Etető - Sebes György: Különleges esetek - tabuk nélkül

Publikálás dátuma
2017.12.09. 08:20
RADNAI PÉTER - Néha visszatérhet a valódi szakmájához és riportokat is készíthet

Az ember, aki találkozott - és beszélgetett - Leninnel. Persze nem az igazival, ahhoz túl fiatal, de a Magyar Televízió moszkvai tudósítójaként bemutatta az orosz fővárosban található egyik hasonmást (akkoriban Leninekből is túltermelés volt). A mozi olyan sikeres lett, hogy még Amerikában is feltűnt. Meg is kapta érte 1995-ben a CNN International az „Év legjobb színes anyaga” (feature kategória) díját. Persze nem ez az egyetlen elismerés, amelyet Radnai Péter több mint húszéves újságírói pályáján magáénak mondhat.

Bár még viszonylag fiatal, karrierje töretlen. Tévésként kezdte, az akkor még egyeduralkodó MTV-nél. Egyetemistaként, majd diplomásként előbb a Híradónál, később a rövid életű Egyenlegnél járta ki a riporter-iskolát. Ez olyannyira sikerült, hogy - a csillagok kedvező állásának is köszönhetően - moszkvai tudósító lett. Hazatérve az akkoriban induló kereskedelmi tévékhez szerződött, dolgozott az RTL Klubnál és a TV2-nél, utóbbinál a sokat kritizált Big Brother és Nagy Ő producere is volt. Ezekre az évekre nem igazán büszke, de a Playboy magyar kiadásának főszerkesztőjeként eltöltött hat év is csak egy epizódot jelentett számára.

Aztán tanácsadó lett a Chello Central Europe-nál, majd rövid ideig a Ringier produkciós vezetője, amikor a társaság be akart lépni a televíziós műsorgyártás piacára. 2012 végétől pedig visszatért a Chellóhoz, amelynél produkciós igazgatóság létesült vezetésével. Ehhez a társasághoz tartozik - többek között - a Sport1 és a Sport2, valamint a Spektrum is. S bár azóta nem váltott munkahelyet, ma már az AMC Networks International kreatív igazgatója.

Ami azonban Radnai számára talán még fontosabb, néha visszatérhet eredeti szakmájához: riportokat készíthet, embereket kérdezhet érdekes témákról. Ő volt a műsorvezetője annak a hat stúdióbeszélgetésnek, amely a Spektrum TV nagyszabású vállalkozását, a Tabukról - tabuk nélkül című filmsorozat epizódjait követte. Radnai élt a lehetőséggel és valóban tanulságos, informatív, egyúttal pedig nagyon is nézhető műsorokat készített.

Pedig nem volt könnyű dolga, mert mind a hat - egyenként egyórás - film önmagáért beszélt. Feldolgozták a halál és a gyász témáját, az eltitkolt történeteket és bűnöket, aztán a különféle függőségeket, a társadalomban meglévő szexuális identitásokat, valamint vágyakat, végül foglalkoztak az atipikus családokkal, benne az örökbefogadás különböző aspektusaival. Valamennyi olyan probléma, amely nagyon is jelen van a mindennapokban, de alig beszélünk róla, s ezért kevéssé tudjuk a helyükön kezelni őket. Az alkotók - a rendező, Pálinkás Norbert és a producer, Mentes Endre mellett a többiek is megérdemelnék, hogy leírjuk a nevüket - profin és érzékenyen közelítettek a témákhoz. Sokat segítette őket ebben a narrátor, Thuróczy Szabolcs, aki ugyan remek színész, de ebben a szerepben egy percig sem színészkedett. Mindvégig a nézőt képviselte, hol eligazított, hol beszélgetett is az alanyokkal, de egy pillanatig sem feszengtünk közben, ami e témáknál igen nagy szó.

