Előfizetés

Marosán György: Hol vannak a mentőcsónakok?

Marosán György
Publikálás dátuma
2017.10.14. 09:30

Képes vagyok kiszámítani a csillagok mozgását, de képtelen voltam számolni az emberi butasággal – fakadt ki Newton, a világ egyik legnagyobb tudósa, ráébredve: elúszott a vagyona. Szegény Newtont – az anekdota szerint – mások önző mohósága sodorta bajba. A valóság azonban, ha Newton kevésbé irigy mások szerencséjére, akkor lehet, hogy a nevét viselő négy fizikai törvény után a mások viselkedéséből levont szabályt – „a mohóság és a mértéktelenség végül mindenkit csődbe kerget” – ma Newton ötödik törvényeként emlegetnénk. A történet ugyanis biztatóan indult. Az akkor már nagy tekintélyű tudós – a kor tehetős embereinek példáját követve – vagyonát vállalkozásba való befektetéssel igyekezett gyarapítani. 1719 tavaszán a legnagyobb hozadékkel kecsegtető South Sea Company részvényeit választotta. Jól számolt: alig fél év alatt megkétszerezte vagyonát! Ekkor elégedetten „kiszállt”. Ám néhány hónap múlva – látva, hogy ismerősei, akik megtartották befektetései­ket, újra megduplázták pénzüket – nem bírt ellenállni a csábításnak: 1720 elején ismét „beszállt”. A South Sea részvényei egy ideig tovább szárnyaltak, ám októberben váratlanul összeomlottak. 1720 végére Newton gyakorlatilag elveszítette  egész vagyonát.

 

Pénzügyi instabilitás

 

A befektetés Newton idejében – és még sokáig – a jómódúak privilégiuma volt. A 20. századtól azonban általános lett a pénzköltészet. A társadalom minden tagja részt vesz a vásárlás és felhalmozás körforgásában. Ezzel a civilizációk szokásos tudatbefolyásoló szerei – alkohol és drogok – egy újabb kábítószerrel, a vásárlással bővültek.

„Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak – mondja Arthur Miller Az Alku című darabjának főhőse – a templomba jártak, vagy forradalmat csináltak. Ma vásárolnak!” A polgár azonban, amikor belepillant pénztárcájába, többnyire ráébred a szomorú valóságra: nem „vásárlóképes”. Nem véletlen tehát, hogy az áruválaszték bővülésével nőtt a személyi hitelek jelentősége. Polonius tanácsát – „kölcsönt ne végy, ne adj” – új módi váltotta fel: „ha nincs pénzed, használd a másét”. Erre biztatnak a vállalkozók, mert el akarnak adni. Erre csábítanak a barátok, akik büszkén dicsekednek azzal, amit megszereztek.

Erre ösztönöznek a bankok, akiknek üzlet a hitelezés, ezért is találták fel fél évszázada a hitelkártyát. Még a politikusok is az állampolgári kötelességgé tett vásárlásra noszogatnak. A társadalom pedig megízlelve a vásárlás gyönyöreit – éppen, mint az alkoholizmus vagy a kábítószer-fogyasztás útján –, elindult az eladósodás felé. Akik ennek kockázataira figyelmeztettek, azokra senki nem hallgatott. Amíg ugyanis jól mennek a dolgok, kevesen kételkednek abban, hogy a prosperitás örökké tart. Ám amikor beköszönt a válság, kiderül, a csőd ott ólálkodott a kertek alatt, csak jeleire senki nem figyelt. Az átlagember pedig – mint Newton –, miközben mások mohóságára és csalárdságára panaszkodott, megfogadta: a jövőben megfontolt lesz. Ám ahogy helyreáll a rend, mindig visszatér a felelőtlen optimizmus. Az elkerülhetetlenül megbomló egyensúlyra figyelmeztető elméletek – mint Hymen Minsky pénzügyi instabilitás hipotézise (financial instability

hypothesis) – ismét a tudomány perifériájára szorulnak.

