Marosán György: Máté evangéliuma vs. Máté-szindróma

Publikálás dátuma
2018.01.20. 08:40
ÖT MINÁS SÚLY A SUMER-KORBÓL - 60 mina ért 1 talentumot, amely már kisebb vagyonnak számított FOTÓ: MARIE-LAN NGUYEN

Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van – idézik gyakran Máté evangéliumát (Máté 25. 14-30). Többnyire a világban tapasztalható egyenlőtlenséget előidéző Máté-szindrómaként hivatkoznak rá. A mondáshoz kapcsolódó példabeszéd azonban egészen másról szól. A történetben egy hosszú útra induló ember egyik szolgájának öt, a másiknak egy talentumot ad, megőrzésre. Aki ötöt kapott, az befektette, aki egyet, az elásta. Visszaérkezvén az utazó az előbbitől tíz talentumot kapott vissza, amit így köszönt meg: "keveset voltál hű, sokra bízlak ezután". Azt viszont aki az egyetlen - elásott - talentumot adta vissza, így rótta meg: "Gonosz és rest szolga, (...) el kellett volna helyezned az én pénzemet a pénzváltóknál, és én megjövén nyereséggel kaptam volna meg a magamét. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van." (Az eredeti történetben van egy harmadik szolga is, aki két talentumot kap - a szerk.)

Az evangélium szövege – szemben a szindrómaként elhíresült értelmezéssel – épp azt sugallja: ha jól gazdálkodsz, azt Isten kedvére, és nem ellenére teszed. Abban, hogy kétezer évig másként értelmeztük a példabeszédet, döntő szerepet játszott a világban tapasztalható egyenlőtlenség. Ennek forrása ugyanis a vagyoni különbség, amelynek létrejöttében a történelmi fordulópontot az állattenyésztés kialakulása jelentette. Ekkor jött létre az átörökíthető vagyon és indult el az egyenlőtlenség növekedése, ekkortól, akit gazdag családba „pottyantott a gólya”, az általában az is maradt, mert folyamatosan gyarapodott. Aki viszont szegénynek született, azt a túlélésért való küzdelem többnyire elzárta ettől. S valóban, a 17. századtól már statisztikai adatok is mutatják a vagyoni egyenlőtlenség folyamatos növekedését, ami csak a háborúk idején – ideiglenesen – torpant meg. Ilyenkor a vagyonok megsemmisültek. Amint azonban helyreállt a béke, újra nőni kezdtek a különbségek, és mindig túllépték a korábbi szintet.

A Piketty-görbe

Sokáig a történelem „vastörvényének” tűnt a vagyoni egyenlőtlenségek folytonos növekedése. Ez a jövőbe vetített várakozás tette érthetővé a forradalmárok tántoríthatatlanságát: ezt a „törvényt” szét kell verni. Ám a 20. század elején a történelem váratlanul más irányt vett. A fejlett társadalmakban a vagyoni és a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedésének trendje váratlanul megtört. Fokozatosan – részben a „Nagy Október” hatására - elfogadott lett: társadalmi érdek az egyenlőtlenség enyhítése. A létrejövő jóléti államok - Máté evangéliumának eredeti gondolatával összhangban – ösztönözték és lehetővé tették polgáraiknak, hogy használják a bennük megtestesülő vagyont: tudásukat, találékonyságukat és kitartásukat. Ez az önmagukba történő befektetés azután meghozta eredményt: a felemelkedéstől korábban elzárt tömegek elindultak felfelé a társadalmi lépcsőkön, az egyenlőtlenség pedig – a pesszimista várakozások ellenére – csökkenni kezdett.

