Tüzes ló - Napközis tea

Reggel nyolc óra, köd, pára, eső, szürkeség mindenütt. Idegen faluban merítkezem alá, míg autóm gondos kezekben olajcserére vár. Manapság megbecsülünk minden szakembert, amelyik nem csak ígér, de tesz is, rongálás helyett épít, s hűségesek maradunk hozzá akkor is, ha három faluval odébb kell utazni a tisztességes munkáért.

Galambok sorjáznak a központi terecske szolgáltatóházának tetején, fejüket is behúzzák, s csak akkor riadnak odébb, amikor nagy tülköléssel megérkezik a helyi menő csávó egy hatalmas fekete sportkocsival. Halkan az ilyenek nem tudnak megérkezni sehová, létüknek értelme, hogy észrevegyék őket. Persze a látványos porondra lépéshez egy júliusi reggel sokkalta alkalmasabb, mint ez a nyúlós, novemberi, amikor esőkabátba burkolt gyerekek érkeznek biciklik hátsó ülésén, s anyukájuk azon egyensúlyoz, miként vigye be őket a kerékpártárolótól az oviba anélkül, hogy nyakig sárosak lennének. De még a lángost áruló lány sem dugja ki az orrát a meleg büfékocsi bepárásodott ablakai mögül.

Így a fekete autós sem időz sokáig, teszi, mintha rengeteg dolga lenne s csak kávézni szaladt volna be az épp nyitó cukrászdába, ahol a környék legjobb Rákóczi-túrósát kapni, a sajtos rolóról már nem is beszélve.

Kérek egy fokhagymás lángost a lánytól, óvatosan kenegeti rá a zamatos szaftot, aztán kérdőn felnéz, mondom, terítse csak jó vastagon, alibim s indokom van: náthás vagyok. Minden évben így járok, mert meg akarom hosszabbítani a langyos őszt, s a didergő reggelek ellenére könnyű kis pulóverekben incselkedem a téllel. („Tél-tábornokkal”, brrr… jön majd ez is hamarosan, ha máskor nem, a havas utakról szóló jelentésekben. Ha meghallom a szóösszetételt, legszívesebben elbújnék a spájz legalsó polca alá, bele az üres zsírosbödönbe, vagy még annál is mélyebbre.) Teát kérek, nem csalódom, jó kis napközis tea, amit otthon semmilyen furfanggal nem tudok utánozni, vagy a cukor kevés, vagy az a baj, hogy rendes citromot használok a citrompótló helyett, de sose lesz olyan, mint amit konyhás nénik mertek ki kék szélű fehér fajanszbögrében a pirospaprikával megszórt zsíros kenyér mellé.

A szemközti boltra kacskaringós, régi betűkkel van felírva, hogy „Iparcikk”, s a szóról egyből elém tolul a hajdani falusi szatócsbolt minden illata, a cipőpucoló pasztáétól a hombárokban tárolt búzáéig. Nem remélek hasonlót, de azért benyitok. „Hello, welcome” - mondja el többször is egy géphang egészen addig, míg arrébb nem lépek. Kínai szenzoros kütyü, hasznos jószág, az eladónak már köszönnie sem kell. Műanyagillat mindenütt. Ebből van a képkeret, a tálca, a fürdőszobakilépő, a virágtartó, a vállfa, a merőkanál, a tojáskenő ecset, a kádba szánt kagylómintás csúszásgátló, a zokni, de még az a gumicsizma is, amit horgászáshoz vásárol egy férfi épp. Talán az egyetlen természetes anyag az a képeslap-csomag, amiből egy idős néni nagy műgonddal válogatja ki az angyalkásakat. Az unokáinak lesz, távoli országba küldi. Akárcsak tavaly és tavalyelőtt, karácsonyra most sem jönnek haza.

Szerző
Doros Judit

Új Egyenlőség-jel - Kitörni a buborékból

A napokban jelent meg a Policy Solutions elemző intézet „Magyar Álomról” szóló kutatása, mely azt térképezte fel, milyen vágyai és tervei vannak a magyaroknak, milyen életet szeretnének élni, milyen országot szeretnének látni maguk körül. A kutatás legfontosabb következtetése, hogy az amerikai típusú önmegvalósító álom éppúgy távol áll a magyarok többségétől, mint az orosz típusú erős, rendteremtő állam. A magyarok nem szeretnének sem korlátlan szabadpiacot, sem multikulturális társadalmat, de a tradicionális értékek, a nacionalizmus vagy a Trianon előtti határok visszaállítása is teljesen hidegen hagyják a társadalom többségét. A magyar álom ugyanis legjobban úgy írható le, hogy a magyarok szeretnének 800 kilométerrel nyugatabbra – valahol az osztrák-svájci határon – élni a Kádár-rendszer kiszámíthatóságában, biztonságában, társadalmi egyenlőségében, de Nyugat-Európa életszínvonalán.

