Előfizetés

Szüdi János: Minden út Brüsszelbe vezet

Szüdi János
Publikálás dátuma
2017.11.18. 08:50
FORRÁS: CPR REFUGEE CAMPAIGN, UNHCR/ACNUR

Nagyot hibázott az Európai Unió, amikor nem ismerte fel annak szükségességét, hogy kézzelfoghatóvá, érzékelhetővé kell válnia minden európai számára. Nincs Európa-tudat. Nincs Európa-büszkeség. Nincs Európához tartozás érzése. Az Unió az emberek többsége számára egy fantom, értelmezhetetlen fogalomgyűjtemény: Európai Parlament, Tanács, Bizottság, sok-sok elnökkel, áttekinthetetlen jogkörökkel, több száz bürokratával, akiknek a munkájáról semmit sem tud az átlagember. Nagyot hibázott az Európai Unió, mikor nem ismerte fel, hogy az eszmék és a munkaerő szabad áramlásának előfeltétele a sajtószabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága, az oktatáshoz való szabad hozzáférés joga, a tanítás szabadsága.

Egy sutba való hagyomány

A százfelé töredezett Európa története a hatalmukat istentől eredeztető uralkodók egymás elleni háborúinak története. A nemzetek szembenállása alig több mint kétszáz éves múltra tekinthet vissza. Igaz, a nacionalizmus e rövid idő alatt elért "eredményei" - két világháború, sok tízmillió halottal - tiszteletet parancsolóak. A szembenállás fenntartása, a nemzeti érdekek ütköztetése, a nemzetállam fontosságának hangsúlyozása azoknak a politikusoknak az érdeke, akik saját szemétdombjuknak tekintik országukat, amelyen ők a "kiskakasok". Közös az érdeke a magyarnak, a németnek, a hollandnak, a franciának, a románnak, a szlováknak stb.: prosperáló Európa, prosperáló nemzetek, prosperáló egyének. Minél nagyobb, minél gazdagabb egy ország, annál több áldozatot kell hoznia polgárainak a közös célért. Minél kisebb, minél szegényebb egy ország, annál inkább érdekelt az egységes Európában. Mégis, napjainkban a legszegényebb "kisnemzetek" „kiskakasai” úgy tesznek, mintha kegyet gyakorolnának, amikor elfogadják a milliárdos támogatásokat. A "kisnemzetek" "kiskakasai" kerítést építenek szemétdombjuk köré, és hangosan kukorékolva üzengetnek Brüsszelnek.

A nemzetek feletti Európa eszméje

A tagállamok akaratának hiányában nincs remény az európai integráció megerősödésére. Az egyes tagállamok akkor támogatják az európai integráció megerősödését, ha olyan vezetőket választanak, akik ezt fontosnak tartják. Ennek a helyzetnek a kialakításában lehet szerepe az Európai Uniónak. Az Európai Uniónak – mindnyájunk érdekében - közvetlen kapcsolatot kell teremtenie az unió polgáraival, biztosítva az információhoz, a tudáshoz való szabad hozzáférés lehetőségét mindenkinek. A gondolatokat nem lehet kerítés mögé zárni! Ha a nemzetek feletti Európa eszméje gyökeret ver a fejekben, kiszorítja a nacionalizmust. Mit kell tennie az Uniónak?

Az Európai Unió teremtse meg minden tagállamban sajtóbirodalmát, biztosítva, hogy az uniós polgárok közvetlen és hiteles tájékoztatást kapjanak a kitűzött célokról, saját helyzetükről a közösségben. Kapjanak közvetlen és hiteles tájékoztatást az uniós döntésekről, azok indokairól, a várt következményekről, az eredményekről. Kapjanak közvetlen és hiteles tájékoztatást a világ eseményeiről. Nem lehet tagállami belügy a valós és hiteles tájékoztatás léte vagy nem léte. Nem lehet tagállami belügy a sajtó hatalom által történő megszállása, az információkhoz való hozzáférés korlátozása. Szólaljon meg ismét a Szabad Európa hangja!

Az Európai Unió töltsön be kulturális missziót, hozzájárulva az európai nemzetek kultúrájának megismeréséhez, a "kisnemzethez" tartozás nyelvi hátrányainak csökkentéséhez. Elérhetővé kell tennie minden tagállam nyelvén a kulturális, művészeti értékeket. Így lehet eloszlatni az egymással szemben fennálló félelmeket, gyanakvást, féltékenységet. Nem lehet tagállami belügy a kulturális sokszínűség megteremtése! A kulturális sokszínűség az alapja az európai kulturális integrációnak.

