Hetekig tartó libanapok

Publikálás dátuma
2017.11.11. 08:00

A Király 100 Gastro Cornerben most a libáké a főszerep. Libanapok dúlnak ugyanis. Tán az országban legrégebben, huszonnégy éve rendezik meg itt; először csak egyetlen napon ünnepelték, azóta több mint két hétre nyúlik a dáridó. Szóval igencsak megadják a módját! A legenda szerint Szent Márton, amikor püspökké akarták választani, egy libaólban próbált elrejtőzni, de a ludak elárulták gágogásukkal. Erre emlékezve fogyasztunk ilyenkor libaételeket, aminek amúgy persze praktikus okai is vannak. Leginkább az, hogy ilyentájt a legjobb a liba. Már hízott, zamatosan nedvdús a húsa, de még nem öregedett el. Ez az időszak a mezőgazdasági munkák végét is jelenti, a télre való erő- és energiagyűjtést, és azok akik tartják, éppen a 40 napos nagyböjt előtt állnak, föl kell töltekezni hát étellel és itallal. A libaételeket ekkor gyakran újborral társítják, hogy a különböző Márton napi felvonulásokról már ne is beszéljek. „Aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik”, tartja a rigmusba szedett mondás. Ekkoriban divatja van a libalevesnek, a libasültnek - melléből, combjából egyaránt - vagy éppen a ludaskása nevű egytálételnek.

Amint belépünk az étterembe, élő liba fogad bennünket egy ketrecben. Amilyen morbid vagyok, megkérdezem, hogy őt is levágják-e majd, de azt a választ kapom, hogy nem, ő itt vendég, és visszakerül a farmra, ahonnan jött. De jókora kitömött libából is több díszíti a termet, kis libakerámia zöld növényekbe ágyazva az asztalokat és még a szalvéta is libás. Később azt is láthatjuk, hogy a desszertek mellé porcukorból ugyancsak libát formáznak, dúl a libakultusz.

Egykor Haxen néven vált ismertté a hely, leginkább a faszénen sült csülökre és a hatalmas májgombócot tartalmazó levesére emlékeznek sokan, az ételek terén az erőteljes német beütésre. Radvánszky Attila és felesége, Radvánszky Éva, akik együtt vezetik az éttermet, a profilváltás miatt keresztelték át. Igazi házigazdák, vérbeli vendéglátósok, rendszeresen jelen vannak, sokat beszélgetnek a vendégekkel. Nem csupán tulajdonosok, hanem szakemberek is. Amikor a csülök iránti kereslet, az egészségesebb táplálkozási igény, a korszerűbb ételek miatt jelentősen csökkent, profilt váltottak. De nem lettek hűtlenek a régihez sem, hiszen a belvárosi piacon nyitott kis vendéglőjükbe átmentették a Haxen nevet meg a faszenes csülköt is. Levitzky Zoltán tizenhét-tizennyolc év óta náluk dolgozik szakácsként, a közelmúltban lépett elő séffé. Amiből lehet, magyar alapanyagot használnak, de ha nincs megfelelő, abszolút a külföldi mellett döntenek.

Puha, hideg libamájjal kezdünk, édeskés jellegéhez jól passzol az omlós mazsolás kenyér. A kemencés libamáj már meleg. Nem a szokásos aranysárgára pirult hagyma, hanem alig megsült, lényegében a zaftjában tocsogó - tócsni dukál hozzá. A sűrű, sült gesztenye krémleveshez libamájas rétes a betét, amit csak az asztalnál öntenek le a nedűvel, így nem ázik szét benne. De azért nem vagyunk annyira fanatikusak, hogy csupán libás fogásokat együnk. A gyömbéres sütőtökkrémlevesnek kecskesajt mousse a betéte, a vargánya krémlevesnek pedig pirított fenyőmag. Ezzel bolondítják a megszokott ízeket. De persze van amikor éppen a megszokott ízek visszaadása a cél. A sóletet például nem különösebben kell megújítani, csak hagyománytisztelően, megfelelő módon kell megjeleníteni régi korok nagyszerű ízeit. Természetes, hogy hozzá például füstölt libamell dukál, s az már erény, hogy kicsit sem szárad ki a hús. Jeles ötlet, hogy a hurkát nem disznóból, hanem libamájból készítik hozzá. A töltött libanyak már kevés helyen kapható ínyencség. Ahogy a ludaskása is, amiben a libaaprólék harmonikusan vegyül el a rizzsel, zöldségekkel. A hagymás rostélyost igencsak jó húsból, argentin rib-eye-ből készítik, ami fölöttébb zaftos, zamatos, ehhez pirospozsgásra pirult hagymaszeleteket adnak, meg finom dijoni mustármártást, no és rozmaringos parázskrumplit. A pincérek térülnek, fordulnak, gyorsak, szakszerűek.