Minsky a kölcsönügyletek elemi folyamatát elemezte: akinek nincs pénze, az kölcsön vesz attól, akinek van, majd később megadja neki. A kölcsönadó és a kölcsönt felvevő közötti cserét a pénzügyi rendszer közvetíti. Az ügylet alapvető módja a „normál” hitelfelvétel: az adós saját jövőbeli jövedelméből törleszti a kamatokat, és fizeti vissza magát a hitelt. Előfordulhat persze, hogy rosszul számol bevételeivel, egészségével, vagy állásának biztonságával és fizetésképtelenné válik.

Ám ha a többség racio­nálisan viselkedik és a gazdaság helyzete stabil, a pénzügyi rendszer kezelni képes e helyzeteket. A problémák valódi kiindulópontja, mutatott rá Minsky: az emberek egy része nem nyugszik bele, hogy a bank – mint hitelképtelentől – megtagadja tőle a pénzt. Nem tudván ellenállni a csábításoknak, kockázatosabb források után néz.

 

Kockázatkeresők

 

Az első lépés a magasabb kockázatok felé, amikor, bár tudja, hogy saját bevételeiből a kölcsönt nem, csupán a kamatokat képes kigazdálkodni, mégis igénybe veszi a hitelt. Így beláthatatlan ideig kénytelen fizetni a kamatokat, miközben tartozása mégis megmarad! Ám sokan ennél is nagyobb kockázatot vállalnak. Ők azok, akik nemhogy a hitelt, de még a kamatokat sem tudják a saját jövedelmükből kigazdálkodni. Így minden esedékes fizetési kötelezettségüket folyamatosan újabb kölcsönökből fizetik. Számukra a kölcsön ugyanolyan, mint a kábítószeres vagy alkoholista napi adagja. A rendszeres hitel tartja őket életben, számukra létkérdés megszerezni a napi (hitel)adagot. A múlt század prosperáló korszakait alapvetően a „normál” hitelezés működtette. A második módszer – a spekulatív finanszírozás – viszonylag ritka volt. A harmadik módszer gyakorlatilag a büntetőjog hatálya alá esett. Ám az 1980-as évektől – részben a lesüllyedő középosztály igényei­nek kielégítésére, részben a bankok nyomására – a politika fokozatosan lazítani engedte a hitelfelvétel szigorú feltételeit. Ennek jellegzetes példája volt a subprime hitel: a nem hitelképes ügyfelek kaphattak hitelt – a bank kockázatát ellensúlyozó – magasabb kamatokért.

A kockázatkereső viselkedés terjedésére utalt a „bóvli kötvények” (junk bonds), majd később az úgynevezett Ninja-hitel (No income, no job, no

assett) térhódítása is. A subprime hitelek a 90-es években ugrásszerűen megnőtt mértéke jelezte: a társadalom – egyre nagyobb adagot igénylő alkoholistaként – „rászokott” a hitelre.

Amíg a gazdaság olajozottan működött – és a „hitelfüggőnek” volt állása – a kockázat elviselhetőnek tűnt. A bekövetkező csődöket az emberek – mint a közúti baleseteket – az élet szomorú, de elkerülhetetlen részének tekintették. Ám amint beütött a válság, váratlanul sok, egyébként egészséges vállalkozás ment tönkre. A kényszerű elbocsátások tömegével csődbe sodorták még a racionálisan gazdálkodó családokat is. A fizetésképtelenség ritka kivételből általánossá vált. Kiderült, a társadalom – már korábban – három részre szakadt.

