Kácsor Zsolt: Így gondozd a migránsodat

Publikálás dátuma
2018.05.19. 09:30

Ott voltam múlt vasárnap az Élet Menetén, és a rakparton sikeresen megmentettem egy kutyát. Mármint nem az életét. Az élete ugyanis csak őszerinte forgott veszélyben, láttam a szemében a rettegést, pedig nem volt vész, egy vaslépcsőn kellett volna fölmennie. De nem mert fölmenni. A lépcsőfokok közötti réseken át mélységet látott, és ettől megijedt. Ebből a helyzetből mentettem ki a szerencsétlent, egy olyan szituációból tehát, amit nem tudott sem egyedül, sem a gazdival megoldani. A gazdi ugyanis egy idős bácsi volt, aki ugyanúgy megijedt, mint a kutyája – de nem attól ijedt meg, amitől a kutya, vagyis nem a látható ismeretlentől, hanem éppen az állat rettegésétől, az ragadt át őrá.

A kutya a lépcsősor alján megtorpant, nem mozdult, akárhogy cibálta és ráncigálta a gazdi, az állat úgy döntött, hogy eddig, és nem tovább. Ebben például hasonlít az isteneire. A kutyák istenei hatalmasak és erősek, és el szokták dönteni, hogy meddig, és nem tovább. De ebben a helyzetben az öreg gazdaisten nem tudott segíteni, mert habár legszívesebben ölbe vette volna a kutyát, nem bírta volna el – ugyanis a rettegő kutya igen nagytestű fajta volt, szerintem szinte még kölyök, de annak óriási. Lehetett húsz kiló, ráadásul neuraszténiás rohamot kapott, emiatt nem bírt vele a két öreg. De azért a bácsinak támadt egy ötlete: megfogta a kutya két mellső lábát, fölemelte, majd odaszólt a feleségének, hogy fogja meg az állat hátsó két lábát. Így próbálták a remegő állatot a lépcsőn fölvinni, de nem sikerült, mert a kutya rugdalózni kezdett, és ettől az idős asszony majdnem elesett.

Ekkor jöttem én.

Emlékeztem ugyanis Doros Judit egyik írására a Népszavából, ami arról szólt, hogy miképpen vitte le a tériszonnyal küszködő kutyáját egy lelátó tetejéről. Verset duruzsolt neki, a kezdő szakaszt a Toldiból.

Gondoltam, kipróbálom élesben, amit a kolléganő tárcájából tanultam.

Odaléptem hát a két öreghez, és mondtam nekik, hogy segítek. A bácsi tartotta a kutya két mellső lábát, én megfogtam a két hátsót, és duruzsolni kezdtem neki, igaz, nem a Toldit szavaltam, hanem nyugtató szavakat: okos kutya, jó kutya, nem kell félni, kiskutyuska, eddig voltál odalenn, most leszel majd odafenn. Valami ilyesmit dünnyögtem, s láss csodát, a Doros-modell működött. A neuraszténiás kutyát felvittük a felső szintre épségben, és amikor odafönn a szemébe belenéztem, olyan hálát láttam a tekintetében, mintha emberi szempárba néztem volna.

– Hú, baszki, hát ezt megúsztam, köszi – ezt mondta a kutya a szemével. Mármint magyarul.

Az Élet Menetének lassan vége volt már, hát meneteltem volna haza, amikor összetalálkoztam egy nővel, aki a kutyamentő akciót látva elmesélte, hogy ő is mentésben van éppen: egy Ernő nevű kutya sorsáról tárgyal. Ernő! Milyen szép név ez egy kutyának. A pár hónapos Ernőt a magyar gazdája egy svéd úrnak kívánja eladni, de svédül nem tud, a leendő gazdi meg nem beszél magyarul. Úgyhogy ez a barátném a közvetítő, akivel az Élet Menetén találkoztam, azaz ő a kutyadealer, ahogy ő maga megfogalmazta a saját szerepét. Indul a kutya heteken belül Svédországba, s habár a kölyök csak magyarul ért, a svéd vezényszavakat egészen biztosan gyorsan megtanulja.

