Bársony Éva: Adjunk hálát a currynek

Publikálás dátuma
2017.10.21. 09:30
ÚJJÁSZÜLETIK - a morcos királynő (Judi Dench) Abdul (Ali Fazal) jelenlétében FORRÁS: UIP-FILM

Bizarr történet, de időszerűbb, mint valaha. Az előítéletek növekedésének napjaiban izgató sztori bontakozik ki a Viktória királynő és Abdul című brit filmben. Egy több mint száz évig gondosan eltitkolt kapcsolat, egy mindent elsöprő barátság kibontakozásának jelenetei peregnek Stephen Frears filmjében - remek iróniával és finom érzelemmel mesélve. A titkolózás kézenfekvő: a bizarr barátság „Európa nagymamája”, a legendásan intelligens Viktória királynő és egy egyszerű indiai szolga, Abdul között szövődött. Egyszer már filmre vitték Viktóriát a most is főszereplő Judi Dench-csel. Egy hasonlóan mély társadalmi szakadékot áthidaló viszonyról volt szó a királynő és skót szolgálója, John Brown között a Botrány a birodalomban című filmben. Ám hogy egy Indiából érkezett alacsony származású írnok nyerte el a brit világbirodalom uralkodójának barátságát, több mint száz évig titok volt. A királynőt a trónon követő fia, VII. Edward – a filmben a nevetséges és pitiáner Bertieként égeti magát - minden írásbeli dokumentumot megsemmisített anyja halála után. Kiirtott egy történelmi tényt. Csak egy dologról feledkezett meg. Viktória urdu nyelven írt naplója, mivel senki sem tudta elolvasni, bekerült a királyi levéltárba. A korát felháborító barátság története ez alapján került a mozivászonra.

Kimondottan regényes (készült is belőle), ahogy mindez több mint egy évszázaddal Viktória halála után előbukkant. A gasztronómia nagy dicsőségére a currynek köszönhetjük Frears remekül szórakoztató és ma különösen áthallásos filmjét. Shrabani Basu indiai írónő erről a csodás indiai fűszerről készült könyvet írni, s miután Viktória királynő nagyon szerette a curryt, Basu elment körülnézni az uralkodó Wright-szigeti rezidenciájára. (A filmben is szerepel, fantasztikus látványosság, mókás jelenetek színhelye.) Itt figyelt fel egy fiatal indiai férfi portréjára, mellszobrára, sokat mondóan az egyik éppen John Brown, Viktória skót bizalmasa képe alatt foglalt helyet a pipereszobában. A filmben is fontos dramaturgiai feladatot teljesítő Durbar Room nevű teremben az író rábukkant a mérhetetlen mennyiségű indiai kincsre, közepén a híres Pávatrónnal, az indiai eredeti másolatával. A magyarázatot a királynő urdu nyelven írt 13 füzetnyi naplója rejtette. Az írónő lefordíttatta, ebből született a Victoria & Abdul: The True Story of the Queen’s Closest Confidant (V & A: a királynő legfőbb bizalmasának igaz története) című könyv. Feltárult a még ma is ostoba és gonosz előítéletes indulatokat felkorbácsoló barátság, egy minden udvari protokollt felülíró viszony a királynő, azaz a brit anglikán egyház feje és muszlim hitű szolgája között. A szellemességéről és iróniájáról híres Frears élvezettel rajzol szarkasztikus képet a korabeli háborgó udvarról. Szórakoztató, mókás fricskát ad minden előítéletnek.

Már csak ezért is érdemes volt ma, a vicsorgó gyűlölködések sötét napjaiban vászonra vinni ezt a fura történelmi sztorit. Frears mindig is érzékenységgel fordult a társadalmi szakadékok és faji előítéletek, a kirekesztés témái felé. Gondoljunk az őt európai hírre emelő és két Oscarra értékelt Az én kis mosodám című filmjére 1985-ből, a pakisztáni bevándorlót alakító Daniel Day-Lewis pályaindulásával. Vagy az Audrey Tatou megformálta illegális török bevándorló sorsáról szóló 2002-es Gyönyörű mocsokságokra. Frears elsősorban könnyed, élvezetes humorú, nézőbarát filmet faragott a csak nagyjából (!) a valóságot követő sztoriból, de a multiplexekben helytálló film a a faji-, társadalmi,-hitbéli szakadékok érvénytelenségéről, az előítéletek kidobni való ostobaságáról is szól.

