Előfizetés

Antibojkott

Ezzel a két mondattal zárta szombaton megjelent jegyzetét a Népszavában Hargitai Miklós, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke: „Ma viszont….szavazna bárki akármelyik ellenzéki pártra annak alapján, amit az új állampárt médiájából megtud róla? A kérdés – az összes ellenzéki párthoz – innentől csak az lehet: érdemes a részvétellel legitimálni egy tudottan nem szabad, előre elcsalt választást, vagy pedig racionálisabb választás a távolmaradás, azaz a bojkott?”

Lelkes olvasójaként nem állom meg, hogy írásához ne fűzzek megjegyzéseket.

Munkámból eredően kötelező szemléznem a kormányzati sajtót, és biztosan mondom, hogy az onnan megismert híranyag-áradat befolyásolni fogja áprilisi döntésemet. Hogy milyen irányba, az az én titkom. Természetesen nem állítom, hogy kizárólag „az állampárt médiájától” megokosodva adom majd le a szavazatomat, csak annyit rögzítek, hogy a tisztánlátás és a jobb eligazodás érdekében nem felesleges néha lapozgatni/nézni a hatalomhoz közeli hírfelületeket.

Januárban már nem időszerű hezitálni a választási bojkott vagy a részvétel lehetőségén. A választásoktól való elzárkózás szándékát/tényét az ellenzékieknek kb. egy évvel ezelőtt kellett volna meghirdetni (ha egyáltalán volt ilyen irányú komoly szándék), bivalyerős politikai kampánnyal megtámogatva.

Kérdéseim. Hivatalos formában jelezték-e ellenzéki pártjaink a hazai és nemzetközi emberjogi szervezeteknek, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek, az EU-s fórumoknak (Parlament, Bizottság, Tanács), hogy 2018-ban választási bojkottra készülnek? Kérték a véleményüket, segítségüket? Szerveztek-e a bojkott-hangulat erősítését szolgáló gyűléseket, tüntetéseket? A parlamenti ellenzék kivonult a törvényhozás épületéből?

Nem. Sőt még napjainkban is módosító indítványok benyújtásával fedik sokéves pótcselekvésüket. A bojkott olyan, mint a sztrájk: veszélyes fegyver. Használata szakértelmet, hitelességet, hosszú előkészítést és fegyelmezett munkát igényel. Jól működő kommunikációs infrastruktúra hiányában pedig biztos a kudarc.

Pillanatnyilag az ellenzéki pártok szegények, mint a templom egere (erről az ÁSZ is gondoskodik). Egy hatékony politikai embargóhoz sok-sok pénz kell. Mutasson nekem valaki ma egy ellenzéki tömörülést, amely kifosztott helyzetében százmilliókat esetleg milliárdokat képes fordítani egy ütős kampányra! Milyen értékelhető eredménnyel végződhet egy politikai bojkott anyagi háttér és kemény sajtóhadjárat nélkül? Semmilyennel.

Ne feledkezzünk meg a társadalmi támogatottság fontosságáról, milliók együttérző-lelkesítő szimpátiájáról. Van ilyen? A bojkotthoz erő és elszántság is kell, de a magyar ellenzék mindkettőnek híján van. Intenzív kampány és pénz nélkül legfeljebb azt érhetik el a kezdeményezők, hogy a választási részvétel a várható 60 százalék körüli érték helyett kb. 40-45 százalék lesz. A győzteseket ez nem fogja zavarni, a vesztesek (és a távolmaradók) pedig nyalogathatják a sebeiket. Európát – tágabb értelemben vett hazánkat – ez nem fogja érdekelni, hiszen a tavaszi német kormányalakítás sikere/sikertelensége és a közeli olasz parlamenti választás kimenetele sokkal fontosabb kontinensünk jövője szempontjából, mint a stílustalan magyar választási vircsaft.