Az első csoport – a munkával és tartalékkal rendelkező többség – saját jövedelemből vissza tudta fizetni a hitelt. Ugyanakkor a válság idején –

2007–2010 között – az ő problémáik is súlyosbodnak: a munkanélküliség miatt a remélt személyes cash-flow akadozni kezdett. A második – a spekulatív finanszírozást választó – csoport, akik a válság előtt folyamatosan megújított hitelekből fizették a kamatokat, a recesszió idején tömegesen bebuktak. Amint hitelforrásaik kiapadtak, ráébredtek – mint a svájci frank alapú hitelesek – a szörnyű valóságra: végleg nyakukon marad a tartozásuk, amit elvileg az örökkévalóságig kell fizetniük. Ezért a válság idején a legtöbben a harmadik csoportban végzik. Egy ideig az egyre magasabb kamatú hitelt keresve igyekeznek magukat a felszínen tartani, majd feladják: ráébrednek, a válságban egyszerűen nincs túlélési lehetőségük.

Minskyt ez a gondolatmenet vezette a következtetésre: a fejlett piacgazdaság rendszerét rendszeresen fenyegeti a pénzügyi instabilitás.

Bár a bankok, a vállalkozók és a befektetők szilárdnak vélték a pénzügyi rendszert – és a közgazdasági elmélet is nyugtatni igyekezett – a hitelfelvevők egyre növekvő csoportjai tértek le a megfontoltság útjáról és vállaltak túl magas kockázatot. De mi idézi elő a kockázatkereső viselkedés terjedését? Sokféle ok van, amelyekre a válság után

visszamutogatnak: a pénzügyi kultúra alacsony szintje, az emberi mohóság, a csábításnak való ellenállásra képtelenség, a bankok sumákolása, amivel ügyfeleiket meggondolatlan viselkedésre ösztönzik. De előbukkant egy további – sokáig rejtve maradó – hatás: a társadalom magukat leszakadónak és az átlagnál is szegényebbnek gondoló tagjait ellenállhatatlan kényszer hajtja kockázatot vállalni. A növekvő egyenlőtlenség tehát azt is előidézi, hogy a szegények rendre olyan életstratégiát választanak, amelynek következtében a nyomorúságcsapda még jobban rájuk zárul.

 

Összeomlás előtt?

 

Tavaly az élet visszazökkenni látszott a normál kerékvágásba. Ám ezt az új „normalitást” a jó hírek és a vészjósló jelek kibogozhatatlan káosza jellemzi. 2009 óta nem volt ilyen alacsony a részvényárfolyam-ingadozás

(VIX) értéke, amiből a Nobel-díjas R. Shiller a közelgő válság jeleit olvasta ki. A Dow Jones nemrég lépte túl a 22 000-es álomhatárt, de a tőzsde szárnyalása – a hagyományos logikának ellentmondóan – sokakat aggodalomra késztet. A pszichológia és a közgazdaságtan szerint ugyanis ez a helyzet a tapasztalatlan befektetőket ellenállhatatlanul kockázatkereső viselkedésre ösztönözi. A piacot tehát olyan dilettáns („remegő kezű”) befektetők mozgatják, akik – a magas megtérülés érdekében – túlzó kockázatot vállalnak. A trend változásának vélt vagy valóságos jelére azután egyszerre akarnak kiszállni, ami a piac összeomlását idézi elő. S az elmúlt hetek valóban a válságot előidéző kockázatkereső viselkedés terjedését mutatják.

Az USA-ban újra kialakulóban van a lakáspiaci buborék: a nagyvárosokban elszállt a lakások és más ingatlanok ára. Hasonló jelenség figyelhető meg az autóhitelek piacán: éppen a subprime adósok körében romlott jelentősen a nemfizetés aránya. Egy készülő krízis harmadik összetevője:

az USA-ban kihelyezett diákhitelek értéke elérte az 1,4 ezer milliárd

(!) dollárt, amelynek 40 százaléka olyan adósok tartozása, akik már csődben vannak, vagy késnek a törlesztéssel. De nemcsak az USA miatt kell aggódnunk. A Moody's hitelminősítő – mivel Kína teljes adósságállománya (vállalati, háztartási és államadóssága) az idén átlépte a bruttó hazai termék 300 százalékát – nemrég rontotta le az ország adósságosztályzatát, figyelmeztetve, kialakulóban van a történelem legnagyobb pénzügyi buborékja. És akkor itt vannak még az euróövezet és a világ más területei­nek problémái, valamint a tőzsdén forgalmazott alapok (ETF) – lassan 4 ezer mil­liárd dollárnyi – vagyonában rejlő kockázat. Emiatt a tapasztalt befektetők a pia­cok viszonylagos nyugalmát – vihar előtti csendként – egyre idegesebben szemlélik.