Az egyenlőtlenség múlt századi alakulását - a korábbi folyamatosan emelkedő trendtől eltérő - U-alakú görbe írta le, amelyet Thomas Piketty kutatásai – lásd: „Tőke a 21. században” - tettek ismertté. A „Piketty-görbe” első felén - egészen az 1970-es évekig - a fejlett világban az egyenlőtlenségek jelentősen csökkentek. Ezt részben a világháborúk és a gazdasági válság „vagyon-romboló” hatása, döntő részben azonban a jövedelmekre és a vagyonokra kivetett progresszív adó váltotta ki. A gazdagoktól adók formájában elvont forrásokat azután, alapvetően az esélyek kiegyenlítését szolgáló befektetésekre - az oktatásra, az egészségügyre, a munkanélküli segélyre, és a szociális háló kiépítésére – fordították. És az eredmény nem is maradt el: a gazdasági növekedés felgyorsult, a termelékenység emelkedett és középosztály elindult a gyarapodás és a felemelkedés útján. Ám amilyen váratlanul maradt abba az egyenlőtlenség növekedése a század elején, épp olyan hirtelen fordult újra a kocka a 70-es évek végén.

A kiegyenlítődő esélyek kiélezték a társadalmi versenyt. Ez arra késztette a már „befutott” és pozícióikat féltő - járadék-vadász - gazdagokat, hogy fellépjenek az egyenlőség további terjedése ellen. A 1970-es évek közepétől, a termelékenység és az addig vele arányosan emelkedő a munkajövedelmek szétcsatolódtak: a termelékenység további növekedése ellenére a reáljövedelmek stagnálni kezdtek. A következmény: az egyenlőtlenség újból megnőtt. Az okok összetettek voltak: a középosztályon belül kezdett szétválni a magas képzettségű sikerkeresők, és az alkalmazkodást elutasító alacsony végzettségűek jövedelmi esélyei, a szakszervezetek fokozatosan visszaszorultak, és megfordult a politikai széljárás is. A társadalom kezdte „elhinni”: ha több marad a gazdagoknál, akkor ők azt hatékonyabban használják fel, mintha az állam osztaná szét. A gyorsabb növekedés pedig – érveltek a politikusok - végső soron szegények érdeke is. A vagyonokra és a jövedelmekre kirótt magas adókat az adócsökkentés váltotta fel.

Ám a Reagen és Thatcher nevével összekapcsolódó politikai váltás valóságos következménye a vagyoni és a jövedelmi különbségek újbóli növekedése lett. Ez a hatás szerte a fejlett világban – még a kivételnek gondolt skandinávoknál is – érvényesült, bár nem egyenlő mértékben. Ezt a változást mutatja az U-alakú Piketty-görbe a 70-es évektől kezdődő – újra emelkedő fele. A 21. századba átlépve azután a társadalmak rádöbbentek: visszaállt a 19. század végének állapota! Elkülönülve a 99 százaléktól, messze kiemelkedett a legfelső 1 százalék, és a társadalom alsó illetve felső jövedelmi osztályai közötti különbség elérte az 1900-as szintet. Ezt a szomorú képet az egész világra kivetítve a fejlődő országok helyzete pedig még kilátástalanabbnak tűnt, hiszen őket még a társadalmi és a gazdasági elmaradottság is sújtotta.

Az elefánt kontúrja

Az volt tehát az általános várakozás, hogy ezek a térségek még inkább elszakadnak, és az egyenlőtlenség a glóbuszon egyre növekszik. Ennek eredt nyomába Branko Milanovics, a Világbank kutatója. Vizsgálatainak végső eredményét egy különös - elefánt-görbének nevezett – ábrával foglalta össze. A kutató, a világ polgárait - a legszegényebbektől a leggazdagabbakig, növekvő jövedelmek szerint - elrendezve a globális jövedelmi egyenlőtlenség alakulásának legutóbbi évtizedbeli változásában ugyanis egy elefánt különös kontúrját vélte felfedezni.  

