De hová tűntek a kutyák? - Intellektuális játszma

Publikálás dátuma
2017.11.10. 06:47

Dylan Thomas szerint nincs jobb, mint egy kád forró vízben savanyúcukrot szopogatni és Agatha Christie-t olvasni. A híres idézet tulajdonképpen túlmutat önmagán: aki egy kicsit is érdeklődik a krimik világa iránt, nem tudja kikerülni Hercule Poirot, a világ legzseniálisabb detektívjét. A „munkásságán” belül pedig a Gyilkosság az Orient Expresszen című darabot, amelyet mindig, mindenhol megszavaznak az egyik legnépszerűbb műfaji könyvnek. Sidney Lumet 1974-ben készült mozis feldolgozása sokáig etalon volt. E mű stílusát és dramaturgiáját gondolta tovább az 1989 és 2013 között forgatott tévésorozat, amelyben David Suchet kvázi eggyé vált Poirot karakterével.

Ilyen előzmények után egyetlen kérdés vetődött fel, amikor bejelentették, hogy új mozis verzió készül: vajon változtat-e a megkövesedett formulán Kenneth Branagh színész-rendező. A válasz nem egyértelmű. Látszólag semmi újjal nem szolgál az új verzió – elvégre ez a produkció most nem a tiniket célozza meg –: egy vonaton vagyunk, amely kisiklik valahol Jugoszláviában, egy ember meghal, Poirot nyomoz, beszél és elméleteket állít fel. Nincsenek ideges, klipes vágások, kézikamerás akciójelenetek, maradt a jól megszokott intellektuális játszma ínycsiklandozó sütemények és méregdrága italok között. Ám ha egy kicsit elidőzünk Branagh Poirot-alakításán, kiderül: az alkotók megpróbáltak egy kis humánumot csalni a figurába.

Az új Poirot ugyanis nemcsak szuperokos, hanem igazi magának való alak. Néha vihogva olvassa Dickenst az ágyában – mint Thomas Christie-t a kádban –, máskor pedig önmarcangoló monológokba zuhan, melyekből csak úgy tud kijönni, hogy megnyugtatja önmagát: isteni erő, morál és erkölcs hajtja őt. Missziója van itt a világon. Ez az emberi oldal, amit Branagh a rendező és a színész belevitt a Poirot-világba, kissé drámaibbá, sérülékenyebbé teszi a detektívet, aki a vonaton élete dilemmájával szembesül: majdnem mindenki hazudik neki. Mi, nézők, pedig – optimális esetben – érezzük a szituáció tétjét. Branagh színészként képes volt elérni azt a csodát, hogy nem csak elfogadjuk őt a szerepben, hanem magunkévá tegyük a karakter-koncepcióját.

Az, hogy a film felvonultat annyi sztárt, hogy az öt filmre is elég volna, természetes. Judy Dench bevonulásával például megmutatja, hogy testbeszéddel lehet a legegyértelműbben megmutatni, mi is az a méltóság. Johnny Depp remek rosszarcú banditaként. Minden szereplőt lehetne külön méltatni, ám Branagh mintha túlságosan is aktorként lett volna jelen a forgatáson: minden bizonnyal nem tudott eltávolodni és egységesen odafigyelni minden alakításra, így végül csak Michelle Pfeiffer nőtt fel hozzá, az ő játékának van még egyértelmű dramaturgiai íve.

Azon sem érdemes csodálkozni, hogy minden pazarul néz ki a vásznon, a Branagh-ra jellemző impulzív zenehasználat, grandiózus képi világ tarol. Nem véletlenül: 65mm-es filmnyersanyagra forgattak. Illetve – elnézést a geek megjegyzésért, de – abban is van valami varázslatosság, hogy tudjuk: a kameramozgások emberi, és nem digitális forrásúak. Egyszóval, a filmes kiszolgálás első osztályú. Csak egy rejtély maradt számomra, mint poirot-i gondossággal figyelő nézőnek, nyugtalanítóan nyitva: hová tűntek Dragomiroff grófnő kutyái?

Szerző

Méltón őrzik Kocsis Zoltán emlékét

Publikálás dátuma
2017.11.10. 06:46
Fotó: Népszava
A világhírű zongoraművészre és karmesterre megrendítően szép játékkal emlékezett az általa harminc esztendőn át dirigált Nemzeti Filharmonikus Zenekar.