Hogy mikor jön az összeomlás – nemcsak ismereteim hiányai miatt –, nem tudom. Bizonytalanságom az önszerveződő kritikusság (self-organized

criticality) jelenségéből is fakad. Ha szemenként szórunk homokot egy lapra, fokozatosan kis domb keletkezik. Amikor nagysága elér egy kritikus méretet, egyetlen homokszem lavinát vált ki. A homok lezúdul, szétterül, majd újra épülni kezd a dombocska, szélesebb alapon, magasabbra. Azután eljön egy újabb kritikus méret, amikor ismét egyetlen homokszem kiváltja a lavinát, majd minden lecsendesedik, és újra épülni kezd a domb. A metafora üzenete: a katasztrófát előrejelezni nem lehet, de biztos, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, és súlyossága attól függ, mennyi ideje és milyen magasra nőtt a homokdomb.

„Közel tíz éve nem volt nagy válság – mondta egy nagybefektető –, pedig amióta az üzleti életben dolgozom, azóta kevesebb, mint tízévente volt egy válság, vagyis most nem árt az óvatosság.” A lavina valószínűségét – metaforánknál maradva – a homokszemek tapadása és a pergés üteme is befolyásolja. Ezért kelt aggodalmat, hogy Trump és a republikánusok lazítani akarnak a válság kockázatát csökkentő – a bankok tőke- és likviditáskövetelményein szigorító – Dodd–Frank-féle törvényen. Ezt a lépést a minap így kommentálta a S. Fischer, a Fed alelnöke: „Most, tíz év elteltével mindenki vissza akar menni a válság előtti állapothoz.

Szerintem ez nagyon veszélyes és nagyon rövidlátó”. Nem lévén bölcsebb tanácsom, megosztom az olvasóval egy tőzsdeguru megjegyzését: Még nem kell a mentőcsónakhoz rohanni. De jó, ha tudod, hol vannak a mentőcsónakok.

ÖRÖKZÖLD GYEPEN - Heves Club-estek

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2017.10.14. 09:20
FOTÓ: AFP

Ötven évvel ezelőtt, 1967 októberében a Celtic 1-0-ra győzött a klub Világ Kupa-döntő első mérkőzésén a Racing Club ellen, így izgalmas visszavágó elé nézett. Azt azonban egyetlen skót labdarúgó sem sejthette, miféle thriller vár rá Buenos Airesben...

A második mérkőzés hely idő szerint este kilenckor kezdődött volna, de játékot még 21 óra 20 perckor sem látott a 70 ezres közönség. Mégpedig azért nem, mert a csapatok kivonulásakor Ronnie Simpsont, a skót csapat kapusát egy néző kővel fejbe dobta, és a pályán rendőrök hada álldogált. A vendégek nem akartak játszani; azért sem, mert a megsérült Simpson nem védhetett, meg azért sem, mert efféle brutális attak érte őket. Aztán – a rendezők hosszas kérlelésére – mégis csak ráálltak, hogy futballoznak (hálójuk előtt a tartalék Fallonnal), és Esteban Marino, az uruguayi játékvezető ezt azzal hálálta meg: az első félidő közepén tizenegyest ítélt a javukra. A büntetőt Gemmell a kapuba küldte, ám a skótok nem könnyebbülhettek meg, mert a házigazdák a legkevésbé sem honorálták, hogy egyáltalán volt mérkőzés. A Racing játékosai össze-vissza rugdalták a latin uralmat megszakító BEK-győztes együttes tagjait – a Celtic diadala előtt hatszor a Real Madrid, egyaránt kétszer a Benfica és az Internazionale, egyszer a Milan vitte el a pálmát –, ráadásul a Celtic öltözőjében a rendezők elzárták a vizet...

