Előfizetés

Nyitány történelmi pillanatokkal

Publikálás dátuma
2018.02.10. 06:52
MAGYAROK - Nagy Konrád vitte a zászlót - Fotó: Szalmás Péter
A megnyitóval tegnap megkezdődtek a téli játékok Pjongcsangban, az ünnepi eseményen Észak- és Dél Korea sportolói egy lobogó alatt vonultak be.

Sírva tartotta meg első pjongcsangi sajtótájékoztatóját Lindsey Vonn, olimpiai bajnok, négyszeres összetett Világkupa-, 16-szoros szakági Vk-győztes alpesi síelő. Minden idők legeredményesebb alpesi síelőnője arról beszélt, hogy a tavaly novemberben, 88 évesen elhunyt nagypapájának szeretne aranyérmet nyerni. Ő tanította meg síelni Vonnt. „Nagyon szerettem volna, ha el tud jönni velem, és szurkol nekem, de tudom, hogy fentről figyel majd engem” – mondta a 33 éves sportoló.

Éremesély az első napon
Már az első hivatalos versenynapon, szombaton megszülethet 1980 után – 38 évvel ezelőtt a Regőczy Krisztina-Sallay András jégtánckettős második helye az eddigi utolsó magyar érmes pozíció téli olimpián – az első magyar érem rövidpályás gyorskorcsolyában. Bár a Liu-testvéreknek, Shaolin Sándornak és Shaoangnak nem az 1500 méter a legerősebb számuk, a játékokra kvalifikáló négy Világkupa-versenyen mindketten remek eredményeket értek el. Előbbi egyszer második lett, összesítésben hatodik, testvére pedig három alkalommal is bekerült a négyes döntőbe.

Közös zászlóval – amelyen a Koreai-félsziget látható és egy-egy észak-, illetve dél koreai sportoló vitte – érkeztek a két Korea képviselői a ceremóniának otthont adó 35 ezres stadionba. Ez már önmagában nagy szó, ám a „Mozgásban a béke” című megnyitó egyik kiemelkedő történelmi pillanata volt, amikor a díszpáholyban az észak-koreai diktátor testvére, Kim Jo Jong kezet fogott Mun Dzse In dél-koreai államfővel. Utóbbi feladata volt – ahogy ez minden olimpián hagyomány – a rendező ország vezetőjeként a játékok hivatalos megnyitása. Noha a két ország háborús viszonyban van egymással, sportolóik ezúttal közösen, egy csapatban versenyeznek, hasonlóra korábban soha nem volt példa.

A nemzetek bevonulása egyébként a tradícióknak megfelelően az első újkori nyári olimpia házigazdájával, Görögországgal kezdődött. A 92 résztvevő ország között Magyarország szinte a műsor legvégén, 89.-ként érkezett az arénába, ahol a várakozásokkal ellentétben "enyhébb", mínusz három fokos hőmérsékletet mértek (az idézőjel indokolt, hiszen a játékok ideje alatt vannak napok, amikor mínusz húsz fokos hideget jósolnak a meteorológusok, később pedig a viharos szelet sem zárják ki, ami veszélyeztetheti több versenyszám megrendezését).

Már csak a hideg miatt is óriási feltűnést keltett Tsonga zászlóvivője, a sífutásban induló 34 éves Pita Taufatoua, aki félmeztelenül érkezett a stadionba. A sportoló 2016-ban a riói nyári játékokon is zászlóvivő volt, ott tekvondóban versenyzett.

EGY PÁHOLYBAN Együtt a két Korea képviselői

Az olimpiai zászló érkezése és az eskü elhangzása után a lángot a koreai közös női jégkorongcsapat két tagja vitte fel a fáklyához. Ott Kim Ju Na, Dél-Korea első műkorcsolyázó olimpiai bajnoka lobbantotta fel az esemény kezdetét szimbolizáló tüzet.