– Kom! Gyere! Kom hit! Gyere ide! Duktig! Ügyes! Du är en duktig hund! Ügyes kutya vagy. Sitt! Sitt! Leül! Duktig hund, bra! Ügyes kutya, köszönöm – a barátném szerint így beszélnek majd svédül a magyar kutyának, akinek odakinn amúgy nem Ernő lesz a neve, hanem talán Max. Svédországban ez a legnépszerűbb kutyanév, a Max.

Kicsit eltűnődtem ezt a kutyamigráns-történetet hallgatván, mert az jutott eszembe, hogy ennek a magyar Ernőnek, ha majd svéd Maxszá válik, milyen jó dolga lesz. Házi kutyaként jobb sora lesz, mint sok százezer szerencsétlen, nyomorult embernek ezen a szegény Magyarországon. Ernő-Max naponta kap majd enni, sétálni viszik, megfürdetik, simogatják, szeretgetik. Vannak emberek Magyarországon, akik nem esznek annyi húst egy héten, amennyit ez az Ernő-Max nevű migránskutya.

Merthogy migráns lesz ő, egy idegen jövevény, egy igazi bevándorló. És nincs kétségem felőle, hogy hamar beilleszkedik majd – még ha nem is olyan gyorsan, ahogyan a magyar nyelvbe az idegen jövevényszavak beilleszkedtek.

A jövevényszavakról meg az jutott eszembe, hogy ezen a szegény Magyarországon száz- és százezreket lehet keleti migránsokkal ijesztgetni – miközben ezek a száz- és százezrek azt sem tudják, hogy a magyar nyelv, amit beszélnek, sok-sok migráns szóból áll.

Így a "bácsi" szó – amelyet az írás elején többször is használtam – török eredetű szó. A "basa" és a "basi" szóra megy vissza. Tiszteletet fejezünk ki velük mások iránt, és nálunk a "basi"-ból pár évtized alatt "bácsi" lett. Úgyhogy az első bekezdésben írhattam volna ezt is: "A gazdi egy idős basi volt, aki ugyanúgy megijedt, mint a kutyája". Ugyanígy a második bekezdésben is használhattam volna: "a basinak támadt egy ötlete". Hát így gondozd a migránsodat, magyar. Ha érted, mire gondolok.

Szerző

Kulcsár István: Egészségügyi költészet

Publikálás dátuma
2018.05.19. 09:10
FELVILÁGOSÍTÓ PLAKÁT - A padlóra köpés a „nemzeti vagyont” is veszélyeztette

A következőkben méltatandó költői művek némelyikét egy korábbi írásomban már idéztem. Abban, hogy most ismét előveszem őket, nem az önplágium vezérel. E lépésemet kizárólag az az aggodalmam diktálja, hogy ezek az egészséges életmódra buzdító, kivételesen egyedi "versek" különben elvesznének a hálás utókor számára. Nem tudom ugyanis, hogy a 30-40-es évek egészségügyi felvilágosító plakátjait őrzi-e köteles példányai között az Országos Széchényi Könyvtár.

FELVILÁGOSÍTÓ PLAKÁT - A padlóra köpés a „nemzeti vagyont” is veszélyeztette

FELVILÁGOSÍTÓ PLAKÁT - A padlóra köpés a „nemzeti vagyont” is veszélyeztette

Mint ahogyan azt sem tudom bizonyosan, hogy annak idején hol mindenütt függesztették ki ezeket a több színben nyomtatott, feltétlenül rajzzal illusztrált agitkákat. Én a kerületi tüdőgondozó falán láttam őket. Ebbe az intézménybe évente elvezényelték tüdőszűrésre az elemi iskolásokat, ahol – ki hinné? – néha hosszú órákat is kellett várnunk, amíg bejutottunk a röntgenbe. Ezalatt akarva-nem akarva is olvasgattuk az egészséges életmódra serkentő, a gyermeki, egyben a felnőtti fantáziát is megmozgató plakátokat. Mindjárt az elsőn egy kék nadrágot viselő férfiú volt látható, amint egy jó hegyeset köp a padlóra. A Tányértalpú Barnabás történeteket illusztráló Mühlbeck Károly műveire hajazó rajz alatt a következő bölcsesség volt olvasható:

Tüdőbeteg csókja, köhögése
Padlóra vagy földre köpködése;
Értsétek meg, soh'sem vezet jóra,
Ez a ragálynak szétszórója.

Minden bizonnyal a kék nadrágos polgártárs volt az a tüdőbeteg, aki körül egy szülő (és nem akármilyen, hanem, mint látni fogjuk, egy "amely szülő”) nem hagyja gyermekét, legalábbis ha örül a csemetéjének:

A kicsinyeket óvjátok nagyon,
Minden gyermek nemzeti vagyon.
Amely szülő gyermekének örül,
Nem hagyja azt tüdőbeteg körül.

Ebből végképp kiderült, hogy mi a probléma a tbc-s ember – tisztesség ne essék, szólván – turhájával: a nemzeti vagyont veszélyezteti. De vajon hogyan lehet elkerülni a szörnyű kórt? Egy harmadik plakát erre nézve is megadta a szükséges felvilágosítást:

Aki szereti a tisztaságot,
Szabad levegőt és napvilágot;
Ki elfordul pálinkától, bortól,
Ne féljen a tüdőgümőkórtól.

Nekem ebből kisfiúként különösen a tüdőgümőkór nyerte meg a tetszésemet. Mármint nem maga az antialkoholista propaganda, hanem a mérgesen hangzó összetett szó, továbbá a halhatatlan sorok fölött ábrázolt férfiú, aki demonstratívan a hátát mutatta az italos palacknak. A szabad levegő és a napvilág egyébként is vesszőparipája lehetett a költőnek, mert a továbbiakban ezt tanácsolta:

Télen-nyáron nyissatok ablakot,
Engedjetek be levegőt, napot.
Szabad levegő és a nap fénye
Csak áldást hoz az emberiségre.

Az egészségünk megőrzése szempontjából kulcsfontosságú ismereteket tartalmazó tanácsok a szerző rovartani ismereteiről is árulkodtak. Íme az ezt tanúsító költemény:

Beste legyek reste teste
Sok embernek lett már veszte.
A szeméten mászkál, bujkál,
Onnan meg az ajkadra száll.

Az egészségügyi propaganda harcos költője ugyan adós maradt az egyes és a többes szám egyeztetésével (mászkál, legyek), ezt azonban kétségtelenül jóvátette a jelző és a jelzett szó (reste teste) pompás rímeltetésével.

Noha a fogak gondozása már akkor sem egészen tartozott a tüdőgondozás tárgykörébe, a szűrésre várakozó közönség erre vonatkozóan is kapott verses eligazítást:

A fogaitokat gondozzátok,
Rossz fogakkal kínlódás vár rátok.
Ne hagyjátok őket tönkremenni,
Mert így fogtok korán öregedni.

Erre ma, idestova nyolc évtized múltán is csak azt tudom mondani: hasznos tanácsnak bizonyult. Bár fogsoraimon azóta számos szájvíz-, fogkefe- és fogkrém-kereskedő, fogorvos meg fogtechnikus munkálkodott, gazdagodott, mindemellett szeretek kérkedni azzal, hogy még nem öregedtem meg (teljesen). Legalább is (86 évemmel) nem korán.