Az elefánt faránál, a legszegényebbek helyzete nem változott: amilyen rossz volt, olyan is maradt. Ám az egyre magasabb jövedelmű szegények helyzete jelentősen javult. Ezt jelezte az elefánt hátsó felének felemelkedése, majd magas háta. Ide tartozik a világgazdaságba bekapcsolódó Kína és India, Ázsia és Dél-Amerika, és Afrika több milliárdnyi munkavállalója. Ők egyértelműen nyertesei lettek a jövedelmek globális újraelosztási és kiegyenlítődési folyamatának. Ugyanakkor eljutva az elefánt fejéhez, a föld leggazdagabb harmadához – a fejlett világ korábban nyertes középosztályának tagjaihoz - zuhanásszerű csökkenés következett be! Ebből a csoportból csak a legfelső 1 százalék került ki nyertesen: ezt illusztrálja az elefánt ormányának felfelé kunkorodó vége. Vagyis, a korábbi nyertesek - a fejlett világ középosztálya - a 20. század végétől kezdődő globális jövedelmi átrendeződés veszteseivé váltak. Ugyanakkor a legfelső 10 százalék megtartotta, a legfelső 1 százalék még javítani is tudta pozícióját.

Az egyenlőtlenség ilyen ellenmondásos alakulása – növekedése a társadalmakon belül és csökkenése globálisan - kihívás elé állítja az emberiséget. A növekvő különbség táptalaja a populizmusnak, amelyet nem befolyásolnak a tények, de hatékony „agymosásra” képes. A tudomány viszont, bár képes megérteni a lezajló összetett folyamatokat, nehezen „hatol be” a tömegek tudatába. A valóság megértésében segítséget jelenthet egy világhírű kutató most - magyarul is – megjelent könyve: A. B Atkinson. Egyenlőtlenség: mit tehetünk ellene? (Kossuth Kiadó, 2017). A mű széles tudományos alapra támaszkodva foglalja össze a szükséges teendőket. Alapvető állítása: ha nem avatkozunk be – ha nem csapoljuk meg országokon belül és globálisan is a növekvő vagyonokat, a magas jövedelmeket, és a gazdag örökösöket – akkor az egyenlőtlenség tovább fog növekedni. Ám a szerző szerint az egyenlőtlenséget nem morális szemszögből kell elsősorban megítélni. A legfelső 1 százalék óriási vagyonát saját kivételezett – járadék-vadász - helyzetének a fenntartására használja, és egy fenntarthatatlan állapot felé kormányozza a világot.

Versenyre kényszerítve

A fenntarthatatlanság robbanásveszélyes helyzetet idéz elő az amúgy is válságokkal terhelt bolygónkon. A nagy egyenlőtlenség visszafogja a gazdasági növekedést, ami akadályozza a leszakadók felzárkózását. Hiába ígérik – mint Trump -, az adócsökkentés nem élénkíteti a gazdaságot és nem gyorsítja a növekedést. Ugyanakkor a társadalmi mobilitás éppen a Piketty görbe fordítottja szerint alakult: magas volt a 20. század középső harmadában, amikor csökkent az egyenlőtlenség, de lecsökkent a 21. század felé közeledve, amikor az egyenlőtlenség újra nőni kezdett. Ha tehát nem történik jelentős újraelosztás az adókon keresztül, az társadalmi robbanáshoz vezet. Ám a 20. század azt igazolta: a Robin Hood terápia - „vedd el a gazdagoktól és add a szegényeknek” – nem megfelelő gyógymód. Hosszú távon nem hatékony a gazdagoktól elvont forrásokat a szegények „megvásárlására” fordítani, azaz a vagyonok „megcsapolásából” befolyó pénzeket a fogyasztás kiegyenlítésére – pl. nyugdíj-növelésre, rezsi-csökkentésre, áfa-csökkentésre – felhasználni. Inkább - mint a múlt század középső harmadában – az esélyek kiegyenlítésére és a társadalmi mobilitás elősegítésére, az oktatásba, az egészségügybe, a tudományba, és az újrakezdésbe célszerű befektetni.