Ez a szünetben derült ki, és a többszörösen felháborodott skótok megint nem akartak kimenni játszani. Ám újra meghajoltak az argentin akarat előtt, és csaknem fél óra múltán folytatták a meccset. Egy-egyről, merthogy az első félidőben Maschio beívelését Raffo befejelte. Maschio harcedzett ember volt: részt vett „a santiagói csatában”, az 1962-es világbajnokság Chile–Olaszország találkozóján. Azon a csoportmérkőzésen a házigazda chileiek szó szerint megverték az itáliaiakat, ám a fair play (állítólagos) hazájából érkező angol Aston az olasz Ferrinit és Davidot állította ki. Nem csoda, ha a vb rendezői 2-0-ra győztek. Kiütéssel... Maschio pedig úgy került a vesztesek közé, hogy itáliai szerződéskötése után az argentin szövetség eltiltotta a válogatottságtól, mire a csatár – akinek a nagyszülei még a Milánótól hatvan kilométernyire lévő Godiascóban éltek – felvette az olasz állampolgárságot. A vb-n rajta kívül három dél-amerikai futballista lépett fel olasz mezben: a brazil (1958-ban világbajnok) Altafini és Sormani, valamint az argentin (1961-ben európai aranylabdás) Sivori. A FIFA e vb után tiltotta be a honosított labdarúgók szerepeltetését, mivel a spanyol válogatottban is négy külföldi – a paraguayi Martinez, az uruguayi Santamaria, az argentin Di Stefano, valamint Puskás – játszott. Bolond idők voltak: az Internazionale, a Milan, a Juventus, a Barcelona vagy a Real Madrid, sőt az olasz és a spanyol szövetség sem szégyellte alkalmazni a megannyi migránst...

A Celtic rosszul döntött, mert még nem jutott túl az ismétlődő traumán, amikor a második félidő második percében Cardenas fordított (2:1). Mivel akkoriban nem létezett az idegenben elért gól(ok) szabálya, harmadik mérkőzésnek kellett volna következnie. Csakhogy Bob Kelly, a Celtic elnöke nem engedélyezte csapatának a további szereplést, még úgy sem, hogy a döntő találkozót Montevideóba telepítették. Ott a Celtic bizton számíthatott a támogatásra, mert több ezer uruguayi szurkoló már a Buenos Aires-i mérkőzésen is megjelent, hogy drukkoljon a skótoknak... A meccs után az argentinok és az „uruk” összecsaptak az utcákon, a rendőrség vízágyúkkal kergette szét a tömeget. De nem tudta eloszlatni a skót aggodalmakat, ám Jock Stein, a Celtic szakvezetője végül úgy foglalt állást: csapata azzal tud igazán fájó bosszút állni, ha elviszi a Világ Kupát.

Racing Club–Celtic 1:0 (0:0)

Világ Kupa-döntő, harmadik mérkőzés, Montevideo, 70 000 néző. Jv.: Osorio (paraguayi).

Racing: Cejas – Martin, Perfumo, Basile, Chabay – Rulli, Rodriguez – Cardoso, Maschio, Cardenas, Raffo.

Celtic: Fallon – Craig, McNeill, Clark, Gemmell – Murdoch, Auld – Johnstone, Wallace, Hughes, Lennox.

Gól: Cardenas (80.).

