Előfizetés

Forgács Imre: Mit ünnepeljünk?

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2018.05.05. 09:25
EURÓPA-NAP LENGYELORSZÁGBAN A kontinens békéje számukra is fontos FOTÓ: WOJTEK RADWANSKI/AFP

Május 9. minden évben az európai béke és egység ünnepe. 1945-ben ekkor ért véget a II. világháború, s öt évvel később a történelmi Schumann-nyilatkozat is ezen a napon látott napvilágot. A francia külügyminiszter egy szellemes ötlettel állt az európaiak elé. Ha a háborúban egymás ellen küzdő felek közös irányítás alá vonnák a hadiipar két kulcságazatát (a szén- és az acéltermelést), akkor a jövőben egy újabb világégés elkerülhető lenne.

A Párizsi Szerződést 1951-ben aláíró alapító atyák így joggal érezhették magukat az Örömóda szellemi örököseinek. Igaz, a "testvér lészen minden ember" eszményi társadalmától még messze vagyunk, de Európa békésebbé, s országainak többsége demokratikussá vált. A gazdasági mutatók miatt sem kell szégyenkeznünk. Az EU területén a Föld népességének mindössze 7 százaléka él, de képesek vagyunk a globális GDP mintegy 25 százalékát előállítani. Ugyanakkor nem keveset költünk a polgárok jólétére sem. Növekszik a nyugdíjasok száma, akik sokat tettek az Európa-ház építéséért. A versenyképesség és a pénzügyi stabilitás növelése nélkül azonban a világ szociális kiadásainak 50 százaléka a jövőben aligha lesz kigazdálkodható.

Az egységgel is bajok vannak. Nagy-Britannia felelőtlen politikusai elérték, hogy a 2016-os népszavazáson a többség az Unióból való kilépést választotta. Az idős, főleg vidéken élő "brexitisták" semmit nem tudtak arról, hogy döntésükkel hazájuknak okoznak komoly veszteségeket. A 2008-as pénzügyi, majd a 2015-ös menekültválság amúgy is végletesen megosztotta Európát. Az Észak és Dél közötti feszültségek az euróövezetben is nőttek, s a közös válságkezelés lekerülni látszik a napirendről. Az egyre népszerűbb populista retorika viszont már a náci időket idézi, s az EU tehetetlensége a weimari köztársaságra emlékeztet. Sokat elárul napjainkról az a nyílt levél, amelyben nemzetközi hírű tudósok bírálják a német kancellárt. Szerintük ugyanis szégyenletes Angela Merkel és az Európai Néppárt hallgatása, amiért eltűrik a jogállam felszámolását Magyarországon. A Fidesz – immár negyedik – választási győzelméért természetesen nem az Európai Unió a felelős. Annak veszélyeit azonban látnia kellene, hogy egyik tagállamában közpénzből finanszíroznak gyűlöletkampányt egy "zsidó bankár", Soros György ellen.

Az Örömóda nemzedéke

A koncentrációs táborok felszabadítását, a hitleri Németország vereségét valódi örömünnepként élte meg a világ. 1945 eufóriájában nemcsak a politikusok hitték el, hogy a pusztító nacionalizmusok kora lejárt. Százmilliók reménykedtek abban, hogy a náci barbárság után egy jobb, békésebb világrend következik. Az ekkor létrejött Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ) számos jogos kritika éri, de mégiscsak hetven éve fóruma a nemzetközi konfliktusok kezelésének. Már 1947-ben, az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) aláírásakor is tudni lehetett, hogy a vámok és kvóták akadályozni fogják a gyorsan globalizálódó kereskedelmet. Az is igaz, hogy az utódszervezet, a WTO vitarendezési eljárása lassú és nem hatékony. Egy kereskedelmi világháború azonban sokkal rosszabb: ezt egy tudatlan amerikai elnök éppen most készül kirobbantani.

Jean Monnet, francia üzletember és a többi alapító még csak a "hivatalok Európájában" gondolkodtak. A politikusok fecsegésénél sokkal fontosabbnak tartották a polgárok érdekében megszülető gyakorlatias jogszabályokat: ezeket azóta is a jövőfelelős Főhatóság (ma Európai Bizottság) kezdeményezi. A tagállamok minisztereiből álló Európai Tanács dönt a tartalomról, és a jogszerűséget a Luxemburgi Nagyhercegség "meseországában" működő Európai Bíróság ellenőrzi.