A filmben Abdul az első pillanatban magára vonja az arany jubileumán az unalomtól elbóbiskoló királynő figyelmét. Talán csak nyalka termetével, kedves mosolyával, meg a királynői topánkára cuppanó csókjával. De Frears úgy bontja ki kapcsolatukat, hogy nyilvánvaló: a birodalom uralkodója kíváncsi lesz és fokozatosan visszanyeri emberi lényét, érdeklődést, életkedvét. A morcos, magányos öregasszony Abdul jelenlétében újjászületik. Emberré vált uralkodóként egyenrangú szellemi társnak tekinti a muszlim szolgát, elkezd tőle tanulni. Érdekességeket Indiáról, és a hindi-urdu nyelvet, amin később megírja a naplóját. Elfogadja őt munshinak, indiai szóval mindenes tanítómesterének, legfőbb bizalmasának. Judi Dench elbűvölő öniróniával alakítja az uralkodásba belefáradt, mégis uralkodni tudó öregasszonyt, aki a világbirodalom fejeként olthatatlan kíváncsisággal issza a munshi meséit, s olthatatlan megvetéssel hessegeti el magától a tiltakozó udvart.

Frears nagymestere a karakterteremtésnek. Részletgazdag ábrázolással életteli hősök hosszú sorát vitte vászonra. Királynőként Judi Dench felejthetetlen, bár a többiek inkább háttérjátékosok. Abdulként az indiai Bollywood fiatal tehetsége, Ali Fazal nagyszerű partner: hiteles karaktere a sötét előítéletek arculcsapása.

Szerző

Forgács Iván: A politika nem kisvállalkozás

Publikálás dátuma
2017.10.21. 09:25
ZAVAROSAN TARKA ELLENZÉK - A nekilendülés könnyű, a működtetés nem A SZERZŐ FELVÉTELE

Céget egész könnyű alapítani. Az ember azt hiszi, hogy van egy jó ötlete, amely nagyon kell az emberiségnek, és aztán a bejegyzés megy, mint a karikacsapás. Ha kell 10-20 ezer forint, előbújik még valamelyik fiókból, olcsóbb könyvelőt is szállít valamelyik ismerős.

Hogy mi az a jó ötlet? Hát, gyakran nem más, mint önmagunk. A képességeink, a tudásunk, fantasztikus egyéniségünk. Amit a szakmát uraló irigyeink a semmibe szorítanak. Ha például újságírók vagyunk, nem közölnek, elküldenek a laptól, vagy éppen megszüntetik. De sebaj, majd mi alapítunk egy újat az interneten. A sajátunkat, az igazit, a nagyot durranót. Nem kell a könyvünk, a filmtervünk? Pár hét, és beindul a kiadónk, a produceri irodánk.

Persze számtalan területen próbálkozhatunk még. Az is előfordulhat, hogy politikusi pályára tévedtünk, mert fejünkben-lelkünkben éreztük a társadalom megváltásának kulcsát. Mi másért? De mit tehetünk, ha a pártunkat szép lassan behálózza a karrierista megalkuvás, a korrupció, a politikai maffia? Egyszerű. Tíz barátunkkal megalapítjuk a saját pártunkat. A hiteleset, amelyre az emberek várnak.

A piac szükségletei

Egyszóval a nekilendülés könnyű, de a működtetés, főképp a sikeres, már kínkeservesen megy. Ha nem éppen sehogy. Márpedig ez utóbbi a valószínűbb. Hogy túl sokat szoktunk gondolni magunkról, még érthető. De nem fölmérni a „piac” szükségleteit, reális működését, az érdemi jelenlét anyagi és szerkezeti feltételeit, nagyon súlyos hiba, amely azonnal megkérdőjelezi alkalmasságunkat az önállósulásra.

Botka László visszalépése óta a közvéleményt – nem kis részben a média nyomására – leginkább az foglalkoztatja, mi lesz az MSZP-vel. Pedig a tét nagyobb, mert nem annyira a szocialista pártot, mint a demokratikus ellenzék egészét fenyegeti súlyos megrendülés, ha nem is összeomlás. Botka rövid, reményt adó tündöklése és fájdalmas kudarca után végképp ideje lenne rendet teremteni abban a pártszerkezeti katyvaszban, amely a demokratikus oldalt bénítja immár évek óta.

