Az MSZP lehetőségei

Botka László kudarcát és lelépését követően ismét felerősödtek azok a kommentátori hangok, amelyek az MSZP aktuális válságából már az 5 százalékos küszöb elérésének nehézségét vizionálják. Minden bizonnyal az MSZP tagságában is vannak sokan, akik ebben a több szereplős ellenzéki versenytérben, a DK stabilitását érzékelve és az MSZP-t uralni képes miniszterelnök-jelölt hiányát látva egyrészt temetik pártjukat, másrészt egy esetlegesen a DK-val és többiekkel alkotott közös listában gondolkodnak. 

Az 5 százalékos bizonytalanságtól való szorongás lehet legitim – még ha ennek a fiaskónak kevés is az esélye –, de azzal nem segítenek az aggódók a saját pártjuknak, hogy ha olyat kívánnak, aminek kivitelezésére aligha nyílik mód, emellett feleslegesen sok kreatív politikai energiát vesz el. Ilyen lenne például egy a DK-val köttetett közös lista-megállapodásra gyúrni: ezzel kevésbé az ellenzék versenyképességének növelése lenne a cél – bár egyszerűbb lenne a képlet, de nem sokkal –, inkább annak elkerülése, hogy Gyurcsány a lehető legközelebb kerüljön az MSZP-hez egy választás alkalmával. Ha meg nem is előzi, de a jövőre nézve az „úgyis meg fogja” percepcióját erősítheti, és az MSZP ezt el akarja kerülni. A DK valóban egy „political animal” szervezet, az MSZP pedig csak saját magának köszönheti, hogy a DK ezt a jellemzőjét ki tudja teljesíteni. Minden politikai törvényszerűségnek ellentmondana, ha ebből visszavenne, mert a politikára nagyon is igaz, hogy „csak azt kívánd meg // amit más is megkíván” (30Y).

Hasonlóan az előbbihez, meglepetés lenne az Együtt-Párbeszéd bevonása is. A választási szövetségnek van miniszterelnök-jelöltje (Karácsony Gergely), aki politikai és elemzői értelemben is egyértelműen fogalmazott arról, hogy miért állítanak külön listát, és tartják szükségesnek a koordinációt. Ebből engedni értékalapon aligha lehet. „Az MSZP elárulta az elveket Zuglóban” – érvelt május elsején a Párbeszéd szóvivője. Innen (és például a „bajos” zuglói ügyek végeláthatatlansága felől) nézve a választási szövetség és az MSZP közös listáját még nehezebb elképzelni, mint egy MSZP-DK-ét.

A fent vázolt szorongó gondolkodás azonban nem menti meg attól az MSZP-t, hogy a gondokkal való megbirkózást elkerülje, legfeljebb a szembesülés idejét tolhatja ki. A párt viszonyait ismerők is egyre kevésbé tudják megmondani, hogy az egyébként is több hatalmi centrumú pártban most melyik kör a vezető, kivel kell tárgyalnia annak, aki ellenzéki megállapodásra törekszik. 

Egyértelmű, hogy Botka távozását követően az MSZP-nek a „voltunk, vagyunk, leszünk” állapotát kellett demonstrálnia: ezt szolgálta többek között „az MSZP kész a megállapodásra, és hamarosan meg is egyezünk” sulykolása. Szemben a korábbi szivárogtatásokkal és dezinformációkkal, a legutóbbiakban nem az volt az újdonság, hogy cáfolásra kerültek, hanem hogy ehhez legfeljebb percek, nem is órák kellettek. Hogy az MSZP előzetes egyeztetés nélkül kommunikálja az ellenzéki megállapodások aktuális állását, ráadásul vélhetően nem is a valót szivárogtatja, azzal csak saját válsága és aktuálisan negatív megítélése elé kíván paravánt vonni. De vannak dolgok, amelyeket így nem lehet eltakarni.