A "polgárok Európája" tulajdonképpen 1992-ig, a Maastrichti Szerződés elfogadásáig nem is létezett, bár az Európai Parlament régóta ezt képviseli. Ahogy Luuk van Middelaar a Valahogy Európába című nagyszerű könyvében írja, azok az értelmiségiek, akik Európa nevében kérnek szót, egy szebb jövő eljövetelében bíznak. Hisznek a föderális Unióban, a békében és a liberális demokrácia értékeiben. Azt remélik, hogy az európai polgárok idővel magukénak érzik majd az integráció magasztos eszméit. Be kell látnunk azonban, hogy az alapítók álmai az elmúlt hatvan évben nem váltak valóra. Sőt: a globalizáció és a 2008-as pénzügyi válság miatt újraéledő nacionalizmus új, veszélyes kihívásokat jelent egész Európa számára.

"Kizökkent az idő"

Az 1945 utáni történelem bővelkedett a Shakespeare-i drámákhoz méltó fordulatokban. A hidegháború éveit az enyhülés követte, ám a hetvenes évek gazdasági válsága végleg eldöntötte a két világrendszer vitáját. A Szovjetunió belerokkant a fegyverkezési versenybe, s a volt szocialista országok többsége az adósságcsapda foglyává vált. A Közös Piac tagállamai viszont – Jacques Delorsnak és más nagy formátumú Európa-politikusoknak köszönhetően – az integráció további mélyítésében keresték a megoldást, és erőfeszítéseiket siker koronázta. A berlini fal lebontása 1989-ben nemcsak a régóta várt német egység, hanem az Unió jelképévé is vált. Francois Mitterrand elnök és Helmut Kohl kancellár történelmet írtak: a Maastrichti Szerződésben már az Európa-projekt mindmáig legnagyobb vívmányáról, a közös valuta bevezetéséről is dönthettek.

Az Európai Unió létrejöttének fontos eseményei ismertek, de azt talán kevesebben tudják, hogy 1989 más okból is átformálta a történelmet. A brit Tim Berners-Lee, az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN) egykori szakértője ekkor írta le elsőként az internet elméleti koncepcióját: a világháló globális társadalma jó harminc éve született. A társadalmi következményekkel könyvtárnyi (pontosabban sok petabájtnyi) szakirodalom foglalkozik, de a net tényleges hatalmával csak mostanában szembesült a világ. Ma már Putyin elnökön kívül szinte senki nem vitatja, hogy Oroszország – a közösségi média segítségével – beavatkozott az amerikai elnökválasztásba. Egyedül a Cambridge Analytica által megszerzett felhasználói adatokkal mintegy 87 millió szavazó véleményét befolyásolták.

A Facebook, a Twitter és más világcégek a valótlan hírek (fake news) sulykolásával nemcsak a brexitisták véleményét formálták. Egész Európában élen jártak a menekültválság miatti félelemkeltésben is. A brit kilépési döntés mellett az euroszkeptikus jobboldal látványos előretörése Ausztriában vagy Olaszországban is mutatja a veszélyt. A populisták győzelmét természetesen nem Mark Zuckerberg akarja. De a közösségi média ellenőrizetlen hírei mindenütt felerősítik azokat a félelmeket, melyeket a gazdaság globalizációja és a 2008-as válság a veszteseknek okozott. A brit kisvárosi nyugdíjasok vagy a rozsdaövezetek egykori kékgalléros munkavállalói könnyebben elhitték a hazugságot, hogy helyzetük romlásáért az uniós munkavállalók felelősek. Ezért is lehetett hatékony a kilépési kampány, amely a letűnt Brit Birodalom iránt érzett tömeges nosztalgiára épített. Az olasz déli tartományok lakói is a nemzeti nagyságra és az egykori jólétre szavaztak, amikor a migránsozó Liga vagy az Öt Csillag Mozgalom képviselőit támogatták.

Reménykedjünk!