Tudván, hogy végzetes betegség támadta meg, Kocsis Zoltán többször is úgy nyilatkozott: azt, ami az ő dolga volt a Földön, már elvégezte, tán csak a Bartók hanglemez-összkiadás befejezésével maradt adós. De mi tudjuk, amit még kaphattunk volna tőle – eddig és a jövőben is –, a zongoristától, karmestertől, zeneszerzőtől, zenetörténésztől, vagy egyszerűen csak a mindennapok eseményein mélyen elgondolkodó embertől, felmérhetetlen jelentőségű lenne.

Teljes mélységében azt is nehéz felmérni, mit hagyott maga után több mint ötven év múltán, amelyet zenéléssel, a zene szolgálatában töltött. Bizonyára sokaknak van saját archívumunk lemezekkel, könyvekkel, újságcikkekkel, és a YouTube-on is sok érdekességet találhatunk. Ott van a tíz éves Kocsis Zoltán okos gyermekarccal, de egy felnőtt zongoraművész kezével és tudásával. A kamasz, aki még kissé félszegen nyilatkozik, de felülmúlhatatlan módon játssza Liszt virtuóz remekét. Az érett férfi, aki rocksztár-külsővel és magabiztos megjelenéssel lép fel a népszerű popénekesnő koncertjén ezrek előtt a sportcsarnokban, és úgy játssza el kedvenc Mozart-darabját, a Török indulót, mint talán soha máskor. Az apa, aki kilencéves fiát tanítja Bartókot játszani. És ott vannak a kései tévészerepelések, interjúk, enyhíteni a hiányt.

A fennmaradt életmű mennyiségileg is jelentős, és mivel Kocsis mindig megalkuvás nélkül törekedett a minőségre, minden pillanata figyelemre méltó. Halálának első évfordulóján koncerttel emlékezett a legilletékesebb társaság, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, amelynek karmestere, spiritus rectora volt két évtizeden át. És ebben a minőségében is valóban egy nemzet, sőt az egész világ számára alkotott iránymutatót, maradandót; ezt a művészt mutatta be a hangverseny előtt vetített film, amely a Richard Strauss-opera két évvel ezelőtti bemutatója kapcsán készült. A koncert valódi gyászzenével kezdődött, már a választás maga is Kocsis Zoltán szellemét idézte: kevéssé ismert-játszott mű, de nem csak érdekesség: nagyszerű zenei pillanatokat tartalmaz Liszt Három gyászódája. Dobszay Péter karmester irányításával a zenekar magabiztosan játszott, megfelelve egykori karmestere emlékének. Gyenyisz Kozsuhin azt a Beethoven G-dúr versenyművet zongorázta, amellyel Kocsis annak idején a Magyar Rádió zongoraversenyét megnyerte. Kozsuhin, akit néhány éve éppen Kocsis hívott meg a zenekarhoz, más korszak szülötte, mások esztétikai megfontolásai is, de kiváló zongoraművész, előadása élményszerű volt.

A zenekart ekkor már és innentől kezdve mostani vezető karmestere, Hamar Zsolt dirigálta. Sáry László új művet komponált az egykori harcostársa emlékezve, akivel évtizedekkel ezelőtt a modern zene el- és megismertetéséért küzdöttek. A mintegy tizennyolc perces, kéttételes kompozíció első felében nem szólal meg zongora; borongós hangulatú harmóniavilág és a néhány hangból álló, elcsukló, sírást idéző motívumok jellemezik ezt a részt. A második tétel lebegő vonóshangzásába a négykezes zongoraszólam akkordjai vágnak bele, határozottan, mégis valahogy mintha helyüket keresnék, azt jelezve: a dolgok végső értelmét csak kutatni lehet. Bizják Dóra és Zentai Károly ültek a zongora előtt. A hangszerelő, a Bartók egyedülálló nagyságát feltétlenül szolgáló Kocsis Zoltánnal négy, eredetileg zongorára írt darab általa zenekarra alkalmazott változata szembesített minket az estén. A Nemzeti Filharmonikusok virtuóz, értő előadással mutatták meg: őrzik egykori mesterük szellemét.