Egy ilyen stratégia ismét utat nyitna – nemzeti és globális szinten is - a tehetségek előtt, egyben versenyre kényszerítené a már befutottakat. Milanovics „elefánt-görbéje” éppen azt üzeni: a több milliárd fejlődő országbeli munkavállaló bár küszködik, de élet-esélyei javulnak, mindeközben a fejlett világ középosztálya ennek az ellenkezőjével - életfeltételeinek folyamatos romlásával - szembesül. S ami még idegesítőbb: állandóan a háta mögött kénytelen érezni a globális versenyben felzárkózni igyekvők tömegének „lihegését”. Ez pedig újra felidézi az evangélium Máté-szindróma-szerű értelmezését. Az ugyanis sok területen szembeszökő, hogy ellensúlyozás és újraosztás nélkül a különbségek nőnek. Így, a Máté-szindróma, meghökkentő módon, még a tudományban is érvényre jut: „a babért többnyire a már befutottak aratják le”. De a legújabb kutatások is arra utalnak, hogy az egykor kialakult különbségek - a véletlenszerű kedvező és kedvezőtlen hatások ellenére - megmaradnak, sőt növekednek.

A 21. század két legfontosabb tapasztalata: elzárkózni a verseny elől, biztos kudarc, a kialakult vagyoni különbségek újraelosztással való csökkentésének ellenzése pedig robbanást idézhet elő. Ezért tekinthető az egyenlőtlenség növekedésére és a globális verseny élesedésére adandó válasz a fejlett világ - és Magyarország – legnagyobb kihívásának. Versenyre vagyunk kényszerítve, és versenytársaink zömmel olyanok, akik - hátuk mögött a múlt szegénységével - mindenre hajlandók a siker érdekében. Egykor mi is mindenre készek voltunk, és képesnek is gondoltuk magunkat a versenyben való helytállásra. Az elmúlt évtizedben azonban - a sorozatos kudarcok után - szembesülve a felzárkózás nehézségével, elegünk lett a versenyből. Ebben a lelkiállapotban újrakezdeni a legnehezebb. De mit tegyünk, ha ez elkerülhetetlen.

Kácsor Zsolt: Mazsola, az országmentő kutya

Publikálás dátuma
2018.01.20. 08:35
FOTÓ: SHUTTERSTOCK

Mióta közelebbről is megismertem Mazsolát, rájöttem, hogy Magyarországot csak a kutyák menthetik meg a totális széthullástól. Mazsola ugyanis egy kutya, azaz, mit is beszélek, ő nem csupán egy kutya, hanem közösségszervező szociális munkás, egy fáradhatatlan örömprogram-felelős: habár ez a csöpp állatka mindössze pár kiló, ő egymaga mázsás súlyokat vett le azoknak az embereknek a válláról, akikkel eddig szoros kapcsolatba került. Neki köszönhető, hogy élettel telt meg az az újbudai környék, ahol lakom. Szerencsére egy házban lakunk, ő a gazdijával a földszinten, én meg magammal az első emeleten, nem élünk tehát egy háztartásban, de amikor hazaérek, Mazsola örömében mindig vakkant egyet – jelzi, hogy otthon van, és örül neki, hogy én is épségben hazaértem.

A gazdijától tudom, hogy miután összekerültek, Mazsola lett a személyi edzője, mert a kutyussal naponta négyszer harminc percet kell sétálni. Hajnalban van az első séta, és estefelé az utolsó. szóval a gazdi most már tudja, amit korábban nem: hogy a XI. kerületben a napfelkelte és a naplemente milyen szép.

Amikor Mazsola és gazdija először feltűntek a házunkhoz közeli ligetben, a park üres volt és elhagyatott. Mazsola körbe-körbe rohangált, ránevetett emberre, állatra, fűre, bogárra, Napra és Holdra, mire lassan fölébredt, megélénkült, és ismerkedni kezdett egymással az emberi szomszédság. Aztán megjelent a kis parkban a második kutyás. Utána a harmadik. A negyedik. Eltelt egy év, és a kutyák miatt alkalmanként összeverődött társaság egyszerre csak azt vette észre, hogy nagy csapatban együtt grilleznek, bográcsoznak, szülinapoznak, sőt vidéki túrákat tesznek. A társaság egyik tagja raklapokból ülőgarnitúrát ácsolt a parkba, azóta ott zajlik a közösségi élet. Akinek nem volt kutyája, sóváran nézte a csapatot, aztán a nem-kutyások rájöttek a megoldásra: a hónuk alá csaptak egy plüsskutyát, és immár gazdiként jelentkeztek be a társaságba.