Az első két mérkőzés összesen 104 (lefújt) szabálytalansága után hatalmas naivitás volt korrekt küzdelmet várni, és Osorio paraguayi játékvezető nem is tudott mit kezdeni a pankrációs jelenetek özönével. Fél óra múltán már tömegverekedés zajlott a pályán, és a nézők egyike sem gyanította, miért csak Basilét – a későbbi argentin szövetségi kapitányt –, illetve Lennoxot állította ki a bíró. Igaz, később leküldött boldog-boldogtalant. A második félidő elején Johnstone-t vezényelte az öltözőbe, miután a jobbszélső irtózatos ütést vitt be az ellene szabálytalankodó Marinnak, aztán a Cejas kapusba durván belerúgó Hughest is kipenderítette a pályáról. Ugyanezt tette az argentin Rullival, majd a glasgow-i Aulddal, aki azonban nem volt hajlandó elhagyni a pázsitot, és Osorio végül beletörődött, hogy a középpályás marad...

Még így is csak nyolc skót állt szemben kilenc argentinnal, és a létszámfölényt Cardenas kiaknázta: harminc méterről a jobb sarokba lőtt, miközben Fallon későn vetődött a labdára. (Simpson még nem épült fel.)

A Racing így 1:0-ra győzött, de a világsajtó nem a labdarúgásról cikkezett. A Reuters hírügynökség azt jelentette Montevideóból: „A mérkőzés inkább csapszéki verekedésnek minősíthető. A futball művészetét a lendülő öklök, a repülő cipők, a fetrengő sérültek váltották fel. Acélsisakos, könnygázgránátokkal felszerelt, gumibotos rendőrökre is szükség volt, hogy megfékezzék a megvadult játékosokat.” A Sunday Mirror úgy vélte: „A legsötétebb alvilági csetepaté sem lehet ennél borzalmasabb.” Az uruguayi El Dia pedig egyenesen arról számolt be. „A Racing nyerte a világháborút.”

Nagy ünneplést azonban nem rendezhetett a Buenos Aires-i csapat, mert a kupa átvételére felsorakozó játékosokat az uruguayi szurkolók megdobálták, majd bezúzták a Racing autóbuszának ablakait. A kétezer kivezényelt rendőr nehezen birkózott meg ezer veszedelmet hordozó feladatával... Glasgow-ban 2012-ben kiszórták azt a levelet, amelyet a Racing elöljárói küldtek a Celtic vezetőinek ezzel a szöveggel: „Tiszteletteljes üdvözletünket küldjük az egymás elleni Világ Kupa-döntő negyvenötödik évfordulóján.”

Európai klubcsapat 1968 februárjában vágott vissza a Racingnak. A santiagói Octogonal Kupán még 1:1-gyel zárult a Racing–Vasas találkozó, de egy héttel később, a Mar del Platán rendezett tornán a piros-kékek 3:1-re legyőzték a VK védőjét. (Aztán a döntőben 3:0-ra nyertek a River Plate ellen.) A Kenderesi – Bakos, Mészöly, Makray, Ihász – Mathesz, Menczel, Fister – Radics (Puskás), Farkas, Korsós összetételű angyalföldiek második gólját a tizenhét éves Radics János szerezte.

A Radicsok az idő tájt hasonlítottak egymásra.

Hatvannyolcban – a gitáros Béla uralkodása idején – a hazai beatklubokban és Mar del Platán is azt hirdették: Radics, Sakk-Matt.

ÖRÖKZÖLD GYEPEN - Heves Club-estek

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2017.10.14. 09:20
FOTÓ: AFP

Ötven évvel ezelőtt, 1967 októberében a Celtic 1-0-ra győzött a klub Világ Kupa-döntő első mérkőzésén a Racing Club ellen, így izgalmas visszavágó elé nézett. Azt azonban egyetlen skót labdarúgó sem sejthette, miféle thriller vár rá Buenos Airesben...