Bevallom, hogy libanapokra nem jutna eszembe desszertként lúdlábat adni, de a neve meg a formája miatt ez is jópofa ötlet. Igen becsületes dolog, hogy nem kakaóból, vagy vacak csokiból, hanem a világ egyik legjobbjából, Valrhona csokoládéból készül. A flódni pedig megint csak a hagyományok őrzését jelenti. Ami egyébként tárgyakban is megmutatkozik. Az emeleten az egykori hangulatos vendéglői társas életet idéző patinás képek lógnak a falon, kézzel írott étlappal. A pincét modernebb térnek képezték ki, ahol csábító a hatalmas, szépen megvilágított, dizájnos boros vitrin. A földszinti vendégtérbe hatalmas trombita, tuba, harmonika lóg be, valaha vérpezsdítő sramlizene kellékei lehettek.

A Király 100 Gastro Corner megváltozott profiljával is megtalálta a maga vendégkörét, külföldieket és magyarokat vegyesen. Az ételek zöme magyar, de fellelhetők a nemzetközi konyha fogásai is. Jók az ízek, igazán tisztességesek az adagok.

 * Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be a séf kalauzolásával.

Szerző

Forgács Imre: Kit érdekel a gazdaság?

Publikálás dátuma
2017.11.04. 08:55
FOTÓ: AFP

Francis Fukuyama tényleg elsiette a dolgot. A szovjet birodalom összeomlása után írt könyvében (A történelem vége és az utolsó ember) azt jövendölte, hogy a liberális demokráciák aranykora következik. Naivitását – különösen 2001. szeptember 11. után – sokan a fejére olvasták. Arra azonban még a legelszántabb kritikusok sem gondoltak, hogy idővel az „illiberális” kalandorok is történelemformáló tényezővé válnak. 2015 óta a választási kampányok a gazdasági problémák helyett szinte csak a menekültekkel és a gazdasági bevándorlókkal foglalkoznak. A franciák és a hollandok kivételével a középosztályok mindenütt elfordulnak a hagyományos pártoktól. Akár a saját gazdaságukat is képesek romba dönteni, amikor a populista nemzetmentőkre szavaznak.

A „kilépéspártiak” felelőtlensége miatt a brit gazdaságnak évekig tartó bizonytalansággal kell szembenéznie. Nem jobb a helyzet az óceán túlsó partján sem. Az Egyesült Államokat a demokraták vezették ki a 2008-as válságból, az amerikaiakat azonban mindez nem érdekelte. 2016 őszén egy – a feladatai ellátására teljesen alkalmatlan – pojácát választottak elnöküknek. Az is közismert, hogy Európát a német lokomotív húzza, ám Angela Merkel pozíciója választási győzelme ellenére gyengül. Néhány hete kétmillió katalán szavazónak sikerült elérnie, hogy a spanyol gazdaság is megrendüljön. A Barcelonában bejegyzett legnagyobb bankok már közölték, hogy székhelyüket valamelyik békésebb tartományba helyezik át. Válságtünet az is, hogy éppen a gazdag régiókban erősödtek fel az autonómia-törekvések: az észak-olasz Veneto és Lombardia – a katalánok mintájára – nagyobb önállóságot követel magának. Tanulságos, hogy legutóbb Ausztriában, az EU egyik leggazdagabb tagállamában sem fárasztották a szavazókat gazdasági ügyekkel. A néppárti Sebastian Kurz-nak egy migránsellenes, primitív kampány is elegendő volt a győzelemhez.

Az új népvándorlástól való félelem persze nem alaptalan. A gazdasági válság, a pénzügyi kapitalizmus mohósága és a robotizáció oda vezet, hogy a perifériákon egyre kevesebb a megélhetést biztosító munkalehetőség. Külön probléma, hogy a globális felmelegedés (Trump szerint nincs ilyen) akár további tízmilliókat űzhet el az afrikai kontinensről. Így várható, hogy az Európai Unió déli tagállamai állandó válságövezetté válnak. Az uniós szintű megoldások keresése helyett azonban csak újabb kerítések épülnek, s ezt már egyes, magukat baloldalinak nevező pártok sem ellenzik.