A legfontosabb feladata az Európai Uniónak a tanuláshoz való szabad hozzáférés és a tanítás szabadsága érvényesüléséhez szükséges feltételek megteremtése. Nem lehet erős az Unió, ameddig a tagállamokon múlik, hogy milyen az oktatási rendszerük, milyen felkészítés folyik iskoláikban és hány évig, milyen a társadalom iskolázottsági szintje. A szabad iskola nevelhet szabad, együttműködő, gondolkodó, kritikus, döntésképes, előrelátó embereket, polgárokat. Ehhez azonban szabad, együttműködő, gondolkodó, kritikus, döntésképes, előrelátó pedagógusokra van szükség. Egy ilyen pedagógusgárda kialakítása akkor is több évtizedig tart, ha a hatalom híve a hatalomgyakorlás minél szélesebb körben történő megosztásának, s a választók e jog gyakorlásához szükséges felkészítésének. Sok időnek kell eltelnie ahhoz is, hogy a szabad iskola által kibocsátott szabad polgárok felépítsék a nyitott, befogadó társadalmat. Miután a szabad iskola a leghatékonyabb fegyver a szegénység, a kirekesztettség, a gyűlölet ellen, az Európai Unió feladata a mindenki számára ingyenesen elérhető tananyagok elkészítése, és hozzáférhetővé tétele. Tananyagok, amelyek – felülemelkedve a nemzeti érzelmeken – elemzik korunk legvitatottabb kérdéseit, a történelmi folyamatokat, feldolgozzák a világnézeteket, vallásokat, eszmerendszereket, megismertetik a szabadságjogokat. Segítse az Európai Unió a nyelvi korlátok lebontását. Készítsen tananyagot, s tegye azokat hozzáférhetővé bárki számára, ingyenesen. Szervezzen nyelvi táborokat, anyanyelvi környezetben. Segítse a nyelvtanárok felkészítését. Létesítsen az Európai Unió iskolákat, elsősorban a hátrányos helyzetű családok gyermekeinek. Első lépésként az Európai Unió biztosítson jogi védelmet az állami beavatkozással szemben a gyermek mindenek felett álló érdeke, a pedagógus szakmai önállósága és az intézményi autonómia védelme érdekében.

Tabula rasa

Az Egyesült Államok "kitalálásánál" nem kellett leküzdeni a hatalmukat, kiváltságaikat féltő arisztokrácia, a nagypolgárság, az egyházi és a világi bürokrácia, a politikai szerencselovagok ellenállását, szembenállását, terjeszkedési vágyát. Tiszta lappal indultak. A sok nemzetből érkezők eggyé olvadva, büszkék gyökereikre, de még büszkébbek új nemzetükre. Az európai integráció hajtómotorja a gazdaság hatékonyságának növelése volt. A továbblépéshez ez a cél már kevés. Csak a szabad polgárok társadalmában nincs szükség országhatárokra. Ezért nem lehet tagállami belügy, hogy a fejekben felépítik vagy lebontják a kerítéseket!

K. Horváth Zsolt: Szociáldemokrácia Magyarországon

Publikálás dátuma
2017.11.18. 08:45

Új pártok alapítása bevett dolog, ám a választások kapcsán adódik a kérdés: van-e társadalmi bázisa a pártnak, elég-e a reklámfelületek szavatolta médianyilvánosság? A magyarországi szociáldemokrácia példája azt mutatja, hogy a lassú mozgalmi és kulturális építkezés kedvezőtlen politikai környezetben sokat segít. Mindez a történelemhez tartozik, mégis tanulsággal szolgálhat a mának.

Közösségi alapú építkezés

Az utóbbi évek vissza-visszatérő témája, hogy Magyarországon a rendszerváltó pártok által létrehozott politikai kultúra és struktúra összeomlott, s a Fidesz Magyar Polgári Szövetségen kívül nem létezik már komoly erő az 1988 és 1990 közötti időszakból (a Fideszt belülről szétszakító folytonossághiány és többszöri újrakezdés nem képezi tárgyát ennek az írásnak).

