A közmédia réme

Hadházy Ákos - szándékai ellenére - igazolta a ma már csak nevében közszolgálati média politikai koncepcióját. Az LMP leköszönt társelnöke előbb az M1 műsorában, majd a Kossuth Rádió 180 perc című adásában használta ki a lehetőséget, hogy egyáltalán behívták. Ezért főleg arról beszélt, amit ő fontosnak tartott, függetlenül a kérdésektől. Így jogot formálhat a közmédia réme címre. Ha ugyan ez dicsőség.

Mindenesetre példát szolgáltatott arra, hogy az ellenzékiekkel csak a baj van. Össze-vissza hablatyolnak, hajtogatják a magukét, ahelyett, hogy hálásak lennének a megszólalási lehetőségért. Bezzeg a kormánypártiak. Tőlük nyugodtan lehet kérdezni (pontosabban: alákérdezni), velük egyet lehet érteni, és egységben szidni a másik oldalt. Mennyivel egyszerűbb.

Nem mintha Hadházynak ne lett volna igaza abban, amit elmondott. Hogy csak Budapesten lehet hallgatni valódi híreket adó rádiókat is, vidéken pedig kizárólag a Kossuth agitációs propagandája fogható. Sulykolják a hazugságokat az ellenzékről, a migránsokról, vagy éppen a szövetséges államokról. S persze joggal említette a burjánzó korrupciót, meg azt, hogy erről a kormányzati csatornákon nem hallani.

Csakhogy így akkor sem lehet viselkedni, ha az ember - a politikus - tisztában van vele, először és egyben utoljára van alkalma kifejteni nézeteit a közmédiában. Meghallgatva a rádiós interjút, nagyon szórakoztató, ahogy a riporter próbálkozik közbevetésekkel, de hiába. Az sem kevésbé, hogy a tévés interjúból kiderül, a kérdező alapvető tényekkel sincs tisztában. De: Vitray Tamástól - aki persze sosem került olyan helyzetbe, mint a mai rádiósok és tévések Hadházyval - tanítványai azt is megtanulhatták, hogy aki felülkerekedik, az alulmarad. Vagyis a diadal csak látszólagos.

És ez az alapigazság nemcsak a riporterekre, hanem a riportalanyokra is érvényes.

Szerző

Kötelező parafrázisok

Publikálás dátuma
2018.05.04. 07:47
Forgalmazza a Fórum Hungary

Wes Anderson annak idején panaszkodott, hogy A fantasztikus Róka úr talán túl nagy kihívás volt neki technikai szempontból, hiszen élőfilmes rendezőként életében először dolgozott bábanimációs technikával. Aztán a Grand Budapest Hotel sikere után eljött a bármit megtehet időszaka, és ő ezt a jolly joker-szituációt arra használta ki, hogy egy újabb báb-animációt készítsen: a Kutyák szigetét. Méghozzá olyan vizuális hátteret és dramaturgiát kreált hozzá, melynek alternatív megvalósítását nem tudjuk elképzelni, csakis kizárólag úgy működik, ahogy azt Anderson elővarázsolta nekünk.

De mi is ez a nem is annyira szép világ, amit Anderson kitalált nekünk? A rendező első körben elképzelte, mi lett volna, ha Japán nem kapitulál a második világháború végén, hanem megmarad nagy és kegyetlen birodalomnak. Persze, már ez is hipotetikus megközelítés, hiszen direktben nem mond ki semmit, csak kapunk egy totalitárius rendszerben élő Megasaki nevű várost, ahol a hatalmat egypártrendszer alapokon gyakorló Kobayashi-klán száműzi a kutyákat, mivel egy lázzal és agresszióval járó járvány ütötte fel a fejét. Persze, nem „csak úgy”: egy kellően átgondolt összeesküvés áll a jelenség mögött. A tudós, akinek lenne ellenszere, hirtelen eltűnik az élők sorából és az előtt sem áll túl fényes jövő, aki tiltakozna. Kobayashi polgármester egyébként a felszínen macskapárti, de nem lehet ennek sem igazán hinni, mivel politikusról van szó, a hatalomvágy sokkal mélyebben gyökeredzik.

Wes Anderson kifejezetten nem politizáló rendező, nem a hatalom, hanem a kisember érdekli, őket pedig most a kutyák személyesítik meg – na meg egy nagyszájú cserediák. Az előbbiek száműzve vannak egy szigetre, mely most szeméttelep, régen pedig bányászat folyt. Nem kell sok fantázia hozzá, hogy kitaláljuk: a modellt Hashima, vagy közismertebb nevén a Csatahajó-sziget szolgáltatta, amelynek kellőképpen sötét a múltja, hogy az ott rejlő titkok hihetőek legyenek. Érdekes, ahhoz, hogy ezek kiderüljenek, Anderson egy rém egyszerű cselekményszálat is útnak indít: a fiatal fiú, Atari történetét, aki egykori testőrét és pajtását keresi a szigeten, amiben egy jóravaló ebfalka segíti. Mert ők még tudják, mi a természetbeni feladatuk.