Az Európa-nap ünnep, még akkor is, ha május 9-én sem leszünk jobb helyzetben. Az Emmanuel Macront és Angela Merkelt támogató "polgárok" nem adhatják fel a reményt, hogy az Unió – mostani válságait is legyőzve – épülni fog tovább. Igaz, hogy Németország egyelőre elzárkózik a Macron által javasolt reformoktól, de a tények változatlanul makacs dolgok. Az olasz államadósság mára kritikus szintet ért el, és jelenleg nincs olyan eszköz, amellyel egy kontinensméretű pénzügyi válság kezelhető lenne. Márpedig Olaszország túl nagy ahhoz, hogy csődbe menjen, és Németországnak különösen nem érdeke, hogy a valutaövezet szétessen. Talán nem véletlen, hogy a 2021-2027-re vonatkozó költségvetési javaslatot éppen a napokban szivárogtatták ki a The Financial Timesnak. Európa felelős vezetői már felismerték, hogy a menekültügy világprobléma, amit – kerítések építése helyett – uniós forrásokkal és nemzetközi összefogással kellene kezelni. A dokumentum szerint ezért a kohéziós alapok számottevő részét a pénzügyi válság által leginkább sújtott, illetve a menekülteket befogadó régiókba kell átcsoportosítani. A "jövőfelelős" Európai Bizottság azt is indokoltnak tartaná, hogy e támogatásban csak azok a tagállamok részesüljenek, amelyek megfelelnek a jogállami követelményeknek, és ahol a politikusok az uniós adófizetők pénzét nem lopják el.

Tim Berners-Lee egyébként nemrég, az internet 29. születésnapján nyílt levélben fordult a közvéleményhez, és a világháló szabályozását javasolta. Szerinte a közösségi média jelenlegi üzleti modelljében az óriáscégek csak azért szolgáltatnak "ingyenesen", mert több milliárdnyi személyes adatot (profilt) minden korlátozás nélkül eladhatnak a hirdetőknek. Úgy tűnik, hogy a világméretű küzdelem az öreg kontinensen fog elkezdődni: 2018. május 25-én lép hatályba az EU általános adatvédelmi rendelete (GDPR), ami elvben szankcionálhatóvá teszi az adatgyűjtést, ha arról a felhasználók nem tudnak.

Európa talán mégis ébredezik.

Kőbányai János: Új korszak delelőjén

Kőbányai János
Publikálás dátuma
2018.05.05. 09:20
Fotó: Kisbenedek Attila/AFP

Népvezéreknek, nagy formátumú politikusoknak, hatalom-technikusoknak, ha úgy tetszik diktátoroknak, egyetlen kihívása, vágya, megostromolni-hódítani akart csúcsa van: bekerülni a történelembe. Egy nemzet – ritka esetben a világ – kollektív emlékezetébe.

A világ vagyok - minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.

(József Attila: A Dunánál)

Mit járhatott a fejében? Egyáltalán: a szinte könnyes és megrendült mosoly összevibrálását, majd elégedett elrendeződését az arcán vajon nem egy színjáték tartozékának kell-e tekinteni, ami valami igen jelentős határkövet jelölt ki drámai erővel és lecövekeléssel? A mesterségesen késleltetett pillanatot - a türelmetlen órákat – tudatos (manipulált) rendezés művének kell tekinteni, s nem hanyag, a szavazóhelyiségek előre nem látható biztosítása hiányának. E várakoztatást a súlyának megfelelő, fontosabb dimenzió fölvezetésének kell felfogni, s nem választási stikliként. Itt és most ki kellett lépni a szokványos reality show dramaturgiájából, amikor darab ideig tartó százalék-pörgések után alakul ki a végeredmény, s míg megszületik, lehet drukkolni, feszültségben izgulni, mint egy Oscar-díj átadón, ahol ugyan már minden eldőlt, de mégis marad idő az illúziók és vágyak csúcsra járatott kiéléséhez. Ugyanis a jól felismert rendezői utasítás szerint ki kellett várni a bombabiztos végeredményt – mintha egy futballmeccs kezdetén már az eredményjelzőn villogna a gólarány –, hogy olyan erővel sulykolódjon a köztudatba, hogy évtizedekre, évszázadokra megjelölje a perc történelmi jelentőségét.

"Történelem" – ez volt az első reakcióm, amikor megláttam beszédes arcát. Egy időtáv hirtelen korszakká kattanása és kimerevedése. Hiszen ez az önmagát választási eredménynek maszkírozó bejelentés kijelölte, mégpedig visszaható érvénnyel a kezdetét: 2010-et. S a legrövidebben kiszabható végét: 2022-őt, amit én inkább 2026-ra tennék. Hiszen, akárcsak 2014-ben, ma sincs egy jelölt, egy erő (állam- és társadalmi berendezkedésünk játékszabályai szerint: egy párt és vezére), aki/amely potenciális kihívója lehetne a Bálna színpadán 2018. április 8-án este 21.30-kor az arcán a korfordulót megérzékítő férfinak.