Ha alaposabban körbenézünk, rögtön világossá válik, hogy ez nem sajátosan magyarországi, és nem is kelet-európai probléma, inkább globális jelenségként értelmezhetjük azt, hogy az utóbbi évtizedekben fokozatosan megváltozott a választók és az – elvben alulról szerveződő – politikai pártok viszonya. Abból fakadóan, hogy a pártok egyre kevésbé szerveződnek alulról, létük fokozottan média- és marketingfüggő, röviden: mást fejez ki a párt és a választók kapcsolata. Mást, amennyiben elfogadjuk azt a weberiánus megközelítést, hogy a közösségi cselekvésként értett párt kifejezi a társulás elemét, így párt csak olyan közösségből alakulhat, amelyeken belül már létrejött valamiféle társulás, létezik benne egyfajta konszenzuálisan kialakított racionális rend. Röviden, a szó klasszikus értelmében az alulról szerveződő párt nem a semmiből, minimális tagsággal egyik pillanatról a másikra jön létre, hanem létrejöttét megelőzi egy hosszabb közösségi szintű építkezés, melynek az érdekvédelem éppúgy lehet létoka, mint a szabadidő közös eltöltése.

Könnyen e megközelítés ellen vethető, hogy alapvetően a 19–20. századi példákat vesz kiindulópontnak, s ezeknek a mai világban nincs közvetlen tanulsága, hisz sem idő, sem tér nincs a 21. században ilyesfajta építkezésre. Ám gondoljunk arra, hogy a jelenleg a hatalomra legnagyobb eséllyel aspiráló két magyar párt (Fidesz, Jobbik) fennállása során hatékonyan alkalmazta a közösségi szintű építkezést: a Jobbik voltaképpen egy heterogén mozgalomból alakult ki, míg a Fidesz a 2002-es vereség után „polgári körök” formájában kezdte alapjaiban újraépíteni szervezetét. Túl azon, hogy eszmei–ideológiai szempontból mindkét párt rendkívül távol áll e sorok írójától, továbbá azon, hogy politikai „sikerüket” nyilvánvalóan nem ez az egyetlen szempont szavatolta, mégis tanulságosnak tartom azt, ahogyan közösségi alapú szerveződés révén meg-, illetve újjászervezték önmagukat.

A fenti, közösségalapú megközelítést azért is emeltem ki, mert az írás tárgyát képező szociáldemokrácia egészen egyszerűen elképzelhetetlen e nélkül. A 19. század harmadik harmadában, az ipari fejlődés és a városodás nyomán jöttek létre annak feltételei Magyarországon, hogy az egy munkahelyen dolgozó, közel azonos osztályhelyzetben lévő munkavállalók érdekeik kollektív kifejezése érdekében szervezkedni tudtak. Ezek voltak az első jelentősebb munkásegyletek: az 1868-ban alakult, nyomdászok által életre hívott, önsegélyező Buda-Pesti Munkásegylet, valamivel később pedig a magát már szocialistának valló Általános Munkásegyletet. Míg az első feltett célja az ön- és érdekvédelem volt, a másodiknak már voltak politikai ambíciói is, amennyiben a munkások helyzetét javító, államilag segélyezett termelőszövetkezetekben, továbbá általános választójogban, egyesülési és gyülekezési szabadságban gondolkodott. A munkásság közösségi alapú szerveződésének és a kollektív érdekeket megjelenítő párttá formálódásának kettőssége tehát már a magyarországi modernitás hajnalán megjelent, s ez az elkövetkező évtizedekben mind mennyiségi, mind minőségi szempontból fejlődött.

Egylet, önsegélyezés, párt

Az egyik első jelentős változás akkor állt be, amikor Külföldi Viktor 1870-ben bejelentette a főpolgármesternek, hogy Általános Munkás Újság címen, a Magyarországi Munkáspárt központi közlönye alcímmel – magyar és német nyelven – lapot óhajt indítani. Ekkoriban mind a Buda-Pesti Munkásegylet, mind az Általános Munkásegyletet fokozatosan radikalizálódott, s mindkét erő egyre inkább az I. Internacionálé szellemiségéhez közeledett. E törekvés magára vonta a hatóságok figyelmét is, és az 1871-ben foganatosított letartóztatások gyakorlatilag felszámolták Általános Munkásegyletet, s nehezítették a többi, szakmai alapon működő egylet működését is. Az újjászervezés munkáját Frankel Leó és Külföldi Viktor vállalták magukra, ám eltérő koncepcióik miatt az egységes munkáspárt létrejötte időt igényelt, így csak 1880-ban jött létre – a Nemválasztók Pártja és Magyarországi Munkáspárt egyesülésével – a Magyarországi Általános Munkáspárt (MÁM).

