBILOK LÁMPAFÉNYE - Nem is emlékszik a hívó szóra, de ott van a százezer ember között FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

A kudarcoktól megrészegül az ember. A választási kudarcoktól is. Néz maga elé, dobja be egymás után a vigaszlötyiket, okádja ki a mérget. És beszél össze-vissza.

Mert megint hitt. Elhitte. Hogy majd most. Mosolyogva megreggelizett a családjával, szépen felöltöztek, sütött a nap, elsétáltak a szavazókörzetükbe. Kicsit sorba kellett állni, de örültek neki. Sokan vannak, végre sokan. Büszkén átadták az okmányaikat, minden stimmelt, rajta voltak a listán. Megkapták a szavazólapot, irány a fülke. És bejelölték az új jövőt.

Aztán a felesége takarított, a fiai lementek focizni, de ő nem tudott másra figyelni. Megnézte két óránként a részvételi jelentést, és számolt, számolt. Ha már 11-kor 40 százalék, meglesz, meglesz a 75 százalékos részvétel, és akkor… Jó, most ebédelnek, de mindjárt jön a délutáni hullám. Már 55 százalék, visszatérnek lassan a kirándulók is, igen, 60 százalék, még van idő, meglesz. Hú, csak 69, de hát az 70, ez is sok. És még nincs vége, ott áll még sorban egy nagy tömeg valahol. Meg biztos máshol is. Hányan lehetnek? Ezren? Tízezren? Talán százezren.

Mit mondanak a tévében? Az ATV-ben meg a Hírben? Mosolygós ellenzéki arcok, a kormánypártok gondban, még nem tudják, hol jelentsék be az eredményt. Félnek. Egyik vezetőjük már kizárja a kétharmadot. Sehogy se fogy az utolsó sor. Nem mondanak részeredményeket. A Nemzeti Választási Iroda elnöke zavartan nyökög. Ez az, vége!

Ám egy óra múlva aggasztó jelzések villannak fel. Az NVI-elnök mosolyog, mindennel elégedett. A kormánypárt székhelyén kezd terjedni a derű, a másik oldal mintha letörtebb lenne. Mi ez? Csak nem? A sajtó közli az első infókat… Kormánypárti győzelem várható. Fölényes. Kétharmados. Nem, ez kizárt! Pedig így van. Narancsszínű országtérkép a képernyőn.

Váltsuk le az ellenzéket és a médiánkat?

Teljes apátia. Napokig. És nem is nála a legfeltűnőbb. Most a családja is bénult. Egy csomó barát, ismerős is csak kóvályog, nem tud másról beszélni. Hogyan? Miért? Mi az oka? Ki az oka? Csalás? Árulás? Nemzeti ostobaság?

Nem is emlékszik a hívó szóra, de ott van százezer ember között a Parlament előtt. Mobiltelefonok lámpafénye. Ez szép, erőt ad. Igen, ő ott lesz egy hét múlva is. Talán ott is volt. De már nem a kormánypártra haragszik. Egye meg az egészet a fene! Rohadjanak meg az ellenzéki pártok, amelyek nem tudtak összefogni! Meg az is, amelyikre szavazott! Képtelenek mozgósítani, nem tudnak kitalálni egy vonzó alternatívát. Csak a túlélés érdekli őket. Csupa szemét, megélhetési politikus! Őket kell leváltani! Őket! A pokolba velük! Csak a civilek! Csak a mozgalmak! Bennük az erő! Bennük a hiteles új arcok!

Megvan hát a válasz. Ám amikor ugyanezt hallja menedékként kedvelt közéleti tévé- és rádióműsorokban okos emberektől, még idegesebb lesz. Nem érez bennük szenvedélyt, és ez most nagyon bosszantja. Hány éve hallgatja őket? Önjáró, fensőbbséges nyafogásukat? Óvatos, lekezelő tárgyilagosságukat? Csúnya kormányról, nyámnyila, balfék ellenzékről? És mi tudott meg tőlük, amit nem tudott, amire addig nem gondolt? Szinte semmit. Mert ugyanolyan középszerűek, mint az ellenzék. Semmi újat nem találnak már ki, senkit se tudnak mozgósítani. Ők talán nem megélhetési szakértők, közírók? Amíg a demokratikus oldal fizeti őket a véleményükért, maradnak. Maradni is akarnak, mert azért demokraták, de amúgy sincs más választásuk. Itt vannak biztonságban, itt tudnak túlélni!

Váltsuk le önmagunkat?

Pár nap múlva jön az újabb pofon. Az új parlament megalakulására meghirdetett tüntetés. Nagy tömeg sehol, kordonra, térlezárásra sincs szükség. Nem is biztos, hogy mi vagyunk a többség? Később meg azt hallani a lelkes szervezőktől, hogy őszig szünetel a tüntetésezés, mert nyáron nem lehet kivinni az embereket az utcára. De hát akkor… De hát akkor a civileknek se megy! Hiába izzanak. Ők se tudják végig vinni a dolgot. A döntő pillanatban az ő szavuk se rázza fel az embereket!

Persze, föl lehet-e őket ma valamivel is rázni? Ezt a szolganépet! A jobbra hajló nemzettudatával. A demagógiában való kitartó hitével. A vezéréhségével. Semmire se lehet menni velük. Őket kéne leváltani! Vagy el innen!