Az alkotók külön dicséretet érdemelnek, mert minden epizódhoz megtalálták az atipikus, ugyanakkor a néző számára érdekes figurákat. Sokukat bizonyára nem volt könnyű rávenni, hogy a nyilvánosság előtt beszéljenek például a bűnözésről, a kábítószerek élvezetéről, vagy éppen gyászukról, de erőfeszítéseiket siker koronázta. Semmit nem beszéltek túl, de minden érthető és nagyon emberi, szinte természetes volt, pedig többnyire épp azt mutatták be, ami nem mindennapos. Két bíráló megjegyzés - az összes erény mellett - mégis idekívánkozik. Az egyik, hogy pont a bűnözők és a függők esetében csak olyanokat láthattunk, akik már jó útra tértek, szakítottak múltjukkal. Ez persze nem meglepő, hiszen egy gyilkost, vagy kasszafúrót aligha kísérhettek volna el "munkába", de mégis kirívó volt. A másik gond, hogy a tabuk, amikről általában nem beszélünk, de ezúttal főszerepet kaptak, mégiscsak az élet különleges oldalához tartoznak. Néha ezért eszünkbe jutott, hogy ezek a kivételek és nyilván a hétköznapi emberek lehetnek többségben, bár problémáik bizonyára nekik is vannak.

Nos, ezeket a kivételes eseteket reagálták le Radnai Péter és vendégei minden epizód után. A műsorvezető azért érdemel elismerést, mert nem bonyolódott bele az extrém témákba. Elgondolkodtatott és eligazított, s általában azt kérdezte meg, ami egy-egy film után mindenkinek eszébe juthat. Nem akart többet, mint ami amúgy is illett a különleges témákhoz. Külön is meg kell említeni a gyászról szóló film utáni beszélgetést, amelynek résztvevője volt a nemrég elhunyt kitűnő fotós, Burger Barna özvegye. Már az is különleges, hogy Feszthammer Fanni vállalta a szereplést. Ráadásul Radnai maga is végigkísérte barátja betegségét, jól ismeri a családot. Ebből egy nagyon szép, néha megható, de semmiképpen nem kínos beszélgetés kerekedett, két szakember értő hozzászólásaival. Csak ezért az egyetlen félóráért érdemes végignézni a sorozatot, amely ritkaságnak számít napjaink tévés kínálatában.

Itt nem volt etetés. Bízzunk benne, hogy a Spektrum TV hasonló színvonalon folytatja.

Szerző

Bihari Tamás: Piros útlevél

Publikálás dátuma
2017.12.09. 08:15
A LENGYEL KÖLTŐ, MICKIEWICZ - Halála után hozta össze a magyarokat A SZERZŐ FELVÉTELE

Találkozunk a Mickiewicznél – vagyis a nagy lengyel költő szobránál, Krakkó főterén. Ez a mondat gyakran elhangzott a ’70-es években, amikor számunkra a nyári road movie a lengyelországi, csehszlovákiai, kelet-németországi kalandozásokat, autóstoppot jelentette. (Lám, a történelem kereke: a háromból ma már csak egy állam létezik, Lengyelország,). Nekünk a Mickiewicz volt a találkozási pont, ahol az ember összefuthatott ismerőssel, ismeretlennel egyaránt. Akár alkalmi útitársakat is lehetett verbuválni, vagy csatlakozni másokhoz. Gyakori volt akkoriban a magyar szó azon a fertályon.

Többféle lehetőség kínálkozott, hogyan is köthetett ki végül az ember menthetetlenül a Mickiewicznél. Én például viszonylag azonos szisztéma szerint vágtam neki az expedíciónak. A Mama tervezte és varrta khaki színű tengerészzsákba pakoltam a tucatnyi doboz füstszűrős Symphoniát, néhány - ki tudja, barackot valaha is látott - úgynevezett kecskeméti barackos üveg mellé. Ezek biztos valutának számítottak. Zsebbe a piros útlevél - érvényes a szocialista országokba -, az IBUSZ-nál pedig fillérekért lehetett zlotyit, 2 forint körül csehszlovák koronát és 4-ért NDK márkát váltani. Nyári munkával kerestem rá a pénzt; hol a kelenföldi lakótelepen működő tapétaboltban húztam le egy hónapot, ahol a szép főnökasszony látványa enyhített az egyhangúságon, hol a Fővárosi Moziüzemi Vállalat Dob utcai szervizközpontjában múlattam az időt. Ott nem volt köldöknézés. Moldovai figurákkal jártam a város mozijait - az a hónap megér egy külön történetet.