Persze arra sem árt emlékeznünk, hogy amikor a fenti versek születtek, sok ember éppen akadályozva volt abban, hogy ne hagyja gyermekét, a nemzeti vagyont tüdőbeteg körül, és hogy a többi jó tanácsot is betartsa. A versikék első számú címzettjei ugyanis minden bizonnyal az "alsóbb néposztályokhoz" tartozó egyedek voltak. Az ő köreikben, a korabeli higiéniai és lakásviszonyok közepette a tbc, a morbus hungaricus (magyar kór) mindennapos volt, és ezen saját erejükből nemigen tudtak változtatni. Ez azonban természetesen nem csökkenti a tüdőbeteg-versikék költői értékét. Felteszem egyébként, hogy a szerző nem busás honorárium fejében alkotta a fenti klapanciákat, hanem merő lelkesedésből, ahogyan ma mondanánk: társadalmi munkában. De vajh ki ő? Félő, hogy erre a kérdésre még az enciklopédikus irodalomtörténetekben, mi több, a mindentudó Wikipédiában is hiába keresnénk a választ. Atyám valaha arra tanított, hogy ha nem tudjuk, ki volt egy budapesti utca névadója, ne legyen felőle kétségünk: egy azóta régen elfeledett városi tanácsnok. Ilyen alapon bátran feltételezhetjük, hogy az "amely szülő" szülőatyja egy – a saját szakmájában egyébként bizonyára kiváló – szociálpolitikus városatya volt.

Kulcsár István: Egészségügyi költészet

Publikálás dátuma
2018.05.19. 09:10
FELVILÁGOSÍTÓ PLAKÁT - A padlóra köpés a „nemzeti vagyont” is veszélyeztette

A következőkben méltatandó költői művek némelyikét egy korábbi írásomban már idéztem. Abban, hogy most ismét előveszem őket, nem az önplágium vezérel. E lépésemet kizárólag az az aggodalmam diktálja, hogy ezek az egészséges életmódra buzdító, kivételesen egyedi "versek" különben elvesznének a hálás utókor számára. Nem tudom ugyanis, hogy a 30-40-es évek egészségügyi felvilágosító plakátjait őrzi-e köteles példányai között az Országos Széchényi Könyvtár.

FELVILÁGOSÍTÓ PLAKÁT - A padlóra köpés a „nemzeti vagyont” is veszélyeztette

FELVILÁGOSÍTÓ PLAKÁT - A padlóra köpés a „nemzeti vagyont” is veszélyeztette

Mint ahogyan azt sem tudom bizonyosan, hogy annak idején hol mindenütt függesztették ki ezeket a több színben nyomtatott, feltétlenül rajzzal illusztrált agitkákat. Én a kerületi tüdőgondozó falán láttam őket. Ebbe az intézménybe évente elvezényelték tüdőszűrésre az elemi iskolásokat, ahol – ki hinné? – néha hosszú órákat is kellett várnunk, amíg bejutottunk a röntgenbe. Ezalatt akarva-nem akarva is olvasgattuk az egészséges életmódra serkentő, a gyermeki, egyben a felnőtti fantáziát is megmozgató plakátokat. Mindjárt az elsőn egy kék nadrágot viselő férfiú volt látható, amint egy jó hegyeset köp a padlóra. A Tányértalpú Barnabás történeteket illusztráló Mühlbeck Károly műveire hajazó rajz alatt a következő bölcsesség volt olvasható:

Tüdőbeteg csókja, köhögése
Padlóra vagy földre köpködése;
Értsétek meg, soh'sem vezet jóra,
Ez a ragálynak szétszórója.

Minden bizonnyal a kék nadrágos polgártárs volt az a tüdőbeteg, aki körül egy szülő (és nem akármilyen, hanem, mint látni fogjuk, egy "amely szülő”) nem hagyja gyermekét, legalábbis ha örül a csemetéjének:

A kicsinyeket óvjátok nagyon,
Minden gyermek nemzeti vagyon.
Amely szülő gyermekének örül,
Nem hagyja azt tüdőbeteg körül.

