Előfizetés

Nem csodálkozunk

Tökéletesen egyetértek a "Csapat és stadion" című október 19-én megjelent cikkel. Igaz a mondás, hogy Magyarországon három dologhoz mindenki ért: a gyermekneveléshez, a mezőgazdasághoz (agrár szakember vagyok) és a focihoz. Valóban nagy a baj, a külföldi csapatok örülhetnek, ha egy benevezett magyar együttessel kerülnek szembe, hiszen látatlanban könnyű dolguk lesz. A magyar bajnokság éllovasai évek óta a selejtező első fordulóiban kiesnek. A klubok ilyen sorozatos sikertelensége mellett miért vár az MLSZ a válogatottól jobb eredményt?

Nevek napja a Kőnél

A név-visszaállítás furcsa szóösszetétel, de így hívják azt, ami ilyenkor Moszkvában történik. Az orosz politikai üldözöttek emléknapja évtizedek óta október 30. A nagy moszkvai ünnepséget nem az állam vagy a város, hanem egy egyesület, a Memorial szervezi, s mindig az ünnep előtti napra. Reggel tíztől este tízig a Szoloveckij Emlékkőnél a Lubjankán, a KGB hajdani, ma is a belügyet szolgáló főépülete előtt az egykori áldozatok nevét, adatait olvassa fel sok-sok beazonosítható, gyakran saját áldozat-felmenőire emlékező kortársunk. Vannak, akik a nevet egy-két mondattal ki is egészítik. A névsorolvasást ha nem is tömegek, de igen sokan hallgatják, de egy-két óránál többet azért csak a nagyon elszántak időznek itt. Őket a szervező civilek megpróbálják szabadtéri kiállításokkal, sétákkal is lekötni. Hiszen errefelé volt az akkori Katonai Kollégium, ahol a kivégzések papírmunkáját végezték, vagy a Varsonofjev közben a belügy valamilyen garázsa, amely “kivégzőudvarként” működött. Persze ilyenekkel tele volt Moszkva és az egész ország. Ez csak a Kőhöz legközelebbi.

A Kő, egy kisebbfajta gránitszikla a peresztrojkát lezáró megmozdulások után, jó negyedszázada került ide. Amikor Dzerzsinszkijnek, a szovjet politikai rendőrség alapítójának a szobrát a rövid ideig tartó heves népharag leszedette onnan, a civileknek sikerült felállítaniuk az Emlékkövet. Mindenki úgy tudja, hogy a Szoloveckij-szigetekről, egy régi kolostorerőd közeléből származik. Onnan, ahol húsz kilométerre a szárazföldtől, a Fehér-tengeren még a húszas években kialakították a szovjethatalom első internálótáborát, “átnevelő” politikai börtönét. Eleinte még két-három év elteltével sokakat elengedtek, az odaszállított értelmiségiek maguknak szerveztek önképzőköröket, működött könyvtár. Később ilyesminek inkább csak az emléke maradt.

A legtöbb tábor megközelíthetetlen helyekre került, a barakkok és kerítések pedig nem a történelemnek készültek, így szinte nyomuk sem maradt. A szoloveckij kolostor-táborban azonban az épületek zöme meg XVI-XIX. századi, és ma is megtekinthető. A táj önmagában is drámai, az északi szigetek, a fények, a kövek, a tenger és a kolostor együtt máris egyfajta kezdetleges láger-turizmust generál. Még Nyugatról is összeállnak politikai zarándokcsoportok. Azonban vita, közbeszéd az egészről különösképpen nem folyik. A legutóbbi tudósítást egy ellenzéki lapban találtam, idén júniusból: az újságíró főleg a komforthiányon háborog, nem vagy rosszul működnek a mellékhelyiségek, tehénlepények éktelenkednek a műemlékegyüttes közepén. Ámde a lap közöl egy sor fényképet is, és azokból nem a pusztulás, hanem éppen ellenkezőleg, viharos építkezés látszik. Gondolom, hamarosan összejön egy takaros objektum, ahol talán már jövőre azt hihetik a polit-turisták, hogy egy igazi szovjet munkatábort látogattak meg. Nekünk pedig marad a Kő a moszkvai belvárosban.