Feltankolva a papíralapú és az egyéb tárgyiasult valutákkal, először Prágába vonatoztam, ahol sosem hagytam ki az Óvárost és az Óvárosi téren a híres Orlojt, a középkori városháza nevezetes toronyóráját. Óránként szorgalmasan körbejár a 12 apostol, ami nem kis teljesítmény, ha ezt 500 éve csinálja. Majd a kötelező álmélkodás után, én, a későbbi Hrabal- és persze Menzel-rajongó úgy ültem be néhány sörre az U Zlatého Tygra-ba, az Aranytigrishez címzett kocsmába, hogy a szomszédos asztalnál talán egy zseniális cseh író ürítgette a korsókat.

Innen azután vagy elindultam egyenesen Krakkóba a Mickiewiczhez, hogy onnan néhány lengyel város érintésével menjek át az NDK-ba, vagy fordítva, előbb jött Drezda és Kelet-Berlin, és ezután futottam be a krakkói pályaudvarra.

A Mickiewicznél, a Ryneken álló emlékműnél mindig nagy élet folyt, szinte éjjel-nappal nyüzsgött a krakkói főtér. Benéztünk a Posztócsarnokba, ahol mindenféle szuvenírt, egészen értékes kézműves tárgyakat is lehetett kapni. Meghallgattuk a Mária-templomban óránként felharsanó, majd hirtelen félbeszakadó kürtszót. Ismertük a sztorit: a tatárok megtámadták Krakkót, de egy éber őr riadót fújt. Ám egy tatár nyílvessző eltalálta a torkán, de addigra riasztotta a helyieket, akik természetesen megvédték a várost. Megdöbbentünk a vasárnap a templom előtti téren is térdelő tömegen, köztük sok fiatalon, a csöndesen suhanó apácák, saruban siető csuhás szerzetesek látványán.

Azért nem ártott az óvatosság. Akkor még viszonylag jól elboldogultam a Szmolik Ede, egykori cs. és kir. sorhajókapitánytól és sokkal kevésbé a gimnáziumi német tanároktól felszedett német tudásommal. Ez a nyelvtudás azonban nem volt teljesen veszélytelen. Még harminc év sem telt el akkoriban a megszállás óta és a lengyelek elég hangsúlyosan adtak hangot nemtetszésüknek, ha valaki a némettel próbálkozott. Pedig az idősebb nemzedék - a magyar polgárság maradékához hasonlóan - von Haus aus beszélt németül. Ha verbális kontaktusra volt szükség, az első mondatom mindig az "Ich bin Ungar” volt, és akkor megbocsátó mosollyal már szóba álltak velem.

És persze az akkor még tényleg létező baráti érzés az emberek között. Egyszer egy vékony, magas szőke srác szólított meg minket, négy-öt magyart és dühösen magyarázta, hogy azért nincs Lengyelországban elég trolibusz, mert a ruszkik kiviszik a lengyel gyártmányú járgányokat a nagy Szovjetunióba. Nem vitatkoztunk vele, mert mindenkiben élt a kakukkos órát cipelő dicsőséges Vörös Hadsereg sztereotípiája. El tudtuk képzelni, hogy a nagypapa zsebórája mellett elfér a lengyel trolibusz is. Végül az Andrzej nevű srác meghívott, aludjunk nála. Így tettünk. Borozgattunk egy kicsit, azután bevertük a hunyát, ahogy akkoriban mondtuk.