És ne feledkezzünk meg a legfontosabbról. Az eredményes bojkott alapfeltétele, hogy valamennyi „láthatatlan” és statisztikailag mérhető ellenzéki párt sziklaszilárdan összezárjon. Vajon alkalmasak-e arra, hogy a bojkott-hangulatot a választás napjának 24. órájáig fenntartsák? Szerintem nem. A magyar ellenzéki tömörülések nem képesek „politikai vérszerződés” megkötésére, de ha megkötnék is az idevonatkozó paktumot, nem tudnák, vagy nem akarnák azt betartani, betartatni. Mindenki látja, hogy – kompromisszum és együttműködés helyett - számos választási körzetben már a jelöltállítás jogáért is ölre mennek. Nem hiszem, hogy 2018 tavaszának Magyarországán tíz-tizenkét ellenzéki tömörülés oly’ mértékben összetartson, hogy közös felhívásukra az érdek- és értékkörükbe tartozó választók milliói távol maradjanak a szavazó helyiségektől.

Tudom, hogy a pálya lejt, a szabályok kizárólag az egyik fél számára kedvezőek, és lehet, hogy a játékvezető is részrehajló. Mégis azt javaslom honfitársaimnak, hogy 2018. április 8. napján – a józan észt nem otthon felejtve - menjenek el választani. A meccset mindenképpen megrendezik, és azt csak a pályán lehet megnyerni. A nagyközönség támogatásával.

A bojkott a megoldás

Igaza lenne Botka Lászlónak? Az ellenzéki pártvezetők kormányváltás helyett tényleg csupán frakciót akarnak egy Fidesz által dominált törvényhozásban?

Jelenleg hajlamos vagyok hitelt adni a volt szocialista miniszterelnök-jelölt teóriájának. Tudniillik Hargitai Miklóssal összhangban magam is úgy vélem, hogy az érintett pártvezetőknek a kormánypártok esélytorzító manővereire az átlátszó színjátékban való részvétel helyett egyetlen adekvát válaszuk lehet: haladéktalanul meg kellene hirdetniük a választások bojkottját, ily módon harcolva ki az egyenlő feltételekkel való indulást a voksoláson.

A magyar kormányfő alighanem maga is érezte, hogy az Állami Számvevőszéknek az ellenzéki pártokra történő rászabadításával túllőtt a célon; ezért adott haladékot az ellenőrző szervezet az ominózus formációknak a rájuk kiszabott, horribilis összegű büntetések befizetésére. A lehengerlő kormánypárti médiafölény következtében az Orbán-kabinet távozásáról, illetve maradásáról döntő tavaszi voksoláson az ellenzék esélyei azonban továbbra sem túl vastagok, indokolt lenne tehát a bojkott eszközével élnie.

Tudniillik Orbán Viktor rémálma, hogy egy illegitim végrehajtó hatalom fejévé válik. Bár a miniszterelnök a Fidesz első kormányzati ciklusa idején arra az elhíresült mondásra ragadtatta magát, miszerint a Tisztelt Ház ellenzék nélkül is működik, Orbánnak önnön legitimációja, illetve hitelképessége érdekében szüksége van a parlamenti patkóban helyet foglaló, közjogi eszközökkel persze impotenssé tett ellenzéki formációkra.

Az európai értékközösség formákra oly érzékeny képviselői mindaddig tehetetlenek a rezsimmel szemben, míg a nálunk megvalósuló „centrális erőtér” megálmodói látszólag demokratikus keretek között folytatják destruktív tevékenységüket, s ez által mintegy a népakaratra hivatkozhatnak. Az alkotmányozó többség határán egyensúlyozó kormánypártok korifeusai ezért tűrik meg kvázi díszletként az ellenzéket a budapesti törvényhozásban, arra azért gondosan ügyelve, hogy az őket kritizálók még az ülések obstruálásának eszközével se élhessenek tiltakozásuk kifejezéseként.

Egészen más lenne a helyzet a választások bojkottja esetén. A „brüsszeli héják”, akik a jogállamiság érvényesüléséhez kötnék az uniós támogatások folyósítását, jogalapot nyernének a keleti kényurak kivételével feltehetőleg majd senki által el nem ismert, ellenzék által formálisan sem korlátozott újabb Orbán-kabinet kivéreztetésére. Orbán Viktor tisztában van ennek a veszélynek a nagyságával, sajnos joggal bazírozhat azonban az önnön egzisztenciájukat féltő ellenzéki pártvezetők részvételére saját tekintélyelvű rendszerének működtetésében. A miniszterelnök másik elhíresült szentenciája szerint a konszolidáció a gyengeség szinonimája. Leendő kormánya legitimációjának, illetve önnön politikai túlélésének érdekében mégis rá fog kényszerülni eleddig határtalan voluntarizmusának revíziójára, ha az ellenzéki pártok erre a maguk eszközeivel rászorítják.

