Megéri

Valódi versenyt eredményezhet, hogy az áprilisi választás előtt több kereskedelmi tévé is sugároz politikai reklámokat. Négy éve ezt pusztán a közszolgálatinak már akkor is csak csúfolt médiumok tették meg. Így lényegében teljesült a hatalom óhaja, hogy a polgárok csak olyan helyekről tájékozódhassanak, ahol a hír- és politikai műsorok főleg a kormány és a kormányzó párt információit sugározzák. A szabályozás szerint az M1, a Duna Tv és a Kossuth Rádió ingyen és azonos műsoridőben adja az induló pártok hirdetéseit, a kereskedelmi tévék meg eldönthetik, kérnek-e belőlük. 2014-ben nem kértek, hiszen ezzel jelentős mennyiségű reklámidőtől estek volna el.

Most viszont az RTL Klub, valamint az ATV is érdemesnek látja, hogy így is bekapcsolódjon a kampányba. A TV2-nek - amely Andy Vajna tulajdonossá válása óta az információs szektorban lesüllyedt az úgynevezett közmédia szintjére -, valamint a kiegyensúlyozott tájékoztatással plakátokon is kérkedő Hír Tv-nek viszont a jelek szerint nem éri meg a részvétel. Nyilván jól átgondolták, mit miért tesznek.

Az RTL döntése azonban egészen új távlatokat nyit meg. Kétségkívül a legnézettebb csatornáról van szó, még ha a konkurencia ebbe nem nyugszik is bele. Hír- és információs műsorai továbbra is hiteles képet nyújtanak a magyar valóságról, és ezzel az egyre ritkább kivételek közé tartoznak. Feltehető, hogy a választási reklámokat is sokkal többen nézik majd - még ha a nézők a hirdetések közben gyakran elkapcsolnak is egy-egy adóról -, mint másutt. Így a pártok óriási lehetőséghez jutnak, hogy filmjeikkel meggyőzzék a választókat. Ami persze nagy felelősség is. A jelenlegi hatalom és a leváltására törő erők valódi küzdelmet vívhatnak - napjainkban kivételesen: egyenlő feltételek között.

A tévék, a pártok és a nézők ezzel csak nyerhetnek. Már megéri...

Szerző

Elfelejtett történelmünk

Hetvenhárom évvel ezelőtt a Vörös Hadsereg az utolsó hétezer foglyot is kiszabadította az auschwitzi koncentrációs táborból. A németek közvetlenül a menekülésük előtt még felrobbantották az utolsó működő gázkamrákat és krematóriumot. Több mint százezer foglyot sikerült még időben Németországba küldeniük, hogy továbbra is kihasználhassák őket mint olcsó rabszolgákat. Azok, akik túlélték mindezt, egész életükben emlékeztek az odaveszettek tekintetére.

Ma már nincs köztünk sem Primo Levi, sem Elie Wiesel, Wladyslaw Bartoszewski, Israel Gutman, Simone Weil, Kertész Imre és még sokan mások. Mi, a háború utániak egyre inkább elmagányosodunk az ő tapasztalataikat hordozva a vállunkon, és nem tagadhatjuk, hogy továbbra is nehezen viseljük ezt a terhet. És nem a puszta tényekre gondolok. Az egész világ egyre inkább úgy él, mintha szinte semmit sem tanult volna a Soa tragédiájából és a koncentrációs táborokból.

Pedig úgy volt, hogy a háború után az egész világunk máshogy fog kinézni. Megteremtették az emberiség elleni bűntett új jogi keretét, és az ENSZ meghatározta az népirtás fogalmát. Világszerte megpróbáltak megfelelő intézményeket létrehozni a párbeszéd és az együttműködés elősegítésére – még a legmagasabb szinten is, mint például az ENSZ-ben. Sokkal kisebb léptékben, Európa nyugati részén indult el az államok, nemzetek és társadalmak közeledési folyamata, melyet ma Európai Uniónak nevezünk: ez egy olyan közös piacra épült, amely a korábbi illuzórikus erőegyensúly helyett az együttműködésen és a tagállamok között egyre mélyülő függőségi viszonyokon alapul.

Ebben az új világban nagyra értékelték a civil szervezetek szerepét, melyeknek felvirágzása a háború után megerősítette a civil társadalom befolyását a kormányzati intézményekre. Ezek az alulról építkező társadalmi struktúrák már nem a háború előtti testvériségekben, korporációkban és társaságokban oly divatos, paramilitáris formát követték. Az egyházakban és a vallási szervezetekben is megjelent az ökumenizmus szelleme.