A második mérkőzés hely idő szerint este kilenckor kezdődött volna, de játékot még 21 óra 20 perckor sem látott a 70 ezres közönség. Mégpedig azért nem, mert a csapatok kivonulásakor Ronnie Simpsont, a skót csapat kapusát egy néző kővel fejbe dobta, és a pályán rendőrök hada álldogált. A vendégek nem akartak játszani; azért sem, mert a megsérült Simpson nem védhetett, meg azért sem, mert efféle brutális attak érte őket. Aztán – a rendezők hosszas kérlelésére – mégis csak ráálltak, hogy futballoznak (hálójuk előtt a tartalék Fallonnal), és Esteban Marino, az uruguayi játékvezető ezt azzal hálálta meg: az első félidő közepén tizenegyest ítélt a javukra. A büntetőt Gemmell a kapuba küldte, ám a skótok nem könnyebbülhettek meg, mert a házigazdák a legkevésbé sem honorálták, hogy egyáltalán volt mérkőzés. A Racing játékosai össze-vissza rugdalták a latin uralmat megszakító BEK-győztes együttes tagjait – a Celtic diadala előtt hatszor a Real Madrid, egyaránt kétszer a Benfica és az Internazionale, egyszer a Milan vitte el a pálmát –, ráadásul a Celtic öltözőjében a rendezők elzárták a vizet...

Ez a szünetben derült ki, és a többszörösen felháborodott skótok megint nem akartak kimenni játszani. Ám újra meghajoltak az argentin akarat előtt, és csaknem fél óra múltán folytatták a meccset. Egy-egyről, merthogy az első félidőben Maschio beívelését Raffo befejelte. Maschio harcedzett ember volt: részt vett „a santiagói csatában”, az 1962-es világbajnokság Chile–Olaszország találkozóján. Azon a csoportmérkőzésen a házigazda chileiek szó szerint megverték az itáliaiakat, ám a fair play (állítólagos) hazájából érkező angol Aston az olasz Ferrinit és Davidot állította ki. Nem csoda, ha a vb rendezői 2-0-ra győztek. Kiütéssel... Maschio pedig úgy került a vesztesek közé, hogy itáliai szerződéskötése után az argentin szövetség eltiltotta a válogatottságtól, mire a csatár – akinek a nagyszülei még a Milánótól hatvan kilométernyire lévő Godiascóban éltek – felvette az olasz állampolgárságot. A vb-n rajta kívül három dél-amerikai futballista lépett fel olasz mezben: a brazil (1958-ban világbajnok) Altafini és Sormani, valamint az argentin (1961-ben európai aranylabdás) Sivori. A FIFA e vb után tiltotta be a honosított labdarúgók szerepeltetését, mivel a spanyol válogatottban is négy külföldi – a paraguayi Martinez, az uruguayi Santamaria, az argentin Di Stefano, valamint Puskás – játszott. Bolond idők voltak: az Internazionale, a Milan, a Juventus, a Barcelona vagy a Real Madrid, sőt az olasz és a spanyol szövetség sem szégyellte alkalmazni a megannyi migránst...

A Celtic rosszul döntött, mert még nem jutott túl az ismétlődő traumán, amikor a második félidő második percében Cardenas fordított (2:1). Mivel akkoriban nem létezett az idegenben elért gól(ok) szabálya, harmadik mérkőzésnek kellett volna következnie. Csakhogy Bob Kelly, a Celtic elnöke nem engedélyezte csapatának a további szereplést, még úgy sem, hogy a döntő találkozót Montevideóba telepítették. Ott a Celtic bizton számíthatott a támogatásra, mert több ezer uruguayi szurkoló már a Buenos Aires-i mérkőzésen is megjelent, hogy drukkoljon a skótoknak... A meccs után az argentinok és az „uruk” összecsaptak az utcákon, a rendőrség vízágyúkkal kergette szét a tömeget. De nem tudta eloszlatni a skót aggodalmakat, ám Jock Stein, a Celtic szakvezetője végül úgy foglalt állást: csapata azzal tud igazán fájó bosszút állni, ha elviszi a Világ Kupát.

