Előfizetés

Eltávolították a világ legnagyobb agydaganatát

Publikálás dátuma
2018.02.25. 14:00
Illusztráció: Shutterstock
Indiai orvosok eltávolították egy férfi 1,8 kilogrammos agydaganatát, amely valószínűleg a legnagyobb volt a világon - adta hírül a BBC alapján az MTI.

A hét órán át tartó műtétet a Nair kórházban végezték Mumbaiban február 14-én, ám addig nem nyilatkoztak, amíg nem bizonyosodtak meg az operáció sikerében. Trimurti Nadkarni, az idegsebészek vezetője szerint a 31 éves férfi túl van az életveszélyen, most a szervezet regenerálásán dolgoznak.

"A daganat nagyobb volt, mint a beteg feje. Végignéztük az orvostudományi irodalmat, de nem találtunk még egy ekkora tumort" - tette hozzá.

Az Uttar Pradesh államban élő Szantlal Pal kereskedő három évig élt a daganattal. Orvosai a BBC-nek elmondták, hogy a férfi a tumor miatt elvesztette a látását, de remélik, hogy visszanyeri, ahogy az agy regenerálódik. A férfi felesége elmesélte, hogy Uttar Prades három kórházában is azt közölték a férjével, hogy a daganat nem műthető. Nadkarni szerint az eset súlyosságát jelzi, hogy 11 egységnyi vért használtak fel a műtét alatt, utána a beteget napokig géppel lélegeztették.

Így lett pokol a kőolajparadicsomból

Publikálás dátuma
2018.02.25. 12:33
Fotó: AFP/Federico Parra
Venezuela a világ kőolajban leggazdagabb országa, amely most mégis a politikai és gazdasági összeomlás szélén áll. Sőt. Egyesek szerint az összeomlás már be is következett. Naponta tízezrek próbálnak átjutni a határon. A Vasárnapi Hírek tudósítója a szomszédos Bolíviában egy Venezuelából menekült asszonnyal beszélgetett, de közben az is kiderül, mi vezetett a dél-amerikai ország csődjéhez.

Venezuela egykor a bevándorlók paradicsomának számított. Több mint egymillió európai bevándorló – köztük népes magyar kolónia – telepedett le a negyvenes-ötvenes évek rohamléptekkel iparosodó Venezuelájában, és szinten itt találtak új otthonra a hetvenes-nyolcvanas évek latin-amerikai elnyomó rendszerei által üldözött politikai menekültek is. Az 1999-ben megválasztott, Hugo Chavez Frías államfő nevével fémjelzett bolivári „rózsaszín” forradalom azonban a rendszer csaknem húszéves regnálása során totális gazdasági fiaskónak bizonyult. Az ország történelmének legsúlyosabb társadalmi és gazdasági válsága nyomán az elmúlt években egymillióan kényszerültek elhagyni Venezuelát. A kivándorlási hullámot máris Latin-Amerika legnagyobb humanitárius és migrációs kríziseként emlegetik.

Lehetne a földi paradicsom

Sullivel Garcia kislányával és édesanyjával Perun keresztül valódi megélhetési bevándorlóként érkezett a bolíviai Santa Cruzba. A sors különös fintora, hogy első találkánk Sullivellel azért hiúsult meg, mert a bolíviai ellenzék éppen általános sztrájkkal bénította meg az egész országot, a chavizmus rendszerére példaképként tekintő Evo Morales államfő negyedik újraválasztását lehetővé tevő alkotmánymódosítás ellen tüntetve. „Venezuela lehetne a földi paradicsom” – kezdte a beszélgetést Sullivel, mielőtt arról kérdezhettem volna, hogy mégis hogyan lehetett zsákutcába terelni Latin-Amerika potenciálisan leggazdagabb országát.

Valóban, Venezuelával különösen kegyes volt az anyatermészet. Északról az országot háromezer kilométer hosszan, apró szigetekkel pettyezett, turistacsalogató karibi tengerpart határolja, és ami még fontosabb, jelentős arany- és egyéb nemesfémtartalékok mellett Venezuela rendelkezik a világ legnagyobb kiaknázatlan olajtartalékával. A természeti kincsek és a nyersolaj exportjából származó hatalmas jövedelmek mindenkori egyenlőtlen elosztása azonban legalább akkora szerepet játszott a venezuelai társadalom strukturális problémáinak elmélyítésében, mint amennyire megoldást jelenthetett volna azok orvoslására.