Szerző

Oscart kockáztatunk a Netflix-üzletért

Publikálás dátuma
2017.11.10. 06:00
Fotó: AFP/John Macdougall
De lesz-e újabb Oscar? – ez a kérdés, amelyet mind többet hallani Enyedi Ildikó legújabb filmje, a Testről és lélekről sikerszériája kapcsán. A válasz: nem egyértelmű.

Fontos-e az Oscar-díj? Ez az igazi eldöntendő kérdés. Hiszen Enyedi Ildikó művének pályafutása eleve úgy indult, hogy megnyerte az egyik legjelentősebb európai fesztivál, a Berlinale fődíját, a patinás Arany Medvét. A film azóta is járja a világ fesztiváljait, eladták moziforgalmazásra számos országba, a világ többi részén pedig a Netflix streaming-szolgáltató könyvtárában lesz elérhető jövő év februárjától.

Fotó: Tóth Gergő

Fotó: Tóth Gergő

Olyan sok emberhez juthat el tehát, amennyiről még az alkotók sem mertek álmodni. A díjak – azok közül pedig a leginkább közismert Oscar – abban tudnak segíteni, hogy az emberek érezzék: meg kell nézniük a Testről és lélekről című magyar filmet. Szóval, ismeretterjesztési szempontok szerint (vannak, akik ezt marketingnek becézik) csak fontos volna az arany szobrocska megszerzése. És akkor a magyar polgár is jól érezné magát, mivel zsinórban harmadszor nyerné el magyar alkotás az Oscart. (Tavaly a Saul fia, idén a Mindenki című kisfilm kapta meg az elismerést.)

Jelentjük, az öreg kontinensen minden a legnagyobb rendben. Nemrég jelentették be az Európai Filmdíjak (EFA) nevezéseit, itt négy kategóriában is érintett a Testről és lélekről: a legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb forgatókönyvíró és a legjobb színésznő kategóriákban jelölték elismerésre. Nem mellékesen: magyar egész estés fikciós mű sosem nyert még a legjobb film kategóriában az épp harmincéves díj történetében. Ennek nem feltétlenül az az oka, hogy a magyar filmek nem lettek volna legalább olyan jók, mint sokszor elismert spanyol, francia, olasz vagy angol konkurenseik. Csakhogy a díjakat odaítélő, mintegy háromezerkétszáz taggal rendelkező Európai Filmakadémia többnyire nemzeti alapon voksol. Filmes körökben azon szokás viccelődni, hogy ez alól kivételt képeznek a németek, akik becsületesen a legjobb filmre szavaznak – így a Berlinálét megnyerő Testről és lélekről most valós nyerési esélyekkel bír.

Noha az Európai Filmdíj elnyerése filmtörténeti esemény is lenne, nem ér fel rangban az Oscarhoz. Két évvel ezelőtt például a Saul fia stábja úgy döntött, nem is indul az Európai Filmdíjakért, annyira a tengerentúli elismerésre koncentrált. Épp ezért furcsa, hogy most még nyitott kérdés: mi történik az Enyedi-filmmel az Oscar-versenyben. Ugyan Magyarország már szeptember elején megnevezte, hogy a Testről és lélekrőlt nevezi a legjobb idegennyelvű film kategóriájában, az amerikai forgalmazó, a Netflix csak novemberben jelentette be a „szerzeményét” – miközben a vetélytársak már a szeptemberi torontói fesztivál óta kampányolnak.

Persze a Netflix elképzeléseit és terveit nem ismerjük – még tippjeink sem lehetnek –, hiszen nagyon fiatal, ám tetemes anyagi keretekkel rendelkező iparági szereplővel van dolgunk. Amúgy a legjobb idegennyelvű film kategóriában általában a Sony Pictures Classic (ők gondozták a Saul fiát), az A24 és a Fox Searchlight művei szoktak összecsapni.

Mivel a sikereinkre rendszerint büszke Magyar Nemzeti Filmalap konkrét összegekkel támogatja a magyar filmek nemzetközi jelenlétét és kampányait, megkerestük az intézményt, hogy a Testről és lélekről esetében milyen szerepet szánnak maguknak az Oscar-promócióban, de lapzártánkig nem kaptunk választ a kérdéseinkre. A honlapon közzétett döntések alapján azonban úgy tűnik: még senki sem pályázott ilyen céllal az alapnál.