Mindez azért, mert úgy tűnt, újra kell gondolni a világot. Hiszen ez a háború más volt, mint a korábbiak, éppen a civil áldozatok tragédiája miatt. Auschwitz volt ennek a jelképe.

A valódi igazságszolgáltatáshoz azonban nem maradt bátorság a világban. A koncentrációs és haláltáborokban dolgozó 70 ezer SS-tiszt közül csak 1650-et ítéltek el a háború után. Legtöbbjüket bosszantóan alacsony, néhány éves szabadságvesztésre ítélték, gyakran még azt is felfüggesztve. Nem csoda, hogy sokan bűntelennek érezhették így magukat.

Ma látjuk, hogy ezek a háború utáni erőfeszítések – bármennyire helyesek és átgondoltak voltak is - nem állják ki az idő próbáját. Nem tudunk hatékonyan reagálni az újra és újra bekövetkező, őrült népirtásokra. Közép-Afrikában az egymással szemben álló csoportok végtelen küzdelmei által okozott éhínség és halál nem érik el kormányaink ingerküszöbét. A fegyverkereskedelem és a szinte már ingyen rendelkezésre álló munkaerő kihasználása a világ legszegényebb régióit sújtja. Az ENSZ már nem ad semmi reményt. Az Európai Uniót belső fásultság pusztítja. Ugyanakkor demokráciáinkat a populizmus, a nemzeti egoizmus és az extrém gyűlöletbeszéd új formái öntik el. Az emberi kapcsolatok eldurvulása mocskolja be utcáinkat és városainkat.

Ennyire megváltoztunk volna mindössze két-három generáció alatt?

Mielőtt találkoznánk két év múlva, Auschwitz felszabadításának 75. évfordulója alkalmából - amely esemény a holokauszt áldozatainak tizenötödik nemzetközi emléknapja is lesz egyben -, néhány kérdést fel kell tennünk magunknak. Annak érdekében, hogy ez a nap ne váljon pusztán egy újabb üres ünnepséggé, melyben a táborok épületeinek vészjósló sziluettje előtt gondosan elhelyezett jelmondatok ugyanazokkal a sokszor elismételt szavakkal köszönnek vissza.

Mi történik a világunkkal? Mi történik velünk? Az emlékezet tényleg nem kötelez minket felelősségvállalásra? És ha a remény hal meg utoljára, akkor nem az emlékezetben kellene gyökereznie? Valóban a jövőkép hiányára kell-e fognunk jelentéktelenségünket a jóra való törekvésben? Vajon a példaképek hiánya indokolja-e a haszontalanságot? Az államférfiak hiánya okot adhat-e arra, hogy szóhoz jussanak azok, akik még ahhoz is éretlenek, hogy önmagukért vállalják a felelősséget? A felmérések és statisztikák eredményeinek vagy a közösségi portálokon terjedő mémeknek kell meghatározniuk a döntéseinket? Vajon a piacnak valóban csak olyanokra van szüksége, akik meg vannak győződve arról, hogy elidegeníthetetlen joguk van a kényelemhez, és akik elfelejtik, hogy vannak - nem mindig kényelmes – kötelességeik is? Indokolható valamivel, hogy „tehetetlenségünk” ajtaja mögött ülve még a legnagyobb tragédiák idején is igen hatékonyan tudjuk elfojtani objektív és kézzelfogható felelősségünket?

Vajon van még helye az áldozatokra való megemlékezésnek egy olyan kultúrában, amely megpróbál a halál elfogadása nélkül élni? Az egyenlőnek beállított egyéni történetek kakofóniája - amihez természetesen mindenkinek alapvető joga van – hordoz még felszabadító erkölcsi üzenetet? Tényleg az emberi önelégültség összessége a világ jóságának legértelmesebb mércéje?

Miközben látjuk a modern kor kihívásainak nem megfelelő, abszurd oktatást, miért nem tudjuk megváltoztatni annak értelmét? Komolyan indokolt a matematika órák jelenlegi aránya az olyan tárgyakhoz képest, mint az etika, a tömegtájékoztatás átgondolt használatának megtanulása, a társadalom belső fenyegetéseinek ismerete, a polgári ellenzék megszervezése, vagy a segélyprojektek létrehozásának módja? Vajon tényleg az integrálszámításra akarjuk építeni a jövőnket? Miért tanítják a történelmet úgy, hogy az minden oldalról védett, biztonságos tudománynak tűnjék, amely csak a múlt eseményeiről tájékoztat, és anélkül, hogy egyértelműen megmutatnák ezen események kapcsolatát a mával és az egyre bizonytalanabb holnappal?