Eközben több mint kétmilliárd földlakó idejének jó részét a közösségi média játszóterein tölti. Többségük nem is sejti, hogy állandó internetes jelenlétével segít felépíteni a világ legnagyobb – ma még ellenőrizetlen – gazdasági hatalmát. Az új globális gazdaság tulajdonosai természetesen változatlanul a Facebook és a Google részvényesei lesznek.

Britek, katalánok, osztrákok

A szakértők többsége szerint a Brexit-népszavazás elsősorban Nagy-Britanniának okoz – ma még beláthatatlan – veszteségeket. Várható, hogy csupán a londoni Cityben mintegy 30.000 munkahely szűnik meg, s a tőkekivonás mértéke akár az 1800 milliárd eurós nagyságrendet is elérheti. A YouGov internetes közvélemény kutató cég ezért szeptemberben megkérdezte a kilépéspárti szavazókat, hogy közel másfél év elteltével hogyan látják a korábbi döntésüket. A felmérés eredménye mindenki számára megdöbbentő volt. A Brexit-szavazók 61 százaléka ugyanis nem tartja túl nagy árnak, hogy a kilépés jelentős károkat okoz a brit gazdaságnak. A megkérdezettek 38 százaléka pedig még azt sem sajnálná, ha a kilépés miatt ők is elveszítenék az állásukat.

Hasonlóan „okos” népszavazási döntést hozott a katalán kisebbség. Nekik Madrid gyámkodásából lett elegük, miután – önálló államként – akár a tizenkettedikek is lehetnének az EU rangsorában. Mindez első hallásra meglehetősen csábítóan hangzik. Katalónia azonban a függetlenné válással nemcsak az Európai Unióból kerülne ki, hanem minden átmenet nélkül az euróövezet, a közös piac és a vámunió előnyeit is elveszítené. Ez a kereskedelem és a pénzügyek szempontjából katasztrofális lenne, miután a jelenlegi export 65 százaléka az EU-ba irányul és a befektetések 71 százaléka is onnan érkezik. A zászlólengető politikusok azt is elfelejtették híveikkel közölni, hogy a katalán székhelyű bankok mérlegfőösszege jóval meghaladja a tartomány GDP-jét. Ez azt jelenti, hogy a pénzintézetek kivonulása miatt esetleg bekövetkező bankválságot az új állam egyedül nem tudná finanszírozni. Márpedig a független Katalónia azonnal kiesne az Európai Központi Bank – ma még létező – közös védőhálójából is.

Ausztriában a néppárti-szociáldemokrata koalíció kifejezetten jól kezelte a válságot. A 2008-at követő viharos évek után nőtt a beruházási kedv, és a 2017. áprilisi, öt százalék körüli munkanélküliséget még – a jóléti államára méltán büszke – Svédország is irigyelheti. Ráadásul a menedékkérők száma tavaly jelentősen csökkent. Mindez azonban hidegen hagyta az osztrák választókat. Még azt sem bánták, hogy a szélsőjobb felé sodródó Néppárt új csillaga egyszerűen „lenyúlta” a szabadságpártiak menekültellenes retorikáját. Az ezt nehezményező Hans-Christian Strache viszont a belügyminiszteri tárca várományosává lépett elő. Az osztrák „jobbra át” az Unió amúgy is halódó menekültpolitikája szempontjából így nem sok jóval biztat.

Big Brother vállalatok

A választói magatartás változásainak számos oka van. A jövedelemkülönbségek évtizedek óta nőnek, s a középosztályok tagjai a fejlett országokban is a bizonytalan jövőtől, a lecsúszástól félnek. Szorongásaikat érthető módon növelte a 2008-as pénzügyi összeomlás, amely nemcsak a bankszférában, hanem a reálgazdaságban is súlyos veszteségeket okozott. Ezt követte az európai menekültválság, amelynek drámai részleteit az „online jelenlét” még fel is nagyította. A szavazók többsége nincs tisztában a gazdasági összefüggésekkel: sorsának javulását a felelőtlenül hazudozó populistáktól várja. A digitális világ természetesen nem oka a választók elbizonytalanodásának, de – a korlátlan manipuláció terepeként – a félelmet és a bizonytalanságot fokozza.