Csak Moszkvában a harmincas években 40 ezer embert végeztek ki - hogy hányan kerültek összesen a fővárosból a táborokba, arról pontos szám nem áll rendelkezésre. A 2000-es években a Kőhöz egyszer Putyin is eljött, többször tartottak ott istentiszteleteket. Ennek ellenére ez most is a civil progresszió gyásznapja. Mindent úgy kell összeadni, heteken át folyt a gyűjtés a dekorációra, a világításra, a mécsesekre, a hordozható árnyékszékekre.

Tulajdonképpen amikor a többség az egykori áldozatokkal foglalkozik, magát egy fokig bírónak hiszi, s ez valamennyire kényelmes is. És ha általánosítunk, akkor a huszadik századot egyetlen korszakon keresztül vizsgáljuk, amit valamilyen mértékben a holokauszt értelmezésekből tanultunk. Ezek szerint a század egyetlen szörnyűség történelmi kora: ami előtte volt, az ennek felvezetője, ami utána jön, az az interpretáció, a feldolgozás félévszázada. S mivel a Gulag is időben nagyjából hasonlóan történt, így a modernizációt is egy ilyen keretbe rendezzük. Van Sztálin, az általa használt-művelt politikai praktikák, ami kettévágja a huszadik századot. De az orosz forradalmat így lefokozzuk, mivel egyszerűen a sztálini évtizedek előzményének tekintjük, ami meg 1953-56 után történik, azt sikertelen, logikáját vesztett, s nyilvánvalóan kudarcra ítélt utótörténetnek fogjuk fel.

Az áldozatokat túl sokáig elhallgattattuk, de nem biztos, hogy emlékükkel egyértelműen jót teszünk, ha kiragadjuk őket környezetükből, ha rajtuk kívül más erőket nem akarunk vagy nem tudunk a nagy mozgásból fel- vagy elismerni. Ez még akkor is így van, ha a Kőnél felolvasott nevek sokfélék, véletlen áldozatok, tudatos ellenfelek, a korábbi forradalmak résztvevői, egy felszámolt modernizáló államapparátus alkotóelemei, vallási, nemzetiségi csoportok tagjai. Ezeket a szereplőket azután, ha a letartóztatás éjjelét követő néhány napot egyáltalán túlélték, az északi rabszolgamunka kapcsolta össze.

Lehet, hogy később a századból erre, és nem az űr meghódítására fogunk majd emlékezni.

Nevek napja a Kőnél

A név-visszaállítás furcsa szóösszetétel, de így hívják azt, ami ilyenkor Moszkvában történik. Az orosz politikai üldözöttek emléknapja évtizedek óta október 30. A nagy moszkvai ünnepséget nem az állam vagy a város, hanem egy egyesület, a Memorial szervezi, s mindig az ünnep előtti napra. Reggel tíztől este tízig a Szoloveckij Emlékkőnél a Lubjankán, a KGB hajdani, ma is a belügyet szolgáló főépülete előtt az egykori áldozatok nevét, adatait olvassa fel sok-sok beazonosítható, gyakran saját áldozat-felmenőire emlékező kortársunk. Vannak, akik a nevet egy-két mondattal ki is egészítik. A névsorolvasást ha nem is tömegek, de igen sokan hallgatják, de egy-két óránál többet azért csak a nagyon elszántak időznek itt. Őket a szervező civilek megpróbálják szabadtéri kiállításokkal, sétákkal is lekötni. Hiszen errefelé volt az akkori Katonai Kollégium, ahol a kivégzések papírmunkáját végezték, vagy a Varsonofjev közben a belügy valamilyen garázsa, amely “kivégzőudvarként” működött. Persze ilyenekkel tele volt Moszkva és az egész ország. Ez csak a Kőhöz legközelebbi.