És persze a stoppolás. Na nem a zoknié, hanem az autóstop. Nem kellett sokáig várni. A lengyeleknél abban az időben még stoppos igazolványt is adtak a fiataloknak. Én is kaptam egy sráctól az egyik teherautó platóján. Nem volt rá szükség: ki ingyen, ki egy doboz Symphoniáért elvitt a következő városig. Amikor Wrocławból kiértünk az országútra, egy rendőr az éjszaka kellős közepén megállított egy teherautót és a sofőr lelkére kötötte, hogy vigyen oda minket, ahova mondjuk. Úgy is történt. A Łódź-i pályaudvaron a rendőrök udvariasan felkeltettek, hogy ne aludjunk a padon, mert jönnek a német turisták és lefényképezik, hogy hajléktalanok fekszenek a lengyel pályaudvarokon. Mondom, nem kedvelték a szomszédokat. Hálából én viszont kimentettem egy kutyust Szczecinben valami folyóból vagy csatornából.

A ’70-es években sokkal színesebb és szabadabb volt ott a kulturális élet, elég, ha csak a dzsesszklubokat említem. Ma nincs nagy különbség a két ország között. Sajnos. "Lám csak, azért vannak nekünk élményeink!"

Szerző

Bihari Tamás: Piros útlevél

Publikálás dátuma
2017.12.09. 08:15
A LENGYEL KÖLTŐ, MICKIEWICZ - Halála után hozta össze a magyarokat A SZERZŐ FELVÉTELE

Találkozunk a Mickiewicznél – vagyis a nagy lengyel költő szobránál, Krakkó főterén. Ez a mondat gyakran elhangzott a ’70-es években, amikor számunkra a nyári road movie a lengyelországi, csehszlovákiai, kelet-németországi kalandozásokat, autóstoppot jelentette. (Lám, a történelem kereke: a háromból ma már csak egy állam létezik, Lengyelország,). Nekünk a Mickiewicz volt a találkozási pont, ahol az ember összefuthatott ismerőssel, ismeretlennel egyaránt. Akár alkalmi útitársakat is lehetett verbuválni, vagy csatlakozni másokhoz. Gyakori volt akkoriban a magyar szó azon a fertályon.

Többféle lehetőség kínálkozott, hogyan is köthetett ki végül az ember menthetetlenül a Mickiewicznél. Én például viszonylag azonos szisztéma szerint vágtam neki az expedíciónak. A Mama tervezte és varrta khaki színű tengerészzsákba pakoltam a tucatnyi doboz füstszűrős Symphoniát, néhány - ki tudja, barackot valaha is látott - úgynevezett kecskeméti barackos üveg mellé. Ezek biztos valutának számítottak. Zsebbe a piros útlevél - érvényes a szocialista országokba -, az IBUSZ-nál pedig fillérekért lehetett zlotyit, 2 forint körül csehszlovák koronát és 4-ért NDK márkát váltani. Nyári munkával kerestem rá a pénzt; hol a kelenföldi lakótelepen működő tapétaboltban húztam le egy hónapot, ahol a szép főnökasszony látványa enyhített az egyhangúságon, hol a Fővárosi Moziüzemi Vállalat Dob utcai szervizközpontjában múlattam az időt. Ott nem volt köldöknézés. Moldovai figurákkal jártam a város mozijait - az a hónap megér egy külön történetet.

Feltankolva a papíralapú és az egyéb tárgyiasult valutákkal, először Prágába vonatoztam, ahol sosem hagytam ki az Óvárost és az Óvárosi téren a híres Orlojt, a középkori városháza nevezetes toronyóráját. Óránként szorgalmasan körbejár a 12 apostol, ami nem kis teljesítmény, ha ezt 500 éve csinálja. Majd a kötelező álmélkodás után, én, a későbbi Hrabal- és persze Menzel-rajongó úgy ültem be néhány sörre az U Zlatého Tygra-ba, az Aranytigrishez címzett kocsmába, hogy a szomszédos asztalnál talán egy zseniális cseh író ürítgette a korsókat.