A legfontosabb követelései között szerepelt a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele, a bérmunkarendszer eltörlése, a politikai szabadságjogok (általános választójog, egyesülési, szólás- és sajtószabadság, az állam és az egyház szétválasztása) követelése, valamint a szociális jogok (napi 10 órás munkaidő, vasárnapi munkaszünet, a 14 éven aluliak munkától való eltiltása, munkavédelem és progresszív adózás) szorgalmazása.

Belső ellentétek és külső objektív akadályok miatt a MÁM ügye 1887-ben végleg elbukott, de 1890-ben, az osztrák szociáldemokrata mozgalom szárba szökkenését követően, új vezetőséggel megalakult a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP). Stratégiáját egyebek mellett arra építette, hogy a szakmai szervezetek (egyletek, szakszervezetek) segítsége nélkül képtelen eredményeket felmutatni, vagyis a párt újfent felismerte, hogy a munkásság nevében politizálni egyben azt is jelenti, hogy tiszteletben tartja a munkások önigazgató, önsegélyező mozgalmait, valamint elismeri az egyre szaporodó, a munkásidentitást szintén komolyan formáló kulturális egyleteket.

A magyarországi szociáldemokrácia elvi politikáját az 1903-as, hosszú távon is egyfajta zsinórmértéknek számító program rögzítette: a párt a II. Internacionálé – elsősorban Marxhoz kötődő – programját vallja magáénak, ugyanakkor a forradalmi messianizmus helyett egyfajta reálpolitikát képvisel (munkás-érdekképviselet, állampolgári jogok kiterjesztése, kulturális emancipáció). Röviden: a szocdemek eszköztárába eleve nem tartozott bele a forradalomcsinálás; nem drámai sebességű átalakításban, hanem lassú, a gazdaság és a társadalom minőségi megváltoztatására irányuló reformpolitikában gondolkodtak. És ne feledjük a tényt: 1922-ig az MSZDP nem volt tagja a nemzetgyűlésnek, melynek következtében a parlamenten kívüli ellenzéki szerepre kényszerült, s ez újfent eltérő politikai stratégiákat követelt.

Munkáskultúra és identitás

Vitathatatlan, hogy a munkáskultúra fénykora az 1920–1930-as évekre tehető. Ekkoriban jöttek létre és erősödtek meg olyan bejegyzett, tehát legális szervezetek, mint a Természetbarátok Turista Egyesülete (TTE) vagy a Munkás Testedző Egyesület (MTE), melyek elvben a szabadidő politikamentes eltöltésére szerveződtek, jóllehet céljaik között szerepelt a munkásság természet- és társadalomtudományos emancipálása, testkultúrájának javítása, s ezen keresztül egy pozitív munkásidentitás kialakítása is. Érdemes hozzátenni, hogy a „munkás” fogalma korántsem csak az ipari munkásságot foglalta magában, inkább a tőkének kitett „munkavállaló” szinonimája volt.

A munkásság ettől függetlenül az oktatási rendszerből kiszorult társadalmi csoportokat foglalta magában, így korántsem volt közömbös, miképpen képzelik el a kulturális emancipációt. Szemben az írott polgári magaskultúrával, a munkáskultúra inkább szóbeli jellegű és természetű volt; szerveztek ugyan könyvtárakat, de teoretikus előképzettség, nyelvtudás nélkül a szocialista irodalom elsajátítása nem volt könnyű feladat. A munkásosztály sajátos helyzetével foglalkozó irodalom terjesztésére a legelterjedtebb forma a szavalókórus volt; lényege abban állt, hogy József Attila, Kassák Lajos, Walt Whitman, Bertold Brecht és mások műveit szóban és kollektív formában népszerűsítette, így a pozitív munkásidentitás kialakítására alkalmas irodalmat könnyen el lehetett juttatni olyan munkásotthonokkal bíró környékre is, mint Újpest vagy Pestszenterzsébet. A szociáldemokrácia ebben az értelemben nem szűkíthető le sem a pártpolitikára, sem a szervezett munkásmozgalomra, magában foglalja az önsegélyezés és a kultúrán keresztüli emancipáció gondolatát is.