A történelem hajlamos ismételni önmagát, és ez Venezuela esetében sem alakult másként. A negyvenes és ötvenes években az egymást váltó, többe-kevésbe autoriter rezsimek átmeneti reformjai ellenére Venezuelában tovább nőtt a társadalmi szakadék a gazdasági fellendülésből hasznot húzó elit, valamint a fejlődés mellékvágányán rostokoló elszegényedett rétegek között. Az 1973-as olajválság nyomán a karibi ország csillagászati bevételeket kasszírozott az olajexportból, olyannyira, hogy Venezuelát egyenesen „Szaúdi Venezuelaként” emlegettek az elemzők. A nyersanyagexportra épülő gazdasági modell azonban Carlos Andrés Pérez elnök kormányzása alatt sem kínált hosszú tavú megoldást az ország problémáira. Az olaj-boomra épülő reformok az olajárak zuhanásával kifulladtak, az ország pedig egyre mélyebbre süllyedt az infláció és a Nemzetközi Valutaalap által folyósított hitelek szorításában.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a nyolcvanas évek neoliberális megszorító intézkedéseit nyögő venezuelai társadalom, a kelet-európai rendszerváltást tíz évvel megelőzve ábrándult ki a szabadpiac tündérmeséiből, és futott a populizmus karjaiba. Az már más kérdés, hogy a kor latin-amerikai társadalmi realitásai – az jelenkori európai példájával ellentétben – a baloldali populizmusnak kedveztek.

És akkor jött a Comandante

A nyolcvanas és kilencvenes évek neoliberális gazdaságpolitikája, a szociális kiadásokat megnyirbáló megszorító intézkedések és a rohamléptekben levezényelt privatizáció ideális társadalmi közeget teremtett baloldali populista retorika számára. Valószínűleg még Hugo Chávez sem gondolta volna, hogy az 1992-es, balul sikerült puccsa után alig pár évvel ismét reális esélye lesz a hatalom megragadására. A politikai elit teljes hitelvesztése után azonban a körülmények a comandanténak nevezett politikus kezére játszottak, így 1999-ben a szavazatok 56,5 százalékával ő került hatalomra.
„Mi nem támogattuk Chávezt, az édesapám jobboldali beállítottságú katona volt, aki zsigerből irtózott a baloldali mozgalmaktól. Azt azonban el kell ismernem, hogy Chavez még az ellenzéket is megbabonázta – meséli a venezuelai fiatalasszony. – Kezdetben Chávez retorikája mindent elsöprő erővel hódította meg a közvéleményt, egyszerűen lesöpörte a színről a hitelét vesztett politikai elitet.”

Tény, hogy Chávez kormányzása alatt a hagyományosan a gazdasági elit bankszámláit hizlaló olajdollárokat jórészt szociális felzárkóztató programokra költötték el, amelyek – az ország történelme során példátlanul – még a legkonzervatívabb felmérések szerint is a felére csökkentették a mélyszegénységet. A Chávez nevével fémjelzett rendszer sem tudta azonban kinőni a venezuelai gazdaság strukturális problémáit. A vezér 2013-ban bekövetkezett halálát és az nemzetközi olajárak zuhanását követően nyilvánvalóvá váltak a rendszer alapvető ellentmondásai. Az olajexportból finanszírozott szociális kiadások a nyersolaj világpiaci árának zuhanásával fenntarthatatlanná váltak, a fogyasztási cikkek mintegy 70 százalékát importból fedező ország gazdasága pedig a kieső bevételek nyomán egyre mélyebbre süllyedt az adósságban. A központilag ellenőrzött pénzpiaci viszonyok meg köszönő viszonyban sem voltak a valósággal, a nemzeti valuta pedig mára a világgazdaság legmagasabb inflációját jegyzi.

2013-ban a vezér kijelölt utódja, Nicolás Maduro került hatalomra, aki egy halódó politikai rendszert, hiperinflációt, hiánygazdaságot és egyre elmélyülő társadalmi válságot kapott örökségül az egykor oly népszerű bolivári forradalomtól.

