Túlspannolt vadkacsa

Felbukkantak hát azok, akik marhára unják már a szexuális zaklatási ügyeket. A lincshangulatot. Akik szerint túlspannolták az egészet. S miközben együtt érezve, mélyen tiszteletben tartják minden megszólaló fájdalmas, traumatikus emlékeit, szólniuk muszáj a főrendező személyes életútjának másik aspektusáról, az értékteremtő oldalról, a művészemberről is. Függetlenül minden egyébtől az Örökkévaló előtt mondják, Marton László sokuknak munkát adott, sokakat bújtatott a Kádár-rendszerben. Jó igazgató volt, a jó színészek mind szerették, ha Ő valami rosszat tett – lehet, de az más kérdés –, az sem tiporhatja sárba egy 75 éves nagy színházi ember életének minden eredményét. Makulátlan férfi. Sőt, Isten bocsássa meg, ha ezt a Sárosdi Lilla hallja, de egy úriember. A művészvilág meg már csak ilyen. A testi közelség, a nagy egyéniségek kisugárzása. De csak nem hiszitek, hogy bármelyik munkahelyen vagy csapatépítő tréningen a főnök nem dugja halálra a beosztottjait? Aki nem alkalmazkodik, az bizony búcsút mondhat a munkájának, az álmainak. Ez van, elég volt hát.

Pihenőre is térnénk, de itt van a színház megkésett közleménye és Eszenyi Enikő igazgató személyes levele a hűséges bérleteseknek. Azt írja: „A Vígszínház társulata ebben a különösen feszült érzelmekkel teli helyzetben is mindent megtesz azért, hogy magas művészi színvonalú előadásokat tarthasson mindhárom játszóhelyén.” Az ügyeket marhára unókkal szemben nem azon kezdünk töprengeni hát, hogyan mászik ki ebből a főrendező, hanem hogy mi lesz az Intézménnyel, amelyet máris a korábban hiába ostromolt liberális fellegvár romjainak látnak az árok túlsó feléről. Ahová a Hamlet helyett hamarosan beköltözhet valami vizesnyolcas bohózat. Mi lesz a hűséges bérletesekkel? Azokkal, akiknek forog a gyomruk, mert úgy gondolják, ha a liberális fellegvár lakói és a mezsgyén élő bejárói nem akarják kimosni a saját szennyesüket, akkor csak az erkölcsi sámli magasából üvölthetik le a fejét a vak komondor gazdájának. És mi lesz azokkal, akik félrecsapva a való erkölcsöt, csak egy színdarab katarzisára vágytak? Milyen az a katarzis, amely inkább hisz a rendes emberekben – nemzetvédő kormányfőkben és ügyintézőkben -, semmint az intézményekben, törvényekben, magán- és közerkölcsben - és nem a szokásjogban? Most éppen abban a szokásjogban, amelyben egy autózás következménye akár az erőszakos nemi aktus is lehet.

A megmondóembereket hallgatva, a végén még Sárosdi Lilla mehet kötelet keresni. Viheti magával az őszintéket, a szókimondókat, a férjét, Schilling Árpád amúgy kiváló rendezőt is, és akkor legalább egy "nemzetbiztonsági kockázattal" is kevesebb lesz errefelé. Bennünket meg legfeljebb elbújtat majd a rendszer kijelölt pókhálós zugában valami kiváló ember. Még jó, hogy A vadkacsa bemutatója elmarad. Mert milyen katarzis volna, ha így, túlspannolva kellene szembesülnünk azzal, szükség van-e a megtisztító igazságra ahhoz, hogy élni tudjunk. Hogy "az élet nem is volna rossz, csak a sok féleszű világboldogító hagyná békén a szegény embert, és ne folyton rajtunk akarnák behajtani az eszményeiket".

Szerző

Bérpolitika

Amikor valamit nem tudsz, tájékozódj tiszta forrásból. Én is így tettem, mivel szerettem volna megismerni, milyen álláspontot képviselt (és mi alapján döntött) a magyar kormány az uniós kiküldetési irányelv keddi szavazásán. Dióhéjban a háttér: az irányelv elvben a határon átnyúló szolgáltatásnyújtásról, a gyakorlatban inkább a külföldre történő munkaerő-kölcsönzésről – végső soron a juttatások egységesítéséről - szól. Magyarország főként a német és az osztrák gazdaság számára biztosít dolgozókat, az ottaniaknál sokkal szerényebb, de az itthoniaknál valamivel magasabb bérét, ami a dogozóknak nem előnyös, a küldő cégek profitját viszont növeli.

