Előfizetés

Pillinger Mihály: A labda és a magyar

Publikálás dátuma
2018.02.24. 09:10
NYILASI TIBOR - Nyíl épp gólt lo az MTK-nak 1975-ben. Nemcsak a kapuba tudtak betalálni, képesek voltak szórakoztatni is a nézők

Az egykori neves kosárlabda mesteredző Szabó „Johnny” János elhíresült mondása szerint "az emberiség egyik nagy találmánya, sok öröm, bánat forrása a LABDA". Becenevén laszti, merthogy a magyarban az is van neki. Karrierje az őskorban, több kontinens eltérő kultúráiban, mágikus szertartásaiban kezdődött. Első sportjellegű nyomokat az ősi Kínában találunk, ahol már kijelölt játéktér, kapuk is voltak, és rúgták.

Mire való a laszti?

Napjainkban ez az egyszerű játékszer-sporteszköz milliárdok életében játszik szerepet, nyújt szórakozást, győzelem esetén örömet, gyermekkortól életünk végéig. A legnépszerűbb labdajátékok világklasszisai, óriási jövedelemmel rendelkező, dicsfénnyel övezett, magasabb körökben is szívesen látott sztárok. Mögöttük állnak, ülnek, utaznak, és fizetnek a nézők, a tömegek, hogy még messzi földön is láthassák, biztassák kedvenceiket, részesnek érezve magukat a klubnak, a nemzetnek szerzett sikerekben.

Ma már számos labdajáték nyert létjogosultságot: kedvtelésből vagy versenyszerűen ütik, dobják, rúgják. A szórakoztatóiparban partner a fókák, elefántok, kutyák, produkcióiban. Szerephez jut a szerencsejátékban - nem mindig a fair play szabályai szerint, melyről nem tehet - és még gyógyászati segédeszköz is. Két népszerű kis labda, a golf és a tenisz az életkor legvégső határáig időt múlató kedvenc, gazdag nyugdíjasok exkluzív klubjaiban.

A versenysportban használt labdák gyakran sorsok felett döntő sztárcsinálók, vagy -buktatók. A különféle sportágak szabályaiban meghatározott, szigorú feltételeknek kell megfelelniük, ma már szakosodott világcégek gyártják őket, melyek szponzorálnak sztárokat, klubokat, sporteseményeket. Az üzleti világ egyik nagy szelete a labdagyártás, viszonzásul ömlik a pénz a sportba. A labda gyakori embléma levélpapíron, cégtáblán, trikón, mezen, jelvényen - és bajnoki érmén is.

Rúgás helyett kezelés

A XX. században kiépült a világ versenysportjának rendszere, melyben a vezető szerepet a labdajátékok játsszák, a foglalkoztatottak, az események és a nézők számát tekintve egyaránt. A versengésben hazánk az első újkori olimpia óta halmozottan hátrányos helyzete ellenére (népesség nagysága, anyagi, tárgyi feltételek, stb.) tevékenyen és sikeresen vesz részt; ezt sportolóink, szakembereink tehetségükkel, korszerű szakmai munkával értek el. A labdajátékok közül asztaliteniszben, kézilabdában világbajnokok, kosárlabdában Európa legjobbjai voltak, teniszezőink Grand Slam győzelmeket arattak. Két, közönséget vonzó labdajátékban, a futballban és a vízilabdában pedig hegemón szerepet játszottunk, adtunk világklasszisokat, kiváló szakembereket, gyűjtöttünk be olimpiai, világbajnoki címeket Pólósaink már akkor megszárították a levegőben a labdát, alkalmazták az összes dobásfajtát, szereztek lábbal is gólt dopplerből, amikor az ellenfelek még csak evickéltek a medencében.

Szakembereink korán felismerték a labdarúgás főbb sajátosságait, hogy a labdajátékok között a legszélesebb technikai skálája a futballnak van, mivel a labda a kéz kivételével egész testtel és korlátlanul „kezelhető”, ám mivel birtoklása csak érintőleges, jelentős a véletlenek gyakorisága. Cselekvési szabadsága pedig annak van, aki e feltételeknek megfelel! Az ilyen játékos jóval hasznosabb csapattag, mint aki csak belerúg a labdába - meg az ellenfélbe -, ami napjainkban eléggé gyakori, még a nemzetközi élvonalban is.