Se krumpli, se rizs, se hús

„Kezdetben azok léptek le, akik tehették. Elsőként a tehetős nagypolgárság vándorolt ki, azok akiben Chávez – talán nem annyira tévesen – a venezuelai társadalom elnyomóit látta – meséli Sullivel. – Az alsó- és középosztályok számára maradt a mindenkori ügyeskedés, a feketepiac és a seftelés, amiből – igaz a rendszer szabta kereteken belül –, de legalább meg lehetett élni. Chávez halálát és az olajárak zuhanását követően azonban sohasem látott gazdasági válság gyűrte le az országot.” A fővárosban fodrászszalont vezető asszony helyzete napról napra romlott. „Az infláció miatt a minimálbér gyakorlatilag semmit sem ért, az értéktelen béreken pedig még a legalapvetőbb fogyasztási cikkeket sem tudtuk beszerezni. Kisvállalkozóként azzal kellett szembesülnöm, hogy bizonyos napokon a között kellett döntenem, hogy kinyitom-e a fodrászatot, vagy inkább lisztért állok sorba.

Miután az édesanyám megbetegedett és az országban egyszerűen nem tudtunk gyógyszert venni, a boltot pedig az alapvető fogyasztási cikkek hiányában be kellett zárnom, kifogytam az ötletekből, de még így sem terveztem, hogy emigrálok. A döntés, hogy elmegyek Venezuelából, egy étteremben született meg. Miután bezártam a fodrászatot, némi készpénzzel a zsebemben úgy döntöttem, hogy meghívom magamat egy vacsorára. Semmi flanc, sült húst kértem krumplival.”

„Krumpli sajnos nincsen” – mondta a pincér. „Akkor legyen rizs, hússal!” „Sajnos rizsünk sincsen”. „Hát akkor húst és babot legyen szíves.”(Olyat még Venezuelában sem hallani, hogy a nép eledele, a feketebab hiánycikk legyen.) „Sajnos bab sincsen, csak tészta” – válaszolt egykedvűen a pincér. „Akkor húst tésztával legyen szíves” – törődtem bele a megváltoztathatatlanba. „Akkor máris hozom a tésztát, mert sajnos hús sincsen.”

Ekkor döntöttem el, hogy felszámolom az életemet Venezuelában, és az anyámmal együtt új otthont keresünk.

A szegények szegényebbek, a gazdagok gazdagabbak

„Egyszer eljön a pillanat, amikor eleged lesz – folytatja a 25 éves Sullivel. – Egy bizonyos szint után már az államtól kapott élelmiszersegélyt is megalázó volt átvenni, mert azt jelentette, hogy behódolok annak a rendszernek, amely a latin-amerikai szinten elfogadható középosztály soraiból napi betevőért küzdő pária szintjére züllesztett. A venezuelai valóságban az az igazán borzasztó, hogy a nyomorban élő kisemmizetteken alig segít a rendszer, cserébe viszont a nem túl népes középosztályt is sikerült teljesen tönk szélére juttatnia.”

Faramuci módon a venezuelai szocializmus pont úgy alakult, ahogy az összes korábbi politikai rendszer az országban. A szegények végül szegényebbek lettek, és miközben dühöng a bolivári forradalom válsága, bizonyos társadalmi elit továbbra is tobzódik a jólétben. A válság ellenére az egy főre jutó bruttó jövedelem közel a négyszeresére emelkedett az országban, a mindent behallózó korrupció fertőjében azonban az utca embere ebből vajmi keveset érzékel.

„Ha például valamiféle hiánycikkre van szükséged, bizalommal fordulhatsz a rendőrséghez, ugyanis a törvény őreinél mindig akad a papíron seftelő kereskedőktől elkobzott élelmiszer vagy egyéb a feketepiacon értékesíthető áru – meséli Sullivel. – Miközben a rendőrség jórészt azon dolgozik, hogy némi fizetés-kiegészítéshez jusson, addig a kisemmizettek fegyverrel próbálják előteremteni a betevőt. Venezuelában manapság teljesen normális az, hogy a mobilodat még Caracas belvárosában sem veheted elő, mint ahogy azon sem kell fennakadni, hogy a telefonokat mindenki néma üzemmódban hordja és általában az alsónadrágjában vagy egyéb rejtekhelyen, pusztán csak azért, hogy ne adjanak okot egy esetleges rablótámadásra.”