Bármilyen nehezek is voltak az objektív körülmények, a szociáldemokrácia tehát akkor volt igazán sikeres, akkor tudhatott maga mögött valódi tömegeket, komolyabb támogatást, amikor a politikai, a mozgalmi és a kulturális szárny együtt tudott működni, amikor e bonyolult, sokszereplős ellenkultúra éppoly komoly társadalompolitikai, mint emancipációs és kulturális célokat tűzött ki maga elé, s azokat beleírta a mindennapok szövetébe; vagyis pozitív, nap nap után újratermelődő öntudattá, identitássá tette.

(Az Új Egyenlőségben megjelent írás szerkesztett, rövidített változata)

Tamás Pál: Elszakadási fantáziák

Tamás Pál
Publikálás dátuma
2017.11.18. 08:40
KATALÁN TÜNTETŐK - FOTÓ: AFP/MARCO PANZETTI

Sokan meglepődtek, amikor az utóbbi években a nemzetállamok egy része, ugyan nagyon különböző formákban, de bomlani kezdett. 1945 után Európában az állam olyan stabilnak tűnt, s mintha most mindennek vége szakadt volna.

Pedig a nemzetállam viszonylag késői termék, a 18. vagy esetenként csak a 19. században állt össze. Esetenként gyarmatbirodalmak is épültek köré. A gyarmatok elvben leolvadtak, kiválásukat, függetlenségük kikiáltását a progresszív világ üdvözölte, kikerülhetetlennek tartotta. De hát melyik pillanattól kezdve vált egy birodalom valamely része olyan gyarmattá, amelynek "jár" a függetlenség, és hol vannak azok a területek, amelyeket már korán bekapcsoltak az impériumba, és valamilyen szempontból azóta "belső" területeknek számítanak, s amelyek most automatikusan - az ottani nemzeti elitek felfogása szerint, csak úgy “simán”, heves viták, identitások újraszabása nélkül - nem szakadhatnak el. Ugyan ma már akár gyarmatinak is nevezhető technikákkal olvasztották be őket, de az anyaországok társadalmainak talán többsége szemében most már nem illeti meg őket a kiválás joga, vagy a radikális autonómia. Nemzeti törzsterületnek számítanak, lakosságuknak ebből következően nincs olyan elszakadási joga, mint egy (egykori) gyarmatnak egy másik kontinensen. Úgy tűnik, a másság szabadságához egy tenger közbeékelődése is szükséges. De létezhetnek-e itt általános szabályok, vagy mindenkinek külön kell valamit kialkudnia magának? Úgy, ahogy tulajdonképpen most történik? Egy spanyol diplomata szerint, ha a Franco-rendszer végén lennénk és a katalánok úgy, ahogy most, menni akarnának, minden rendben lenne. Egy nem-demokráciából jogszerű, ha kerek-perec távozni fogsz. De mert a spanyol demokráciának ezt követően már megvan a saját története, s abban különösebb háborgás nélkül a katalánok is részt vettek, a közös demokratikus történelem már kötelez. Maradniuk kellene. A skótok mozgástere jogilag, történelmileg más. London meggyőzéssel, államigazgatási fogásokkal, de nem katonai rendőrséggel akarja őket bent tartani. Ez ilyen egyszerű lenne?