Imádom én is Mazsolát.

Most már ismerem a szokásait, tudom, hogy gond nélkül megvan a lakásban egyedül, nem hullatja a szőrét, és nem ugrik föl sáros lábbal az ágyra, azaz magaviseletből sokkal jobb, mint némely ember. Továbbá a házi kosztot jobban szereti, mint a kutyatápot, szóval azt eszi, amit a gazdija. Imádja az embereket, mert hiszen szerintem ő is embernek hiszi magát. Imádja továbbá az állatokat, a macskákat is beleértve. A szomszédban van egy Nyuszi nevű cica, akivel jó haverok, de csak a kerítésnél szoktak barátkozni, mert a cica okos: tudja, hogy ha a kerítésen kívül marad, akkor Mazsola nem ugrál rá, viszont remekül tudják egymást szagolgatni.

A múltkor arra gondoltam, hogy de jó lenne ennek a Mazsolának megadni a szavazati jogot. Biztos vagyok benne, hogy nem lenne semmi baj a politikai szimatával. Együtt járnánk választási nagygyűlésekre, ahol Mazsola beleszagolna a levegőbe, és azonnal megállapítaná, hogy érdemes-e maradni. Megszagolgatná egy-egy pártelnök nadrágját, majd a mindentudó szemével rám kacsintana, hogy jelezze: barátom, húzzunk innen messzire, ez az ember nem jó ember. Azt hiszem, megbíznék az ítéletében. Leiskolázná az összes közvélemény-kutatót.

Néhány száz ilyen kutya meg tudná menteni az egész országot, csak hallgatni kellene arra, amit mondanak. Nem bonyolult a nyelvük. Van ebben az országban sok ezernyi háztartás, ahol helyénvaló volna egy ilyen táblácskát kiszögezni az ajtóra: vigyázz, harapós ember!

Mert amikor Mazsola mélybarna szemébe nézek, azt szoktam kiolvasni belőle: hahó, barátom, ha már olyan szerencsés vagy, hogy embernek születtél, hát ne harapj. Ennyi lenne, amit a kutyusok tőlünk elvárnak: emberek, nem vagytok állatok, hát ne harapjatok. Nem kell ennél tömörebb választási üzenet.

Szavazati jogot a kutyáknak, ez az utolsó lehetőség ennek az elvadult országnak a humanizálására. És ha lenne egy kutyás kormányunk, amelyik nem harap, akkor elkezdhetnénk végre az országépítést: fölébrednénk, megélénkülnénk, és ismerkedni kezdenénk az európai szomszédsággal. Aztán eltelne egy év, két év, három év, és a kutyák miatt összeverődött kormány egyszerre csak azt venné észre, hogy a ciklus végén nagy csapatban együtt grillezik, bográcsozik és szülinapozik – velünk. Mármint a szavazókkal. Tudom, álom ez, de hát van alapja. Ez a pár kilós kis Mazsola is összehozta a XI. kerület egy részét, pedig ő nem olvas újságot, nem ír cikkeket, nem beszél a tévében, hanem csak boldogan szaladgál, és igyekszik illedelmesen, jól nevelten, kulturáltan viselkedni, ahogy azt más illedelmes, jól nevelt, kulturált állatoktól látta.

Én magam sem várnék többet Magyarország miniszterelnökétől: Orbán Viktor, te ember vagy, hát ne harapj. Nem vagy te egy félrenevelt harci kutya, hogy vicsorogj, acsarkodj, ugass és harapj. Próbáld fegyelmezni magad, Viktor. Viselkedj illedelmesen, jól nevelten, kulturáltan. Különben eléd vetődik egy kis Mazsola, örömében megszaglássza a bokádat, de aztán nagy röhögve lepisil.