Pjongcsangban 92 ország 2925 versenyzője - köztük 19 magyar - indul, ez rekord. Az országban tapasztalt doppinghelyzet miatt Oroszországból 168 versenyző vehet részt, "Olimpiai Sportoló Oroszországból" (OAR) megnevezéssel a játékokon.

A február 25-ig tartó ötkarikás eseményen 15 sportág 102 versenyszámában avatnak győztest.

A magyar versenyprogram (A kezdési időpontok magyar időszámítás szerint)

Szombat:

11–13:50: rövid pályás gyorskorcsolya, férfi 1500 m selejtezők, döntő (Liu Shaolin Sándor, Liu Shaoang, Burján Csaba)

11–13:50: rövid pályás gyorskorcsolya, női 500 m selejtezők (Jászapáti Petra, Keszler Andrea)

11.00–13.50: rövid pályás gyorskorcsolya, női 3000 m váltó elődöntő (Magyarország)

Vasárnap:

3–5:10: alpesi sí, férfi lesiklás (Kékesi Márton)

Hétfő:

2:15–03:55 és 05:45–07.25: alpesi sí, női óriás-műlesiklás (Hozmann Szonja, Maróty Mariann Mimi)

A versenyeket az M4 Sport közvetíti.

„Szívezés van”

Balogh Ernő
Publikálás dátuma
2018.02.10. 06:49

„Ahogy telik az idő, / egyre zöldebb a szemem. / Régebben mély, lángolóan barna / volt. Most mintha bezöldülne. / (Vagy csak fakul.)” A vers az utolsó soráig a változás élményét sugallja, méghozzá értéksemlegesen, s csak a záró részben sejlik fel, hogy az átalakulás bizony a hanyatlás, a romlás jele is lehet.

A múlandóság – általában véve is – Mesterházy verseinek egyik fő témája, mely olykor igen meglepő összefüggésben jelenik meg: „A XXI. századba való átlépés szilveszterén, az éjféli koccintáskor / egymásra néztünk és kívántunk és arra gondoltam, hogy / az első két szám akkor most már biztos.” A poén egyszerre hátborzongató és mélyen megrendítő.

A jövőbeli tervek tehát bizonytalanok, fogódzókat csak a múltban kereshet a lírai én. Nem véletlenül idézi Proustot, hiszen folyvást „az eltűnt idő nyomában” járva mutatja föl a mindig veszendőnek, törékenynek bizonyuló önfeledtség pillanatait. A versek jelenében ezek – életszerűen – szinte mindig hiányként jelennek meg, az idill, a harmónia csupán hajdani tünékeny epizód lehet. De éppen a kivételesség és a múlékonyság növeli értéküket. Egy – szintén Proust remekét idéző – költőtárs szerint: „mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már”.

A lét-nemlét elemi és ősi dilemmáját középpontba emelő kötetben a szív magasodik az egyik leggyakoribb motívummá, a költő még igét is alkot belőle: szívez. Egyszerre idézi e toposz a lírikusi érzékenységet, ennek hatalmas történeti jelentéskörét s in concreto a létfontosságú biológiai szervet, melynek minden rezdülésnyi szabálytalansága a végesség mementója.

Mesterházy – a Tandori-hagyományt megújítva – a szív működésének mintegy orvosi szakkönyvbe illő leírását emeli be egyik versének (… lököm fölfelé) szövegébe, ami természetesen – ebben a kontextusban – a művészi arzenál részévé alakul át. Nagyon súlyos emberi tartalmak közvetítőjévé. Szívezés van című varázslatos költeményében hosszú strófákon át a klasszikus felező nyolcasok szinte elringatnak bennünket, aztán váratlanul két sorban is megtörik a ritmus, s e metrikai rendellenesség mintha épp esendőségünkre, mintegy biológiai romlandóságunkra figyelmeztetne.