Még magunknak sem akarunk válaszolni ezekre a kérdésekre. Ezért könnyebb elfordulni tőlük, kinevetni vagy hiteltelennek minősíteni őket. És nem számít, mi történik Kongóban, Burmában, egy szomszédos lakótelepen vagy épp a közeli stadionban. Ez nem változtatja meg azt a tényt, hogy gyermekeink – a jövőnk, ami fontos kellene, hogy legyen - többet tanulnak az áldozatvállalásról, a méltóságról, a felelősségről és az ideológiáról a "Csillagok háborúja" soron következő részéből, mint tőlünk vagy iskolától. A fásultság legyőzött minket. Nem azért, mert nincs jövőképünk, hanem azért, mert elfelejtettük a mi, közös, kollektív és szinte csak egy karnyújtásnyira lévő múltunkat is.

Olyan mély a fásultság, hogy ma, először talán az emberiség történelmében azt is nehéz megkülönböztetünk, mi még béke, és mi már háború. Az emlékezet és a felelősség már nem kapcsolódik össze. Íme, az egész civilizáció önmagát fosztja meg saját tapasztalataitól. Engedjük-e, hogy Auschwitz történelemmé váljon? Vagy egyből legyen puszta számtan?

Szerző

Elfelejtett történelmünk

Hetvenhárom évvel ezelőtt a Vörös Hadsereg az utolsó hétezer foglyot is kiszabadította az auschwitzi koncentrációs táborból. A németek közvetlenül a menekülésük előtt még felrobbantották az utolsó működő gázkamrákat és krematóriumot. Több mint százezer foglyot sikerült még időben Németországba küldeniük, hogy továbbra is kihasználhassák őket mint olcsó rabszolgákat. Azok, akik túlélték mindezt, egész életükben emlékeztek az odaveszettek tekintetére.

Ma már nincs köztünk sem Primo Levi, sem Elie Wiesel, Wladyslaw Bartoszewski, Israel Gutman, Simone Weil, Kertész Imre és még sokan mások. Mi, a háború utániak egyre inkább elmagányosodunk az ő tapasztalataikat hordozva a vállunkon, és nem tagadhatjuk, hogy továbbra is nehezen viseljük ezt a terhet. És nem a puszta tényekre gondolok. Az egész világ egyre inkább úgy él, mintha szinte semmit sem tanult volna a Soa tragédiájából és a koncentrációs táborokból.

Pedig úgy volt, hogy a háború után az egész világunk máshogy fog kinézni. Megteremtették az emberiség elleni bűntett új jogi keretét, és az ENSZ meghatározta az népirtás fogalmát. Világszerte megpróbáltak megfelelő intézményeket létrehozni a párbeszéd és az együttműködés elősegítésére – még a legmagasabb szinten is, mint például az ENSZ-ben. Sokkal kisebb léptékben, Európa nyugati részén indult el az államok, nemzetek és társadalmak közeledési folyamata, melyet ma Európai Uniónak nevezünk: ez egy olyan közös piacra épült, amely a korábbi illuzórikus erőegyensúly helyett az együttműködésen és a tagállamok között egyre mélyülő függőségi viszonyokon alapul.

Ebben az új világban nagyra értékelték a civil szervezetek szerepét, melyeknek felvirágzása a háború után megerősítette a civil társadalom befolyását a kormányzati intézményekre. Ezek az alulról építkező társadalmi struktúrák már nem a háború előtti testvériségekben, korporációkban és társaságokban oly divatos, paramilitáris formát követték. Az egyházakban és a vallási szervezetekben is megjelent az ökumenizmus szelleme.

Mindez azért, mert úgy tűnt, újra kell gondolni a világot. Hiszen ez a háború más volt, mint a korábbiak, éppen a civil áldozatok tragédiája miatt. Auschwitz volt ennek a jelképe.

A valódi igazságszolgáltatáshoz azonban nem maradt bátorság a világban. A koncentrációs és haláltáborokban dolgozó 70 ezer SS-tiszt közül csak 1650-et ítéltek el a háború után. Legtöbbjüket bosszantóan alacsony, néhány éves szabadságvesztésre ítélték, gyakran még azt is felfüggesztve. Nem csoda, hogy sokan bűntelennek érezhették így magukat.

Ma látjuk, hogy ezek a háború utáni erőfeszítések – bármennyire helyesek és átgondoltak voltak is - nem állják ki az idő próbáját. Nem tudunk hatékonyan reagálni az újra és újra bekövetkező, őrült népirtásokra. Közép-Afrikában az egymással szemben álló csoportok végtelen küzdelmei által okozott éhínség és halál nem érik el kormányaink ingerküszöbét. A fegyverkereskedelem és a szinte már ingyen rendelkezésre álló munkaerő kihasználása a világ legszegényebb régióit sújtja. Az ENSZ már nem ad semmi reményt. Az Európai Uniót belső fásultság pusztítja. Ugyanakkor demokráciáinkat a populizmus, a nemzeti egoizmus és az extrém gyűlöletbeszéd új formái öntik el. Az emberi kapcsolatok eldurvulása mocskolja be utcáinkat és városainkat.

