A nevelés elmaradt

Publikálás dátuma
2018.06.05. 07:47
Marina minden olyan szentséggel szembe megy, melyet a hipokrita díszpolgárok vallanak FOTÓK: ELF PICTURES
Az Oscar-díjjal jutalmazott Egy fantasztikus nő című alkotás nyugodtan lehetne a konzervatív magyar társadalom görbe tükre is egyben.

„A film, amely elhalászta a Testről és lélekről elől az Oscart” – sokszor láttam, olvastam, hallottam már ezt a zsurnaliszta fordulatot. Két bajom van vele: egyrészt, mert nem igaz, másrészt nem tükrözi a film erényeit – igaz, a hibáit sem. A legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar díjat idén februárban valóban a chilei Sebastian Leilo vihette haza, ebben segítéségre volt a forgalmazója (Sony) által lebonyolított kampány, a Weinstein botrány és #meetoo kampány. Noha egy kritika feladata alapvetően a műelemzés, nem a körülmények taglalása, de ez esetben ez ma már a kontextus része, ami persze nem így lett volna, ha nem másfél éves késéssel érkezik meg a mű a magyar mozikba, amikor még nem lehetett volna díjhalászásról fecsegni a sajtóban.

Tegyük hozzá: az is csoda, hogy valaki bemutatja nálunk Az egy fantasztikus nőt. Sebastian Leilo drámája ugyanis nyugodtan lehetne a konzervatív magyar társadalom görbe tükre is egyben. Hőse, Marina ugyanis minden olyan szentséggel szembe megy, mely a hipokrita díszpolgárok vallanak, csupán azzal, hogy nőként szeretne élni. Ennek érdekében tett konkrét lépéseket is, hiszen ma már transzneműként él, mely a jobboldali tömegek szemében nagyobb bűn, mintha valaki színesbőrű, na adj isten muszlim agy egyéb ijesztő vallás gyakorlója lenne. Marina élete látszólag rendezett – már-már idilli – hiszen boldog párkapcsolatban él idősebb barátjával, Orlandóval. Aztán a férfit szívroham éri, útban a kórház fel leesnek a lépcsőn így a haldokló kvázi összeverve érkezik a sürgősségire. Orlando nem sokkal később elhuny, Marinát meg innentől kezdve mindenki az előítéletek alapján kezeli. A kórházban prostinak tartják, aki megverte az áldozatát, a férfi ex-felesége és fia kisemmizné: utcára teszik, igényt tartanak a kocsira, a kutyáját és elveszik tőle és megtiltják neki, hogy elmenjen a temetésre. Marina, pedig mint egy Antigoné archetípus, egyet nem enged meg: hogy elvegyék tőle a gyászát és a lehetőséget, hogy megadja egykori szerelmének a végtisztességet.

Mint minden jószándékú tanmese esetében azonban jelen vannak a típus hibák. Például a fekete-fehér technika. Marina minden szempontból feddhetetlen, a polgári oldal karaktereivel pedig a nagy többség lelkesen fog azonosulni, hiszen nem tesz mást, csak megmutatja, hogy egy másságra elutasító család nem szívesen érintkezik egy transzneművel. Leilo ezt tényként kezeli, nem tud, de talán nem is akart túllépni a felszínes társadalomábrázoláson, így félő, hogy pont a kritizálandó réteg lesz elégedett a látottak nagy részével. Nincs ugyanis ellenpont, jóvátétel, csak Marina mesébe illően hófehér méltósága. Kijelenthető, hogy ezáltal totálisan elmarad a néző- Illetve állampolgár nevelés elvárható következménye – már, ha valaki ebben a témában akart volna mérvadó alkotással előrukkolni. A fantasztikus nő végül marad egy szép, szimpla lírai alkotás – ami szintén nagy dolog, de ennél sokkal nagyobb volt a tét.

Info:

Egy fantasztikus nő

Forgalmazza az Elf Pictures

Befogadott kívülálló

Publikálás dátuma
2018.06.05. 07:45
Fotók: Molnár Ádám
A Mai Manó Ház új kiállítása szavak nélkül tudósít az 1992-es Los Angeles-i zavargásokról, és annak utóhatásiról egy közösségben.

Egy Los Angeles-i fekete közösség csöndes mindennapjai elevenednek meg a Mai Manó Ház Imperial Courts 1993-2015 című kiállításán. A több mint két évtizeden átívelő fotósorozatot Dana Lixenberg holland fotográfus készítette, aki 1992-ben azért érkezett a város déli központjába, hogy megörökítse az afro-amerikai motoros, Rodney King brutális rendőri bántalmazása után kialakult helyzetet. Kinget a rendőrök gyorshajtás miatt üldözték, majd miután megállították, félholtra verték. Az esetet követően az esküdtszék felmentette a három fehér és egy latin rendőrt, amelyre válaszul a város déli központja zavargások színterévé vált. A különböző etnikumok közötti feszültség kiéleződött, a tömeg kirakatokat tört be és épületeket gyújtott fel. Dana ebbe a társadalmi feszültségekkel terhelt városrészbe érkezett, hogy egy holland hetilapnak örökítse meg a történteket. Az újságírói feladat kapcsán Dana kapcsolatba került a Watts negyedben található Imperial Courts szociális telep lakóival, és idővel úgy döntött egy fotósorozatot készít róluk.

