Előfizetés

Bóta Gábor: Kolibri Színház 25

Publikálás dátuma
2018.02.03. 08:20
FORRÁS: KOLIBRI SZÍNHÁZ

Egy vén tragacson zötykölődik hat fiatal. Próbálnak előre araszolni, igyekeznek megbuherálni a matuzsálemet, de nem és nem megy. A deszkákra helyezett kivénhedt járgány Európa jelképe, a This is (not) Europa című portugál, francia produkció pedig a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház 25. születésnapja alkalmából rendezett jubileumi mustrán volt látható, több külföldi produkcióval egyetemben.

A Kolibrire kezdetektől jellemző a nyitottság, a belföldi és a külföldi kapcsolatok széles skálája, és az erőteljesen problémafelvető előadások, akár a legkisebb korosztály számára is. Nagyon hamar elkezdtek nebulóknak játszani válásról, drogról, alkoholizmusról, gyilkosságról, agresszióról, gyűlöletről, háborúról, az internet hátulütőiről és előnyeiről, kiközösítésről, és van már a bevándorlás problémakörét tárgyaló ütős produkciójuk is. Ők kezdtek először az országban a legkisebbeknek, csecsemőknek is játszani, ők úgy mondják, hogy 0-18 évesekig minden korosztálynak van kínálatuk.

Emlékszem, amikor a színház alapító igazgatója, Novák János zeneszerző, előadó, rendező fölhívott, és azt mondta, adna nekem néhány videót külföldi csecsemőszínházi produkciókról, mondjam el róluk a véleményem, mert ők is hasonlókat akarnak csinálni. Sőt, nemzetközi fesztivált, konferenciát is szerveznek a témakörben, azon is beszéljek. Azt gondoltam, persze, ez megint Novák amúgy fölöttébb imponáló, túlfűtött lelkesedése, de hát, hogy a fenébe lehet gagyogó karon-ülőknek játszani? Aztán csak bambultam a kazettákat, és ámultam meg bámultam. Amit láttam ugyanis szívmelengetően gyönyörű volt. Nem hagyományos nézőtéren csücsültek a gyerkőcök, hanem párnákon ücsörögtek, szüleik, nagyszüleik ölében, velük szoros szimbiózisban, már-már családiasan kis térben. Az előadások egyszerű hanghatásokkal, remek zenével, sok mozgással, temérdek játékossággal és gyakori ismétlésekkel, minden gügyögés nélkül dolgoztak, és mindössze 30-35 percig tartottak. Ezután a gyerekek bemászhattak a játéktérbe, ahol ott maradtak a színészek is, és a segítségükkel a produkcióban szereplő tárgyakat kipróbálhattak. Ritkán látni kölykök és hozzátartozóik arcán ennyi mosolyt, örömet - ez maradéktalanul meggyőzött.

A Kolibri első ilyen jellegű produkciója, a Toda, azóta is levehetetlen a műsorról, külföldön is sikere volt, Japánt is megjárta. Azóta csecsemőknek még Orbán Ottó versei által ihletett, szuper fantáziájú produkciót is játszanak, a Tekergőt. A mostani fesztiválon egy fölöttébb érdekes csecsemőszínházi produkciót, a Patchwork címűt láthattunk, ami a Dél-afrikai Köztársaságból érkezett. A hálószoba tárgyai kelnek életre benne, például az igencsak kedves állólámpa összebarátkozik a plüssmacival. Az ágytakaró tán kezdetben ijesztő kicsit, de kiderül, hogy nincs különösebb baj. A két fölöttébb virgonc színésznő kicsattanó játékkedvvel mókázik, megnevettet felnőttet és gyereket egyaránt, a muzsikus számunkra különleges hangszereken nagy elánnal zenél, ezeket aztán a gyerkőcök is nyüstölhetik.

A bevezetőben megemlített This is (not) Europe már nagyobbaknak való. A címben zárójelbe tett tagadószó is jelzi, komoly kérdőjelek vannak manapság a kontinens körül. Az ifjú színészek diákos hevülettel, a performance elemeit is használva, egy nem kellőképpen kiérlelt, de nagy elánnal, szarkasztikus humorral keresik a válaszokat, és nem akarnak belenyugodni abba, amiben mostanában nem érezzük jól magunkat.