Bekerülni a történelembe

Egy-egy történelmi kor századokkal vagy évtizedekkel is behatárolható időt jelenít meg, hiszen a világot, vagy annak csak egy szeletét sajátos társadalmi berendezkedés, progresszív vagy regresszív fejlődés, (kor)hangulat, (kor)szellem jellemzi. Mindez a történelmi korszakra is érvényes, azonban benne az idő kiterjedése zárt. Van kezdete és vége, amit általában akkor lehet megállapítani, ha lezáródott, azaz valamely ok hatására befejeződött, ezért hatásai – politikai és szellemi hullámverései – megszűnnek, s ezután, már mint egy kikristályosodott történelmi tárgyat lehet vizsgálni százféle oldalról, különböző érzelmi és fikciós hozzáállásokból. Fogalma jelzővé, (korszak)meghatározóvá válik. E korszakok – karakterisztikus magyar sajátosságként – személyekről neveztettek el: Horthy- Kádár- s mostantól Orbán-korszak.

Ez volt a mostani választás tétje, s ama kifejezés magyarázata is az arcon, amely nyugtázta a magyar történelembe való bevonulás tényét és mozzanatát. Népvezéreknek, nagy formátumú politikusoknak, hatalom-technikusoknak, ha úgy tetszik: diktátoroknak (ezzel a szóval/fogalommal óvatosan kell bánni) – ugyanis ők is emberek, ezért ebből az aspektusból is érdemes vizsgálni cselekedeteik rugóit – egyetlen kihívása, vágya, megostromolni-hódítani akart csúcsa van: bekerülni a történelembe. Egy nemzet – ritka esetben a világ – kollektív emlékezetébe.

Magyarország (a Magyar Királyság) 1526-ban elvesztette függetlenségét, s csak 1918/19-ben nyerte vissza egy király nélküli királyságban, amelyet 1944 októberéig Horthy Miklós kormányzott, s ezért róla nevezték el a korszakot. Elődje, I. Ferenc József nem válhatott effajta névadóvá, noha 1848 és 1916 között fungált rekord hosszan az első számú magyar közméltóság szerepében. Azonban egy birodalom vezetője lévén inkább a magyar történelemben betöltött szerepe szerint osztható fel az ő ideje, az abszolutizmus, majd az azt követő kiegyezés, s végül a közös Monarchia korára. Ferenc József nem volt magyar, s uralkodása nem igen függött a magyar viszonyoktól, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egy rövid, de annál jelentősebb hatású intervallumát (benne a debreceni trónfosztást és a Függetlenségi Nyilatkozatot) leszámítva a magyar nép nem befolyásolta. Ezért csak a függetlenné vált Magyarországra jellemző, hogy választott, vagy a választás látszatával felruházott – de mindenképpen eltűrt, tehát legitimált - fiairól elnevezett személyek vezetékneveivel szakaszolja – kicsoda? a magyar nép kollektívuma – saját újkori történelmét. Ez bizony – és sajnos ez is a magyar történelem sajátossága – rövid, alig százéves, de két évszázadot összeabroncsozó időfolyam, amire három név jut.

Most, oly frissen Orbáné.

Ha e nevek mögötti hősök társadalmi hátterét megvizsgáljuk, azok le is fedik a magyar nép társadalmi összetevőit – ezeréves dimenzióban. Horthy Miklós a feudális "politikai nemzet", a köznemesség képviselője. (Ha pontos lenne a kollektív emlékezet, akkor Horthy-Bethlen korszaknak illene a teljesítmény alapján nevezni ezt az ellenforradalommal, s apokaliptikus katasztrófával keretezett időt, s akkor – mint azt Romsics Ignác kitűnő elemzése is bizonyítja – a történelmi, sőt az erdélyi arisztokrácia szerepe is kidomborodna a korszak szellemében, nívójában és teljesítményében.)

Forrás: Fortepan/NAGY GYULA

Forrás: Fortepan/NAGY GYULA

Kádár János a proletárság képviselője volt, mégpedig abból a korból, amikor a proletárral adekvát kommunistának lenni, enyhén szólva nem privilegizált helyzetnek számított. Az ő autentikus elbeszélése – ezt majd még felfedezik – sok pozitívumot nyújtott, a demokrácia látszatát is nyíltan bevalló rendszerében. (Megváltó, s népjobbító szándékú zsidó értelmiségieket – Kun Bélát, Rákosi Mátyást – semmi szín, fenyegetettség, nemzetközi helyzet terhe alatt sem tűrt meg maga fölött a magyar nép.)