Névjegy
Dana Lixenberg
Fotóművész, filmrendező. 1964-ben született Amszterdamban. Az Imperial Courts című munkájáért 2017-ben elnyerte a Deutsche Börse Fotógráfiai Díjat.

Beépülni, és a fekete bandák hétköznapjait megismerni nem volt könnyű feladat. A Los Angeles-i munkája során Dana már megismerte a The Black Carpenters (A fekete ácsok) nevű csapatot, akik bemutatták az Imperial Courts egyik nagy tiszteletnek örvendő vezetőjének, OG Tony Bogardnak. Dana a férfivel és annak barátnőjével, Beckyvel a házukban találkozott, ahová Tony egy barátját is meghívta. A bandavezér eleinte gyanúsan fogadta a holland művészt, a fotózással kapcsolatos első kérdése ez volt: „Nekünk ez miért lesz jó?”. Dana nem tudott mit válaszolni, de elmagyarázta, hogy miről fog szólni a projekt. A fotográfus azt tervezte, hogy egyenként készít fekete-fehér fotókat a közösség tagjairól, félredobva mindenféle sztereotípiát, bemutatva azok valódi egyéniségét. Miután Dana lőtt pár tesztfotót, Tony belement a projektbe.

A művész 1993 márciusában tért vissza az Imperial Courts-ba, vett egy új fényképezőt, autót és lakást bérelt Los Angelesben. A bizalmat újra kellett építenie Tonyval, akit eleinte zavart, hogy a telepen egy holland fotóssal mutatkozik. Danát viszont támogatta Tony barátnője, így a bandavezér másodszorra is igent mondott. Idővel Dana még asszisztenst is szerzett: egy alkalommal, mikor a fotós épp Tonyra várt egy parkolóban, találkozott a bandavezér haverjával, Andréval, akit akkor engedtek ki a börtönből, és munka kellett neki. Dana maga mellé fogadta. – Ez még a mobiltelefonok kora előtt volt, így mindennap dél körül találkoztunk a játszótérnél – mondta lapunknak a művész. Ekkor készítette az első portré-sorozatát. A telep lakóinak a bizalmát szintén nehéz volt elnyerni. Dana mindig megmutatta nekik a már elkészült Polaroid képeket, és együtt lógott a helyiekkel, így lassacskán megtört a jég. Dana természetes fényben fotózott, és arra koncentrált, hogy megmutassa az Imperial Courts lakóinak valódi, hétköznapi arcát. – Tony volt az utolsó, akit lefotóztam – mondja a művész – Kevesebb, mint egy év múlva megölték.

Dana karrierje a rendhagyó fotósorozattal felívelt. Hollandiában kiállítást rendeztek az Imperial Courts képeiből, Amerikában pedig megjelentek a fotók a Vibe nevű hiphop-magazinban. Dana a The New Yorker és a The New York Times fotósa lett, és olyan híres fekete előadókról is készített portrét, mint Tupac Shakur és Biggie Smalls. 2008-ban visszatért az Imperial Courts-ba, ahol ezúttal már hang- és videófelvételeket is készített, hogy minél pontosabban ragadja meg a közösség mindennapjait. Az Imperial Courts viszont már nem volt ugyanaz, mint 1993-ban. A telep az idők során feledésbe merült, miközben felnőtt egy új generáció, többeknek gyermeke született, mások elhunytak.

A régi és az új képekből 2015-ben kötet született. Dana hálája jeléül a lakóknak ötszáz darab úgynevezett „közösségi változatot” is nyomtatott, ezeket magával vitt a telepre. A korábbi fotóalanyok kíváncsian lapozták végig a könyvet: egyszerre látták benne fiatal- és felnőttkorukat, múltjukat és jelenüket. Vagy ahogy Dana fogalmaz: – Olyan volt számukra a könyv, akár egy családi album.