Megtanulták, hogy a labdát minden nap, újból és újból meg kell szelídíteni, hogy az „én és a labda” alárendelt viszony tartós legyen. A csapatmunkát, a társas kapcsolatokat szájhagyományként öröklődő, játék közbeni szlogenek, és vezényszavak segítették. Ilyenek voltak például, hogy a kapus nem ütheti a mezőnybe a labdát, az alapvonalat le kell zárni, vagy a vezényszavak melyek az összjátékot segítették, (indulj, adom, lőj, stb). Hozzájárultak a fejlődéshez a sportágat megújító jelentős „találmányaik”: a hátravont középcsatár, a helycserés támadás, a 4-2-4-es hadrend, amely rövid passzos, ritmusváltásos, tiszta „észjáték” volt, ahogy a feltalálók meghatározták. Az ideál a labda rúgása helyett annak „kezelése”, megszelídítése lett, hogy engedelmes játékszer legyen.

Klasszisainkat a vasfüggöny idehaza tartotta, ezért jól ismerték a játék nyelvét, a társak felkészültségét, a taktikai elemeket, és játszani tudták a sajátos, magyaros stílust. Nem csak "kiharcolták” a győzelmeket, bravúrokkal is szórakoztatták a nagyérdeműt – meg önmagukat. A kettős rangadókon, válogatott találkozókon a szurkolók a gólok és a győzelem mellett várták kedvenceik ismert kabinetalakításait is. Többek között a „Tüdő”, a „Báró” elegáns szereléseit, „Kálmán” fejjátékát, „Titi” finom cseleit „Csikar” cimbalomszögből lőtt góljait, csukafejessel kapuba küldött labdáit, „Nyíl” bólintásait, „Törő” trükkjeit, „Ebédlő” kötényeit, esernyőit, és hát a „Floresz”, az Aranylabda egyetlen magyar díjazottjának utánozhatatlan alakításait, aki még arra is ügyelt, hogy szerelése tiszta maradjon, nem fárasztotta magát fölösleges rohangászással, távoli lövésekkel, amikor egy cselsorozattal képes volt a nyugatnémet védelmet kijátszva gólt szerezni. Végül pedig a zseniális PUSKÁS, az egyedülálló csoda. Az, hogy a 16-osról, tízből tízszer eltalálta a felső kapufát, könnyed ujjgyakorlat volt, és az is, ahogyan a Wembleyben az ötös sarkán visszahúzta a labdát. Kevésbé ismert egyedülálló bravúrja, melyhez hasonlót még csak nem is hallottunk, mikor Bécsben döntetlen állásnál, a 89. percben, harmincméteres passzt állított meg a levegőben a büntető területen belül. A labda rajta maradt a lábán, körülnézett, aztán rátette az egyik védő karjára. Az ijedtében megfogta a labdát. Tizenegyes, berúgta, gól! Ez a zsenialitás és az improvizáció legmagasabb foka.

Gazdátlanná vált

A játékosok a technikai alapelemeket nem az edzéseken, hanem már gyerekkorban a grundokon elsajátították. Ott tanulták meg a labdát kezelni, a másikat kijátszani, nem pedig felrúgni. Az élklubok utánpótlás-kereteibe döntően olyanok kerültek, akik már jól bántak a labdával. Felnőttként pedig edzések után következett a bravúrok gyakorlása, a sötétedésig tartó „spila”. Lábtengóztak, kiskapuztak, egy-egy, kettő-kettő ellen játszottak, célba rúgtak, bűvészkedtek, mindig tétre menően, ami a kispesti pályán gyakran „fröcsike” volt.

A magyaros stílus, amely edző- és játékosgenerációkon keresztül öröklődött, az idős mesterek visszavonulása után gazdátlanná vált. Az utódok többsége, akik tanfolyamokon okultak és nem játszottak az élvonalban, a válogatottban, ahol a mesterektől és az öreg hangadó játékosoktól a szakmát alaposan kitanulhatták volna, nem rendelkezett elég ismerettel és késztetéssel a folytatásához. Hangadóik pedig egyenesen avultnak találták a hagyatékot, külföldre tekintgettek, reformot hirdettek. Elkerülte a figyelmüket Csanádi Árpád több nyelvre lefordított könyve is, mely sokáig a sportág bibliája volt. A szerző rögtön az elején deklarálja vezérgondolatát, mely röviden így hangzik: ahhoz, hogy „valaki labdarúgó legyen, el kell sajátítania a technikát”. Az ezredforduló idején jelent meg egy remek könyv, mely számba vette a sportág kezdetétől napjainkig külföldön szereplő játékosok és edzők számát, tevékenységét. Eszerint 55 országban 89 magyar edző töltött be szövetségi kapitányi, vagy edzői tisztséget.