Ebből végképp kiderült, hogy mi a probléma a tbc-s ember – tisztesség ne essék, szólván – turhájával: a nemzeti vagyont veszélyezteti. De vajon hogyan lehet elkerülni a szörnyű kórt? Egy harmadik plakát erre nézve is megadta a szükséges felvilágosítást:

Aki szereti a tisztaságot,
Szabad levegőt és napvilágot;
Ki elfordul pálinkától, bortól,
Ne féljen a tüdőgümőkórtól.

Nekem ebből kisfiúként különösen a tüdőgümőkór nyerte meg a tetszésemet. Mármint nem maga az antialkoholista propaganda, hanem a mérgesen hangzó összetett szó, továbbá a halhatatlan sorok fölött ábrázolt férfiú, aki demonstratívan a hátát mutatta az italos palacknak. A szabad levegő és a napvilág egyébként is vesszőparipája lehetett a költőnek, mert a továbbiakban ezt tanácsolta:

Télen-nyáron nyissatok ablakot,
Engedjetek be levegőt, napot.
Szabad levegő és a nap fénye
Csak áldást hoz az emberiségre.

Az egészségünk megőrzése szempontjából kulcsfontosságú ismereteket tartalmazó tanácsok a szerző rovartani ismereteiről is árulkodtak. Íme az ezt tanúsító költemény:

Beste legyek reste teste
Sok embernek lett már veszte.
A szeméten mászkál, bujkál,
Onnan meg az ajkadra száll.

Az egészségügyi propaganda harcos költője ugyan adós maradt az egyes és a többes szám egyeztetésével (mászkál, legyek), ezt azonban kétségtelenül jóvátette a jelző és a jelzett szó (reste teste) pompás rímeltetésével.

Noha a fogak gondozása már akkor sem egészen tartozott a tüdőgondozás tárgykörébe, a szűrésre várakozó közönség erre vonatkozóan is kapott verses eligazítást:

A fogaitokat gondozzátok,
Rossz fogakkal kínlódás vár rátok.
Ne hagyjátok őket tönkremenni,
Mert így fogtok korán öregedni.

Erre ma, idestova nyolc évtized múltán is csak azt tudom mondani: hasznos tanácsnak bizonyult. Bár fogsoraimon azóta számos szájvíz-, fogkefe- és fogkrém-kereskedő, fogorvos meg fogtechnikus munkálkodott, gazdagodott, mindemellett szeretek kérkedni azzal, hogy még nem öregedtem meg (teljesen). Legalább is (86 évemmel) nem korán.

Persze arra sem árt emlékeznünk, hogy amikor a fenti versek születtek, sok ember éppen akadályozva volt abban, hogy ne hagyja gyermekét, a nemzeti vagyont tüdőbeteg körül, és hogy a többi jó tanácsot is betartsa. A versikék első számú címzettjei ugyanis minden bizonnyal az "alsóbb néposztályokhoz" tartozó egyedek voltak. Az ő köreikben, a korabeli higiéniai és lakásviszonyok közepette a tbc, a morbus hungaricus (magyar kór) mindennapos volt, és ezen saját erejükből nemigen tudtak változtatni. Ez azonban természetesen nem csökkenti a tüdőbeteg-versikék költői értékét. Felteszem egyébként, hogy a szerző nem busás honorárium fejében alkotta a fenti klapanciákat, hanem merő lelkesedésből, ahogyan ma mondanánk: társadalmi munkában. De vajh ki ő? Félő, hogy erre a kérdésre még az enciklopédikus irodalomtörténetekben, mi több, a mindentudó Wikipédiában is hiába keresnénk a választ. Atyám valaha arra tanított, hogy ha nem tudjuk, ki volt egy budapesti utca névadója, ne legyen felőle kétségünk: egy azóta régen elfeledett városi tanácsnok. Ilyen alapon bátran feltételezhetjük, hogy az "amely szülő" szülőatyja egy – a saját szakmájában egyébként bizonyára kiváló – szociálpolitikus városatya volt.