Elment másfél millió koldus

Az ominózus éttermi eset után Sullivel és édesanyja minden ingóságukat pénzzé tették, hogy Peruban kezdjenek új életet. „A hiperinfláció egyik rákfenéje, hogy eladod mindenedet, és a végén három szatyor kézpénzzel állsz egy üres lakás közepén, és rájössz, hogy az életed összes megtakarítása három nemzetközi buszjegyre, és két uzsonnára elég, végül pedig boldog lehetsz, hogy 100 dollárral a zsebedben érkezel meg az új hazádba, ahol se családod, se barátaid és munkád sincsen” – emlékszik vissza Sullivel.

Tény, hogy a latin-amerikai országok, legalábbis papíron, jóval humánusabb kezelik a bevándorlókat, mint az európai államok. Egyes előrejelzések szerint a Venezuelából menekülők száma a jövőben elérheti akár a négymillió főt, amely adat alig valamivel marad alatta a szíriai polgárháború által elüldözöttek számától. A venezuelai-kolumbiai határon „Isten hozott venezuelai testvéreink” tábla várja bevándorlókat. A kolumbiai kormány egyébként ingyenes orvosi ellátással és munkavallási engedéllyel támogatja a Venezuelából érkezőket. A menekültek második legnépszerűbb célországában, Brazíliában is a lehetőségekhez mérten segítőkészen állnak a hatóságok a venezuelai bevándorlókhoz, talán azon egyszerű okból, hogy ott még nem felejtették el, hogy valamikor az ő állampolgáraik is millió szám vágtak útnak egy új haza felé.

Vágyódás a Paradicsom után

Végül Peruból Bolívia lett. Arra a kérdésre, vajon mihez kezd egy új országban a venezuelai megélhetési bevándorló, Sullivel nagyon egyszerű választ adott: dolgozik, bármit, bárhol, bármennyiért. „Viszonylag hamar találtam állást egy bárban felszolgálóként. Napi 12 óra meló, persze feketén, de hát mit csináljon az ember, ha a munkához letelepedési engedély, a letelepedési engedélyhez pedig munka kell? Száz dollárral a zsebedben egy ideged országban bármilyen munkát elvállalsz.”
Sokáig egy éjszakai bárban dolgozott táncosként. Rengeteg ajánlatot kapott a vendégektől, de szerencséjére a lokál nem kényszerítette a lányokat arra, hogy ágyba bújjanak a kliensekkel. Erről mindenki maga döntött, neki pedig bőven elég volt a fellépésekért kapott gázsi. „Ha arra vagy kíváncsi, hogy vetkőztem-e – mondja elbűvölő mosollyal az arcán Sullivel –, hát nem. Sőt inkább öltöztem, mert egy arab témájú koreográfiában léptem fel, ahol még az arcunkat is kendő takarta.”

Néhány hónapos táncos karrier után Sullivel otthagyta a mulatót, most pedig szintén venezuelai barátnőjével butikot nyitott annak reményében, hogy egyszer ismét sikeres vállalkozó lehet, és elfogadható életet tud biztosítani hároméves kislányának. Arra kérdésre, hogy visszatérne-e Venezuelába gondolkodás nélkül válaszol. „Venezuela a legjobb hely a világon. Addig azonban nem terem számomra babér, amíg ismét talpra nem áll a gazdaság és valaki gatyába nem rázza az atomjaira hullott társadalmat. Az, hogy ez egy baloldali vagy jobboldali kormány alatt történik, számomra édes mindegy. Bolíviában boldog vagyok, a hazáját azonban sohasem felejti az ember, pláne akkor nem, ha az otthona maga lehetne a földi paradicsom.”

Torzítás, kamupártok, bolsevik idők - interjú Patyi Andrással

Publikálás dátuma
2018.02.25. 12:31
Fotó: Draskovics Ádám
Ha most kerülnének ki olyan kormányzati tájékoztató anyagok, amelyek a Fidesz kampányát tolják meg, az jogellenes lenne. Múlt szombat előtt viszont ez „még nem volt választási ügy”. Ez derül ki abból az interjúból, amit Patyi András, a Nemzeti Választási Bizottság elnöke – aki egyben a nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora is – adott a Vasárnapi Híreknek. Szerinte a legkisebb pártról is a tisztelet hangján kell beszélni, az pedig nevetséges feltételezés, hogy a magyar választási rendszer aránytalan lenne. Az LMP-s Hadházy Ákost már beperelte, de lesz újabb eljárás is.