Egykor a szakosztályok életét vezetőségek irányították, melyben rendszerint helyet kaptak a klub már visszavonult, tapasztalt játékosai. Tevékenységük fő céljai közé tatozott az első csapat sikeres szereplése, ifjú tehetségek felkutatása és továbbadása az élvonalba, valamint a hazai publikum szórakoztatása. Az élkluboknál pedig a válogatottba aspiráló játékosok kinevelése, formában tartása.

Napjainkban olyan országokból is szerződtetnek játékosokat, ahol még nem léptek át guruló labdát, vagy edzőt, aki nem hallott a magyaros stílusról - ők még a maradék nyomokat is eltüntetik. Amint egyre több pénz ömlött a világ labdarúgásába, főként az alulképzett csapatok játékában - a gyors felzárkózás és nagyobb részesedés reményében - újraéledt a „rúgd és fuss” stílus, mely a technikai tudás elsődlegességére épülő észjátékunk első számú ellenfele. Szakmai alapját az a - más labdajátékban is teret nyert - koncepció jelenteti, hogy a technikában meglévő lemaradást pótolni lehet a képességek fejlesztésével. Ezért megnőtt az iram, a futóteljesítmény, az ütközések száma, teret nyert a közelharc, és károsult a játék tisztasága, csökkent a technikai tudás szerepe. Mára a labdarúgás – a labdajátékok között a legszélesebb technikai skálán játszott, szórakoztató látványsportból - technikailag beszűkült, illegális megoldásokat alkalmazó küzdősporttá vált. A szabályok betartása helyett, azok tudatos kijátszására, megsértésére „játszanak”. E helyzetért felelősek a klubok és a szabályok szükséges változtatásától tartózkodó, ultrakonzervatív FIFA.

Nem a pénz rúgja a gólt

Számunkra pedig létfontosságú volna a korszerűsítés, a játék „tisztítása”, a technikai tudás erősítése! A legnépszerűbb labdajátékban válogatottunk, klasszisaink évtizedeken át a világ élvonalába tartoztak. Ám Détári óta nincs világklasszisunk, világválogatottunk, olyan sem, aki valamely európai élklub meghatározó játékosa volna. Felmerül a kérdés: mintegy emberöltő alatt nem született itt tehetség, vagy született csak nem talált rá a sportág, s ha rá is talált, nem kapott olyan képzést hogy klasszissá váljon a jelenlegi versenyképes anyagi körülmények, az oktatáshoz szükséges korszerű eszközök ellenére sem? Gyakran tapasztalni, hogy a mindennapok edzésmunkájában, kevés idő jut az egyéni foglalkozásra. Másrészt az utánpótlást nevelő akadémiáknál nem a csapatsiker kellene, hogy az első legyen, hanem ha van közöttük netalán egy szuper-tehetség, akkor annak gardírozása.

A klubok közül a Vidi ért el utoljára nemzetközi sikert: ’85-ben győzött a Real Madrid ellen annak otthonában, a Bernabeu Stadionban, a válogatott a ’86-os vb-n szerepelt legutóbb. A sportág ma, soha nem tapasztalt erkölcsi, anyagi és egyéb feltételek között, több helyen korszerű létesítményben működik. Ne feledjük, nem a pénz rúgja a gólt, hanem – a tudás! Reménykeltő volt, hogy több mint négy évtized után a válogatott kivívta az Európa-bajnoki szereplés jogát.

A klubok azonban adósak a nemzetközi sikerekkel. A pólóban az ősök hagyatéka, a szabályok iránti tisztelet, a technikai tudás elsődlegességének szerepe még él idehaza, szemben ellenfeleink játékával. A szakmai stáb, a játékosállomány „magyarabb” mint a labdarúgásban, de vannak már külföldi iskolán edződött játékosok is. Válogatottunk, klubcsapataink ma is törekednek a labdakezelésre, úszástudásra épülő látványos játékstílus folytatására. Ezért vannak, akik szívesebben néznek hazai rangadókat, mint nemzetközi „vízi birkózó” mérkőzéseket, ahol hátrányba vagyunk az utódállamok csapataival szemben. De a vb ezüstéremmel ma is világ élvonalába tartozunk.