Innen azután vagy elindultam egyenesen Krakkóba a Mickiewiczhez, hogy onnan néhány lengyel város érintésével menjek át az NDK-ba, vagy fordítva, előbb jött Drezda és Kelet-Berlin, és ezután futottam be a krakkói pályaudvarra.

A Mickiewicznél, a Ryneken álló emlékműnél mindig nagy élet folyt, szinte éjjel-nappal nyüzsgött a krakkói főtér. Benéztünk a Posztócsarnokba, ahol mindenféle szuvenírt, egészen értékes kézműves tárgyakat is lehetett kapni. Meghallgattuk a Mária-templomban óránként felharsanó, majd hirtelen félbeszakadó kürtszót. Ismertük a sztorit: a tatárok megtámadták Krakkót, de egy éber őr riadót fújt. Ám egy tatár nyílvessző eltalálta a torkán, de addigra riasztotta a helyieket, akik természetesen megvédték a várost. Megdöbbentünk a vasárnap a templom előtti téren is térdelő tömegen, köztük sok fiatalon, a csöndesen suhanó apácák, saruban siető csuhás szerzetesek látványán.

Azért nem ártott az óvatosság. Akkor még viszonylag jól elboldogultam a Szmolik Ede, egykori cs. és kir. sorhajókapitánytól és sokkal kevésbé a gimnáziumi német tanároktól felszedett német tudásommal. Ez a nyelvtudás azonban nem volt teljesen veszélytelen. Még harminc év sem telt el akkoriban a megszállás óta és a lengyelek elég hangsúlyosan adtak hangot nemtetszésüknek, ha valaki a némettel próbálkozott. Pedig az idősebb nemzedék - a magyar polgárság maradékához hasonlóan - von Haus aus beszélt németül. Ha verbális kontaktusra volt szükség, az első mondatom mindig az "Ich bin Ungar” volt, és akkor megbocsátó mosollyal már szóba álltak velem.

És persze az akkor még tényleg létező baráti érzés az emberek között. Egyszer egy vékony, magas szőke srác szólított meg minket, négy-öt magyart és dühösen magyarázta, hogy azért nincs Lengyelországban elég trolibusz, mert a ruszkik kiviszik a lengyel gyártmányú járgányokat a nagy Szovjetunióba. Nem vitatkoztunk vele, mert mindenkiben élt a kakukkos órát cipelő dicsőséges Vörös Hadsereg sztereotípiája. El tudtuk képzelni, hogy a nagypapa zsebórája mellett elfér a lengyel trolibusz is. Végül az Andrzej nevű srác meghívott, aludjunk nála. Így tettünk. Borozgattunk egy kicsit, azután bevertük a hunyát, ahogy akkoriban mondtuk.

És persze a stoppolás. Na nem a zoknié, hanem az autóstop. Nem kellett sokáig várni. A lengyeleknél abban az időben még stoppos igazolványt is adtak a fiataloknak. Én is kaptam egy sráctól az egyik teherautó platóján. Nem volt rá szükség: ki ingyen, ki egy doboz Symphoniáért elvitt a következő városig. Amikor Wrocławból kiértünk az országútra, egy rendőr az éjszaka kellős közepén megállított egy teherautót és a sofőr lelkére kötötte, hogy vigyen oda minket, ahova mondjuk. Úgy is történt. A Łódź-i pályaudvaron a rendőrök udvariasan felkeltettek, hogy ne aludjunk a padon, mert jönnek a német turisták és lefényképezik, hogy hajléktalanok fekszenek a lengyel pályaudvarokon. Mondom, nem kedvelték a szomszédokat. Hálából én viszont kimentettem egy kutyust Szczecinben valami folyóból vagy csatornából.

A ’70-es években sokkal színesebb és szabadabb volt ott a kulturális élet, elég, ha csak a dzsesszklubokat említem. Ma nincs nagy különbség a két ország között. Sajnos. "Lám csak, azért vannak nekünk élményeink!"

Szerző