A népi írók diskurzusa

Orbán Viktor most e kivételes, mert a saját nevével megjelölt pozícióba és a végét illetően még nyitott időbe a magyar népnek a nép-képviseletből és a hatalomból legtovább kizárt, a Szent István-i nagy nemzetszakadás óta szolgasorba vert, majd elviselhetetlenül hosszan – jogilag 1848-ig, gyakorlatilag 1945-ig – a "második jobbágyság" kalodájába kényszerített, a társadalmi piramis legalját alkotó parasztságból érkezett. (Érdemes elolvasni Debreczeni József róla szóló első könyvének bevezető fejezetét.) Vele teljesült be Petőfi, vagy a népi írók nagy álma. (Pl. Németh Lászlóé, aki egy rövid ideig – az Új Szellemi Front kérészéletű időszakában – azt képzelte, hogy Illyés Gyulával és néhány társával beül Gömbös Gyula parlamentjébe.)

Sajnos az irodalmi művek és az irodalmi mozgalmak anyaga még nem képezi a történelemtudomány forrását. Pedig amit majd (most) a történelem emlékezete Orbán-korszakként kartotékol, az a múlt század húszas-harmincas éveiben indult társadalmi erjedés késleltetett folytatása – via NÉKOSZ -, amikor egy új raj, új szellem hódított teret a magyar irodalomban, s a szélesebb diskurzusban: a népi íróké és közönségüké. S most a nagy ismétlésben a fordulat is visszaköszön, amivel az irodalmi és társadalmi mozgalom progresszív kibomlását követően a népi mozgalom fejlődése olyan – szerintem a magyar kultúrára nézve tragikus - irányt vetett, hogy a sui generis első generációs népi értelmiség az akkori elsősorban kulturális, majd politikai erőtérben a polgári (primitivizálva, de szociológiailag hitelesen: zsidó) réteggel és értelmiséggel szemben határozta meg azonosságát. (Az ún. népi-urbánus ellentét még a Kádár-kor uniformizált avarja alatt is izzott és működtek megosztó, szétforgácsoló energiái.) Annak ellenére, hogy éppen a Nyugat és köre fedezték fel, indították el, és támogatták ezt a szerintem nemzetközi összehasonlításban is egyedi írói (azaz politikai) attitűdöt – Szabó Dezsőtől Németh Lászlóig, Erdélyi Józseftől Sértő Kálmánig. (Németh Lászlónak volt annyi józansága, hogy amikor a Nyugat mintájára, de monopóliuma megtörésére a népiek folyóiratot indítottak - az 1934-38 közötti Választ -, a szerkesztő Gulyás Pállal folytatott vitájában ragaszkodott ahhoz, hogy zsidók is szerepeljenek a szerzők között, mert nélkülük folyóiratot csinálni nonszensz és bukásra ítélt. Sőt: egy-két viharosan összerakott szám után, ugyan a legkevésbé zsidós, de azért Balfon elpusztított szerkesztővel, Sárközi Györggyel tudták csak fönntartani szellemi fórumukat.)

Érdemes megvizsgálni nemcsak a Fideszt 30 éven keresztül vezető politikus életét és karrierje indulását, hanem a társaiét is. Sőt az évről évre fölnevelt és csatasorba állított fiatalabbakét is, mely egészséges rotációs jelenség csak az ő oldalukon figyelhető meg. Az alapítók egyetemi kollégiumból indultak – a vidéki fiúk hagyományos csoportosulási helyéről. (Ha kiszólhatok egy zárójel erejéig, apámnak köszönhetem életem és szellemi irányultságom legfontosabb fordulatát. A "zsidó gyereket be kell ojtani, mint a szőlőt a magyar nép törzsébe" felkiáltással némi protekció igénybevételével kicsapott a kalocsai Hunyadi János Fiúkollégiumba, falusi és tanyasi parasztgyerekek közé, akikből olyan értelmiségiek váltak, mint szobatársam, a homokmégyi Romsics Ignác, s noha onnan két év múlva megszöktem – mert Pesten beatzenekarok kezdtek játszani –, ott szerzett szemléletemmel jobban megértem a nyelvet, amely sikerrel tudja megszólítani – választási kifejezéssel: mozgósítani – a magyar nép e közel ezer éven keresztül alávetett osztályát.)