Lovasból labdás nemzet

Ne feledkezzünk meg külföldre szakadt hazánkfiairól, s a leszármazottakról sem, akikre ugyancsak büszkék lehetünk, bár ők más kontinensen, más labdákkal és más játékokban, de óriási versengésben értek el sikereket, bizonyítva a rokonságot. Az USA-ban született Julius Boros golfban, Larry Csonka, Joe Namath, a legnépszerűbb amerikai labdajátékban, a (sisakos) footballban (amerikai foci - a szerk.) nyújtott kiemelkedőt. Meskó Zoltán, valamint a Gogolák testvérek kivándoroltként, gyermekkorban szerzett labdarúgó ismerettel lettek az NFL játékosai. Gogolák Péter ismertette meg az amerikai közönséggel, hogyan lehet a tojáslabdát spicc helyett rüszttel megrúgni - ahogyan idehaza a pasaréti pályán a gömbölyű labdával tanulta –, s ezáltal pontosabb irányt szabni. Megreformálta az évtizedek óta kultivált legnépszerűbb amerikai labdajáték rúgótechnikáját, amely fontos elem, mivel a gólszerzés egyik módja is. Ez szinte hihetetlen, mert azok a klubok mindenre kiterjedő szakmai stábokkal dolgoznak, mégis egy elszármazott hazánkfia ismerte fel a játék fejlődésének egyik fontos elemét! Magyarságát azzal is kinyilvánította, hogy tíz évvel ezelőtt tagja volt az ’56-os ünnepségekre érkezett amerikai delegációnak.

A labda régóta jelentős szerepet tölt be hazánk társadalmi, politikai és sportéletében, a szurkolók mindennapjaiban. Főként a legnépszerűbb labda körül szorgoskodtunk, amely már a soknemzetiségű dualizmus korában egyik hírvivője volt - sportsikerein keresztül - a magyarság létének. Bátran kijelenthetjük, hogy mára lovasból, labdás nemzet lettünk. A közelmúltban, a SciTech Europe egyik rendezvényén évtizedekkel utóbb is példaként méltatták a magyar labdarúgó szakemberek egykori innovatív tevékenységét. Jó ideje azonban gond van a labdával, mely nem oly engedelmes, mint régen, gyakran nem abba a kapuba megy be, mely szurkolóinknak örömet okoz.

Hegyi Iván: Télen Délen

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2018.02.24. 09:05
OLIMPIAI ARANY - Az 1968-as mexikói győzelem után (képünkön az októberben hazatért csapat) két hónappal a ligaválogatott és az A

Jó korán és hallatlan hidegben rendezték az első hazai előkészületi futballmérkőzést 1969-ben. Január 8-án, mínusz 8 fokban. Azért kellett a zimankóban is mozogni, mert a ligaválogatottnak nevezett együttes másnap elutazott Dél-Amerikába.

Hogy aztán az A csapat január 22-én induljon, szintén a szubkontinensre.

A „ligásokat” a Kenderesi (Mészáros) – Bakos, Mathesz, Vidáts, Somogyvári – Nell, Müller, Fister (Antal) – Molnár (Török), Puskás, Radics (Tóth Bálint) összetételű Vasas várta a Fáy utcában (2:2). A piros-kékek kezdő tizenegyében öt olyan labdarúgó – Bakos Sándor, Mathesz Imre, Fister Ferenc, Molnár Dezső, Puskás Lajos – szerepelt, aki játszott már a nagyválogatottban, de ezúttal még a B keretbe sem kapott meghívót. Képzelhetik, a kvintett tagjai miként fogadták a hírt, hogy maradnak itthon, a röpködő mínuszokban, noha két garnitúra is plusz harminc fok körüli időben telel...