A Kolibri soha nem hirdette, hogy ez a világok legjobbika. Létrejötte is elégedetlenségből, tettvágyból fakadt. Az akkori Állami Bábszínház fiatal művészei nem érezték túl jól magukat saját társulatukban, ki akartak válni, és ehhez megtalálták vezetőnek maguknak Novák Jánost. Ő akkorra már rendezett gyerekelőadásokat, köztük a legendássá vált Bors nénit, Dajka Margittal a címszerepben, az Egyetemi Színpadon. Velük tartott Székely Andrea rendező is, aki azóta a veszprémi Kabóca Bábszínház igazgatója. Orosz Klaudia báb- díszlet- és jelmeztervező viszont a kezdetektől a csapattal van, és markáns, fantáziadús, gyakran festői látványvilága a produkciók zömének az erőssége. Az itteni Bors néni előadás pedig, Molnár Piroskával az élén, már több mint háromszázszor ment.

Az új produkciók mellett szinte egy operainak nevezhető repertoár alakult ki, ami visszatérő rendszerességgel műsoron tart bizonyos produkciókat, hiszen a gyerekközönség folyamatosan cserélődik. A színház körül pedig vendégművészekből is kialakult egy vissza-visszatérő mag, akik többször is dolgoztak a Kolibriben. Például a lórúgásszerűen erős produkció, a Kövek rendezője, Stefo Nantsou, hiába érkezett az óceánon túlról, mégis visszatért. Megrázó erővel tud beszélni arról, mi történik, ha unatkozó kamaszok gondatlanságból gyilkosságot követnek el. Átélhettük a bűn és bűnhődés folyamatát.

A Bárka Színház megszűnése és kényszerű kilakoltatása után csatlakozott a társulathoz Vidovszky György rendező, aki hamar meghatározó emberré vált. Nem ritkán mellbevágó előadásokat hoz létre. A Kócsagban a társadalom peremére szorult kamaszok elállatiasodva, nekivadultan gyilkolnak. A Delete előadásában egy fiú törli magát az internetről, majd öngyilkosságot követ el.

A Kolibrinek három játszóhelye van. A Kolibri Fészek a kicsiké, a Kolibri Pince az ifjúságé, a Kolibri Színházban pedig 18 éves korig valamennyi korosztály megtalálhatja a számítását. Sajnálom, hogy már nem játszanak felnőtteknek, pedig például a Megyeri gyalog galopp igazán fergeteges volt, és 200 körüli előadást ért meg. De erre már valószínűleg nem marad energia, meg ezt tudják mások is, amit viszont ők tudnak, azt viszonylag kevesen. Bevezetik a gyerekeket a színház világába, és megszerettetik velük. Rájönnek, hogy a színház igen jó szórakozás, de nem csak az, érzékenyebbé tesz minket a világ iránt, tisztábban látjuk tőle környezetünket. Persze csak akkor, ha jól csinálják. A Kolibriben pedig meglehetősen jól csinálják.

Diákparlament

Nyolcvankettőben meglehetősen hangosra sikerült a gimnáziumunkban a diákparlament. Egymást követték a dühös felszólalások, szóba került az utált iskolaköpeny, a zsúfolt és pocsék menza, a nyelvi labor és a tornaterem kriminális állapota, meg hogy miért kötelező az orosz, úgysem tanuljuk meg soha.

Ma is előttem van, ahogy igazgatónk rezzenéstelen arccal jegyzetel, másnap meg jön az ukáz, hogy menjek az irodájába. Ott volt a többi nagyhangú is, meg a diri és hat mázsa papír. - Parancsoljatok, a tanácsi rendeletek, az iskola költségvetése, a tanterv, az oktatási törvény és minden, ami kell - mondta széles mosollyal. - Most akkor segítetek nekem megfogalmazni a választ az összes fölvetésre, jó?