A népi mozgalom nagy és egyedi, ezért lefordíthatatlan műfaji eredménye a Kádár-korszak másodvirágzása után sajnos nem folytatódó szociográfiákból, leginkább a Puszták népéből, és Kovács Imre A néma forradalomjából kiderült, hogy ez a kereszténység felvételének véres harcaiban – külföldi segítséggel – hosszú évszázadokra szolgaságba vert osztály, mely tömeges felszabadulását a Rákosi-korszaknak köszönheti (erről Csoóri Sándor, mamám egykori évfolyamtársa a Lenin Intézetben, sokat tudott volna mesélni), nem a "Röpülj páva" romantika, hanem számtalan szenvedés, létalatti szintre szorítottság, s nem különben az idegenektől szűkölő félelem traumatikus hordozója.

Ezekből ered a görcsös bezárkózottság, s bizalomhiány, ami leginkább az őket felemelő kézzel szembeni engesztelhetetlen gyűlölettel párosul. Némi joggal hiszen, hogyan, milyen alapon lehet valaki abban a helyzetben, hogy az "alávetett" fölött álljon, s ezzel módjában legyen támogatni, segíteni őt? Ugyanis ennek az alapja csak a társadalmi igazságtalanság lehet: a "társadalmi munkamegosztásban" elfoglalt ellentétes/ellenséges pozíció. Orbánt nem csak Soros György támogatta, a március 15-i beszédében kiemelt, a bensőséges kapcsolatot lemeztelenítő "Gyuri bácsi" - e tudatalatti, freudi elszólást beszédíró nem adhatta szájába –, de például egy ideig Kis János, az SZDSZ alapító-elnöke is. Az évszázados kisemmizettség fordult gyors és mohó kapzsiságba-korrupcióba, amely kiütközik a már rendszernek elkönyvelhető társadalmi felépítményben.

Meghaladni az Orbán-rendszert

A Horthy-korszak vége, s a Rákosi-korszak, mint halálos gyűrű roppantotta össze a magyar társadalom gyenge, többfázisú késésekkel küzdő szerves egészét. A zsidó polgárság, majd a németek (a sváb parasztpolgárság) elpusztítása és kiűzése, valamint a régi rendszer vagyonosainak "kitelepítése" megszüntette a közeget, amely innovatív ellensúlyt, hatásrendszert tudott volna nyújtani az alapvetően agrárnépességű, a feudális kereteket 1945-ig őrző többségi társadalom számára a Kádár-rendszerben megvalósuló "csökkentett habzású" és lehetőségű felemelkedése során. (Meggyőződésem, nincs az a külföldi hatalom, amely végre tudta volna hajtani az ország szovjetizálását, ha ezek a rétegek a helyükön maradhattak volna, ahogyan Ausztriában.)

Mindezek a mély-áramlatok és összefüggések, még nehezen láthatóak a frusztrált egymásra mutogatások, vagy a lelkes tüntetések petárda-felhői mögül. Az elmúlt négy és nyolc év társadalmi diskurzusaiból is hiányozott a szaktudományi pandantoknak és tanulságoknak a köz(diskurzus) számára való lefordítása és becsatornázása. Minden bizonnyal ezért sem teremhetett az ellenzéki pártoknak annyicska programja, amely nemhogy a győzelemhez, hanem akár a választásokon való elinduláshoz is elégséges lett volna. Olyan program kidolgozása – lehet: a fából vaskarika kívánalma ez -, amely valahogy virtuálisan próbált volna kapcsolódni, ráépíteni az elpusztított-elűzött (emigrációba kényszerített) rétegek nem fizikai, de szellemi hagyományaira.

Régi mantra, hogy ehhez fel kellene tárni, ezek a rétegek miért - mert nem külső hatalmak nyomására - "szántattak ki” innen, oly sajátos (Pap Károly kifejezésével "öngyilkos") önkezűséggel. A költő egykor közhellyé koptatott, de a felejtéssel újra releváns szavaival: "Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani. / (...) A harcot, amelyet őseink vivtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés."