– Szabad és tiszta lesz az április 8-i parlamenti választás?
– Teljes mértékben megvannak ennek a feltételei.

– Négy éve lényegében ugyanebben a jogszabályi környezetben volt a választás, ami után az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kemény kritikákat fogalmazott meg. Szerintük ugyan szabad volt a voksolás, de nem volt tisztességes, mert torzult a választói akarat. Miért lenne ez most másként?
– Nem tudom előre megjósolni az EBESZ következtetéseit, még azt sem tudjuk, hogy részt kívánnak-e venni megfigyelőként a választáson, hiszen nem kaptunk hivatalos értesítést erről. Több jogos észrevétel mellett megjegyzendő, hogy négy éve az EBESZ állításainak egy része nem volt szoros összefüggésben az általuk tapasztalt valósággal.

– Vagyis ön szerint nem azt mondták, amit láttak?
– Azt kell látni, hogy az elmúlt négy évben részben a bírói gyakorlat, különösen a kampánytevékenységgel kapcsolatos bírói gyakorlat tisztult és szigorodott, másrészt a törvényeket kisebb mértékben az Országgyűlés korrigálta. Például épp az EBESZ észrevételei nyomán született meg egy új, szigorúbb kampányfinanszírozásról szóló törvény, amelynek a végrehajtása ugyan nem az NVB feladata, de fontos eloszlatnom egy tévhitet: a Magyar Államkincstár nem táskában adja oda a pénzt a pártoknak és az egyéni jelölteknek, hanem kincstári kártyát ad át, amivel nem is lehet készpénzt felvenni. A szigorítás többek között arra is kiterjedt, hogy az 1 százalék alatt végző pártoknak vissza kell fizetniük a felvett támogatást. Aki pedig visszalép az egyéni körzetben – a halálesetet kivéve –, annak szintén vissza kell adnia a felvett pénzt.

– A kampányfinanszírozásban ugyan voltak szigorítások, de az EBESZ elsősorban az egypárti választási szabályokat, a választókerületek – Fidesznek kedvező – átrajzolását, a győzteskompenzációt kifogásolta, vagy épp azt, hogy az állami propaganda a kormánypártokat segíti. Ezekben miért nincs változás?
– Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy nem ütközik az alaptörvénybe a „győzteskompenzáció”. A választókerületeket évtizedekig az utolsó kommunista minisztertanács (Németh-kormány) 1990. februári rendelete szabályozta, és egyes körzetek között két-két és félszeres lakossági aránytalanság alakult ki. A rendeletet az Alkotmánybíróság meg is semmisítette 2011-ben. Ma már törvény rögzíti a választókerületi határokat és a körzetek között a lakosságszám eltérése minimális. A korábbi rendszerben az egyéni körzetben győztesre leadott többletszavazatok elenyésztek, a maiban már nem.

– Ettől még a győzteskompenzáció torzítja a rendszert, nem?
– Az, hogy a magyar választási rendszer lenne Európában a legaránytalanabb vagy aránytalan lenne más választási rendszerekhez képest, nevetséges feltételezés. Négyszer aránytalanabb a francia megoldás, a brit választási rendszerben pedig semmilyen arányosítás nincs, hiszen ott egyéni választókerületi rendszer létezik és a legtöbb szavazatot kapott jelölt megszerzi a mandátumot, miközben minden más szavazat elveszik. Az úgynevezett győzteskompenzáció, ahogy erre az Alkotmánybíróság is rámutatott, azokat a voksokat is töredékszavazatként kezeli, amelyeket a győztes jelöltre adtak le.

– Azaz a győztest kompenzálják…
– Ez egy rossz és torzító kifejezés, a szavazat leadásakor ugyanis nem lehet tudni, hogy ki a győztes, így alapvetően arról van szó, hogy a választópolgári szavazatot hasznosítja a rendszer. Például ha százan szavaznak a győztesre, aki 60-nal már megnyerné az egyéni körzetet, akkor az efölött lévő plusz 40 szavazat ne érjen semmit? Milyen alapon mondjuk azt, hogy ez a leadott szavazat semmit nem ér? Ez akkor egy olyan választási rendszer lenne, amely nem veszi figyelembe a választói akaratot. Ezeket a töredékszavazatokat is begyűjtik az országos listák. Ez azonban nem a kormánypártoknak, hanem minden pártnak általában kedvez, hiszen a választás előtt nem lehet tudni, hogy az egyéni körzeteket ki nyeri meg. Ez a rendszer a választópolgári akaratot tartja tiszteletben.

