Kairó szerepében Casablanca

Publikálás dátuma
2017.10.14. 09:40
A ZSARU - A nyomozó a film zárójelenetében a tüntető tömegben

Dubajban 2009-ben brutális gyilkosság áldozata lett egy libanoni popénekesnő. A szövevényes ügy végén kiderült, a bérgyilkosság megrendelője az egyiptomi üzleti és politikai élet legmagasabb köreinek egy tagja volt. Megfosztották a képviselői mandátumával járó mentelmi jogtól, majd a bíróság halálra ítélte. Ez annyira nem illett Mubarak diktatórikus rendszerébe, hogy Tarik Saleh, a svéd mama és egyiptomi papa házasságából született svéd rendező azonnal nekilátott filmforgatókönyvet írni az esetből. Reménykedett, hogy a váratlanul kemény ítélet első jele az Egyiptomban uralkodó korrupt diktatúrát elsöprő nagy társadalmi viharnak. A vihar akkor elmaradt, a megkezdett forgatókönyv a fiók mélyére süllyed.

Ennyi A kairói eset (The Nile Hilton Incident) című svéd-dán-német-francia film előzménye. Tarik Saleh, a valóságos bűntény alapján végül mégis elkészült filmjével idén elnyerte a Sundance fesztivál zsűrijének nagydíját. A kegyetlen gyilkosságok sorozatát a rendező időben 2011-re, az arab tavasz idejére, az egyiptomi forradalom kitörését közvetlenül megelőző napokra tette át. A brutális tett tükrében mutatja meg, miből lett elege az egyiptomiak tömegének, mi vitte őket az utcára, s kényszerítette ki Mubarak elnök lemondását. A valóság részletgazdag, hiteles ábrázolásától emelkedik a film a legjobb politikai thrillerek közé. A krimi középpontjában a kairói rendőrség egy nyomozója áll, aki a nyomokat követve a legkiszolgáltatottabb szudáni menekültektől kezdve az elképesztő hatalmat képviselő felső tízezer luxuskörnyezetéig a társadalom minden rétegét bejárja. A remekül kidolgozott történet így a krimi fordulatai révén átfogó keresztmetszetét adja egy velejéig korrupt, bukásra ítélt rendszernek, amelyben egyetlen törvény létezik: a törvénytelenség.

A film pontosan be is lövi az időt 2011. január végére, amikor Kairó lerobbant negyedeinek utcáin vihar előtti feszült csend uralkodik, de a tévéképernyőkön már zajlanak az arab tavasz nyitányának számító tunéziai események, a Jázminos Forradalom kegyetlen utcai összecsapásai. Így lesz A kairói eset az egyiptomi színtér ellenére az egyik legjobb skandináv krimi, az élet- és valóság-közeli részletek mesterien vegyülnek a Közel-Kelet sajátos levegőjével, remekül eltalált atmoszférájával.

Noredin, a nyomozó hamar rájön, hogy a szépséges énekesnő kegyetlen meggyilkolásának szálai egészen a legfelső körökig, az elnök fiának legjobb barátjáig vezetnek. A maga módján a görög tragédiák hőseire üt, ahogy azok az ókori istenek, Noredin a modern istenek ellen fordul. A határozott parancs ellenére megszállottan kezdi kibogozni a szálakat, s ebben külön izgalmas, hogy azzal a totálisan korrupt rendszerrel száll szembe, amelynek ő maga is a tagja. A meggyilkolt lány holtteste mellett zsebre vágja az áldozat pénzét, rendszeresen szedi a sápot a piaci árusoktól, elrakja az előállított gyanúsítottak bankóit. Még a magyar néző is, aki tapasztalt már egyet s mást, lélegzetelállítóan tragikusnak érzi a korrupciónak azt a töménységét, társadalmi beágyazottságát, amit Saleh kemény következetességgel mutat. Ez a művészi kiállás magyarázhatja, miért tiltották le az utolsó pillanatban a film kairói forgatását, ami miatt több jelenetben Casablanca játssza Kairó szerepét. Szerencsére addigra már egy sor képben megörökítették az egyiptomi metropolis érdes felének lestrapál, szemetes utcáit, piaci nyüzsgését, egy megváltásra váró világ hiteles kulisszáit.

A krimiszál arról is szól, mi történik egy bűnügyi nyomozóval egy velejéig korrupt diktatúrában akkor, ha elkezd a saját feje után dolgozni. Noredinnek megmondják, hagyja az ügyet, a lány öngyilkos lett, saját maga vágta el a torkát. De a nyomozás megfontolt lépésekben bontakozik ki, akárcsak a legjobb skandináv krimikben. Feltárul egy kairói rendőrőrs mindennapi munkája, ahol a szálakat Noredin nagybátyja tartja kézben, ő szervezi a legnagyobb pénzeket ígérő korrupt ügyeket is. Ez egy igazi gengszterfilm, ahol a rendőrségen találhatók a legnagyobb gengszterek.

