Sziget-sziget

Az idei Sziget "Love Revolution"-programjából idézzük: "mindannyian mások vagyunk”, „más a vallásunk, a bőrünk színe”, de „a különbözőség ereje nagy dolgokra képes”; „közösen képesek vagyunk elérni, hogy senkit nem rekeszthetnek ki, nem sérthetnek meg a bőrszíne, vallása vagy nemi identitása miatt”, hogy „származástól függetlenül mindenkit megilletnek az emberi jogok”.

Talán nem csak nekem okoz némi tudatzavart a 26 éves Sziget friss kiáltványa. A mai Magyarországon, ahol a választók kétharmada a dübörgő Fidesz-propaganda Soros-plakátjai árnyékában épp most szavazott a tomboló menekültellenességre. A szigetesek szóban még rá is tesznek egy lapáttal, mondván: a világ most sajnos nem elképzeléseik irányába halad. Ám ha a választásokról vagy a Fideszről kérdezünk, hárítanak: nem aktuálpolitizálnak, csak saját véleményüket ismétlik, immár negyedszázada. Ráadásul külföldi vendégeik számára ezek természetes hívószavak.

Bár a Sziget-kiállás igenis bátor, nyolc év totális Fidesz-uralom után naivitás lenne azt gondolni, hogy ehhez nem kellett legalább hallgatólagos pártengedély. Kérdés, az orbáni pangás jelen mindennapjaiban miként születnek meg az ilyen jóváhagyások. Tudjuk, a narancsos fiúk üzletemberek is – naná -, és ha valami pénzt hoz, nem feltétlenül kötik át nemzetiszín szalaggal. Emellett Orbán a szelepek politikáját is átvette Kádártól. Kifejezetten saját hatalma stabilizálása végett hagy néhány gőzelvezető rést. Amiket mellesleg „Brüsszelben” is mutogathat: milyen diktatúra az, kérem, ahol még ez is mehet? A rendszer, akárcsak 40 éve, a legjobbak közül válogat, a többit eltiporja. A munka tehát ma a túlélés előfeltétele, ha nem is biztosítéka.

Mindezek nyomán könnyen előfordulhat, hogy az idei Sziget-VIP-ben akár Habony Árpádot is lencsevégre kaphatjuk egy „against racism” felirat alatt. (Ha megkérik, talán oda is áll.)

Szerző
Marnitz István

Kalandpark - Az igazi angolok

Egy alkalommal Tony Robinson, a Financial Times neves újságírójának vendégei voltunk a hétvégi házukban, majdnem háromszáz kilométerre Londontól. Ez körülbelül öt órás út, de úriember nem siet, és ha már utazunk, utazzunk rendesen.

Az ő kocsijával, egy tágas Volvóval indulunk péntek délután négyesben, Robinson vezet, én az első ülésen, hátul a szakácskönyv-író francia feleség és Mari. A csomagtartó úgy megrakva, mintha valami trópusi expedícióra készülnénk, amit majd az Északi sark követ. De hát az angol időjárás kiszámíthatatlan. Aztán alig hagyjuk el Londont, Robinson lehúzódik az első autópálya-állomásnál.

- Megkávézunk, jó?

És ott ülünk, kávézgatunk, beszélgetünk, a gyerekek egy nagy szőrmackót dobálnak gumilabdával, amiért cserébe még több gumilabdát nyerhetnek, mintha legalábbis ez lenne az utazás célja. Néhány nyugdíjasokat szállító autóbusz is érkezik, a női mosdó előtt végeláthatatlan sor kígyózik, de az idős hölgyek jókedvűen nevetgélnek, mintha élveznék a várakozást. Mi, magyarok, megérkezni szeretünk, a britek utazni.

A házban már gyülekeznek Robinsonék barátai, Londonból ismerünk mi is mindenkit, zsurnaliszták és házastársaik, a földszinti nappaliban előkerülnek az italos üvegek, kezdődik a viccelődés, vacsoránál már megállapodunk a programban is. Szombaton nagy séta a közeli erdőben, ahonnan fantasztikus a kilátás – Angliában minden kilátás fantasztikus, ha pedig nem az, akkor úgy kell tenni, mintha az lenne -, utána gyengéd sörözés a közeli ivóban. Vasárnap délelőtt pedig kötelező újságolvasás, politizálás, találgatás, mit hoz a jövő.

Szombat reggel szakadó esőre ébredünk, elég egyetlen pillantást vetni a végtelen, alacsony, sűrű felhőkre, hogy azonnal megállapítsam: javulásra aligha számíthatunk. Odalent azonban lázas készülődés, előkerültek a vízálló kabátok, a gumicsizmák, műanyag térképtartók. A férfiak a reggelizőasztal fölött összehajolva tanakodnak, merre is induljunk.

- Csak nem akarjátok azt mondani, hogy ebben az időben kirándulunk? – kérdezem.

- Miért ne? – néz rám Tony. Láthatóan nem is érti, miért ez a közép-európai aggodalmaskodás. – Megbeszéltük.

A britek számára ez a legkellemesebb kihívás: panaszkodás nélkül szembeszállni az időjárás viszontagságaival. De a végén mindig ők nyernek. Hány kerti mulatságon voltunk, amit félbeszakított zápor vagy zivatar, hány szépen terített asztalt mosott el hirtelen keletkezett vihar, de szomorú, kétségbeesett vagy csalódott arcokat soha nem láttam.

