Trükkös támadás

Pünkösdi királyságnak bizonyulhatott annak a nagy befektetőnek a hétfői pénzpiaci trükkje, aki kihasználta a páratlan lehetőséget, és amíg a hazai devizakereskedők a háromnapos ünnep örömeiben osztoztak, addig ő - ahogy a szakzsargon mondja - "leütötte" a forint árfolyamát. És ehhez még - egy nemzeti deviza méreteihez képest - jelentős összeget sem kellett mozgásba hoznia. A spekuláns ugyan sajnálatunkra aligha méltó, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy olyan monetáris környezetben tette, ahol a forint elerőtlenedésének napjait kénytelen megélni. Ha nem így lett volna, akkor spekulánsunk még nagyobb profitot vághatott volna zsebre.

Mit tesz isten, tegnapra megszületett a párja is a hétfői trükközőnek, az ellenoldalon ő már a legyengített forint felvásárlásából gyarapította a vagyonát. Egyik lépés sem egészséges, és korántsem lehet kizárni, hogy ha mérsékelt ütemben is, de továbbgyűrűző hatásai lehetnek ennek a sajátos pünkösdölésnek. Azon mindenképp érdemes lenne elgondolkodni, hogy amikor a kormányzat újabb és újabb munkaszüneti napokat vezet be, illetve az ünnepnapok összevonásának spiritus rectorává szegődik, akkor mintha szabadon hagyná egy néptelen, de áruval megrakott piac kapuit. Ilyenkor aki arra jár, lerámolhatja a polcokat, és az előző napi árnál - ahogy neki tetszik - alacsonyabbat hagyhat ott. A mai globalizált világban az olyan esetekben, amikor nálunk banki szünnapot tartanak, másutt pedig vígan kereskednek, kifizetődő lenne pénzintézeteinkben, horribile dictu, aktív ügyeletet tartani.

Az elkényelmesedés okai nyilvánvalók. Régen esett meg, hogy a forint ellen támadást indítottak. Napjainkban fordult a kocka: a hurráoptimizmus jegyében született, Brüsszelbe küldött konvergenciaprogramunkból csak egy dolog hiányzik, de az nagyon. Szó sem esik arról, hogy felzárkózni főként a közös deviza bevezetéséért érdemes. Az Európai Unió adófizetői ezért támogatnak minket. Az euró bevezetésének elvetéséért most még csak a piac büntet, de ahogy múlnak az évek, majd a gazdasági stabilitás lassú megbomlása is.

Szerző

Charles Gati: Amerikaiak Budapesten

Két fontos vendége van a magyar kormánynak ezen a héten. Az egyik Stephen K. Bannon, Trump elnök egykori kampányfőnöke és főtanácsadója, akit szélsőséges megnyilatkozásai és bizarr viselkedése miatt az elnök eltávolított a Fehér Házból. Bannon Orbán Viktor nagy tisztelője: az „elvek embere”, „igazi hazafi és igazi hős”, mondta róla. Schmidt Mária meghívására jön Budapestre, ahol az Európa jövője című konferencián tart előadást.

A másik vendég A. Wess Mitchell, aki a State Department európai főosztályát vezeti, rangja assistant secretary of state, amit a magyar sajtó néha államtitkárnak, néha helyettes államtitkárnak fordít. Az előbbi illeti meg, mert ő és főosztálya egész Európáért - ötven országért - felelős. Eleddig egy Közép-Európával foglalkozó privát kutatócsoportot vezetett, tehát szakember, de politikai kinevezett. Gondolkodása - főként az orosz katonai ambíciók ellenzése - inkább a Pentagonhoz fűzi, mint a külügyminisztériumhoz.

Mitchell volt kutatócsoportja – a Center for European Policy Analysis (CEPA) – az orosz katonai veszélyt tartja érdeklődése középpontjában. Eleinte ez nem így volt. Amikor CEPA létrejött, a 90-es évek közepén, a kutatók elsősorban a visegrádi országok belső fejlődéséről írtak. Ám az utóbbi években az orosz téma dominál írásaikban, a magyar vagy a lengyel demokrácia hanyatlásáról már nincs is szó.

Mint államtitkár, Wess Mitchell továbbra is ezt a mentalitást képviseli. Azaz mást, mint az amerikai sajtó, mást, mint azok a szenátorok, akik éppen ebben a hónapban a nyugati értékek terjesztését tartották David Cornstein, az új nagykövetjelölt fő feladatának. A külügyi bizottság republikánus elnöke is kiemelte, hogy milyen fontos feladat Magyarországon a demokratikus eszme ápolása. Furcsaság, hogy Cornsteinnek a meghallgatására elkészített nyilatkozatát mind Mitchell főosztálya, mind az USA budapesti nagykövetsége előzetesen jóváhagyta.

Az amerikai-magyar kapcsolatokban fennálló zűrzavarnak Budapest is a tanúja lehet ezen a héten. Egyrészt itt lesz a szélsőséges Bannon, a kultúrháború bajnoka, akit nem érdekel sem a demokratikus jogrend szétdúlása, sem az, hogy Magyarország a Kreml hídfője lett az európai politikában. Másrészt itt lesz Mitchell államtitkár a munkatársaival, akik az utóbbi időben lényeges kommentár nélkül hagyták két nagy amerikai intézmény, a Nyílt Társadalom Alapítvány és a Közép-európai Egyetem meghurcolását, és azt is, hogy a Figyelő ellenséglistája tucatnyi amerikai állampolgár nevét is tartalmazta.