Több versben is egykori drámai élmények, határhelyzetek lírai visszfényei villannak föl, melyek csak fölerősítik a halálmotívumokat, s mind ettől a kötet egészének valami baljós aurája lesz.

Ugyanakkor hangsúlyosan jelen van a kötetben – például a bibliai Lázár történetét megidézve – a feltámadás-újrakezdés reménye: „Mindig újra, mindig újra, / színessel vagy megfakulva, / megindulna mindig újra…”. Mesterházy Balázs komplex, érett költői világa így válik teljessé és mélyen humánussá: a folytatás igényével és követelményével.

Info:

Mesterházy Balázs: Soha nem látott bálnák hangja

Kalligram, 2017

„Szívezés van”

Balogh Ernő
Publikálás dátuma
2018.02.10. 06:49

„Ahogy telik az idő, / egyre zöldebb a szemem. / Régebben mély, lángolóan barna / volt. Most mintha bezöldülne. / (Vagy csak fakul.)” A vers az utolsó soráig a változás élményét sugallja, méghozzá értéksemlegesen, s csak a záró részben sejlik fel, hogy az átalakulás bizony a hanyatlás, a romlás jele is lehet.

A múlandóság – általában véve is – Mesterházy verseinek egyik fő témája, mely olykor igen meglepő összefüggésben jelenik meg: „A XXI. századba való átlépés szilveszterén, az éjféli koccintáskor / egymásra néztünk és kívántunk és arra gondoltam, hogy / az első két szám akkor most már biztos.” A poén egyszerre hátborzongató és mélyen megrendítő.

A jövőbeli tervek tehát bizonytalanok, fogódzókat csak a múltban kereshet a lírai én. Nem véletlenül idézi Proustot, hiszen folyvást „az eltűnt idő nyomában” járva mutatja föl a mindig veszendőnek, törékenynek bizonyuló önfeledtség pillanatait. A versek jelenében ezek – életszerűen – szinte mindig hiányként jelennek meg, az idill, a harmónia csupán hajdani tünékeny epizód lehet. De éppen a kivételesség és a múlékonyság növeli értéküket. Egy – szintén Proust remekét idéző – költőtárs szerint: „mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már”.

A lét-nemlét elemi és ősi dilemmáját középpontba emelő kötetben a szív magasodik az egyik leggyakoribb motívummá, a költő még igét is alkot belőle: szívez. Egyszerre idézi e toposz a lírikusi érzékenységet, ennek hatalmas történeti jelentéskörét s in concreto a létfontosságú biológiai szervet, melynek minden rezdülésnyi szabálytalansága a végesség mementója.

Mesterházy – a Tandori-hagyományt megújítva – a szív működésének mintegy orvosi szakkönyvbe illő leírását emeli be egyik versének (… lököm fölfelé) szövegébe, ami természetesen – ebben a kontextusban – a művészi arzenál részévé alakul át. Nagyon súlyos emberi tartalmak közvetítőjévé. Szívezés van című varázslatos költeményében hosszú strófákon át a klasszikus felező nyolcasok szinte elringatnak bennünket, aztán váratlanul két sorban is megtörik a ritmus, s e metrikai rendellenesség mintha épp esendőségünkre, mintegy biológiai romlandóságunkra figyelmeztetne.

Több versben is egykori drámai élmények, határhelyzetek lírai visszfényei villannak föl, melyek csak fölerősítik a halálmotívumokat, s mind ettől a kötet egészének valami baljós aurája lesz.

Ugyanakkor hangsúlyosan jelen van a kötetben – például a bibliai Lázár történetét megidézve – a feltámadás-újrakezdés reménye: „Mindig újra, mindig újra, / színessel vagy megfakulva, / megindulna mindig újra…”. Mesterházy Balázs komplex, érett költői világa így válik teljessé és mélyen humánussá: a folytatás igényével és követelményével.

Info:

Mesterházy Balázs: Soha nem látott bálnák hangja

Kalligram, 2017