A főhőst alakító Fares Fares játéka megragadó. Hiteles személyiséget teremt a korrupt, de az igazságért mégis áldozni képes zsaru figurájából. A bejrúti születésű svéd színész markáns arca, erős egyénisége, érzelmekkel teli hallgatagsága ismerősünk már pár nagyszerű skandináv krimiből (Palackposta, Nyomtalanul, Fácángyilkosok), mint a döglött akták ügyosztály munkatársa. Hívták már az Oscar-díjas amerikai Zero Dark Thirtybe, meg a hollywoodi Safe House-ba is. Tarik Saleh jó barátjaként filmjei állandó színésze. Játszott az ugyancsak politikai thriller Tommyban, és Saleh leghíresebb filmje, az egész világot bejárt animációs Metropia színészhangjai között is ott van.

A film az egyiptomi forradalom kitörésének előestéjén zárul. Döbbenetes erejűek az utcákat elözönlő emberek, a Mubarak-diktatúra ellen tüntető tömeg életteli képei. És végtelenül keserű a történet sötét jóslata. Az utolsó drámai fordulatba a főhős majdnem belehal, a főbűnösök viszont sikerrel mentik az irhájukat. Tiszta valóság.

Szerző

Marosán György: Hol vannak a mentőcsónakok?

Publikálás dátuma
2017.10.14. 09:30

Képes vagyok kiszámítani a csillagok mozgását, de képtelen voltam számolni az emberi butasággal – fakadt ki Newton, a világ egyik legnagyobb tudósa, ráébredve: elúszott a vagyona. Szegény Newtont – az anekdota szerint – mások önző mohósága sodorta bajba. A valóság azonban, ha Newton kevésbé irigy mások szerencséjére, akkor lehet, hogy a nevét viselő négy fizikai törvény után a mások viselkedéséből levont szabályt – „a mohóság és a mértéktelenség végül mindenkit csődbe kerget” – ma Newton ötödik törvényeként emlegetnénk. A történet ugyanis biztatóan indult. Az akkor már nagy tekintélyű tudós – a kor tehetős embereinek példáját követve – vagyonát vállalkozásba való befektetéssel igyekezett gyarapítani. 1719 tavaszán a legnagyobb hozadékkel kecsegtető South Sea Company részvényeit választotta. Jól számolt: alig fél év alatt megkétszerezte vagyonát! Ekkor elégedetten „kiszállt”. Ám néhány hónap múlva – látva, hogy ismerősei, akik megtartották befektetései­ket, újra megduplázták pénzüket – nem bírt ellenállni a csábításnak: 1720 elején ismét „beszállt”. A South Sea részvényei egy ideig tovább szárnyaltak, ám októberben váratlanul összeomlottak. 1720 végére Newton gyakorlatilag elveszítette  egész vagyonát.

 

Pénzügyi instabilitás

 

A befektetés Newton idejében – és még sokáig – a jómódúak privilégiuma volt. A 20. századtól azonban általános lett a pénzköltészet. A társadalom minden tagja részt vesz a vásárlás és felhalmozás körforgásában. Ezzel a civilizációk szokásos tudatbefolyásoló szerei – alkohol és drogok – egy újabb kábítószerrel, a vásárlással bővültek.

„Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak – mondja Arthur Miller Az Alku című darabjának főhőse – a templomba jártak, vagy forradalmat csináltak. Ma vásárolnak!” A polgár azonban, amikor belepillant pénztárcájába, többnyire ráébred a szomorú valóságra: nem „vásárlóképes”. Nem véletlen tehát, hogy az áruválaszték bővülésével nőtt a személyi hitelek jelentősége. Polonius tanácsát – „kölcsönt ne végy, ne adj” – új módi váltotta fel: „ha nincs pénzed, használd a másét”. Erre biztatnak a vállalkozók, mert el akarnak adni. Erre csábítanak a barátok, akik büszkén dicsekednek azzal, amit megszereztek.

Erre ösztönöznek a bankok, akiknek üzlet a hitelezés, ezért is találták fel fél évszázada a hitelkártyát. Még a politikusok is az állampolgári kötelességgé tett vásárlásra noszogatnak. A társadalom pedig megízlelve a vásárlás gyönyöreit – éppen, mint az alkoholizmus vagy a kábítószer-fogyasztás útján –, elindult az eladósodás felé. Akik ennek kockázataira figyelmeztettek, azokra senki nem hallgatott. Amíg ugyanis jól mennek a dolgok, kevesen kételkednek abban, hogy a prosperitás örökké tart. Ám amikor beköszönt a válság, kiderül, a csőd ott ólálkodott a kertek alatt, csak jeleire senki nem figyelt. Az átlagember pedig – mint Newton –, miközben mások mohóságára és csalárdságára panaszkodott, megfogadta: a jövőben megfontolt lesz. Ám ahogy helyreáll a rend, mindig visszatér a felelőtlen optimizmus. Az elkerülhetetlenül megbomló egyensúlyra figyelmeztető elméletek – mint Hymen Minsky pénzügyi instabilitás hipotézise (financial instability

hypothesis) – ismét a tudomány perifériájára szorulnak.