Szerző
Témák
kutya Mazsola

Bársony Éva: Érzékenyítő fesztivál

Publikálás dátuma
2018.01.20. 08:30
SÓS ÁGNES FORGATÁSON - Szerelempatak című filmje önmagában sok hívet szerzett a dokumentum műfajnak

Több ezer film közül válogatták ki azt a 44-et, amelyet a 4. Budapest International Documentary Festival (BIDF) versenyprogramja kínál január 23. és 28. között. A Cinema City Aréna négy termében zajló nemzetközi dokumentumfilm mustra magánkezdeményezésből nőtte ki magát a főváros komoly kulturális rendezvényévé. Sós Ágnes rendező, akinek a Szerelempatak című filmje önmagában is sok hívet szerzett a műfajnak, a fesztivál alapító-igazgatójaként évről-évre a dokumentumfilm rendkívüli értékeit népszerűsíti a rendezvényen.

Milyen kivételes kulturális-művészeti események várják idén a közönséget, erről beszélgetünk Sós Ágnessel. Már az óriási nyereség, hogy egy sor nagy hírű film lesz látható, amelyeket nálunk sehol másutt nem lehet megnézni, ami szomorú magyar sajátosság, hiszen a dokumentumfilm legjobbjai a valóságot mélységében mutatják meg a művészet erejével. Budapestre érkezik több Oscar-jelölt, Európa-díjas, Sundance Nagydíjas mű is a világfesztiválok favoritjai társaságában. Minden filmet elkísér az alkotója, a vetítéseket közönségtalálkozó és beszélgetés követi. „Így lesz eleven egy fesztivál, feledhetetlen élmény minden film.”

A 44 filmről 25 tagú nemzetközi zsűri dönt, tagjai között rendezők, fesztiváligazgatók, producerek. A mostani fesztivál nagy dobása, hogy a zsűrinek tagja lesz André Singer, világhírű angol filmes, aki 15 műben volt Werner Herzog munkatársa, és producerként segítette az évtized leghíresebb (Oscarra is jelölt) dokufilmjét, a Josh Oppenheimer rendezte Az ölés aktusát. Utóbbi felkavarta az egész világot, most végre levetítik nálunk is. Singer vállalta, hogy mesterkurzust is tart. Ez önmagában óriási elismerése a fiatal fesztiválnak, a BIDF első mesterkurzusaként a jövőre nézve megadja az alaphangot.

A filmélmények elmélyítésére különböző programokat kínál a fesztivál. Az egyik legizgalmasabb az Open Society Foundation pályázatának köszönheti megvalósulását. Öt napon át naponta új témát és új beszélgetést kínál a programsorozat, egy-egy versenyfilmhez kapcsolódóan vet fel ma különösen forró társadalmi és személyes problémákat olyan tekintélyes és közkedvelt szakértők részvételével, mint például Vekerdy Tamás pszichológus és közíró, vagy Bálint András színművész, volt színigazgató. A modern oktatás napján például Az emberarcú iskola című, ír-spanyol produkció a kiindulás. Ilyen beszélgetős vetítést tartanak a menekültek, a másság, a gyermekek valamint a demokrácia és szabadság napja elnevezéssel is.

Aki egyszer beül a vetítőbe a dokumentumfilmekre, az Sós Ágnes meggyőződése szerint nem szabadul a történetmesélős, nagy alkotói beleélést sugárzó filmek varázsától. „Nagy élmény, hogy az éveken át figyelt valóságot látod, a mélyére tekintesz, emberi sorsok nyílnak meg előtted, s igazi drámák szemtanúja vagy. Nem te jársz ott, mondjuk az Izraelbe menekült, brékelő orosz fiúk sarkában (Babiloni álmodozók), de a rendező éveken át ott van. És megörökíti a küzdelem stációit, amivel ezek a srácok a perifériáról a brék Európa bajnokaivá emelkednek.” (Hab a tortán: a három Európa-bajnok bréktáncos el is kíséri filmjét Budapestre.)