A mindenkit megfigyelő óriáscégek (Facebook, Google és a többiek) főleg a felhasználói adatok rögzítéséből és a fogyasztói szokások reklámcélú értékesítéséből élnek. Számos jel utal arra, hogy az internet gazdasági hátteréről – szavazóként – a közösségi média használói semmit nem tudnak. Így például nem is hallottak arról, hogy a választások sorsát esetleg eldöntő „hamis hírek” szűrésében a platformokat szolgáltató cégek nem érdekeltek. Minél képtelenebb ugyanis valamely állítás a politikai térben, annál többen kattintanak rá, s ezzel növelik a hirdetési bevételeket. Márpedig a közösségi portálok rendszeres látogatói több milliárdnyian vannak. A Google és a Facebook megállíthatatlannak tűnik: e két cég a globális hirdetési piac jó egyötödét máris birtokolja.

Nick Srnicek, brit kutató tavaly megjelent Platform kapitalizmus című könyvében meggyőzően érvel amellett, hogy az adat – akárcsak egykor az olaj – a gazdaság legfontosabb nyersanyagává vált. Kitermelése és „finomítása” jelenti az igazi gazdasági hatalmat, ezért a Google és a Facebook tulajdonképpen a közművekhez hasonló szolgáltató tevékenységet végez. Ha pedig ez így van – folytatja a szerző – akkor akár az államosításuk sem elképzelhetetlen. A platform-gazdaság óriásai ugyanis olyan természeti erőforrások, közjavak fölött rendelkeznek, amelyeket a nemzeti alkotmányok a „föld méhének kincsei” között, kizárólagos állami tulajdonként szoktak emlegetni. Indokolt lenne tehát az adatok sorsáról demokratikus és szabályozott keretek között dönteni, s a hasznosítást nem teljesen átengedni az üzleti köröknek.

Baloldali értékek

A Szovjetunió összeomlása után 25 évvel vélhetően egyetlen baloldali párt sem fogja zászlajára tűzni a Facebook államosítását. Annak azonban semmi akadálya nincs, hogy választási programjaikban szerepeljen a Big Brother vállalatok tevékenységének ésszerű mértékű szabályozása. Jóllehet e világcégek bevételeinek forrása az egész Földgolyó, adót jó esetben is csak a székhelyükön fizetnek. A felhasználók adatainak „újrahasznosítása” szinte jogon kívüli terület, s a piaci versenyt a digitális gazdaságban is védeni kellene.

Az európai szociáldemokrácia történelme során mindig is a munkájukból élők esélyeiért, a javak igazságosabb elosztásáért harcolt. A lassan 150 éves mozgalomnak voltak sikeres és nehéz korszakai. A félrevezetett szavazók haragja mostanában – talán igaztalanul – főleg a baloldali pártokat sújtja: csaknem mindenhol kiábrándítóan szerepelnek. Európa ugyan sokféle válsággal küzd, de a nácik egyelőre nem masíroznak az utcákon. Ezt megelőzendő lenne szükség a hirdetésekre épülő platform-kapitalizmus „megszelídítésére” is. Európában még mindig sokan ragaszkodnak a szociáldemokrata értékekhez. Várják, hogy politikusaik – a kerítések pragmatizmusa helyett – a 21. századi gazdasági kihívásokról is beszéljenek. Szólni kellene hozzájuk.

Szerző
Témák
igazság

Kis Miklós: A jövő osztályharca

Publikálás dátuma
2017.11.04. 08:50

Évtizedek óta tartó világtrend, hogy a megtermelt nemzeti jövedelmek mind kisebb része jut a munkavállalóknak, s a tőke egyre nagyobb arányban részesedik belőle. Az átlagos reálbérek a fejlett országokban stagnálnak vagy csökkennek. A munka és tőke ellentéte ma is létezik – és a munka vesztésre áll. A tőke minél alacsonyabb munkaköltséget akar, a munka minél magasabb bért, itt nincs változás. Legtöbbször a tőke nyer. Kínában például a Kommunista Párt az, amely elnyomja a munkások szervezkedését és biztosítja a tőkének, hogy kedve szerint kizsákmányolja a munkásokat.