Minsky a kölcsönügyletek elemi folyamatát elemezte: akinek nincs pénze, az kölcsön vesz attól, akinek van, majd később megadja neki. A kölcsönadó és a kölcsönt felvevő közötti cserét a pénzügyi rendszer közvetíti. Az ügylet alapvető módja a „normál” hitelfelvétel: az adós saját jövőbeli jövedelméből törleszti a kamatokat, és fizeti vissza magát a hitelt. Előfordulhat persze, hogy rosszul számol bevételeivel, egészségével, vagy állásának biztonságával és fizetésképtelenné válik.

Ám ha a többség racio­nálisan viselkedik és a gazdaság helyzete stabil, a pénzügyi rendszer kezelni képes e helyzeteket. A problémák valódi kiindulópontja, mutatott rá Minsky: az emberek egy része nem nyugszik bele, hogy a bank – mint hitelképtelentől – megtagadja tőle a pénzt. Nem tudván ellenállni a csábításoknak, kockázatosabb források után néz.

 

Kockázatkeresők

 

Az első lépés a magasabb kockázatok felé, amikor, bár tudja, hogy saját bevételeiből a kölcsönt nem, csupán a kamatokat képes kigazdálkodni, mégis igénybe veszi a hitelt. Így beláthatatlan ideig kénytelen fizetni a kamatokat, miközben tartozása mégis megmarad! Ám sokan ennél is nagyobb kockázatot vállalnak. Ők azok, akik nemhogy a hitelt, de még a kamatokat sem tudják a saját jövedelmükből kigazdálkodni. Így minden esedékes fizetési kötelezettségüket folyamatosan újabb kölcsönökből fizetik. Számukra a kölcsön ugyanolyan, mint a kábítószeres vagy alkoholista napi adagja. A rendszeres hitel tartja őket életben, számukra létkérdés megszerezni a napi (hitel)adagot. A múlt század prosperáló korszakait alapvetően a „normál” hitelezés működtette. A második módszer – a spekulatív finanszírozás – viszonylag ritka volt. A harmadik módszer gyakorlatilag a büntetőjog hatálya alá esett. Ám az 1980-as évektől – részben a lesüllyedő középosztály igényei­nek kielégítésére, részben a bankok nyomására – a politika fokozatosan lazítani engedte a hitelfelvétel szigorú feltételeit. Ennek jellegzetes példája volt a subprime hitel: a nem hitelképes ügyfelek kaphattak hitelt – a bank kockázatát ellensúlyozó – magasabb kamatokért.

A kockázatkereső viselkedés terjedésére utalt a „bóvli kötvények” (junk bonds), majd később az úgynevezett Ninja-hitel (No income, no job, no

assett) térhódítása is. A subprime hitelek a 90-es években ugrásszerűen megnőtt mértéke jelezte: a társadalom – egyre nagyobb adagot igénylő alkoholistaként – „rászokott” a hitelre.

Amíg a gazdaság olajozottan működött – és a „hitelfüggőnek” volt állása – a kockázat elviselhetőnek tűnt. A bekövetkező csődöket az emberek – mint a közúti baleseteket – az élet szomorú, de elkerülhetetlen részének tekintették. Ám amint beütött a válság, váratlanul sok, egyébként egészséges vállalkozás ment tönkre. A kényszerű elbocsátások tömegével csődbe sodorták még a racionálisan gazdálkodó családokat is. A fizetésképtelenség ritka kivételből általánossá vált. Kiderült, a társadalom – már korábban – három részre szakadt.

Az első csoport – a munkával és tartalékkal rendelkező többség – saját jövedelemből vissza tudta fizetni a hitelt. Ugyanakkor a válság idején –

2007–2010 között – az ő problémáik is súlyosbodnak: a munkanélküliség miatt a remélt személyes cash-flow akadozni kezdett. A második – a spekulatív finanszírozást választó – csoport, akik a válság előtt folyamatosan megújított hitelekből fizették a kamatokat, a recesszió idején tömegesen bebuktak. Amint hitelforrásaik kiapadtak, ráébredtek – mint a svájci frank alapú hitelesek – a szörnyű valóságra: végleg nyakukon marad a tartozásuk, amit elvileg az örökkévalóságig kell fizetniük. Ezért a válság idején a legtöbben a harmadik csoportban végzik. Egy ideig az egyre magasabb kamatú hitelt keresve igyekeznek magukat a felszínen tartani, majd feladják: ráébrednek, a válságban egyszerűen nincs túlélési lehetőségük.