A meghívott Vasas-játékosok közül is csak Ihász Kálmán, Menczel Iván és Farkas János nem morgott; Mészöly Kálmán nehezen tűrte, hogy Sós Károly kapitány csupán a ligaválogatottban szorított neki helyet. Minden idők legellentmondásosabb szövetségi szakvezetőinek egyike hamarosan az A csapat kapitányának tette meg a „szőke sziklát”, és egy zürichi próbamérkőzés, a Grasshoppers elleni 9:2 után elégedetten kérdezte tőle a repülőgépen: „Ugye, Kálmánkám, megy ez? – Hogyne menne, Karcsi bácsi – felelte a világklasszis védő –, ha egyszer többen vagyunk az ellenfélnél! - Hogyhogy többen vagyunk? – Úgy, Karcsi bácsi, hogy a meccs előtti taktikai értekezleten tizenkét magyar figurát tetszett feltenni a mágneses táblára..."

De januárban még nem volt ennyire édes a Sós-sztori.

Mészöly, aki kilencedszer repülte át az óceánt, a következő társakhoz csatlakozott: Szentmihályi, Szarka; Káposzta, Keglovich, Dunai, Konrád, Juhász, Bánkuti; Szalai, Oláh József, Menczel; Szőke, Sárközi, Branikovits, Szurgent, Zámbó. E játékosok közül standard A válogatott volt vagy azzá vált Szentmihályi Antal, Káposzta Benő, Juhász Péter, Szőke István, Branikovits László, Zámbó Sándor, és megfordult a legjobbak között Dunai Lajos, Bánkuti István, Szalai Miklós is. A győri Keglovich László, az angyalföldi Menczel Iván vagy a Hungária körúti Sárközi István csak olimpiai bajnok volt, válogatott nem... A másik Dunai, Antal – aki nem az MTK-s Lajos, hanem bátyja, a pécsi Dunai I János miatt lett II – sérülése miatt nem utazhatott, igaz, nem számlált még válogatottságot, pedig ő nem „csupán” ötkarikás aranyérmes, hanem európai ezüstcipős is volt már. Hatvanhétben, amikor 36 bajnoki góljával kiérdemelte a kontinentális csukát, járt már ugyan a válogatottal Dél-Amerikában, de hiába szerzett gólt Santiagóban a Chile–Magyarország meccsen (4:5), a mérkőzést nem nyilvánították hivatalos találkozónak. Azon a partin Farkas János triplázott, és tizenhat hónapon belül negyedszer ért el legalább mesterhármast a nemzeti együttesben. Előzőleg a franciáknak (4:2) négyet, míg az osztrákoknak és a keletnémeteknek (mindkétszer 3:1) egyaránt hármat vágott... Ő speciel tizenkettedik alkalommal utazott Dél-Amerikába 1969 elején, mégpedig e fiúk társaságában: Fatér, Bicskei; Novák, Solymosi, Páncsics, Szűcs, Noskó, Ihász; Dunai III, Göröcs, Rákosi; Fazekas, Bene, Albert, Nagy László.

Tizenegyedszer akkor járt arrafelé, amikor a brazilok az első világbajnoki címük tizedik évfordulóján a világválogatottat fogadták. Ez 1968 novemberében, tehát a tizenkettedik túra előtt két hónappal történt, és a FIFA All Stars tizenhatos keretének negyede (Albert Flórián, Novák Dezső, Szűcs Lajos és Farkas) magyar volt. Az ötödiket, Bene Ferencet a keret szűkítésekor hagyta ki Dettmar Cramer német szakvezető. Az újpesti középcsatár – aki a válogatottban jónéhányszor a jobb oldalon játszott, mert a hatvanas években hat virtuóz: Göröcs János, Varga Zoltán, Albert, Machos Ferenc, Tichy Lajos, Farkas tolongott belül – így is megőrizte nimbuszát: az 1969-es portya szervezői kikötötték, hogy amennyiben a Bene, Albert, Farkas hármasból akár csak az egyik futballista nem játszik, úgy a magyar szövetség bánatpénzt köteles fizetni.

Az A csapat három mérkőzést vívott Brazíliában, de egyet sem a válogatottal. Meccset így sem sikerült nyernie, igaz, nem is kapott ki: az FC Sao Paulóval és az Atletico Mineiróval 2:2-t, a Sport Recifével 3:3-at játszott. Belo Horizonte városában, ahol 80 ezer néző szurkolt az Atleticónak, 2:0-ás előnyt adott le a Solymosi Ernő és Farkas góljával elhúzó együttes, amely február 9-én egy másik földrészen is fellépett, és a Marokkó válogatottja elleni 4:1 annyit tett, hogy nem kellett győzelem nélkül hazakullogni... A csapatot így sem várták repesve Ferihegyen: a 35 ezer kilométert maga mögött hagyó kompánia gépe nem kapott leszállási engedélyt, mert a repülőteret másfél méteres hó borította.