Más szóval a lekenyerezés – az appeasement – veszélye van a láthatáron. Egy cserebere fenyeget: Mitchellék nem emelnének szót az illiberális állam intézkedései ellen, sőt az amerikai külügyminiszter május 30-án fogadná is a magyar külügyminisztert, cserébe pedig a magyar kormány újra megígéri, hogy felemeli parányi hozzájárulását a NATO költségeihez. Gyorsan hozzáteszem: az ügy nincs lezárva, az amerikai értékek támogatói Washingtonban elutasítanának egy ilyen alkut.

Szerző
Charles Gati

Nemzeti munkanélküliség

Egy talán meglepő állítással kezdem: hazánkban ma a valós munkanélküliség 17 százalék feletti. Annak ellenére így gondolom, hogy a lap egyik állandó kommentelője nemrég az online-on két friss adattal érvelt a fejlődés mellett: állítása szerint ma a munkanélküliek száma 178 ezer, és ez 3,9 százalék. S valóban, a KSH honlapján pontosan ez olvasható. A két adat értelmezéséhez további számokra és számolásra volt szükségem, s így jutottam el a nyitó állításhoz. Számaim az internetről valók, 2017 végi adatok.

Jöjjön a bizonyítás. Ha a fenti két szám valós, akkor a ma dolgozók száma, azaz a 96,1 százalék 4382 ezer fő. Kérdés, hogy ebbe beletartoznak-e a közmunkások és a huzamosan külföldön dolgozók. A számokat továbbá a teljes lakossággal kell összevetni. A még nem dolgozók száma (0-24 év közöttiek) 1937 ezer fő, a már nem dolgozók (nyugdíjszerű járadékosok) 2606 ezren vannak (STADAT-adatok). Ez együtt 4543 ezer. Az aktív és az inaktív korcsoportok összlétszáma pedig 9103 ezer fő.

A teljes lakosság ugyanakkor 9797 ezer fő. Hol vannak a többiek, azaz 690 000 honfitársunk? Két feltételezésem van. Egyrészt a KSH kétféle számot is közöl. A munkanélküliekét (ők a 178 000) és az álláskeresőkét. Érdekes, hogy ők meg közel 255 ezren vannak. Aki tehát álláskereső, az nem mind munkanélküli? Itt van egy közel nyolcvanezres differencia. Vonjuk őket le a 690 ezerből. Ekkor meglepetés ér bennünket, mert ahhoz a számhoz jutottunk el, amelyet a napokban a Portfolio is közölt. Azaz a tartósan külföldön élő hazánkfiai számához, a 610 ezerhez.

Ebből már az is következik, hogy a KSH őket nem tekinti munkanélkülinek. Ám ha varázsütésre és egyszerre mindenki hazajönne, akkor bizony munkanélküliek lennének, illetve azok válnának azzá, akik a valamikor itt hagyott munkakörüket azóta betöltötték. A hivatalos nyilvántartások szerint ma ötvenezer lehet az üres állások száma. (Arról, hogy a külföldön dolgozó hatszázezer honfitársunk hol és hogyan hiányzik a hazai gazdaságból, nemrég az index.hu-n olvashattunk. A szakképzett és mobilis munkaerő hiánya miatt a multik is megkezdték már a „kivándorlást”.) Így szerintem máris 730 ezren lennének munkanélküliek, s ez az összlétszám 14 százaléka. Ha pedig hozzáadjuk a kb. száznyolcvanezer közmunkást is, akkor máris a 17,6 százaléknál tartunk.

Miért lehet jogos statisztikailag munkanélkülinek tekinteni a közmunkásokat? Egyrészt azért, mert mielőtt a mai rezsim kitalálta volna a „segély helyett munkát” jelszót, azok is voltak, másrészt azért, mert vagy olyan munkát végeznek állami pénzért, amit korábban senki (bozótirtás, ároktisztítás, stb.), vagy olyat, amit korábban állami státuszban dolgozók végeztek (parkgondozó, falugondnok, népművelő stb.), vagyis a közmunka megteremtésekor munkahelyeket szüntettek meg. Az pedig külön probléma, hogy amíg ezek az emberek dolgoznak, addig nemcsak hogy lopni nem tudnak (ahogy Lázár János mondotta), de átképzésben sem tudnak részt venni, és állandó munka után sem tudnak nézni.

Azt állítom tehát, hogy ha a korábbi időkhöz viszonyítunk, amikor hazánkban még nem volt közmunka, és csak pár ezren dolgoztak külföldön, akkor az abban az időben számított módon a mai munkanélküliségünk valójában 17,6 százalékosnak felel meg. A mai hazai gazdaságpolitikának, az állami munkaügynek és a KSH-nak valójában „szerencséje”, hogy az itt részletezett két körülmény (közmunkások, külföldön dolgozók) miatt lehet az a látszat, hogy ma az érvényes munkanélküliség 3,9 százalékos.