Nincs mit tenni, a nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy a polgári demokráciákban a hatékony parlamenti politizálás a nagy erőterek, a társadalmat meghatározó rétegek érdekképviseletét artikuláló néhány alapvető értékrend és alternatíva mentén zajlik. A benne jelentős szerephez jutó pártok így aztán nem lehetnek kisvállalkozások. Országos hálózattal, jelentős médiacsatornákkal kell rendelkezniük, s ez napjainkban csak óriási anyagi háttérrel teremthető meg. Mindez köztudott, és a magyar politikai struktúra 2010-ig ennek megfelelően is szerveződött: szociáldemokrácia, liberális közép, jobbközép, radikális nemzeti oldal. A Fidesz kétharmada azonban nem egyszerűen felborította az egyensúlyt, hanem törésvonalakhoz vezető pánikot okozott a balliberális oldalon.

Hamis paradigma

Az SZDSZ helyére érkező zöld párt, az LMP árkot ásott tisztes önmaga és a 2010 előtti, korruptnak bélyegzett politikai erők között. De az első igazán komoly zavart az okozta, amikor a több oldalról bűnbakká bélyegzett Gyurcsány Ferenc híveivel kivált az MSZP-ből, és megalakította a Demokratikus Koalíciót. Egy újabb szocdem pártot. Sokak számára az igazit, a nekik kedveset, de mégiscsak egy „kisiparit”. Elfogadom, hogy ma Gyurcsány nélkül nincs magyar baloldal, de néhány évet várhatott volna a visszatéréssel, és talán inkább az MSZP-én belül. Mert így csak megosztott egy idősödő, de jelentős szavazóréteget, összefogási kényszerproblémát kreált saját magából, amellyel se a Mesterházy-Bajnai kettős, se Botka nem tudott megbirkózni. Persze az is elgondolkoztató, van-e politikai értelme az elhatárolódásnak a 2010 előtti vezetőktől. Véleményem szerint nem reálpolitikai, hanem kicsinyesen moralizálgató megközelítés minden felelősséget rájuk terhelni a korszak válságjelenségeiért. A rendszer volt még gyenge, éretlen egy radikális reformprogram harmonikus végigviteléhez.

Ez a hamis, megosztó politikai paradigma hamarosan törést okozott az LMP-ben is. A balszárny szakítani akart a párt fundamentalista különállásával, de vereséget szenvedett. Jávor Benedek, Szabó Tímea, Karácsony Gergely és társaik úgy döntöttek, kiválnak a közösségből, amit ők is csak úgy tudtak elképzelni, hogy saját pártot alapítanak. Csakhogy nem volt idejük arra, hogy markánsan artikulálják a Párbeszéd Magyarországért képződményt, és szilárd hátteret, infrastruktúrát teremtsenek számára. A 2014-es választási összefogás lendületében azonnal egyesülniük kellett az Együtt-tel. És aztán már hiába volt szétválás, hiába indultak el Párbeszéd néven egy rokonszenvesen merész, termékenynek tűnő újbaloldali vonalon, pártszerveződés szintjén kiestek a köztudatból. Ami óriási vesztesége a magyar politikai életnek. Programjuk, a Mindenki számít! nagyon komoly tőkét jelent egy korszerű, nagyobb társadalmi igazságot és biztonságot hirdető jövőkép kialakításához, Karácsony Gergely megnyerő, józan érzékenysége, kulturáltsága pedig egy ideális miniszterelnök képét villantotta fel az ország számára.

A demokratikus ellenzék szétaprózódásának másik alapvető oka egy kényszerű szereptévesztés, vagy inkább szerepváltás. Ne felejtsük, hogy 2012-ben a Bajnai Gordon vezette Együtt nem pártként, hanem koordináló politikai szervezetként jelent meg a hazai közéletben. Két sikeres mozgalom, Kónya Péter Szolidaritásának, és Juhász Péter Millájának a támogatásával a háta mögött. Az emberek nyitottak voltak erre a formációra, megmozgatta őket a levegőt hozó kilépés a szűk pártkeretek közül. Egy tágan értelmezhető, szabad szellemű nemzeti mozgalom Bajnaiját bizonyára sokan elfogadták volna miniszterelnöknek egy újabb szakértői kormány élén. Ám a törvények gyorsan reagáltak, és csak pártoknak tették lehetővé az indulást a választásokon. Bajnai, Kónya és Juhász alkalmazkodott, de mindhárman erőtlennek bizonyultak a pártvezetői szerepben. Az Együtt azóta se tud komoly tényezővé válni ebben a szervezeti keretben. Juhász Péternek pedig a vérében vannak a mozgalmi attitűdök, a harsány protest-akciók, ha akarna, se tudna szabadulni tőlük.