A fejlett országokban a gyáripar fokozatos leépülésével az osztályharc hagyományos helyszíne tűnik el, a fejlődő és felzárkózó országokba csalogatott vállalatoknál pedig különböző okok – gyakran az állam kényszerítő ereje miatt – az osztályharc nem tud újra kibontakozni kellő erővel. A működő-tőkének - mozgékonnyá válásával - megnőtt az alkuereje a fejlett országok még megmaradó jól szervezett munkásságával szemben is. A kis cégek dolgozói, illetve különösen az elszigetelt önfoglalkoztatók jellemzően nem képesek hatékonyan megszervezni magukat. Nem is beszélve az úgynevezett sharing economy térnyeréséről, amely még az elméleti lehetőségét is megszünteti a közös munkavállalói érdekérvényesítésnek.

A munkavállalók sikeres osztályharcához hiányoznak a feltételek – egyes ágazatokban és cégeknél természetesen lehet eredményeket elérni, de rendszerszinten és történelmi léptékkel mérve nagy a baj.

Osztályharc helyett etnicizálódó feszültségek

A fejlett országok munkavállalóinak romló helyzetéből politikailag a jobboldal profitál. Trump a Mexikóból érkező munkavállalók ellen mozgósít és falat emelne. Nagy-Britanniában graffitik jelentek meg a falakon, hogy a lengyelek menjenek haza. Sok nyugati munkavállaló a globalizációban – pontosabban a munkavállalók, a tőke és az áru korlátok nélküli szabad mozgásában - látja a gondjai gyökerét.

S annyiban igazuk van, hogy a gondjaik kialakulásához hozzájárult a szabadjára engedett kapitalista globalizáció. Abban viszont tévednek, hogy a kapuk újbóli becsukása megoldaná a problémákat. A romló alkuhelyzetű dolgozóknak ugyanis minden eddiginél komolyabb versenytársai támadtak: a magasan képzett emberi munkaerő kiváltására képes, intelligens robotok.

Az automatizáció a munkahelyek kétharmadát veszélyezteti a fejlődő országokban a következő évtizedekben, ez az arány az Egyesült Államokban és Európában is 50-60 százalék közötti - hívta fel a figyelmet nemrégiben a Világbank „World Development Report 2016” című tanulmánya, arra is figyelmeztetve, hogy ez növekvő egyenlőtlenséget is hozhat.

„Akik birtokolják a robotokat, azok uralják a világot” – írta Richard B. Freeman harvardi közgazdászprofesszor a Harvard magazinjában megjelent cikkében. Freeman hangot ad aggodalmának, hogy a robotizáció fő haszonélvezői a robotok vagyonos tulajdonosai lesznek, ami elvezethet egy új robotkori feudalizmushoz, ahol a hűbérurak megfeleltethetők a robotok tulajdonosainak. Ennek orvoslására az a javaslata, hogy az állam adókedvezményekkel serkentse a robotok megosztott tulajdonlását – vagyis a cégnél még jelenlévő emberi dolgozók tulajdonosi körbe vonását. A javaslat jó szándékú, de nem tűnik teljesen bombabiztosnak, alighanem sokan kimaradnának a programokból még a legnagyobb adókedvezmények mellett is.

Marx és automatizáció

Vajon mit gondolna minderről a harvardi professzornál némileg radikálisabb hírében álló Marx? Talán meglepő, de egészen pontosan tudjuk, a filozófus ugyanis azon is törte a fejét, mi történik, ha olyan mértékben automatizálttá válik a termelés, hogy a munkás kívülre kerül a termelési folyamaton.

„(…) a munkaeszköz különböző átalakulásokat fut be, amelyek közül az utolsó (…) a gépi berendezés automatikus rendszere” Ha idáig jut a fejlődés, akkor „a munkás mint fölösleges jelenik meg” - írta közel 160 éve a Grundrissében (magyarul A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai címmel jelent meg).

Itt már nem a munka kizsákmányolásáról van szó Marx szerint sem. „Az idegen munkaidő ellopása, amin a mostani gazdagság nyugszik, nyomorúságos alapzatként jelenik meg ezzel az újonnan kifejlődött, maga a nagyipar által létrehozott alapzattal szemben.” A munkát nem kizsákmányoló tőkében viszont az emberiség kollektív tudása ölt testet, amit a tőke tulajdonosa kisajátít magának. Marx úgy vélte, az automatikus rendszereknél egy kezdetektől meglévő ellentmondás jut el a végpontjára: a tőke minden határon túl igyekszik csökkenteni a munkaidőt (azaz a munkaköltséget), a tőkés társadalmi rendben viszont a munkaidő alapján jut a túlnyomó többség jövedelemhez („a munkaidőt minimumra igyekszik redukálni, miközben másfelől a munkaidőt a gazdagság egyetlen mértékeként és forrásaként tételezi”).

