Előfizetés

Ne féljetek

Már megszokhattuk, hogy az állami iskolafenntartó által irányított iskolák tanárait, igazgatóit hiába keressük, nem nyilatkozhatnak, csakis a Klik engedélyével. Erre aztán ritkán kerül sor; gyorsabb, ha maga a Klik válaszol.

- Hívd már fel ennek vagy annak az intézménynek a vezetőjét – kérik tőlem olykor mégis –, kérdezd meg tőle, igazak-e a hírek.

Az intézményvezetőt? Hát te nem a NER-ben élsz, főnök? – gondolom magamban. Megy a levél a Kliknek, mire megnyugtató válasz érkezik: minden a legnagyobb rendben. A problémák, ha akadnak, csak átmenetiek. Rövidesen megoldódnak.

Az utasítást, miszerint maradjanak távol a sajtótól, most már a szakképző intézményekre és az egyetemekre is kiterjesztették. Tulajdonképpen nem is értem, miért csak most. Az egészségügyi és szociális intézményeknél is ugyanez a helyzet, már jó ideje.

Hallgassatok – üzeni a kormányzat. Azt ugyan nem határozhatjuk meg, mit gondoltok, de azt igen, hogy mit nyilatkoztok. A legjobb, ha semmit. Nem vagytok elég jártasak a diplomatikus mellébeszélésben. Azt bízzátok csak a nagyfiúkra.

Mert ha nem, annak következményei lesznek: fegyelmi eljárás, lefokozás, megszégyenítés, áthelyezés, kirúgás. Féljetek; féltsétek a karriereteket, egzisztenciátokat, családotokat, jövőtöket. Ha beszélni akartok, csak azt mondhatjátok, amit jóváhagyunk. Ellenkező esetben maradjatok csendben, és akkor nem lesz baj.

Persze, aki csendben van, azzal is bármit meg lehet tenni. Nem fog kritizálni, nem fog ellenkezni. Csendben tűr és nyel. De nem is kell több.

A félelem hatékony fegyelmezési és nevelési eszköz, mikor melyikre van szükség. Félni nem csak az uraitoktól lehet: féljetek a menekültektől, a civilektől, a hanyatló nyugattól. Féljetek egy nyolcvanhét éves öregembertől. De egy olyan kormányzás, amely hatalmát félelemre és gyűlöletre építi, csak addig maradhat erős, amíg a többség rá nem jön: a félelemkeltő hatalom nem az erőt, hanem a gyengeséget testesíti meg. „Mert nem félelemnek szellemét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét” (2Tim 1,7).

Hosszú oldal - Megszokott rendszer

A formatervező mérnökök sohasem betegek. Ez biztos. Különben el kellene menniük orvoshoz, leülniük a maguk tervezte fémpadokra, és akkor éreznék, hogy mire az ember kivárja a sorát, a meglévő panaszai mellé kap egy grátisz vesemedence-gyulladást. Próbálok féloldalasan ülni, hogy lehetőleg akkor már csak az egyik vesém gyulladjon be, miközben várom a soromat a háziorvosi rendelő előtt. Sokan vagyunk, köhécselünk, szorongatjuk papír zsebkendőinket, szédelgünk a láztól – és hülye pózokban kuporgunk a soha át nem melegedő fémpadokon.