Félő, hogy hasonló szereptévesztés nehezíti a Momentum útját is. Itt is a kormányzati döntésekkel szembeni társadalmi kontrollt felvállaló, szervező mozgalom kezdett ígéretesen kibontakozni. Ezen a csatornán harsány, közéleti részvételre mozgósító, megkerülhetetlen nemzeti üzenetként szólalhatna meg programjuk, az Indítsuk be Magyarországot!. De ők is inkább parlamenti mozgástérre vágynak. Kíváncsiak várjuk, mit hoz számukra a hamvasan önhitt pártbulizás, amelyet ráadásul a különállás büszkén dagadó vitorlái sodornak.

A nagyvállalkozás a kiút?

Egyszóval, zavarosan tarka, sokszor párszázalékosra töredezett ez a demokratikus ellenzéki oldal. Hogy mi lenne a kiút? Az elmozdulás a „nagyvállalkozások” felé, ami már nem összefogást, hanem türelmes együtt dolgozást igényel. Az MSZP-nek és a DK-nak egy valóban fajsúlyos, ütőképes szociáldemokrata erőtér kialakításáról kéne megállapodnia, nem kizárva a szervezeti egyesülés lehetőségét sem. Az Együttnek, a Párbeszédnek és a Momentumnak pedig belátnia, hogy a politika tisztaságára kényes szavazók „új pólusát” ma a parlamentben az LMP tudja képviselni. Vagyis lehetne adni egy esélyt Szél Bernadettnek, hogy nagy, győztes pártot varázsoljon ebből az alakulatból. (A hölgy persze mutathatna legalább némi kacsintó nyitottságot mások felé, mert éppen ezzel a rugalmassággal nyerhetné el rengeteg szavazó támogatását.) A három másik szervezet, pedig felfüggeszthetné parlamenti kapaszkodását. Sokkal nagyobb szükség lenne most rájuk a civil szférában. Visszatérhetnének ösztönös mozgalmi arculatukhoz, szerveződési formákat, érdekképviseleti akciókat kínálhatnának a demokratikus oldallal szimpatizálóknak, jövőképet, szellemi muníciót, korszerű politikai alternatívákat és – akár saját soraikból – miniszterelnök-jelölteket, egyéni képviselőket ajánlhatnának a parlamentben aszalódó pártoknak. Egyszóval, fébreszthetnék a magyar társadalmat! Ne hagyják már mindezt Gulyás Mártonra!

Dönts racionálisan, ha tudsz!

Publikálás dátuma
2017.10.21. 09:20
RICHARD H. THALER BUDAPESTEN - A Nobel- előtt Neumann-díjat is kapott

Az öngondoskodásról szóló konferenciákon rendre megróják a fiatalokat és a középkorúakat, miért nem gondoskodnak előre későbbi éveikre. Vagy - ahogy mifelénk divatos - nyugdíj-megtakarításaikat miért egy összegben veszik fel, ahelyett, hogy életük végéig, demográfiai útjuk zárásáig járadékra váltanák. Ahogy például az Egyesült Államokban bevett gyakorlat, jelzáloglevelet ajándékoznak nászajándékul az ifjú párnak, akik házasságuk időtartama alatt havonta felveszik az aktuális fix hozamot. A válasz egyértelmű és (részben) elfogadható: a magyaroknak, beleértve az iskolázottabbakat is, nincs és nem is lehet olyan jövőképük, amely reálisan előrevetítené időskori költségeiket és annak várható finanszírozási módját.

Már csak azért sem lehet a ma emberein elverni a port, mert racionálisan gondolkodnak, előrelátásuknak határai vannak, vagy ahogy az úgynevezett viselkedési közgazdaságtan (behavioural economics) képviselői nem egyszer megfogalmazták: az emberi racionalitás korlátos. Ezért a felismerésért kapta Richard H. Thaler, a nálunk is otthonosan mozgó, amerikai professzor az idei közgazdasági Nobel-emlékdíjat. Kissé megkésve ugyan, hiszen a hasonlóan kiemelkedő Daniel Kahneman teljesítményét már 15 évvel ezelőtt elismerték a díjjal, persze kitüntetésének jogosságát, és tudományos eredményének hasznosságát senki sem vitatta. Ez utóbbi megállapítás a közgazdasági Nobel-emlékdíjaknál korántsem felesleges, hiszen a gazdasági világválság bebizonyította, az utóbbi évtizedekben számos olyan tudományosnak hitt teóriát jutalmaztak, amelyek létjogosultságát nem igazolta az élet (jó esetben nem mondott ellent a tapasztalatnak). Ez persze mit sem zavarja a díjazottakat abban, hogy elveiket továbbra is mint hiteleset terjesszék.