Végül nekiindulunk. Edit és Mari otthon marad, készül a vacsora, báránysült és persze az elmaradhatatlan lecsó.

Délután háromra érkeztünk haza. Úgy éreztem magam, mint egy szivacs, amelyiket elfelejtenek kicsavarni.

A nappaliban beszívtuk a lecsó semmihez sem hasonlítható illatát, mindnyájan lehajtottunk valami keményet, aztán még egyet. Hiába mondják, hogy az alkohol nem megoldás, azért vannak kivételek.

Robinson csuromvizesen átölelte a vállamat.

- Nagy marhaság lett volna itthon maradni, nem igaz?

Szerző
Odze György

A tartós béke létezik

Amikor az Egyesült Nemzetek Szervezete létrejött, az alapítói egy másfajta világot képzeltek el.

Egy olyan világot, amelyben a nézeteltéréseket konferenciatermekben oldják meg, nem a csatatéren. Egy olyan világot, amelyben a háborúkat megállítják, mielőtt kirobbannának. Egy olyan világot, amely nem várja meg, hogy sokak élete odavesszen, mielőtt cselekedne.

Ma a világ számos részén terjedőben vannak az erőszakos konfliktusok. És ezek a konfliktusok egyre inkább elhúzódnak, összetettebbek és egyre több halálos áldozattal járnak. A civil lakosság ma már nem a konfliktusok véletlen áldozata, hanem kifejezett célpontja a közvetlen támadásoknak. Az emberek soha nem látott számban hagyják el otthonukat a félelem és a kilátástalanság miatt.

Az ENSZ-nek ezért új megközelítést kell alkalmaznia a béke eléréséhez.

Április 24-25-ére a béke megőrzésével foglalkozó magas szintű ülést hívok össze New York-ba. A találkozón a világ vezetői fognak összegyűlni, hogy megosszák ötleteiket a konfliktusok megelőzéséről, a mediációról, a párbeszédről és a diplomáciáról. A rendezvény része lesz annak a szélesebb körű kezdeményezésnek az ENSZ-ben, amelynek célja, hogy a világszervezet sikeresebb legyen a béke elérése terén.

Amikor békéről beszélek, olyan békére gondolok, amely tartós és biztosra vehető. Olyan békéről, amely nem tűnik el a következő választási ciklusban. Olyan békéről, amely nem évekig vagy hónapokig tart ki, hanem generációkon keresztül.

Ezt hívjuk a béke „fenntartásának”. Ez az, amiért dolgoznunk kell – ahelyett, hogy megoldások után kapkodunk, miután már kitört egy konfliktus.

Vannak akik szerint az igazi, tartós béke elképzelhetetlen a világ egyes részein. Személyesen tapasztaltam meg, hogy ez nem igaz. Amikor Montenegró függetlenné vált Szerbiától, a béke nem volt magától értetődő. Sőt egyesek súlyos konfliktust jósoltak. De az intenzív diplomáciai erőfeszítéseknek és a politikai akaratnak köszönhetően a béke végül felülkerekedett. És tartósnak bizonyult. A mai napig semmi jele annak, hogy meginogna a jövőben.

Az elmúlt hónapban Kolumbia nyugati részébe utaztam, ahol inspiráló volt látni, hogy a helyi őshonos közösségek az ENSZ-szel közösen építik a békét a társadalmi kötelékek megerősítésével. Inspiráló volt az is, hogy a falusi lakosság – ahol egyesek több mint 50 éve konfliktusban éltek – várakozással tekint a jövő felé. Egy nő megosztotta velem a kolumbiai nép eltökéltségét amellett, hogy a társadalom ne essen vissza a konfliktusba.

Ez csak két konkrét példa a béke fenntartásáról, ami napjainkban is a világ minden részén megfigyelhető. A legtöbb diplomáciái tárgyalás New Yorkban zajlik. De a párbeszédünknek a konkrét helyi tapasztalatokra kell támaszkodnia. Ki kell hangsúlyoznunk, hogy min dolgoznak az igazi békefenntartók: a Libériában nők által működtetett békeházaktól kezdve, a mediációt oktató tanfolyamokig Kirgizisztánban. Az áprilisi magas szintű rendezvényen ezért különböző országokat, társadalmakat és szektorokat képviselő szereplők fognak összegyűlni, hogy megosszák egymással a tapasztalataikat.

A béke fenntartásához természetesen nem elég az elvi támogatás, konkrét forrásokra is szükség van a megvalósításhoz. Több befektetésre van szükség a megelőzés terén. Amikor egy konfliktus miatt egy társadalom összedől, a társadalom szövete bomlik meg. Épületeket rombolnak le, amiket senki nem épít újjá. A fizetéseket nem utalják. A víz nem folyik a csapokból.

Ilyenkor pénzt költünk az újjáépítésre. És sokkal többet, mint amennyibe a megelőzés kerülne. Nem beszélve a szenvedésről, amit megelőzhetnénk. Ez az egész pénzügyi szempontból is értelmetlen. Ha csak néhány országban több pénzt fordítanánk a béke fenntartására, a nemzetközi közösség több milliárd dollárt tudna megspórolni.

A nap végén nem szabad elfelejtenünk, hogy az ENSZ a béke megőrzésének céljával jött létre. Ezt szimbolizálja a zászlaja is. A konfliktusok sikeres megelőzése legyen a szabály, ne a kivétel.

Az ENSZ feladata, hogy a béke „brókere” legyen világszerte.

Szerző