Az ember, persze, sohasem tudhatja, mikor érdemes jönni. Ha túl korán érkezik, és nincs tömeg, akkor ücsöröghet feleslegesen a rendelési idő előtt. Ha pontban négykor ér ide, és sok a beteg, órákra itt ragad. Most a tízes sorszám jutott nekem, az akkor is legalább másfél óra várakozás, ha egy betegre mindössze tíz percet szentel az orvos. A sorszámhúzós rendszer meglepően flottul működik: ha újonc érkezik, a régóta ide járók felhívják a figyelmet a tartóban sorakozó számokra. Aki csak receptért jött, az asszisztens segítségével intézi az ügyét, nem tartja fel a sort. Csak néha akad egy-egy tolakodó alak. Legutóbb egy nő kiabálni kezdett, amikor figyelmeztettem a sorszámhúzásra: ő csak egyvalamit akar kérni a doktornőtől, öt perc, nem képzelem, hogy kivárja, amíg mi mind végzünk. A rendelőbe minden szó behallatszik. Az asszisztens kitárta az ajtót, a kiabáló nő hevesen gesztikulálva előadta, hogy ő csak a doktornőhöz jött – mire az kiszólt a rendelőből, hogy nyugodjon meg, a többiek se mozijegyre várnak. Ha a váróteremből indulok ki, a világ egész normális helynek tűnik. Csak hát a padok.

Csörög egy telefon. A szemközt ülő nőé, a rövid beszélgetésből egyértelművé válik, hogy el kell mennie. A doboznál megtorpan. Mi legyen a számával? A rendelést nem lehet ilyen piszlicsáré dolgokkal megzavarni, visszarakni meg nem akarja: már a tizenötösnél járunk. Hangosan megkérdezi hát, kinél van a nyolcas – mert övé a hetes, és átadná neki. A nyolcas elveszi a laminált kártyát, és felmutatja a nyolcast. A kilences kicsit lassabban kapcsol, de végül ő is cserél. Épp felállnék, hogy átvegyem a kilencest, mire odalép egy nő, és határozott mozdulattal kikapja a kezéből a kártyát.

Zavarba jövök. Mindig zavarba jövök, ha számokról van szó, de az most még nekem is egyértelmű: én vagyok a tízes, nekem járna a kilences. Elindulok a tett helyszínére. A pofátlan nő a sorszámtartó dobozba rakja addigi kártyáját: a tizennégyest. Aztán, mintha mi sem történt volna, visszaül a helyére.

Mindenki döbbenten bámul. Hogy mi itt matekozunk, vigyázunk a rendszerre, és erre jön valaki, aki a képünkbe röhög. Állok szemben a nővel, ő a telefonját nyomkodja. Én vagyok a tízes, mondom, s meglóbálom előtte a kártyámat, ám ő tovább tapogatja a képernyőt. Mindannyian láttuk, mi történt. Senki nem szól semmit. Beteg vagyok, nincs erőm egyedül szabadságharcot vívni. Visszaülök a jéghideg padra, és azon gondolkodom, kit utálok jobban: a csalókat vagy a formatervező mérnököket.

Antibojkott

Ezzel a két mondattal zárta szombaton megjelent jegyzetét a Népszavában Hargitai Miklós, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke: „Ma viszont….szavazna bárki akármelyik ellenzéki pártra annak alapján, amit az új állampárt médiájából megtud róla? A kérdés – az összes ellenzéki párthoz – innentől csak az lehet: érdemes a részvétellel legitimálni egy tudottan nem szabad, előre elcsalt választást, vagy pedig racionálisabb választás a távolmaradás, azaz a bojkott?”

Lelkes olvasójaként nem állom meg, hogy írásához ne fűzzek megjegyzéseket.

Munkámból eredően kötelező szemléznem a kormányzati sajtót, és biztosan mondom, hogy az onnan megismert híranyag-áradat befolyásolni fogja áprilisi döntésemet. Hogy milyen irányba, az az én titkom. Természetesen nem állítom, hogy kizárólag „az állampárt médiájától” megokosodva adom majd le a szavazatomat, csak annyit rögzítek, hogy a tisztánlátás és a jobb eligazodás érdekében nem felesleges néha lapozgatni/nézni a hatalomhoz közeli hírfelületeket.

Januárban már nem időszerű hezitálni a választási bojkott vagy a részvétel lehetőségén. A választásoktól való elzárkózás szándékát/tényét az ellenzékieknek kb. egy évvel ezelőtt kellett volna meghirdetni (ha egyáltalán volt ilyen irányú komoly szándék), bivalyerős politikai kampánnyal megtámogatva.