Mindezt ráadásul úgy teszi, hogy a teljes ellenzékkel fizettetheti meg cselekedetei árát. Hiszen a pártoknak reagálniuk kell, általában cáfolniuk, és így megint azzal lesz tele a magyar nyilvánosság, hogy az ellenzék nem tud megállapodni, a baloldali-liberális megosztottság erősödik. Ennyi év után és az MSZP eddigi kommunikációs eljárásait látva pedig annyi racionalitás feltételezhető az érintettek részéről, hogy nemcsak saját magukra, hanem az ellenzéki oldal egészére nézve hatékony „válságkezelést” igyekeznek folytatni. Ami most zajlik, az nyilván nem a politikai ésszerűség hiányát jelzi, hanem a párt egyes tagjainak eltérő informáltsági és beavatottsági szintjére utal, remények és politikai kommunikációs képességek különbözőségét mutatja. De tény, hogy van olyan megszólaló, aki belül keresi a miniszterelnök-jelöltet – habár Botka, majd Ujhelyi hátrébb lépéseivel versenyképes jelölt belülről aligha jöhet –, van, aki kívül – mintha bárki szívesen lenne az MSZP-nek jelen állapotában a kampányarca. Aztán a nap végén megy a „civil” és „szakértő” jelölt szükségességének semmiféle érdemi politikai tartalommal nem bíró mantrázása. 

Éppen a miniszterelnök-jelölt személyének bizonytalansága miatt is érthető, hogy az MSZP egy része közös listára gyúrna - legyen akkor ez utóbbi a „politikai innováció”. Nem tud az lenni, és ebben biztosak lehetünk a DK mozgását tekintve is, továbbá a közvélemény sem gyakorol nyomást e téren a pártokra. Minden bizonnyal külön lista lesz, az egyéni választókerületi megállapodásokra vonatkozó alkukat pedig nem szerencsés a nyilvánosságban intézni, mert attól csak kevesebb szavazója lehet középtávon az MSZP-nek, amely - szemben a többiekkel - még el sem kezdett kampányolni. Gyurcsány már jött a határon túliakkal, Karácsony kihívta Szélt, a Momentum gyűjti a civiles népszavazás aláírásait, a Jobbik a béruniós támogatókból épít adatbázist, szóval így vagy úgy, de a maga ellenzéki módján minden más szereplő mozgásban van.

Az MSZP-re is ez vár. Használni kell a belső tudást – amely azért még igenis létezik –, elfogadni a realitásokat,  törekedni egy realizálható egyéni választókerületi megállapodásra. Arra pedig, hogy miért nem neveznek meg miniszterelnök-jelöltet (ha így marad), keresni egy jobb érvet annál, hogy 1994-ben Horn Gyula sem volt az. 

Aki 1994-be érvel vissza, arra idővel rászámolnak.

Szerző
Böcskei Balázs politikai elemző

Új Egyenlőség-jel - Mobilitás nélkül nincs egyenlőség

A göteborgi EU-csúcson elfogadott szociális csomagot nagy optimizmussal nevezhetjük egy új korszak kezdetének. Az Európai Bizottság immár nemcsak a pénzügyi stabilitást, a költségvetési hiány csökkentését kívánja a tagállamoktól, hanem az alapvető szociális jogok érvényesítését is. De némi cinizmussal karácsonyfának is minősíthetjük a programot, amelyre húsz alapjog formájában sok szépet és csillogót ráaggattak, miközben ezek érvényesítését továbbra is a tagállamoktól várják el. Mégpedig csak ajánlások formájában, míg a kívánt pénzügyi mutatókat kőkemény szankciókkal érvényesítik – legalábbis a kisebb, szegényebb tagállamokkal szemben. A progresszív erőknek Európa-szerte azért kellene küzdeniük, hogy szociális téren is legyenek végre kötelező uniós mutatók az extrém szegénység, a durva egyenlőtlenség felszámolására a tagállamokban.