Szabályok szabadulásra

A katalán válság lehetőség az EU számára? Az európai baloldal mostani radikális sarja szerint abszolút. Joschka Fischer, a tegnapi sztár szerint nem, ellenkezőleg; ő úgy véli, hogy aki vitába keveredik egy olyan fontos európai állammal, mint a spanyol, egyenesen az egész EU-ra emel kezet. S azt most védeni fontosabb, mint ahogy magát az egységes Spanyolországot kellene. Közben Brüsszel úgy tesz, mintha ki akarna az egészből maradni. Hiszen az, néhány divatos nyilatkozat szerint "spanyol belügy". Pedig az EU kijelölhetné az utat, ahogyan a helyi szeparatista népszavazásokat egyáltalán kezelni lehetne. Hiszen azok nem az európai hálózatokból, hanem a saját nemzetállamaikból szeretnének szabadulni, s közben mind európai keretekben akarnak maradni. Miért ne lehetne kijelölni számukra ehhez kötelező viselkedési kódokat, vagy előfeltételeket? A játékosok általában önmagukban gazdag régiók, biztos komoly befizetők lennének, talán inkább, mint nemzetállamaik. Tehát akármiről álmodoznak, új paramétereik szerint kellene garantáltan fizetniük. Előre ki kellene kötni számukra - mégpedig alkudozás nélkül - régiójuk legprogresszívabb szociális szabályozását. Ki lehetne kötni, milyen előzetes helyi választások kellenének (mekkora többséggel nyerve), hogy egyáltalán helyi elszakadási népszavazások a belátható jövőben kiírhatóak legyenek. S ezt meg lehetne csinálni anélkül, hogy az EU bármiben is a nemzetállamon belül, ami nem tartozik rá, beleszólna (hiszen akkor minden "nemzetállamos" kiabálna, hogy Brüsszel beavatkozik, túllépte hatásköreit). A keretelőírásoknak arra az időre kellene vonatkozniuk, amikor már valamilyen új formáció valóban kopogtatni akar. Végül is nem ártana néhány keretelképzelést azért előre is jelezni. Akkor feltehetően el lehetne kerülni az olyan kínos és végtelen párbajokat, amilyenekbe most a Brexit beleszaladt. Persze, értem, a kilépések (kizárás-fenyegetések) egyelőre semmilyen nemzetállam számára nincsenek szabályozva, az eurokraták is inkább lenyelnék a nyelvüket, mintsem hogy ilyesmiről előre beszéljenek. Akkor most mit csináljanak tartományokkal, új államokkal, régiókkal?

Beúszható vízfelület

De hát melyik az a halastó, ahol a zsilipekről tilos beszélni? Félő, hogy a halak egy része kipusztul, a másik része elvadul. Végül is ebben az esetben nem lenne szó klasszikus nemzetközi beavatkozásról, vagy közvetítésről egy nemzetállamon belül úgy, hogy azt az egyik fél, nevezetesen a központi kormány nem kérné (persze, ha a sztori elmérgesedik, nagyon könnyen még ők is akarhatják, vagy legalább is nem tudnak ilyesmi elől kitérni). Mindeddig még ment a dolog erőszak nélkül, de van akiknek kell a nemzetközi, vagy brüsszeli közvetítés. S ezek inkább a katalán politikusok, de ahogy az október 1-i ütlegeléseknél látni lehetett, talán vannak spanyol rendőrtisztek is szigorúbb rend-elképzelésekkel. S akkor, ugye a potenciális közvetítőknek meg kell mozdulniuk.

Ha pedig az EU nem térhet ki valamilyen keret-játékszabályok megfogalmazása elől, előbb vagy utóbb előkerül a zsilipelés általánosabb problémája. A ragadozó-imitáló csukák mozgását minden szeparatizmustól függetlenül a sok álmos ponty között be kell szabályozni. S akkor egyébként hirtelen Orbán számára is megjelenik a beúszható vízfelületnagyság. Hiszen kiugrani a tóból tulajdonképpen ő sem akarna.

Persze, ebben az egész politikai játékban van egy csapda. Ha az egyik oldal önző, csak magára figyelő, attól még egyik oldal sem nyer. De ha mindkét oldal csak a saját logikájára figyel, akkor a játszma kimenete mindkét játékos számára romlik, akár az egész parti összeomolhat. Épp ezért valószínűleg mindkét oldal játszhatna saját szempontjából valamilyen második legjobb megoldásra. A katalánok így kimondhatnák a függetlenséget, amiről tárgyalásokon lemondhatnak, cserébe a spanyol alkotmány olyan reformjáért, amelyben elmozdulhatnának valamilyen igazi föderáció irányában. A madridi parlament pedig kimondaná és alkotmányba illesztené, hogy a katalánok is valódi "nemzet". A szimbólumok nemcsak a kelet-európai kisebbségpolitikában fontosak, hanem a déli peremeken is. Egyelőre azonban ettől még messze vagyunk. Mindkét fél azt hiszi, ha kompromisszum-késznek tűnik, akkor alkupozíciói romlanak.