A másik brigádnak kedvezőbb fogadtatásban volt része, mivel a ligaválogatott öt meccset megnyert, kettőt döntetlennel zárt, és csak egyet veszített el (a magyaroknak az 1986-os világbajnokságról is ismerős mexikói Leonban). Bogotában negyvenórás repülőút után mutatkozott be a csapat, s úgy nyert 2:0-ra a Millonarios ellen, hogy Mészöly már a találkozó előtt rosszul lett, majd sorra dőlt ki Szentmihályi, Keglovich, Dunai Lajos, Szalai, Sárközi, Zámbó és dr. Lakat Károly szakvezető. A második mérkőzésre minden gyomorpanaszos felgyógyult, így sima 5:2 következett Santa Fében, az El Tiempo című kolumbiai lap pedig azt írta: „Kár, hogy elutaznak a magyarok, mert hosszú hetekig gyönyörködnénk élvezetes, szép játékukban.” Még Argentína, Mexikó, majd El Salvador következett, és a salvadori 3:1 értékét utóbb emelte, hogy a vendéglátó együttes – a Honduras elleni, szó szerint háborút kiváltó selejtező után – részt vett az 1970-es vb-n. (Miként az 1982-esen is, amelyen 10-1-es vereséget szenvedett honfitársainktól.) A ligaválogatott huszonegy turnédugójából a Szőke (5), Szurgent Lajos, Menczel (4–4), Branikovits László (3) kvartett tizenhatot ért el, Dunai II pedig úgy felépült idehaza, hogy február 23-án Varsóban győztes gólt szerzett a deynás, gadochás Legia elleni Vásárvárosok Kupája-nyolcaddöntőn (1:0). Majd három nappal később, a 13 668 néző előtt rendezett Megyeri úti visszavágón (2:2) megint beköszönt. Akárcsak 1969 májusában a csehszlovákok ellen (2:0). Hivatalosan akkor volt először válogatott.

Alig tizenkét perc kellett hozzá, hogy feliratkozzék a 80 ezer nézővel zsúfolt Népstadion eredményjelző tábláira mint góllövő...

Szcientológusok: jogellenes volt a razzia

Publikálás dátuma
2018.02.23. 20:13
Fotó: Molnár Ádám

Egyértelműen jogellenes volt a Nemzeti Nyomozóiroda (NNI) razziája a Szcientológia Egyháznál, ezért a Budai Központi Kerületi Bíróság hatályon kívül helyezte az akciót megalapozó határozatot. Ennek nyomán a Nemzeti Nyomozóirodának vissza kell szolgáltatnia a több száz doboznyi jogellenesen lefoglalt iratot és informatikai eszközöket – áll a szcientológusok lapunkhoz eljuttatott közleményében.

Erőteljes sajtóérdeklődés mellett zajlott 2017. október 18-án az NNI akciója a Szcientológia Egyház budapesti székházában, amelynek során házkutatást folytattak, iratokat és informatikai eszközöket foglaltak le – folytatódik a közlemény.

A Szcientológia Egyház és jogi képviselői panasszal éltek, jelezték jogi kifogásaikat. A panaszt a Fővárosi Főügyészség ugyan elutasította, de a bíróság végül mind az NNI, mind a főügyészség határozatát hatályon kívül helyezte.

„A bíróság kiemelte, hogy a nyomozó hatóság több ponton is törvényt sértett az eljárásában, és alapjaiban sérült a szükségesség és arányosság elve az intézkedés során. Ez a bírósági határozat jelzés értékű lehet a többi hatóság részére is, hogy jóhiszeműen és hivatali hatalmukat a törvényes kereteken belül gyakorolva forduljanak – jelen esetben – a Szcientológia Egyház felé” – idézi a közlemény Szikinger István ügyvédet.

Miklovicz Attila, az egyház szóvivője így reagált: „Nyilvánvalóan nagyon örülünk a bíróság döntésének, és reméljük, hogy az egész eljárás hamarosan lezárul. Természetesen továbbra is együttműködünk a hatóságokkal, hiszen biztosak vagyunk ártatlanságunkban”.