A kutatás egyik legmeglepőbb vonása a napjaink közbeszéde és a társadalmi elvárások közötti éles szakadék. Miközben vitáink arról szólnak, ki is az 1956-os forradalom plakátra emelésre érdemes hőse, addig a magyar társadalom 40 százaléka szerint a Kádár-rendszer volt a magyar történelem virágkora – az Osztrák-Magyar Monarchiát 5 százalék választotta. Miközben azon aggódunk, hogy újjáéledt Magyarországon a Horthy-kultusz, addig a Horthy-rendszer mindössze százból három ember számára számít etalonnak. Amíg azt gondoljuk, hogy „közmegegyezés” van a Bajnai-kormány gazdasági stabilitást megteremtő intézkedéseit illetően, addig a valóságban Horn Gyula kormányzása tízszer, Medgyessy Péteré ötször népszerűbb a Bajnai-kormánynál.

Amíg arról szólnak a vitáink, hogy a 10 vagy 15 százalékos béremelés nem túlzó-e a gazdaság számára, addig a magyarok relatív többsége számára a nettó 200-300 ezer forintos fizetés már az álmok kategóriájába esik. Nem csoda, hisz minden második magyar számára ez a jelenlegi fizetésének 100 százalékos emelését, azaz megduplázását jelentené. És amíg a magyarok „jobbratolódását”, „EU-ellenességét” gondoljuk az elmúlt nyolc év „bűnének”, addig valójában a magyarok legfontosabb vágyai sorrendben a magasabb bérek és nyugdíjak, a jobb egészségügy, a modernizáció és a társadalmi különbségek csökkentése. Mind-mind baloldali téma.

Természetesen a közbeszédnek nem szabad mindig lekövetnie a társadalom elvárásait, a politikusoknak, szakértőknek, újságíróknak számos más – például morális vagy szakmai – oka lehet, hogy szembe menjen a többségi akarattal. De ha túlságosan eltávolodik egymástól a közbeszéd és a társadalom álma, akkor érdemes levonni azt a következtetést, hogy ideje kitörni a buborékból és a lehető legtöbbet arról beszélni, ami a csalódott többségnek igazán fontos.

Szerző
Boros Tamás politikai elemző

Bébi lelkek a hadak útján

Tudták? Egy brazil törzs szerint a még meg nem született lelkek - bébi lelkeknek hívják őket – próbaidőre különböző asszonyok méhébe költöznek be, ott egy kicsit mocorognak, megtapasztalják, hogyan érzik magukat. Ha nem jól, kiköltöznek, ha pedig alkalmasnak érzik a helyet, akkor ott maradnak.

Magyarországon ezen a nyáron a mesterséges megtermékenyítés eddig hellyel-közzel jól szabályozott rendszere teljesen felborult. Korábban az Egészségügyi Tudományos Tanács honlapja adott ebben a kérdésben iránymutatást, egy 2016-ban született állásfoglalásban ez volt olvasható: „Civilizált országokban különféle nemzetközi irányelvek, jogszabályok útján szabályozott formában, nemzeti etikai bizottságok jóváhagyásához kötött az új gyógyító eljárások hatósági engedélyezése és bevezetése. Ez az etikai bizottság a magyar jogszabályokban humán reprodukciós kérdésekben az ETT Humán Reprodukciós Bizottsága (HRB). Az ETT HRB egyik legfontosabb szakfeladata a lombikbébi eljárások (IVF: in vitro fertilizáció) körüli vitákban történő állásfoglalás.”