Ennyire megváltoztunk volna mindössze két-három generáció alatt?

Mielőtt találkoznánk két év múlva, Auschwitz felszabadításának 75. évfordulója alkalmából - amely esemény a holokauszt áldozatainak tizenötödik nemzetközi emléknapja is lesz egyben -, néhány kérdést fel kell tennünk magunknak. Annak érdekében, hogy ez a nap ne váljon pusztán egy újabb üres ünnepséggé, melyben a táborok épületeinek vészjósló sziluettje előtt gondosan elhelyezett jelmondatok ugyanazokkal a sokszor elismételt szavakkal köszönnek vissza.

Mi történik a világunkkal? Mi történik velünk? Az emlékezet tényleg nem kötelez minket felelősségvállalásra? És ha a remény hal meg utoljára, akkor nem az emlékezetben kellene gyökereznie? Valóban a jövőkép hiányára kell-e fognunk jelentéktelenségünket a jóra való törekvésben? Vajon a példaképek hiánya indokolja-e a haszontalanságot? Az államférfiak hiánya okot adhat-e arra, hogy szóhoz jussanak azok, akik még ahhoz is éretlenek, hogy önmagukért vállalják a felelősséget? A felmérések és statisztikák eredményeinek vagy a közösségi portálokon terjedő mémeknek kell meghatározniuk a döntéseinket? Vajon a piacnak valóban csak olyanokra van szüksége, akik meg vannak győződve arról, hogy elidegeníthetetlen joguk van a kényelemhez, és akik elfelejtik, hogy vannak - nem mindig kényelmes – kötelességeik is? Indokolható valamivel, hogy „tehetetlenségünk” ajtaja mögött ülve még a legnagyobb tragédiák idején is igen hatékonyan tudjuk elfojtani objektív és kézzelfogható felelősségünket?

Vajon van még helye az áldozatokra való megemlékezésnek egy olyan kultúrában, amely megpróbál a halál elfogadása nélkül élni? Az egyenlőnek beállított egyéni történetek kakofóniája - amihez természetesen mindenkinek alapvető joga van – hordoz még felszabadító erkölcsi üzenetet? Tényleg az emberi önelégültség összessége a világ jóságának legértelmesebb mércéje?

Miközben látjuk a modern kor kihívásainak nem megfelelő, abszurd oktatást, miért nem tudjuk megváltoztatni annak értelmét? Komolyan indokolt a matematika órák jelenlegi aránya az olyan tárgyakhoz képest, mint az etika, a tömegtájékoztatás átgondolt használatának megtanulása, a társadalom belső fenyegetéseinek ismerete, a polgári ellenzék megszervezése, vagy a segélyprojektek létrehozásának módja? Vajon tényleg az integrálszámításra akarjuk építeni a jövőnket? Miért tanítják a történelmet úgy, hogy az minden oldalról védett, biztonságos tudománynak tűnjék, amely csak a múlt eseményeiről tájékoztat, és anélkül, hogy egyértelműen megmutatnák ezen események kapcsolatát a mával és az egyre bizonytalanabb holnappal?

Még magunknak sem akarunk válaszolni ezekre a kérdésekre. Ezért könnyebb elfordulni tőlük, kinevetni vagy hiteltelennek minősíteni őket. És nem számít, mi történik Kongóban, Burmában, egy szomszédos lakótelepen vagy épp a közeli stadionban. Ez nem változtatja meg azt a tényt, hogy gyermekeink – a jövőnk, ami fontos kellene, hogy legyen - többet tanulnak az áldozatvállalásról, a méltóságról, a felelősségről és az ideológiáról a "Csillagok háborúja" soron következő részéből, mint tőlünk vagy iskolától. A fásultság legyőzött minket. Nem azért, mert nincs jövőképünk, hanem azért, mert elfelejtettük a mi, közös, kollektív és szinte csak egy karnyújtásnyira lévő múltunkat is.

Olyan mély a fásultság, hogy ma, először talán az emberiség történelmében azt is nehéz megkülönböztetünk, mi még béke, és mi már háború. Az emlékezet és a felelősség már nem kapcsolódik össze. Íme, az egész civilizáció önmagát fosztja meg saját tapasztalataitól. Engedjük-e, hogy Auschwitz történelemmé váljon? Vagy egyből legyen puszta számtan?

Szerző