„Ha nem egy kompromisszumos javaslatot fogad el a Tanács a munkavállalók kiküldetése és a nemzetközi fuvarozás kérdésében, akkor ez az ügy a migrációhoz hasonló módon oszthatja meg Európát” - írta a kormany.hu a döntés előtt, azt sejtetve, hogy ha viszont mégis lesz kompromisszum, azt megszavazzák.

"A közép-kelet-európai tagállamok versenyelőnye elsősorban az építőiparban és a feldolgozóiparban mutatkozik meg" – érvelt ugyanott Varga Mihály gazdasági miniszter, jelezve, hogy a módosítás szerinte „nyílt kihívás az új tagországokkal szemben”.

„Kompromisszum született a kiküldött munkavállalókra vonatkozó szabályozás módosításának fő vonalairól a tagországok illetékes minisztereinek hétfői tanácskozásán (…) A magyar delegációnak sikerült megvédenie a fuvarozói szektor érdekeit” - írták a kormányhonlapon tegnap, a sorok között elbújtatva a legfontosabb információt: Magyarország nem szavazta meg a tanácsi döntést.

A tanulság:

1. Teljesen mindegy, hogy a kormány mit ígér.

2. Változatlanul érvényes a történelmi felállás, hogy a jobboldal mindig a tőke, a baloldal (néha) a munka pártján áll.

3.Az Orbán-kabinet nem akarja, hogy a magyaroknak európai bért fizessenek: bár az elhibázott hazai bérpolitika miatt lassan kiürül az ország, továbbra is abban hisznek, hogy Magyarország versenyelőnyét az alacsonyan tartott fizetések garantálják.

Szerző

Kurz idealizmusa

Tegnap hivatalosan is megkezdődtek az osztrák koalíciós tárgyalások a konzervatív néppárt és a szélsőjobboldali szabadságpárt között. Míg az új kabinet megalakításával megbízott Sebastian Kurz tárgyalócsapatában a hozzá legközelebb álló politikusok kaptak helyet, az FPÖ elnöke, Hein-Christian Strache a párt legfőbb ideológusait bízta meg az egyeztetésekkel.

Bár az ifjú Kurz igen hamar eldöntötte, beveszi a szélsőjobboldalt a kormányába, kissé idealisztikusnak tűnnek a koalíciós együttműködésről alkotott elképzelései. A még hivatalban lévő külügyminiszter ugyanis olyan kabinetet képzel el, amelyben minden az ő elképzelései szerint alakul: egyértelműen Európa-párti kormányt akar, mindezt azonban egy olyan politikai erővel, amely nem is annyira régen még az Unióból való kilépéssel is kacérkodott. Strache ugyan valóban visszavett a legvadabb elképzeléseiből, de még mindig nagy kérdőjel, mit is akar. Menekültpolitikájában a visegrádi országokat tartja mintának, s bár Kurz is szigorítana a bevándorláspolitikán, nem engedheti meg magának, hogy az EU fontos nettó befizetőjeként lepaktáljon az amúgy is széthúzó V4-ekkel.

Kurz idealizmusát bizonyítja az is: amint közzétette a koalíció megkötéséről alkotott derűlátó elképzeléseit, máris szembesülnie kellett egy gonddal. Míg ő maga azt ígérte, karácsony előtt létrejön az új kabinet, az FPÖ közölte, ők nem sietnek annyira. Ezzel nyilvánvalóan nyomás alá akarják helyezni az ÖVP elnökét. Amikor az 1999 októberében megrendezett választás után szintén e két párt kezdett megbeszéléseket, 124 napig egyeztettek a tárcákról, ami a második leghosszabb koalíciós tárgyalás volt Ausztria történetében.

A szélsőjobb szerepvállalása egy európai kormányban mindenképpen aggasztó fejlemény. Most Kurzon a sor, hogy bizonyítsa: képes szót érteni a szélsőjobboldallal, s kezesbáránnyá varázsolni az FPÖ-t. Nem lesz könnyű.

Szerző