– Az viszont elég egyértelmű, hogy a közpénzből működő állami propagandával ki jár jól. A kormány több 10 milliárd forintot költ propagandára, és az üzenet nyilván megegyezik azzal, mint amit a Fidesz mond. Ezt sem tartja jogos kritikának?
– Bármely hivatalban lévő kormány jogosult a társadalmat tájékoztatni, ez minden uniós és európa tanácsi (ET) tagállam esetében alapvető jog. Ez nem kifogásolható. A magyar törvények is megengedik a kormánynak, hogy a saját eredményeiről tájékoztassa a polgárokat. A választási eljárási törvény és az azt alkalmazó választási bizottságok viszont szigorúan őrködnek a felett, hogy választási kampányidőszakban a kormányzati tájékoztatásnak – nem nevezném propagandának, mert ez pejoratív szó – nem lehet a kampányt segítő hatása, mert ha mégis, az ellentétes a választási eljárási törvénnyel.

– Mostanában lépten-nyomon látni a plakátokon a kormány Stop Soros! üzenetét, ami aligha a kormány eredményéről számol be, hiszen el sem fogadta a parlament a vonatkozó törvénycsomagot. Tehát a Fidesz kampányszlogenjeit használja fel az állami propaganda most, a kampány alatt. Ezek szerint ez jogellenes?
– Teljesen nem lehet elválasztani a kormány és a kormánypárt üzeneteit. Semmilyen nemzetközi egyezmény és belső jogi rendelkezés nem kötelezi a kormányt arra, hogy választási kampányban hagyja abba a munkáját. Az is nyilvánvaló, hogy minden kormánytöbbség mögött politikai pártok állnak. Ez a tájékoztató kampány viszont bőven a választási kampányidőszak előtt indult (a hivatalos kampányrajt a választás előtti 50. nap, ami múlt szombaton, február 17-én volt – a szerk.). A 2016-os népszavazásnál tette egyértelművé a Kúria, hogy ami a választási kampány előtt zajlik, arra a választási szerveknek nincs hatásköre. Vagyis az nem választási ügy.

– Ha most indulna olyan kormányzati „tájékoztatás”, ami a Fidesz kampányát segíti – ezek szerint jogellenesen –, azt vizsgálnák?
– Most már természetesen vizsgálnánk az ügyet.

– Támogatja, hogy érkezzenek külföldi megfigyelők a választásra?
– Örömmel venném, ha jönnének. Nem azért, mert nekünk mindenben egyet kell értenünk, hanem mert elég komoly jogi tudás halmozódott fel az EBESZ-ben, még ha eltérően is ítélünk meg választójogi kérdéseket. Szerintem az országnak és a választási eljárásnak is jót tesz, ha nemzetközi megfigyelők vannak.

– Sokszor elhangzik a kritika, hogy a választási rendszer visszaélésre csábít. Például 500 ajánlást csak az nem tud összegyűjteni, aki nem akar, és szinte ismeretlen pártok is 1-2 hét alatt tudnak országos listát állítani. Helyes volt ennyire „felpuhítani” a rendszert?
– Nem az én tisztem értékelni vagy bírálni a választási feltételeket, nekem a törvények végrehajtása a feladatom. A jelöltállítás feltételeit a törvények valóban részben könnyítették, ugyanakkor a korábbi, súlyos visszaélésekre lehetőséget adó ajánlócédulák rendszerét megváltoztatták, most szigorú számadású nyomtatványként működő ajánlóívek vannak, amivel el kell számolni. Ez több fokkal biztonságosabb rendszer.

– A hét elején az egyik kis párt vezetője beszélt arról lapunknak, hogy náluk jelentkezett egy párt, amelyik 1000 forintért kínált kitöltött ajánlóíveket, egy másik párt meg 350 forintért akart tőlük venni ilyen íveket. Kódolt a rendszerben a visszaélés?
– Nem gondolnám, hogy az. Annak ellenére, hogy a törvény tiltja a gyorshajtást, sokan hajtanak gyorsan. Nem helyes abból kiindulni, hogy készíthető olyan választási rendszer, amely minden szabálytalanságot megakadályoz, mint ahogy hiába tiltja a törvény a gyorshajtást, mégis elég sokan hajtanak gyorsan. Azzal nem tudok mit kezdeni, ha elkezdik suttogó propagandában terjeszteni, hogy adják-veszik az ajánlóíveket. Aki ilyen szabálytalanságot tapasztal, az tegyen feljelentést.