A „sorskövető” dokumentarista módszer legjobbjai között látható a három kínai kisgyerek sorsa (A Napra várva), akikkel akkor találkozunk, mikor apjukat látogatják a börtönben, s még nem tudják, kivégzik-e őt másnap, vagy sem. Ugyancsak a mélyre merüléstől meghökkentő a finn kamaszlányok játéka (Hobbilovasok forradalma), akik seprűnyélre papírmasé lófejet erősítenek, és amikor épp gúnyosan elhúznánk a szánkat az idétlenségükön, kezd felsejleni, milyen drámák és tapasztalások lapulnak meg titokban viselkedésük mögött. A kamera intenzív jelenléte emeli művészi tetté a négy mexikói prostituált (Vágyak tere, Sundance Nagydíj) estéit és történeteit Mexikóváros utcáin, életük sötét bugyraiban.

Az idei mustra az érzékenyítés fesztiváljának mondható, csupa olyan film, amely a tolerancia, az együttérzés reakcióit emeli közösségi élménnyé. Okos gesztus, hogy a szervezők kiküldték a gimnáziumokba a fesztivál programját, s van olyan (alternatív) gimnázium, ahonnan egy adott napon az összes évfolyam ott lesz a vetítésen. Sós Ágnes azt mondja, a középiskolás nézőik mindig nagy empátiát mutattak a filmekben felmutatott sorsok iránt: „Aki ilyen dokumentumfilmeket néz, nem egykönnyen dől be az óriásplakátok manipulációjának, az uszításnak, a hazugságoknak. Ezek a filmek segítenek belelátni a valóságba, és kivédeni az átveréseket.” A versenydarabok több mint negyede gyerekekről, kamaszokról, fiatalokról szól, olykor egészen szélsőséges helyzetben. A Radió Kobani egy 20 éves kurd rádiós lány munkáját követi, miközben ölik a barátait és rommá lőnek körülötte mindent. A Tomboló Irán technó-zenészekről szól, akiket hazájukban üldöznek, s mikor azt hiszik, kiszabadultak, a szabad Nyugatról rövid úton kizsuppolják őket. Az Oscar-jelölt Hazám, Watani egy szíriai család drámáját mutatja be: miután az ISIS ellen harcoló apát foglyul ejtik, az anya a gyerekeivel menekülni kényszerül. A Sötét oldal iráni fiatalkorú lányok börtönében dokumentálja a napokat és kapja el az egymás iránti szolidaritás és segítés pillanatait. Az Európa-díjas lengyel film, az Én vérem egy retardált kamasz és a róla gondoskodó nővére köznapi drámája családjuk egyesítéséért, s egyben a szeretet himnusza.

Több magyar mű is versenyez, köztük A monostor gyermekei című, amelynek érdekessége, hogy ez az első magyar-bhutáni koprodukció. Zurbó Dorottya alkotótársával, Arun Bhattaraival egy Himalája lábánál fekvő apró falucskában a buddhista apa és a hagyományok iránt már közömbös gyerekei közötti feszültségről forgatott filmet. Dobray György Próbajátékában egy roma család egyetlen kitörési lehetőségről álmodozik: ha kiskamasz fiuk kijut Hollandiába, focista karrierje kihúzná őket a nyomorból. Ugyancsak a kitörés egyetlen lehetősége hajtja Bartha Máté Bajnok című filmjének roma kislány hősét, aki egy nagy bokszgálára készül, hogy az álmát valóra váltsa.

És egy szenzációs meglepetés: a szervezők rávették Gazdag Gyulát, ugorjon át kaliforniai egyeteméről (UCLA), ahol filmeseket tanít, s vegye át az idén neki ítélt Életműdíjat. A magyar dokumentumfilm nagymestere így személyes jelenlétével teszi egyedülállóvá az idei dokufesztivált.

Szerző