Ő itt nem tud tovább élni. Ezek között. Bár igaz, hogy… Igen, ő se volt ott azon a tüntetésen. El kellett volna lógnia a munkahelyéről. Képtelenség. Vagy kivennie egy szabadnapot. Hülyeség. Most meg már tényleg meleg van. Az is igaz, hogy ha nacionalisták társaságába kerül, sose vitatkozik, szelíden végighallgatja őket. Majdnem bólogatva. Amúgy meg végzi szép csendben a munkáját. A rendszerben. A rendszernek. Középszerű, óvatos, megélhetési ember. Csak túlélni akar. Önmagát kéne leváltania.

Csak hát önmagunkat mégsem válthatjuk le. Meg másokat se. Most ilyenek vagyunk, most ilyenek a számunkra azért mégiscsak kedves polgártársaink, közíróink, mozgalmaink, pártjaink. Ez van.

Mit tegyünk?

Kudarctól részegülten megpróbálhatnánk összekaparni a gondolatainkat, és egy nagy szívdobbanással értelembe fantáziálni őket.

Mindenekelőtt, egy pillanatra sem kéne megfeledkezni arról, hogy a látványos kudarcok oka alapvetően a választási törvény. Na, még egyszer: a választási törvény! Ezen nincs mit okoskodni. A kormánypárt többsége nem abszolút többség, de a törvény lehetővé teszi, hogy mondjuk 49 százalékos támogatottságot kétharmadosként realizáljon a parlamentben. Majd ennek alapján még az ellenzék híveivel is lassan elhitesse, hogy valóban az ország döntő többségétől kapott felhatalmazást. Így politikai ellenfelei megsemmisítő kudarcként élnek meg egyszerű választási vereséget. Tovább marcangolja őket az összefogási pszichózis, amelyet ugyancsak a választási törvény szül. Rájuk van kényszerítve egy többpárti koalíciós megállapodás – de még a választási eredmények ismerete előtt. Ebben őrlődnek érdekeiket ütköztetve a nyilvánosság előtt, nem csoda hát, ha szánalmassá válnak. Legalábbis lényegesen szánalmasabbá a valóságosnál.

Az első számú feladat a választási törvény határozott elutasítása, megváltoztatása! Ebben még egységes is az ellenzék, ez kiderült a Gulyás Márton szervezte platformon. És itt lenne most szükség a civil mozgalmak, demonstrációk támogatására. Az elmúlt évek során kiderült, hogy konkrét célért lehet eredményesen tüntetni. Tessék, itt van.

További tanulság, hogy csak akkor érdemes ilyesmibe belevágni, ha megvan hozzá a következetesség, és a meccs végső lefújásáig küzdünk. Nem érdemes pontosan betartani a játékidőt, ne a demonstrálók szájában legyen a síp. Ne mi küldjük haza azokat, akik kiállnak egy ügyért. Kinn kell maradni a pályán! Nincs más komoly lehetőség, és ez még nem jelent erőszakot. Gondoljunk az eredményes román és a szlovák megmozdulásokra. De a hazai jobboldal is így vitt be megrendítő ütést a Gyurcsány-kormánynak.

Persze a legjobb lenne a demonstrációkkal nem megvárni egy-egy törvény elfogadását. Például a Stop Sorosét. Ne kezeljünk már mindent úgy a születésénél, mint csúnya emberek csúnya viccét! Effajta törvények mentén, lépésről lépésre, a szemünk előtt épült ki az a rendszer, amely mára szinte teljesen gúzsba kötötte a társadalmat, és gátlástalanul élősködik rajta. Nincs tovább értelme abban bízni, hogy nincs tovább. Akkor sem, ha tényleg meg akar állni a hatalom a jelenlegi ponton.

Lehet rugdalni az ellenzéket, de nagyon fontos ugyanakkor azzal is tisztában lenni, hogy a politika jelentős anyagi erőforrások nélkül nem több szónoklatnál. Márpedig ezen a téren az ellenzék egyre szánalmasabb helyzetben van. Pénz nélkül nincs folyamatos, hatékony politikai jelenlét. A papírlapokon szétszórt üzenetek gyorsan a földre szállnak. A média szétverésének hátterében is anyagi kiszolgáltatottság áll. A Népszabadság tulajdonosának nem volt kifizetődő a lap, nem ragaszkodott hozzá, fütyült a politikai szerepére. Simicska körül elfogyott a levegő – agyő, Magyar Nemzet. A vállalkozók a kormánypárt stabilitásában látnak üzleti lehetőséget. Egyszóval, zseniális megoldás kéne az ellenzék gondtalan, nagypályás működéséhez. De vajon elkészülhet-e egy artfilm költségvetéséből a Kincsem?

Vagy talán nem is kéne a politikai kommersz szintjén mozogni? Inkább meg kéne próbálni a politikából milliók támogató tetszését elnyerő művészetet, esetleg tisztes kisvállalkozást csinálni? Szabadon engedni a párttagokat, otthagyni a mindent fékező, dohos, intrikatermő, pártapparátusokat és más pártszervezeti formákat találni? Összehozni egy 15-20 fős stabil csapatot, majdani kormányzásra vállalkozó "céget", amely kidolgozza a programját, vízióját, és támogatókat, pártolókat (de nem párttagokat!) keresve megjelenik vele a választói piacon? Nem egyszerűbb, szívet melengetőbb és mozgósítóbb megálmodni, hogy mondjuk Kunhalmi Ágnes, Karácsony Gergely, Szabó Tímea, Hadházy Ákos, Szél Bernadett, Fekete-Győr András, Orosz Anna, Vadai Ágnes egy cégér alatt egyezteti kreatív módon elképzeléseit, mint arra várni, hogy jelenlegi pártjaik összefogjanak?

Na jó, ez megint a másnaposság össze-vissza beszéde. De hátha elfogadja egyszer a józanság is.