Az új helyzet a bébi lelkek társadalmát teljesen felkavarta. Nyitányként dr. Veres András győri megyés püspök augusztus 20-ai szentbeszéde okozott mennydörgést és villámokat a lombikbébi program körül, mivel kinyilvánította, hogy bűnt követnek el az ebben résztvevők. Aztán jött Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, aki a Hír Tv-nek nyilatkozva „horror kategóriának” nevezte azt, ami a be nem ültetett embriókkal történik világszerte. Szerinte „legyilkolják”, „lefagyasztják” és „kidobják” az embriókat, „a szöveteiket ipari célra használják fel.” A bébi lelkek meg csak néztek, különösen azok, amelyek éppen kinéztek maguknak egy régóta kísérletező, gyermekáldásra vágyakozó keresztény párt.

A bébi lelkek alighanem már a megtapadás körüli hercehurcát, az egészségtelen életmód hatásait, a stressz okozta bonyodalmakat, a várakozás okozta izgalmakat is elég tehernek érezték, de az igazi bajok csak ezután jöttek: a finanszírozás megváltoztatása, meg a sok találgatás a tisztességes tájékoztatás és igazságos elosztás helyett. Aztán akadt egy másik gondjuk is az új rendelkezéssel, miszerint inkább menjen a mesterséges megtermékenyítést kérő asszony az állami ellátásba a magán helyett, ahol kiszámítható költség, szigorú protokoll, hálapénz nélküli világ, jó körülmények és az őszinte tájékoztatás közepette biztonság övezte a bébi lelkek próbálkozását. (Már ahova nem tette be a lábát az etikátlan konkurencia, amit persze a „hatásos” ellenőrzés sokáig nem fedezett fel.)

De ezen a tényen az egészségügyi államtitkár is elegánsan túllépett októberben, a Magyar Hírlapnak adott interjújában: „Fontos tisztázni, hogy az IVF-kezelések körülbelül hetven százalékát egy domináns magánintézet valamelyik telephelyén végzik az országban. Most csupán annyi történt, hogy az állam szeretné növelni a kapacitásait, ezt pedig a saját intézményeiben teszi, nem a magánszektorban.”

Nincs mese, akkor is menni kell! - mondta az egyik bébi lélek. De a többi panaszkodott. Oda, ahol még a kórházi feltételek sem adottak? Ahol a tapasztalat és akarat a minimum alatt van? Miért is foglalkozna egy jól kereső szülész egy problémásabb esettel, amikor a „kipottyanó” gyerekért is megkapja a 150-200 ezres hálapénzt? Miközben a vajúdás kísérését az osztályon dolgozó munkatársára, a szülésznőre még rá is lőcsölheti?

S ha ez nem volna elég, az egyik bébi lélek azt is felfedezte, hogy a kérdésről jogszabály is rendelkezik. A 28/2014. (IV. 10.) Emmi rendelet az Egészségügyi Tudományos Tanácsról így szól: „Az egészségügyi államigazgatási szerv felkérése alapján az ETT HRB szakértőként részt vesz a reprodukciós eljárások végzésére, illetve az ivarsejtek, őssejtek és embriók fagyasztva tárolására működési engedéllyel rendelkező egészségügyi szolgáltatók ellenőrzésében. Az ETT HRB elnöke által kijelölt bizottsági tag a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény szakértőre vonatkozó rendelkezései szerint működik közre az ellenőrzésben.” „Ha feladatkörében az ETT HRB tudomására jut, hogy az egészségügyi szolgáltató nem rendelkezik a működési engedélyének megfelelő személyi és tárgyi feltételekkel, vagy a szakmai szabályoknak nem megfelelően működik, az ETT HRB kezdeményezi az egészségügyi államigazgatási szerv helyszíni ellenőrzését.”

Tudjuk-e már, kik lesznek azok, akik az állami ellátásba átirányított asszonyoknál történő beavatkozásokat ellenőrzik? Kik vizsgálják majd a kormány által a reprodukciós eljárások végzésére, a mesterséges megtermékenyítésre kötelezett, most kijelölt intézmények megfelelőségét? Kik derítik ki a minimumfeltételek és szakmai protokollok meglétét, az intézményi felelősségbiztosítás kiterjesztését? Közreadják-e az eredmények statisztikáját, észreveszik-e ha ezekre a beavatkozásokra is rányomul a hálapénz intézménye, ami töretlenül virágzik a szülészeteken?

Nem véletlen, hogy hatalmas a bébi lelkek dilemmája. Menni vagy maradni? - kérdezgetik egymástól.

Szerző
Rozsos Erzsébet ápolásetikus