Mégis, a jó szándékot nem lehet elvitatni a szervezőktől, hiszen ilyen magas szinten az unió vezetői utoljára húsz esztendeje, még a keleti bővítés előtt foglalkoztak a "szociális Európa” lehetőségével. A most felsorolt húsz alapjog, helyesen, az esélyegyenlőség deklarálásával kezdődik. Amelyen az oktatáshoz, képzéshez, az egész életen át való tanuláshoz való jogot és természetesen a nemek közti egyenjogúságot értik.

A megfelelő oktatás hiánya és a nemi diszkrimináció mellett az egyenlőtlenségnek azonban van egy másik, nem kevésbé súlyos oka, a megfelelő mobilitás hiánya. A mobilitást ezúttal szó szerint értve. A minőségi oktatást nyújtó iskolába és a tisztességgel fizető munkahelyre való eljutás Magyarországon is egyre kevésbé megfizethető több millió honfitársunk számára. Az egészségügyi intézményekbe is mind nehezebb beutazni a szegényebb településekről. A leszakadó térségek lakói számára egyszerre drágul és ritkul a tömegközlekedés a fejlettebb központokba és régiókba. Így kialakul egy ördögi kör, hiszen egy idő után a szolgáltatóknak egyre kevésbé éri meg a közösségi közlekedés biztosítása. De a városok peremén élő szegény gyerekek számára is gondot jelent a jobb iskolákba való bejutás. Nemcsak a tandíj, a felvételi, a kulturális különbségek okán, hanem az iskolaépületbe való eljutás fizikai nehézsége miatt is.

A társadalmi egyenlőtlenségek mérsékléséhez ezért a megfelelő közösségi közlekedést is biztosítani kell mindenki számára. A társadalmi mobilitáshoz fizikai mobilitásra is szükség van. A tudás, a munka, az egészség intézményeihez való eljutás is számítson szociális (és emberi) jognak.

Szerző
Hegyi Gyula publicista, volt európai parlamenti képviselő

A biztos hajlandó

Hogy ez az ország mentes volna a rasszista gyűlölködéstől, azt a világ dolgaival mit sem törődő széplelkű naivák sem állíthatják. De hogy senki sem nézi le annyira itt a cigányságot, mint maga a valamiféle homályos romafelzárkóztatási célból felkent miniszterelnöki biztos, ahhoz kétség sem fér. Ha nem így volna, Farkas Flórián nem hogy állítani, de gondolni se merne olyasmit, ami a Magyar Hírlapnak adott interjújában elhangzott: jelesül, hogy "a cigányság csak a Fideszre hajlandó szavazni, hiszen a Fidesz az a párt, amelyik vállalta az ügyünket".

Persze ha úgy mondta volna Farkas, hogy a Fidesz vállalta "az ügyemet", a helyére kerülne minden: mert az kétségtelen, hogy a Fidesz és a Lungo Drom elnöke szimbiózisban él jó ideje. A kormánypárt gondoskodik arról, hogy a zavaros múltú és sötét jelenű úgymond politikus korlátlan pénz fölött rendelkezzék, s hogy a felszínre kerülő, védhetetlen ügyekben újra és újra el tudja kerülni a felelősségre vonást. (Más kérdés, hogy Farkas akkor sem mond igazat, amikor folyton azt bizonygatja, hogy ártatlanságához kétség sem férhet. Hűtlen kezelés, hivatali visszaélés és csalás bűncselekményének gyanújával is folyik nyomozás olyan esetekben, amelyek őhozzá köthetők.)

S hogy mivel hálálja meg mindezt Farkas Flórián? Mint a szélsőkormánypárti lap interjújából kitetszik, lelkes liberálisozással, migráncsozással, nagy levegőkkel felfújt sikerpropagandával. Megannyi hazug szóval, lenézve a segítségre minden korábbinál jobban rászoruló hazai cigányságot, letagadva a közmunka, a szegregált oktatás és a mind lyukasabb szociális háló mindennapi valóságát.

Meg egy ígérettel, amelynek valóra váltására törvényes út nem létezik. Tudja ezt a miniszterelnöki biztos is, mégis tollba mondta: "a cigányság csak a Fideszre hajlandó szavazni".

Szerző