Három skót jövőkép

Az autonómiaálmok azonban, s épp ez bennük az érdekes, egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Nézzük meg második példaként Skóciát. Szövetségi állam része, kiváláskor nincsenek áthághatatlan alkotmányos nehézségek. Nincs szó komolyan vett nyelvi függetlenségről, s amikor a skótok kezdték magukhoz mérni a politikai függetlenséget, még nem volt szó a Brexitről, s tudták, hogy a gázkészletek - amitől egy ideig nagyobb lehetett az önbizalom - nem tartanak örökké. Valószínűleg jómód, vagy annak valószínűsége nélkül nincsenek autonómia-, vagy függetlenség-álmok, de itt sincs (mint ahogy Katalóniában sincs) arról szó, hogy egyszerűen több pénzt szeretnének otthon tartani. Már a 2000-es évek elején - sok emberrel, ötlettel és fantáziával - elkészült egy profi jövőkép, a Hálón most is olvasható, a függetlenség víziója: a "Skócia 2020". A pillanatnyilag működő skót parlament csak 1999-ben született az autonómia, s nem az elszakadás eszközeként. Közben fokozatosan újraszerveződnek a skótok mítoszai, történelemfelfogása, azonosságai. Természetszerűen hivatalos dokumentumokban is nemzetnek nevezik magukat. Mostani hagyományaik úttörő szerepükről szólnak a modern demokrácia európai felfogásainak megteremtésében, a ma a világban elterjedt liberális iskolamodellek születésében - a valamiképpen folyamatosan érvényesülő társadalmi egyenlőség mítoszát hangsúlyozzák. Az utolsó negyedszázadban intézmények sorát teremtik (újra) és nevezik el - sokszor most először - nemzetinek. Az ottani uralkodó hitek szerint három Skócia létezik egymás mellett. Az első tradicionalista, úgy hiszi, hogy hagyományos értékei most veszélyben vannak. A nagy befolyású, hagyományos munkásmozgalom védeni szeretné százéves önvédelmi szervezeteit. Sok kálvinista skót szerint a katolikus egyház az igazi veszély, amely folyamatosan bomlasztja a hagyományos társadalmat. A második modernista, hisz a reformokban, folyamatosan "változásról" beszél. Sok minden jó már összejött, de azért sok a tennivaló. Gyorsabban szeretnének volna haladni. Számukra a nemzeti program azt jelentheti, hogy Skócia válik a jobb, modernebb Britanniává. Őket a dudás, skót szoknyás felvonulások nem érdeklik. De nem is szeretnék a brit egyezségeket felmondani. S van egy harmadik, álmodozóbb, szenvedélyesebb világ is, amely könnyebben képzel el egy utópikus skót államot is. Sokan vannak, de azért még kisebbségben.

Mindhárom skót jövőkép fatalista, csak másképpen. És egyik sem akarja, még az első felfogáson belüli nacionalisták sem a "betelepült" angolokat elűzni. De a többség lassan megbarátkozik Skócia, mint valamilyen régi/új skandináv kisállam képével. Végül is ez a vidék a középkorban sem volt olyan távol Dániától. S a skandináv nemzetállamok gazdaságilag, jogi rendjükben ma már kozmopoliták. Sok skót is valami ilyesmit képzelne el magának. S azt hiszi, a Brexit kapóra jöhet, hiszen ők "bent maradnának".

De közben létezik ezekben az új európai konfliktusban egy alapszerkezet. A többség általában nem akar feltétlenül választani. Az emberek nagy része jól érzi magát a dupla identitásban, nem "vagy-vagy", hanem "és-és" helyzetekben: spanyolként és katalánként, bajorként és németként, ukránként, de orosz nyelvűként (valójában oroszként). A baj akkor kezdődik, amikor valamelyik oldal elveszti a türelmét és az embereket választásra kényszeríti: dönts, állj ide, vagy oda. S a türelmetlenek mindkét oldalon egy ponton túl azt hiszik, hogy már nincs miről beszélni. Nem kell érvelni, majd erőből megoldjuk. Sajnos, az sem igaz, hogy az európai civilizáció türelemre nevel, s a legrosszabbat, a barbárság visszatérését biztosan segíti elkerülni. Általános türelemről igazán szó sincs. Ahol valamennyire mégis létezik, nem most épült fel. A jövőképek e tekintetben nem működnek, láthatóan jobban megéri a bejáratott szomszédságokhoz ragaszkodni.