József Attila 1936-ban megfogalmazott, és földerengeni prófétált béke-víziójának bekövetkezte, most, 2018 tavaszán sem került közelebb, mert a munkához még nem fogott hozzá senki. Itt az idő hozzáfogni! Szerintem erre nem csak jó alkalom, de - mivel nincs más lehetőség - az egyedüli értelmesen eltöltött idő záloga is az elkövetkezendő négy-nyolc év az Orbán-rendszer valamilyen módon való meghaladásáig. (A bukás mindig katasztrófákkal, tektonikus ütközésekkel jár, ezért nem okos ezt kívánni.) Olyan szellemi emigrációban (hogy belső vagy külső, egyre megy - kávéház, könyvtár, s a mindezeket helyettesítő, vagy ezekre rásegítő internet mindenütt van), amely a kultúra és története magaslataira vonul erőt, példát, tanulságot gyűjteni és ebből programot akkumulálni a társadalmi béke megteremtéséhez – lehetőleg minden nemzetközi hatástól függetlenül. Ha a balliberálisok és jobbikosok közeledése nem elvtelen, s leginkább anarchiába torkoló politikai alkukra, tüntetésekre korlátozódik, hanem a kultúra médiumán feltárulkozó, kibeszélő, traumaoldó párbeszédre, az biztató indulás lehet.

Hiszen csak a társadalmi, s benne a történelmi békéből sugározhat fel a következő – s remélhetőleg nem egy névhez kötött – korszak hajnala.

Márton László: Brüsszel visszaüzen

Márton László
Publikálás dátuma
2018.05.05. 09:17
Fotó: Szalmás Péter

Hol van már a tavalyi hó ? Sokan azt hiszik, nyom nélkül olvad el, de tévednek. Orbán Viktor tíz-egynéhány évvel ezelőtt magára osztotta a rossz fiú szerepét és a jelek szerint úgy véli, legújabb csínyei elfedik majd a régebbieket.

Ki emlékszik már a Nemzetközi Valutaalap (IMF) "elzavarására"? Ha más nem, az Államadósság Kezelő Központ biztosan. Azóta két-három-négy százalékkal magasabb kamatot fizetünk a szabadpiacon felvett kölcsönökért. Ki emlékszik a "Brüsszelnek üzenjük" kezdetű kampánysorozatra? Brüsszel ugyan a szemöldökét se húzta fel, de a kétfarkúak pártja válaszolt helyette: a Manneken Pis fényképével. Az Európai Bizottságot "egy vidéki kóceráj vezetésére" is alkalmatlannak minősítő Orbán-mondatot sem méltatta válaszra se Barroso, se utódja, Juncker.

Magyarország az Európai Unió lakosságának két százalékát képviseli, az összterméknek (GDP) pedig kevesebb, mint egy százalékát. Lehetne hasonlatokat idézni az ordító egérről, a légy és az elefánt szerelmi együttlétéről, stb. De minek ? Volt persze idő, történelmi mércével néhány másodperc, amikor számítottunk és akkor a hülyék úgy képzelték, mi vagyunk a világ közepe, de azután a dolgok visszarendeződtek természetes helyzetükbe. Azután 1989-től volt majdnem egy teljes évtized, amikor ugyan senki sem hitte, hogy nélkülünk megáll az időkerék, de az új Európa tervezői velünk is számoltak.

Tartok tőle, ez az idő is elmúlt. Nyugat-Európában, bármilyen oldalon állnak a politikai döntéshozók, közömbös számukra, hogy a legutóbbi választások mennyire voltak szabadok és tisztességesek. Magam is meglepődtem, amikor az elnöki interjúban elhangzott Orbán Viktor neve. Macron ebben a háromórás kérdés-ostromban is nyugodt és friss maradt, csak annyit mondott: aki nem tart velünk, a periférián marad. A baljós félmondat pontosan jelzi Orbán és az általa kormányzott ország súlyát, a jelent és a jövőt.

Fotó: Szalmás Péter

Fotó: Szalmás Péter

Brüsszel most kétszer is visszaüzent, egy félmondat erejéig: a következő hétéves költségvetésben a Kelet-Közép-Európának szánt támogatások csökkenek. Hozzátették, hogy az emberi jogokat, a parlamenti demokrácia szabályait megvető, a közös gondokból, így a menekültek elosztásából részt nem vállaló országok a csökkentett összeg további csökkentésére számíthatnak. Néhány nappal később Magyarország megvétózta az Európa-Afrika konferencián elfogadásra javasolt nyilatkozat szövegét. A tárgyalás nagyköveti szinten folyt, a résztvevők tiltakozása olyan határozott volt, amit a diplomácia szabályai megengednek.