Wes Anderson jelenleg a legnagyobb tömegeket elérni képes szerzői filmes – köszönhetően a színészeknek, akikkel dolgozik. Ők most szinkronhangként vannak jelen. Érdekes módon amerikai létére – anakronisztikusan –, a hatvanas évekre emlékeztető, európai módon értelmezi a szerzőiséget. Ő az, aki a kortársak között tovább gondolta a francia új hullámot és a szellemiségét ennek a vonulatnak, miközben filmjei igen zárt vizuális szimmetria és időzítések alapján épülnek fel, ha úgy tetszik, precízen szerkesztettek. Méghozzá dacolva a műfaji besorolásokkal is: tulajdonképpen egyik filmje sem színtiszta zsánermű. Mint ahogy a Kutyák szigete sem az. Hiába ugrik be a japán filmművészet, legtöbbször Kurosawa, miközben peregnek előttünk a képkockák... Anderson világa nem ismétel, hanem újraértelmez. Nagy különbség!

Szerző

Kishitű zseni

Publikálás dátuma
2018.05.04. 07:46
Jukka-Pekka Saraste a jó zenekarral erőteljesen játszotta ki a sűrű zenei szövet csúcspontjait Fotó: Kurcsák István
Egy különös élettörténet izgalmas lenyomata hangzott fel a Müpában kitűnő zenekarral és remek karmesterrel.

A zenetörténet talán legkülönösebb figurája Anton Bruckner. Nyolc befejezett szimfóniája egyrészt azt tanúsítja: elképesztő, csak a legnagyobbakhoz mérhető szellemi tevékenységre volt képes, ami a zenét illeti. Másrészt nincs olyan róla szóló írás, amely ne tenne említést arról, hogy bécsi konzervatóriumi tanárként, elismert szimfóniaszerzőként is megmaradt annak az egyszerű, naiv falusi orgonistának, tanítónak, akinek fiatalon indult. Harmincéves elmúlt, amikor komolyabb zenei tanulmányokba kezdett, és hatvanéves volt, amikor a Hetedik szimfóniája meghozta számára a valódi nagy sikert, elismerést. Ezután fogadta maga Ferenc József császár is, amikor is elhangzott a talán leghíresebb mondat, amit zeneszerző valaha kiejtett a száján. A császár azon udvarias kérdésére, hogy mit tehet érte, Bruckner azt felelte: mondja meg Hanslicknak – a kor nagytekintélyű kritikusának, aki a zeneszerzőt nem sokra becsülte –, hogy ne írjon olyan rosszakat róla. Wagner, Liszt, Brahms kortársaként persze nehéz volt megtalálnia helyét Brucknernek az előbbi három meghatározta korabeli bécsi zenei életben: az, ami ma már nyilvánvaló, hogy mindannyiuk megkérdőjelezhetetlen zseni, akkor még talán joggal nem látszott tisztán, illetve túl sok – végeredményben meddő – vita, sokszor egyenesen harc folyt azon, melyiküknek hol a helye, van-e egyáltalán a valaha élt legnagyobbak listáján. Ezen ma már nem rágódunk annyit, tudomásul vesszük, hogy Beethoven, Wagner nélkül nincs az a szimfóniaszerző Bruckner – írt egy csomó egyházi művet is –, akit ismerünk, becsülünk, de azt is látjuk már: nem volt egyikük epigonja sem. Szimfóniáit gyakran veszik lemezre, ha kiváló zenekar és karmester jelentkezik, hangversenyen is hallhatjuk őket.

Saraste érthetővé, követhetővé tudta tenni az első tételt Fotó: Felix Broede

Saraste érthetővé, követhetővé tudta tenni az első tételt Fotó: Felix Broede

Az anekdoták a komponista naivságáról azért fontosak, mert végül is alkotásaira is rányomja bélyegét, hogy élete végéig bizonytalan maradt saját művészetét illetőleg is. Szimfóniáit barátai, ismerősei kritikáját talán túlságosan is szívére véve átdolgozta, és még ezek után is gyakran belenyúltak a művekbe karmesterek, közreadók. A most elhangzott Nyolcadiknak is több változata ismert, most az 1890-es, Haas-féle verziót tette műsorra Saraste, amely szerinte legjobban tükrözi a szerző személyiségét. A nagyhírű finn karmester a hosszú, majd’ nyolcvan percet kitevő mű mellé nem választott másik számot. Szokás szerint szünet nélkül ment le a 13-15 perc körüli első két és az egyenként 25 perc körüli hosszúságú harmadik-negyedik tétel. A szerző legnagyobb szabású szimfóniájáról van szó, nem könnyű sem a zenekari művészeknek, sem a karmesternek az előadás –és persze a befogadás a közönségnek. A hosszúság, az ismétlések ellenére sűrű a zenei anyag.

Saraste a jó zenekarral erőteljesen játszotta ki általában a csúcspontokat. Érthetővé, követhetővé tudta tenni az első tételt, és megfelelően súlyosan lépdelt a második tétel németes, népies témájára, azonban ennél többet nem igazán adott, nem hatolt a dolgok mélyére. Ami valóban a helyén volt, az a harmadik, a lassú tétel. Éteri lebegéssel – ahogyan kell – szólalt meg a vonóshangzás a koráltémában, összefogott volt a hosszú összetett struktúra. A zenekar gyakorlatilag mindvégig kitűnően játszott, rengeteg szép vonóshangzásnak örülhettünk, például a csellóktól is, és persze zengtek a rezesek. A negyedik tételben már fáradtságot vettem észre az addig jól teljesítő zenészeken, fogyóban volt a teljes odaadás. Mindezzel együtt ritkán hallható a műnek ilyen magas színvonalú előadása.

Infó: Bruckner VIII. szimfónia, Budapesti Fesztiválzenekar,  Vezénylet: Jukka-Pekka Saraste

Bartók Béla nemzeti Hangversenyterem, 2018. április. 30.

Szerző