A Kő, egy kisebbfajta gránitszikla a peresztrojkát lezáró megmozdulások után, jó negyedszázada került ide. Amikor Dzerzsinszkijnek, a szovjet politikai rendőrség alapítójának a szobrát a rövid ideig tartó heves népharag leszedette onnan, a civileknek sikerült felállítaniuk az Emlékkövet. Mindenki úgy tudja, hogy a Szoloveckij-szigetekről, egy régi kolostorerőd közeléből származik. Onnan, ahol húsz kilométerre a szárazföldtől, a Fehér-tengeren még a húszas években kialakították a szovjethatalom első internálótáborát, “átnevelő” politikai börtönét. Eleinte még két-három év elteltével sokakat elengedtek, az odaszállított értelmiségiek maguknak szerveztek önképzőköröket, működött könyvtár. Később ilyesminek inkább csak az emléke maradt.

A legtöbb tábor megközelíthetetlen helyekre került, a barakkok és kerítések pedig nem a történelemnek készültek, így szinte nyomuk sem maradt. A szoloveckij kolostor-táborban azonban az épületek zöme meg XVI-XIX. századi, és ma is megtekinthető. A táj önmagában is drámai, az északi szigetek, a fények, a kövek, a tenger és a kolostor együtt máris egyfajta kezdetleges láger-turizmust generál. Még Nyugatról is összeállnak politikai zarándokcsoportok. Azonban vita, közbeszéd az egészről különösképpen nem folyik. A legutóbbi tudósítást egy ellenzéki lapban találtam, idén júniusból: az újságíró főleg a komforthiányon háborog, nem vagy rosszul működnek a mellékhelyiségek, tehénlepények éktelenkednek a műemlékegyüttes közepén. Ámde a lap közöl egy sor fényképet is, és azokból nem a pusztulás, hanem éppen ellenkezőleg, viharos építkezés látszik. Gondolom, hamarosan összejön egy takaros objektum, ahol talán már jövőre azt hihetik a polit-turisták, hogy egy igazi szovjet munkatábort látogattak meg. Nekünk pedig marad a Kő a moszkvai belvárosban.

Csak Moszkvában a harmincas években 40 ezer embert végeztek ki - hogy hányan kerültek összesen a fővárosból a táborokba, arról pontos szám nem áll rendelkezésre. A 2000-es években a Kőhöz egyszer Putyin is eljött, többször tartottak ott istentiszteleteket. Ennek ellenére ez most is a civil progresszió gyásznapja. Mindent úgy kell összeadni, heteken át folyt a gyűjtés a dekorációra, a világításra, a mécsesekre, a hordozható árnyékszékekre.

Tulajdonképpen amikor a többség az egykori áldozatokkal foglalkozik, magát egy fokig bírónak hiszi, s ez valamennyire kényelmes is. És ha általánosítunk, akkor a huszadik századot egyetlen korszakon keresztül vizsgáljuk, amit valamilyen mértékben a holokauszt értelmezésekből tanultunk. Ezek szerint a század egyetlen szörnyűség történelmi kora: ami előtte volt, az ennek felvezetője, ami utána jön, az az interpretáció, a feldolgozás félévszázada. S mivel a Gulag is időben nagyjából hasonlóan történt, így a modernizációt is egy ilyen keretbe rendezzük. Van Sztálin, az általa használt-művelt politikai praktikák, ami kettévágja a huszadik századot. De az orosz forradalmat így lefokozzuk, mivel egyszerűen a sztálini évtizedek előzményének tekintjük, ami meg 1953-56 után történik, azt sikertelen, logikáját vesztett, s nyilvánvalóan kudarcra ítélt utótörténetnek fogjuk fel.

Az áldozatokat túl sokáig elhallgattattuk, de nem biztos, hogy emlékükkel egyértelműen jót teszünk, ha kiragadjuk őket környezetükből, ha rajtuk kívül más erőket nem akarunk vagy nem tudunk a nagy mozgásból fel- vagy elismerni. Ez még akkor is így van, ha a Kőnél felolvasott nevek sokfélék, véletlen áldozatok, tudatos ellenfelek, a korábbi forradalmak résztvevői, egy felszámolt modernizáló államapparátus alkotóelemei, vallási, nemzetiségi csoportok tagjai. Ezeket a szereplőket azután, ha a letartóztatás éjjelét követő néhány napot egyáltalán túlélték, az északi rabszolgamunka kapcsolta össze.

Lehet, hogy később a századból erre, és nem az űr meghódítására fogunk majd emlékezni.