Orbán nem csak a belülről elhangzó legenyhébb kritikát képtelen elviselni, de az ország külpolitikáját képviselni hivatott diplomatákat agresszív, gyakran a kocsmai garázdák nyelvezetének használatára kényszeríti. Így tettek az első, magyar helyzettel foglalkozó Tavares-jelentés esetében, most az újabb elemzés holland szerzőjével (Judith Sargentini - a szerk.) feleselnek hasonló stílusban. A miniszterelnök valószínűleg arra számít, hogy Brüsszelben majd megszokják, és ez is következmény nélkül marad.

Nagyot téved, de a következményeket természetesen nem ő és modorát híven utánzó külügyminisztere fogja elviselni. Jóstehetség híján is megkockáztatnám, hogy Brüsszel malmai lassan őrölnek. Az Európai Unió nem angyalok kongregációja, ha az orbáni politika eddig sok mindent megúszott, annak legfőbb oka, hogy a tagországok többsége ellen folyik apróbb, vagy fontosabb ügyben eljárás. A számtalan ellenünk indított eljárás végéhez közeledik és "Brüsszel" benyújtja a számlát; a mennyiség minőségi változást hoz, nem a mi javunkra.

Akik akár eredetiben, akár sajtó-összefoglalókban látják, mi jelenik meg rólunk Európában (vagy az Egyesült Államokban) érzékelhetik a csodálkozásból a helytelenítésig, onnan az egyre keményebb elítélésig terjedő hangulat változását. Néhány hónappal ezelőtt a lapok az Európai Uniót keletről fenyegető veszélyről cikkeztek, ma már befejezett tényként kezelik, hogy Magyarország és valamivel kisebb mértékben Lengyelország is kívül került a közös értékrenden. Eddig átvették az Orbán által alkotott illiberális demokrácia kifejezést, valamint az autokrata, maffiaállam jelzőket. Mérsékelt jobbközépnek tartott lapok ma már a fasizmus felidézésétől sem riadnak vissza.

Értelmetlen azon elmélkedni, melyik jelző írja le pontosabban a helyzetet, ki túloz, ki túl visszafogott. Brüsszelben, mint másutt, természetesen nem az újságcikkek alakítják a politikát, a döntéshozók mindig több forrásra támaszkodhatnak. De a közvélemény jelzéseire figyelnek. Szándékosan Magyar-és Lengyelországot írtam, nem magyarokat és lengyeleket. A nyugat-európai közvélemény azonban érzéketlen az ilyen finomságokra, számára a magyarok ismét hatalomba szavazták saját elnyomóikat, pedig ezúttal se nyugatról, se keletről nem fenyegetett külső kényszer.

Az ellenzék csúfos veresége után terjedőben a fatalizmus – amelyet nyilván Orbán maga táplál – miszerint minden, ami történik sorsszerű, a Fidesz hatalmát se választás, se külső nyomás nem inghatja meg.

A történet azonban másról szól. Volt egy pont – legalább egy! –, ahol Orbán meghátrálásra kényszerült. Amikor a halálbüntetés visszaállításával játszadozva próbált magának új szavazókat szerezni, Brüsszel egy tőmondatban közölte: a halálbüntetés bevezetésének napján Magyarország uniós tagsága megszűnik.

Ma még senki sem határozta meg egyértelműen, hol húzódik a drótkerítés, amelyet tilos átlépni, de nyilvánvaló, hogy létezik és ha bármelyik tagország átlépi, az Európai Unió – már csak önvédelemből is – brutálisan válaszol. Óva intenék attól, hogy a Brexit lassú és mindent összevetve békés folyamatából bárki téves következtetéseket vonjon le.

Orbánék elköltöztették a parlament szomszédságából Károlyi Mihály szobrát és visszaállították Tisza István emlékművét. Emlékeztessen ez a monstrum arra, hogy a magyar uralkodó osztályok kétszer keveredtek hadba a fél világgal – a világ fejlettebb, erősebb felével. Ha a sok lehetséges forgatókönyv közül ezúttal a legrosszabb valósul meg, végső soron mindegy, hogy Orbán vezeti ki balga népét az Unióból, vagy Brüsszel mutatja, a tőle megszokott udvarisággal, merre a kijárat – az eredmény egy harmadik Trianonnal ér fel.

Oszt jóestét.