Kérdéseim. Hivatalos formában jelezték-e ellenzéki pártjaink a hazai és nemzetközi emberjogi szervezeteknek, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek, az EU-s fórumoknak (Parlament, Bizottság, Tanács), hogy 2018-ban választási bojkottra készülnek? Kérték a véleményüket, segítségüket? Szerveztek-e a bojkott-hangulat erősítését szolgáló gyűléseket, tüntetéseket? A parlamenti ellenzék kivonult a törvényhozás épületéből?

Nem. Sőt még napjainkban is módosító indítványok benyújtásával fedik sokéves pótcselekvésüket. A bojkott olyan, mint a sztrájk: veszélyes fegyver. Használata szakértelmet, hitelességet, hosszú előkészítést és fegyelmezett munkát igényel. Jól működő kommunikációs infrastruktúra hiányában pedig biztos a kudarc.

Pillanatnyilag az ellenzéki pártok szegények, mint a templom egere (erről az ÁSZ is gondoskodik). Egy hatékony politikai embargóhoz sok-sok pénz kell. Mutasson nekem valaki ma egy ellenzéki tömörülést, amely kifosztott helyzetében százmilliókat esetleg milliárdokat képes fordítani egy ütős kampányra! Milyen értékelhető eredménnyel végződhet egy politikai bojkott anyagi háttér és kemény sajtóhadjárat nélkül? Semmilyennel.

Ne feledkezzünk meg a társadalmi támogatottság fontosságáról, milliók együttérző-lelkesítő szimpátiájáról. Van ilyen? A bojkotthoz erő és elszántság is kell, de a magyar ellenzék mindkettőnek híján van. Intenzív kampány és pénz nélkül legfeljebb azt érhetik el a kezdeményezők, hogy a választási részvétel a várható 60 százalék körüli érték helyett kb. 40-45 százalék lesz. A győzteseket ez nem fogja zavarni, a vesztesek (és a távolmaradók) pedig nyalogathatják a sebeiket. Európát – tágabb értelemben vett hazánkat – ez nem fogja érdekelni, hiszen a tavaszi német kormányalakítás sikere/sikertelensége és a közeli olasz parlamenti választás kimenetele sokkal fontosabb kontinensünk jövője szempontjából, mint a stílustalan magyar választási vircsaft.

És ne feledkezzünk meg a legfontosabbról. Az eredményes bojkott alapfeltétele, hogy valamennyi „láthatatlan” és statisztikailag mérhető ellenzéki párt sziklaszilárdan összezárjon. Vajon alkalmasak-e arra, hogy a bojkott-hangulatot a választás napjának 24. órájáig fenntartsák? Szerintem nem. A magyar ellenzéki tömörülések nem képesek „politikai vérszerződés” megkötésére, de ha megkötnék is az idevonatkozó paktumot, nem tudnák, vagy nem akarnák azt betartani, betartatni. Mindenki látja, hogy – kompromisszum és együttműködés helyett - számos választási körzetben már a jelöltállítás jogáért is ölre mennek. Nem hiszem, hogy 2018 tavaszának Magyarországán tíz-tizenkét ellenzéki tömörülés oly’ mértékben összetartson, hogy közös felhívásukra az érdek- és értékkörükbe tartozó választók milliói távol maradjanak a szavazó helyiségektől.

Tudom, hogy a pálya lejt, a szabályok kizárólag az egyik fél számára kedvezőek, és lehet, hogy a játékvezető is részrehajló. Mégis azt javaslom honfitársaimnak, hogy 2018. április 8. napján – a józan észt nem otthon felejtve - menjenek el választani. A meccset mindenképpen megrendezik, és azt csak a pályán lehet megnyerni. A nagyközönség támogatásával.