Nem csupa hülye

Egyszerű és tetszetős megoldás hülyének nyilvánítani az összes ellenzéki politikust. Esetleg a Fidesz által megvásároltnak, aki direkt a választási vereségre játszik. Az előbbit a választók azon része gyakorolja rendszeresen, amelyiket dühítenek a felmérési eredmények. Kormányváltást szeretnének, de ennek egyelőre csekély az esélye, nem kis részben azért, mert a demokratikus oldal pártjai képtelenek a közös fellépésre. A második feltételezéssel ellenben éppen a demokratikus ellenzék pártjai élnek - minden olyan esetben, amikor potenciális partnerük valamiben ellentmond nekik. Például a DK-sok az alkudozás során makacskodó MSZP-sekről, vagy fordítva, netán a csepeli indulási lehetőség kapcsán Juhász Péter ismét csak a szocialistákról, megint mások az Együttről, az LMP-ről vagy a Momentumról. (Bocs, kétfarkúak, rólatok egy ideje nem hallunk, de csak várjátok ki a sorotokat!)

Mint oly sok egyszerűnek és tetszetősnek látszó megoldás, ez a kettő sem visz feltétlenül közelebb a célhoz, esetünkben az ellenzéki szétforgácsoltság valós okainak megértéséhez. Személyes tapasztalatok alapján, bár a politikusok (és persze elsőként ismerjük el, hogy az újságírók) között kétségkívül vannak, akik időnként gyengeelméjűeknek tűnnek, a többség feltétlenül értelmes, a saját helyzetét reálisan látó ember, aki képes a logikus következtetések levonására. Az is kizárható, hogy a Fidesz annyi ellenzékit tartana a fizetési listáján, amennyiről eddig már pletykálni hallottunk. Minden egyes ilyen eset a mindkét félre nézve kínos lebukás kockázatával jár, és bár a dolgot kizárni nem lehet, minél többször fordulna elő, annál kevésbé maradhatna titokban.

Valószínűbbnek tűnik, hogy a széthúzás - vagy a nehézkes összefogás - mögött objektív tényezők húzódnak meg. Még csak nem is csupán az egzisztenciális verseny, hiszen értelmes emberek könnyen beláthatják, hogy jobb egy csilivili óceánjárón fedélzetmesternek lenni, mint süllyedő sajkán rövid életű kapitánynak. Engedjük meg tehát, hogy az ellenzék ilyen-olyan pártjai között valóban lehetnek a szoros szövetséget nehezítő különbségek. Az egyik tizenharmadik havi nyugdíjat adna, a másik inkább a fiataloknak udvarol ingyenes egyetemmel, a harmadik a környezetvédelmet tartja a legfontosabbnak, a negyedik az egyéni szabadságjogokat. Van, aki szerint a mostani országlás újabb négy éve után már csak füstölgő romok maradnának a demokráciából, mások simán el tudják képzelni, hogy még négy évig ellenzékben építkezzenek, és aztán győzzék le a mind nehézkesebben mozgó Orbán Viktort.

Botka Lászlónak a Gyurcsány Ferenccel kötendő szövetséggel kapcsolatos csatáira visszautalva: a vidéki MSZP-sektől azt hallani, hogy a volt kormányfő teher, a budapestiek többségétől azt, hogy pártja nélkül szinte lehetetlen egyéni mandátumokat szerezni. A kettő egyszerre is lehet igaz, és nagyon nehéz pontosan belőni, minek mi a következménye. Ami azonban biztos: az ellenzéki pártok híveinek elsősorban reális reményre lenne szükségük, különben esetleg el se mennek szavazni. Ezt a hülye is tudja.