Brutális igazság
A Los Angeles-i zavargás fontos hivatkozási pontja a kilencvenes évek amerikai könnyűzenéjének. A Bush-éra lenyomata éppúgy ott van a seattle-i rockban, mint a kaliforniai punk-szcéna számaiban – de a legmarkánsabban egyértelműen a hiphop műfajának felemelkedése kapcsolódik hozzá. Míg ugyanis a fehér középosztálybeli gördeszkások az Öbölháború és a megosztó politikai döntések ellen emelték fel a hangjukat, az afro-amerikai közösség a hiphoppal rátalált a szócsőre, amellyel végre elmondhatta a problémáit. Már a hiphop kialakulásában is fontos szerepe volt egy rendbontás-sorozatnak: az 1977-es nagy New York-i áramszünet idején a lakosság fosztogatni kezdte az üzleteket, így azok, akik addig csak álmodtak a zenéléshez szükséges eszközökről, hirtelen lemezjátszókhoz, hangfalakhoz, mikrofonokhoz jutottak.
Az 1992-es Los-Angeles-i zavargás egy folyamat betetőzése volt: a lehetetlen életkörülmények, a sorozatos rendőri túlkapások és az elnyomás Grandmaster Flash és a Furious Five 1982-es, The Message című dala óta témája volt a hiphop-daloknak. A kilencvenes évekre New York Bronx negyede mellett Los Angeles is rátalált a saját hangjára: bandaháborúk, drog, prostitúció, low-rider autók és az életstílus egyéb külsőségei – meg a rendőrgyűlölet. A Body Count 1992-es albuma például egy rendőrgyilkosság hangjátékával indít, az együttes Cop Killer, azaz Rendőrgyilkos című dalát pedig sokan a zavargások közvetlen kiváltójának kiáltották ki. A zavargások után megjelent ikonikus Los Angeles-i lemezek, amilyen például az NWA-ből kilépett Dr. Dre The Chronic vagy Ice Cube The Predator című albuma alapvető referenciaként tekintenek a zavargásokra, de a mai napig hivatkozási alap: a nemrég Pulitzer-díjjal elismert Kendrick Lamar is vissza-visszautal rá.
A zavargásokról szóló hírek után pedig kulturális fronton is teret kapott „a gettó” – ahogyan előszeretettel utalnak az előadók a szegregációtól és alacsony életszínvonaltól sújtott városrészekre – előtt. Ekkoriban emelkedett fel 2Pac Shakur és Snoop Dogg, és vált mainstreammé az úgynevezett gengszterrap, amely címkét egyébként az előadók nem kedvelnek túlzottan. „Nem létezik ilyen műfaj, ezt csak a média aggatta ránk, hogy gátat vessen a mondanivalónknak – fakadt ki egyszer GZA, a Wu-Tang Clan tagja. – Mi csak az igazat mondjuk ki, méghozzá brutális módon.” - Csepelyi Adrienn

Az elnök eltűnt - Bill Clinton és James Patterson közös regényt írt

Publikálás dátuma
2018.06.04. 13:50
Bill Clinton. Fotó: Artur Widak / NurPhoto
Megjelent Bill Clinton korábbi amerikai elnök és James Patterson bestselleríró The President is Missing című politikai thrillerje, amelyből sorozat is készül - számol be az MTI.

"Szeretem a thrillereket" - mondta a BBC Newsnak adott interjújában a volt elnök, hozzátéve, hogy épp most olvasta végig Jason Matthews Vörös veréb-trilógiájának harmadik kötetét és nagy rajongója a Patterson által jegyzett Alex Cross-regényeknek is. "Az 1980-as évek elejéig nem nagyon olvastam bűnügyi regényeket, vagy thrillereket, de aztán teljesen magukkal ragadtak" - folytatta Clinton, aki 1993 és 2001 között volt az Egyesült Államok elnöke. Mint kiderült, ez idő alatt végig foglalkoztatta egy saját thriller megírásának gondolata.

A The President is Missing az első thriller, amely amerikai elnök tollából származik, és két rivális kiadó, az Alfred A. Knopf, illetve a Little, Brown and Co. szokatlan együttműködésében jelent meg. A Knopf ugyanis hosszú ideje Clinton kiadója, Patterson pedig évtizedekkel ezelőtt szerződött a Little, Brownhoz.

A regény, amely magyarul Az elnök eltűnt címmel jelenik meg a 21. Század Kiadó gondozásában, az Egyesült Államokra mért pusztító kibertámadásról szól, amely térdre kényszerítheti az egész világot. Az óra ketyeg, az amerikai elnök pedig eltűnik. A történetben - melyet Clinton személyes tapasztalatai színeznek - hangsúlyosan jelennek meg a hatalom kulisszák mögötti világának intrikái. "Azt akarom, hogy lássák, hogy itt igazi emberekről van szó, akik igazi munkát végeznek. Döntéseket hoznak. Olyanokat, amelyek hatással vannak mindnyájunk életére" - nyilatkozta a korábbi politikus. A bennfentes információk mellett azonban a könyv célja, hogy megmutassa, milyen lenne elnöknek lenni a legszélsőségesebb körülmények között. Clinton szerint lehet, hogy csak egy regény, de olyan dolgok vannak benne, amelyek megtörténhetnek.

Clintont egyébként valóban aggasztja a kiberterrorizmus. A volt elnök szerint sokkal többet kellene áldozni a kiberbiztonság modernizálására.

A regényből televíziós sorozat is készül. A megfilmesítési jogokat a Showtime kábelcsatorna vette meg, amely várhatóan jövőre tűzi műsorára a szériát. Clinton George Clooney-t látná szívesen az elnök szerepében.

A korábbi elnök eddig a legnagyobb közönségsikert az Életem című memoárkötetével aratta, amely több millió példányban kelt el. Arról, hogy lesz-e folytatása mostani, első fikciós könyvének, majd annak fényében dönt, hogy hogyan fogadja azt a  közönség.

Szerző