Erre az ellentmondásra mutatnak rá gyakran azok a kommentelők is egy-egy automatizációról szóló internetes cikk alatt rákérdezve: ha mindent a robotok állítanak elő, ki fogja az árut megvásárolni? Marx azt válaszolná: „a csereértéken nyugvó termelés összeomlik”, amint azt írja is a Grundrissében. Vagyis a munkabérért végzett munkán alapuló rend nem tud többé működni.

Alapjövedelem és videojátékok

A kapitalizmust azonban sokan szeretnék megmenteni a végső összeomlástól. Akad egy olyan válasz a Marx által már 160 éve fölfedezett ellentmondásra, amelynek a jobb- és a baloldalon egyaránt akadnak hívei, s ez a válasz az alapjövedelem. Nem mindegy persze, hogy mekkora alapjövedelemről beszélünk.

Nehéz megmondani, hogy az alapjövedelem mely szintje lenne olyan, hogy ne csak egy konc legyen a tömegeknek, hogy ne zavarják lázongásukkal a világ elitjét, hanem egy valóban igazságos világot hozna létre. Ha elméletileg tekintjük és például Rawls módjára elképzeljük, hogy racionális emberek döntenek a javak igazságos elosztásáról még az előtt, hogy tudnák, milyen családba is születnek, akkor kénytelenek lennénk elfogadni Rawls különbség-elvét. Ez nagyjából arról szól, hogy az egyenlőtlenségnek csak akkora mértéke elfogadható, amely még hasznos valamiképpen a társadalom legszegényebb tagjának is. Mármost eléggé nyilvánvaló, hogy egy automatizált termelésen alapuló világban a teljes egyenlőségtől való kis eltérés is nehezen lenne ezen az alapon indokolható.

Azt se feledjük, hogy az automatizáció – azáltal, hogy a tőkének immár a piacok közelsége válik fontossá a munkaerő ára helyett – számos fejlődő, felzárkózni igyekvő országnak a tőke távozását jelentheti. Így az országok közötti egyenlőtlenség és feszültség is nőhet. Nem feltétlenül lenne minden államban forrás egy valóban kielégítő alapjövedelemre. Könnyen eljuthatunk egy olyan negatív utópiához, ahol az erőforrások túlnyomó része fölött a Freeman által is említett „új hűbérurak” rendelkeznek – meg esetleg az olyan elnyomó államkapitalista országok bürokráciájának irányítói, mint Kínáé.

Ennek a világnak a fejlettebb részében a munka jelentette kihívásokat, sikereket és kudarcokat a videó-játékok és azok mind kifinomultabb változatai – mint az úgynevezett augmented reality, a kiterjesztett valóság – helyettesítenék. A lakosságot így könnyű lenne depolitizálni és nem lázadna az egyenlőtlenség ellen, sőt, nem is próbálná ellenőrizni az elitet. Elképzelt világunk fejletlenebb része pedig kétségbeesetten követelné a bebocsátást a hamis édenbe. Mindezt sokkal könnyebb lenne "civilizációk összecsapásaként" láttatni, mint fölismerni a mélyben rejlő osztályellentéteket és elosztási igazságtalanságokat.

Az utópia már részben meg is valósult, hiszen sok munkanélküli fiatal jár már most is szenvedélyesen sikereket keresni a virtuális világba. Peter Suderman, a libertariánus Reason magazin szerkesztője szerint ha nem is ideális, hogy a fiatalok a virtuális világban töltik el az életidejüket, de sokkal jobb, mintha lázadnának. Az elitnek természetesen az lenne a legjobb, ha az emberek lázadás helyett mind a szabadságukról, mind az emberi méltóságukról önként lemondanának. Amit olykor meg is tesznek, de ebbe nem lehet beletörődni.

Az automatizáció előretörése nem hozza el szükségszerűen sem a bőséget mindenki számára, sem az osztályellentétek megszűntét – ez utóbbiak azonban rejtettebbekké válhatnak, mint valaha. A baloldal dolga sok tekintetben a jövőben sem változik: rá kell mutatni az osztályellentétekre, nem szabad engedni a sovinizmus olykor politikailag kifizetődő csábításának, s a felvilágosodás örököseként ki kell állni minden ember szabadsága és egyenlősége mellett. S ez nehezebbnek ígérkezik, mint bármikor korábban.

Szerző
Témák
osztályharc