Racing Club–Celtic 1:0 (0:0)

Világ Kupa-döntő, harmadik mérkőzés, Montevideo, 70 000 néző. Jv.: Osorio (paraguayi).

Racing: Cejas – Martin, Perfumo, Basile, Chabay – Rulli, Rodriguez – Cardoso, Maschio, Cardenas, Raffo.

Celtic: Fallon – Craig, McNeill, Clark, Gemmell – Murdoch, Auld – Johnstone, Wallace, Hughes, Lennox.

Gól: Cardenas (80.).

Az első két mérkőzés összesen 104 (lefújt) szabálytalansága után hatalmas naivitás volt korrekt küzdelmet várni, és Osorio paraguayi játékvezető nem is tudott mit kezdeni a pankrációs jelenetek özönével. Fél óra múltán már tömegverekedés zajlott a pályán, és a nézők egyike sem gyanította, miért csak Basilét – a későbbi argentin szövetségi kapitányt –, illetve Lennoxot állította ki a bíró. Igaz, később leküldött boldog-boldogtalant. A második félidő elején Johnstone-t vezényelte az öltözőbe, miután a jobbszélső irtózatos ütést vitt be az ellene szabálytalankodó Marinnak, aztán a Cejas kapusba durván belerúgó Hughest is kipenderítette a pályáról. Ugyanezt tette az argentin Rullival, majd a glasgow-i Aulddal, aki azonban nem volt hajlandó elhagyni a pázsitot, és Osorio végül beletörődött, hogy a középpályás marad...

Még így is csak nyolc skót állt szemben kilenc argentinnal, és a létszámfölényt Cardenas kiaknázta: harminc méterről a jobb sarokba lőtt, miközben Fallon későn vetődött a labdára. (Simpson még nem épült fel.)

A Racing így 1:0-ra győzött, de a világsajtó nem a labdarúgásról cikkezett. A Reuters hírügynökség azt jelentette Montevideóból: „A mérkőzés inkább csapszéki verekedésnek minősíthető. A futball művészetét a lendülő öklök, a repülő cipők, a fetrengő sérültek váltották fel. Acélsisakos, könnygázgránátokkal felszerelt, gumibotos rendőrökre is szükség volt, hogy megfékezzék a megvadult játékosokat.” A Sunday Mirror úgy vélte: „A legsötétebb alvilági csetepaté sem lehet ennél borzalmasabb.” Az uruguayi El Dia pedig egyenesen arról számolt be. „A Racing nyerte a világháborút.”

Nagy ünneplést azonban nem rendezhetett a Buenos Aires-i csapat, mert a kupa átvételére felsorakozó játékosokat az uruguayi szurkolók megdobálták, majd bezúzták a Racing autóbuszának ablakait. A kétezer kivezényelt rendőr nehezen birkózott meg ezer veszedelmet hordozó feladatával... Glasgow-ban 2012-ben kiszórták azt a levelet, amelyet a Racing elöljárói küldtek a Celtic vezetőinek ezzel a szöveggel: „Tiszteletteljes üdvözletünket küldjük az egymás elleni Világ Kupa-döntő negyvenötödik évfordulóján.”

Európai klubcsapat 1968 februárjában vágott vissza a Racingnak. A santiagói Octogonal Kupán még 1:1-gyel zárult a Racing–Vasas találkozó, de egy héttel később, a Mar del Platán rendezett tornán a piros-kékek 3:1-re legyőzték a VK védőjét. (Aztán a döntőben 3:0-ra nyertek a River Plate ellen.) A Kenderesi – Bakos, Mészöly, Makray, Ihász – Mathesz, Menczel, Fister – Radics (Puskás), Farkas, Korsós összetételű angyalföldiek második gólját a tizenhét éves Radics János szerezte.

A Radicsok az idő tájt hasonlítottak egymásra.

Hatvannyolcban – a gitáros Béla uralkodása idején – a hazai beatklubokban és Mar del Platán is azt hirdették: Radics, Sakk-Matt.