A közgazdaságtant sokan viszonylag fiatal tudománynak tekintik, nem ritka tévedéseit és túlkapásait is ennek a számlájára írják. Pedig ez az ifjú már meglehetősen koros, hiszen, ha csak a hazai felsőoktatási múltját nézzük, azzal szembesülhetünk, hogy már 1763-ban megalapították a Pozsony megyei Szencen a Collegium Oeconomicumot. Vagyis a közgazdaságtan egyes, orákulumnak tekintett szereplőinek álláspontját korántsem tekinthetjük a diszciplina gyermekbetegségének. (A félreértések elkerülése végett: Matolcsy György jegybankelnök minden elődjével szembemenő, unortodox tanait, amelyek terjesztését állami pénzekből gründolt alapítványok, önálló egyetem, tanszékek és doktori iskola szolgálja, egyáltalán nem soroljuk a tudomány körébe.)

Ahhoz, hogy Richard H. Thaler és tudóstársai a közgazdaság-tudomány által járt utat kiszélesítsék, elengedhetetlenül szükséges volt meghatározó szellemiségű elődeik - köztük filozófusok, pszichológusok - eredményeire. A II. világháborút követő évtizedek során a természettudományok és a társadalomtudományok eredményeit felhasználva, a közgazdászok is kísérletet tettek arra, hogy megalkossák a maguk emberképét, a "homo economicus"-t. Azt a modellt, amelyben már nem csak a makro- és a mikrogazdasági, valamint a pénz- és tőkepiaci folyamatokat strukturálják, és öntik képletekbe, hanem kísérletet tesznek arra is, hogy a döntéshozó embert megformálják, a várható kilátásokkal egyetemben, a természettudományi törvények logikáját követve. (Aligha véletlen, hogy nem csak a biztosítótársaságok, de a befektetési bankok is a kockázatkezelési üzletág vezetésére gyakran fizikust-matematikust alkalmaznak.)

Richard H. Thaler ugyanakkor azt állítja, hogy az emberek alig-alig hoznak racionális döntéseket, ha például a jövőt meghatározó befektetéseikről van szó. Magyarországon gyakran hivatkoznak arra - nem minden alap nélkül -, hogy a lakosság pénzügyi kultúrája messze van a kívánatostól, s ez számukra jelentős veszteséget okoz. Csekély vigasz, hogy a viláig boldogabb felén sincs ez másképp. A díjazottnak is éppen ez szúrt szemet. A már említett nyugdíjcélú megatakarításoknál - és most tekintsünk el a teóriáját egyébként ugyancsak igazoló, hazai tapasztalatoktól - azt tapasztalta, hogy az emberek a hosszú távú gondolkodás helyett a jelenbeli állapotokat évtizedekre előrevetítő döntéseket hoznak. Figyelmen kívül hagyják azt a figyelmeztetést, hogy a múltbéli hozamok korántsem jelentenek garanciát a jövőbeli eredményességre. És ez nem csak a negatív történésekre vonatkozik. Gondoljunk csak arra, hogy az Orbán-kormány azzal a hivatkozással einstandolta a magán-nyugdíjpénztári vagyont, hogy a 2010-es évtized elején alacsony hozamot értek el. Szándékosan megfeledkeztek arról, hogy a döntést olyan időszakban hozták meg, amikor a pénz- és tőkepiac éppen csak kezdett felocsúdni a gazdasági világválság okozta sokkból. Azóta viszont a kormányzat ellehetetlenítési szándékaival dacoló, talpon maradt magánpénztárak teljesítménye alaposan rávert az inflációra.

Thaler egy, az Egyesült Államokban terjedő mozgalom támogatójává vált. Ennek lényege, hogy a hosszú távú megtakarításoknál a döntéseket részben kiveszik az alkalmazottak irracionális jövőképének köréből. A munkavállaló így olyan szerződést köt a munkaadójával, amelyben elfogadja, hogy jövedelmének növekedése esetén, annak egyre nagyobb mértékű hányadát utalják át a nyugdíjpénztáraknak.

Némi optimizmusra ad okot nálunk is, hogy - a Nobel-bizottság döntése előtt egy hónappal - a tudós eredményeit felismerve, a Rajk László Szakkollégium Neumann-díját Richard H. Thalernek adományozta. Aki zseniális előadást tartott a Magyar Tudományos Akadémián, és elgondolkodtató interjút is adott az egyik hazai hetilapnak.

Szerző