Életem legtanulságosabb három napja következett, és nem csak azért, mert először láttam bele abba, hogyan működik a világ. A felelős vezetői magatartásról tanultam akkor nagyon sokat. Az igazgató, aki egyébként a korabeli Budapesten egyedülálló szabadságban nevelt minket, nem állt neki magyarázni, hol vannak a cselekvés korlátai - hagyta inkább, hogy mi magunk ismerjük fel őket.

Manapság sokszor jut eszembe ez az élmény, és mindig arra jutok: nagyra becsült diribácsink azért tehette meg, hogy méltó vitapartnernek tekintsen minket, mert pontosan tudta, ami rajta múlt, ő elvégezte. Amennyi abból a rendszerből kisajtolható, azt már a javunkra fordította.

És nem véletlen az sem, hogy Orbán Viktornak esze ágában sincs leülni a Független Diákparlament fiataljaival. Mégis, mit mondhatna nekik? Hogy van egy vízióm a jó oktatásról, az olyan, mint az én gyerekkoromban, a hetvenes években, amikor még rend volt a falusi iskolában, és teszek rá, hogy ez a XXI. század, a magyar oktatás pedig minden objektív mérce szerint egyre rosszabbul teljesít? Vagy hogy nem gondolok erről az egészről semmit, csak meg akarom úszni, hogy foglalkozhassak a focival? Vagy hogy kampány van, és megfogadtam, nem mondok semmi mást, csak hogy Soros meg migráns, most mit röhögtök?

Ennél valóban sokkal egyszerűbb üzenni a Lázárral, hogy nem, és kész.

Diákparlament

Nyolcvankettőben meglehetősen hangosra sikerült a gimnáziumunkban a diákparlament. Egymást követték a dühös felszólalások, szóba került az utált iskolaköpeny, a zsúfolt és pocsék menza, a nyelvi labor és a tornaterem kriminális állapota, meg hogy miért kötelező az orosz, úgysem tanuljuk meg soha.

Ma is előttem van, ahogy igazgatónk rezzenéstelen arccal jegyzetel, másnap meg jön az ukáz, hogy menjek az irodájába. Ott volt a többi nagyhangú is, meg a diri és hat mázsa papír. - Parancsoljatok, a tanácsi rendeletek, az iskola költségvetése, a tanterv, az oktatási törvény és minden, ami kell - mondta széles mosollyal. - Most akkor segítetek nekem megfogalmazni a választ az összes fölvetésre, jó?

Életem legtanulságosabb három napja következett, és nem csak azért, mert először láttam bele abba, hogyan működik a világ. A felelős vezetői magatartásról tanultam akkor nagyon sokat. Az igazgató, aki egyébként a korabeli Budapesten egyedülálló szabadságban nevelt minket, nem állt neki magyarázni, hol vannak a cselekvés korlátai - hagyta inkább, hogy mi magunk ismerjük fel őket.

Manapság sokszor jut eszembe ez az élmény, és mindig arra jutok: nagyra becsült diribácsink azért tehette meg, hogy méltó vitapartnernek tekintsen minket, mert pontosan tudta, ami rajta múlt, ő elvégezte. Amennyi abból a rendszerből kisajtolható, azt már a javunkra fordította.

És nem véletlen az sem, hogy Orbán Viktornak esze ágában sincs leülni a Független Diákparlament fiataljaival. Mégis, mit mondhatna nekik? Hogy van egy vízióm a jó oktatásról, az olyan, mint az én gyerekkoromban, a hetvenes években, amikor még rend volt a falusi iskolában, és teszek rá, hogy ez a XXI. század, a magyar oktatás pedig minden objektív mérce szerint egyre rosszabbul teljesít? Vagy hogy nem gondolok erről az egészről semmit, csak meg akarom úszni, hogy foglalkozhassak a focival? Vagy hogy kampány van, és megfogadtam, nem mondok semmi mást, csak hogy Soros meg migráns, most mit röhögtök?

Ennél valóban sokkal egyszerűbb üzenni a Lázárral, hogy nem, és kész.