– Már most 100 felett van a nyilvántartásba vett pártok száma, ez több, mint amennyi 4 éve a választáskor volt. Ismét virágzásnak indultak a kamupártok?
– Vigyáznék a kamupárt kifejezéssel. Hiszen be van jegyezve a bírósági nyilvántartásba, pártként működik, van törvényes képviselője, és regisztrált az választási bizottságnál. Azt meg szintén nem tartom jónak, hogy elkezdjük számolgatni, hogy hány párt elég vagy nem elég. Magyarországon hosszú ideig vérrel-vassal kialakított kommunista egypártrendszer volt, ennek a megszüntetéséért sokan harcoltak. A politikai pluralizmus ünnepe a választás, és a politikai pluralizmus jele az, hogy sok párt van. Ha egy pártnak kevés tagja van, és a programja esetleg nem kiérlelt, attól még a legkisebb pártról is a tisztelet hangján kell beszélni.

– Zavarja, hogy különböző listákon szerepel? Az LMP például gyűjti azoknak az intézményeknek a vezetőit, akiket a kormányváltás után először elszámoltatna, mondván, nem függetlenül végzik a munkájukat. Azt mondják önre, és nem csak az LMP-ben, hogy a Fidesz kiszolgálója.
– A gyanúsításokat, címkézéseket visszautasítom. A legsötétebb bolseviki időket idézi, hogy független intézmények vezetőit vagy egy egyetem rektorát listára teszik. Ráadásul egy magát demokratikusnak nevező párt áll így a kormányváltáshoz.

– A Nemzeti Adó- és Vámhivatal (NAV) decemberben nyomozást rendelt el költségvetési csalás gyanúja miatt a Nemzeti Közszolgálati Egyetem uniós pályázataival kapcsolatban, miután Hadházy Ákos feljelentést tett. Meghallgatták már ebben az ügyben?
– Ha a nyomozó hatósághoz feljelentés érkezik, és abban nincs benne minden adat ahhoz, hogy eldöntsék, van-e alapos gyanú vagy sem, és a feljelentés kiegészítésétől sem várható eredmény, akkor nyomozati cselekményeket kell végezni. Az LMP-s Hadházy Ákos feljelentéseinek hatására a NAV nyomozati cselekményeket végzett, hogy alapvető dokumentumokat beszerezzen. De ezek a cselekmények még nem érintették az NKE-t. Úgy tudom, a Miniszterelnökségen belül működő irányító hatóságtól már beszerezték a szükséges dokumentumokat, de ha ide szeretnének jönni és iratokat nézni, tanúvallomásokat felvenni, kötelességünk, hogy segítsük őket. Már csak azért is, mert mi képezzük a pénzügyi nyomozókat, illetve a vám- és pénzügyőr tiszteket is. Ezért fáj különösen ez a hamis gyanúsítgatás.

– Hadházy Ákost védi a mentelmi joga, de becsületsértésért azért perelhető lenne. Indított már eljárást ellene?
– Egy magánvádas eljárást elindítottam, és most készítünk elő egy polgári eljárást is vele szemben, személyiségi jogok megsértése miatt. Nem hiszem, hogy köteles vagyok tűrni a hazugságokat, a tények elferdítését, részben saját személyem, részben az általam vezetett intézmény munkatársai és hallgatói érdekében sem. Szomorú, hogy pont egy országgyűlési képviselővel szemben kell ezt megtenni, miközben mi mindennap azon dolgozunk, hogy a magyar állam jobb szakembereket kapjon.

Patyi András
48 éves, közigazgatási jogász, a Nemzeti Választási Bizottság elnöke, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora, az Államreform Bizottság vezetője. Többször – legutóbb a héten – került elő, hogy különböző, részben kormányhatározattal létrehozott pozíciói felvetik az összeférhetetlenség gyanúját, mivel az NVB elnökeként teljes függetlenséggel kell rendelkeznie. Patyi András állítja, tisztségei nem összeférhetetlenek, és ezt korábban nem csak az NVB, hanem a Kúria is megállapította.