Minskyt ez a gondolatmenet vezette a következtetésre: a fejlett piacgazdaság rendszerét rendszeresen fenyegeti a pénzügyi instabilitás.

Bár a bankok, a vállalkozók és a befektetők szilárdnak vélték a pénzügyi rendszert – és a közgazdasági elmélet is nyugtatni igyekezett – a hitelfelvevők egyre növekvő csoportjai tértek le a megfontoltság útjáról és vállaltak túl magas kockázatot. De mi idézi elő a kockázatkereső viselkedés terjedését? Sokféle ok van, amelyekre a válság után

visszamutogatnak: a pénzügyi kultúra alacsony szintje, az emberi mohóság, a csábításnak való ellenállásra képtelenség, a bankok sumákolása, amivel ügyfeleiket meggondolatlan viselkedésre ösztönzik. De előbukkant egy további – sokáig rejtve maradó – hatás: a társadalom magukat leszakadónak és az átlagnál is szegényebbnek gondoló tagjait ellenállhatatlan kényszer hajtja kockázatot vállalni. A növekvő egyenlőtlenség tehát azt is előidézi, hogy a szegények rendre olyan életstratégiát választanak, amelynek következtében a nyomorúságcsapda még jobban rájuk zárul.

 

Összeomlás előtt?

 

Tavaly az élet visszazökkenni látszott a normál kerékvágásba. Ám ezt az új „normalitást” a jó hírek és a vészjósló jelek kibogozhatatlan káosza jellemzi. 2009 óta nem volt ilyen alacsony a részvényárfolyam-ingadozás

(VIX) értéke, amiből a Nobel-díjas R. Shiller a közelgő válság jeleit olvasta ki. A Dow Jones nemrég lépte túl a 22 000-es álomhatárt, de a tőzsde szárnyalása – a hagyományos logikának ellentmondóan – sokakat aggodalomra késztet. A pszichológia és a közgazdaságtan szerint ugyanis ez a helyzet a tapasztalatlan befektetőket ellenállhatatlanul kockázatkereső viselkedésre ösztönözi. A piacot tehát olyan dilettáns („remegő kezű”) befektetők mozgatják, akik – a magas megtérülés érdekében – túlzó kockázatot vállalnak. A trend változásának vélt vagy valóságos jelére azután egyszerre akarnak kiszállni, ami a piac összeomlását idézi elő. S az elmúlt hetek valóban a válságot előidéző kockázatkereső viselkedés terjedését mutatják.

Az USA-ban újra kialakulóban van a lakáspiaci buborék: a nagyvárosokban elszállt a lakások és más ingatlanok ára. Hasonló jelenség figyelhető meg az autóhitelek piacán: éppen a subprime adósok körében romlott jelentősen a nemfizetés aránya. Egy készülő krízis harmadik összetevője:

az USA-ban kihelyezett diákhitelek értéke elérte az 1,4 ezer milliárd

(!) dollárt, amelynek 40 százaléka olyan adósok tartozása, akik már csődben vannak, vagy késnek a törlesztéssel. De nemcsak az USA miatt kell aggódnunk. A Moody's hitelminősítő – mivel Kína teljes adósságállománya (vállalati, háztartási és államadóssága) az idén átlépte a bruttó hazai termék 300 százalékát – nemrég rontotta le az ország adósságosztályzatát, figyelmeztetve, kialakulóban van a történelem legnagyobb pénzügyi buborékja. És akkor itt vannak még az euróövezet és a világ más területei­nek problémái, valamint a tőzsdén forgalmazott alapok (ETF) – lassan 4 ezer mil­liárd dollárnyi – vagyonában rejlő kockázat. Emiatt a tapasztalt befektetők a pia­cok viszonylagos nyugalmát – vihar előtti csendként – egyre idegesebben szemlélik.

Hogy mikor jön az összeomlás – nemcsak ismereteim hiányai miatt –, nem tudom. Bizonytalanságom az önszerveződő kritikusság (self-organized

criticality) jelenségéből is fakad. Ha szemenként szórunk homokot egy lapra, fokozatosan kis domb keletkezik. Amikor nagysága elér egy kritikus méretet, egyetlen homokszem lavinát vált ki. A homok lezúdul, szétterül, majd újra épülni kezd a dombocska, szélesebb alapon, magasabbra. Azután eljön egy újabb kritikus méret, amikor ismét egyetlen homokszem kiváltja a lavinát, majd minden lecsendesedik, és újra épülni kezd a domb. A metafora üzenete: a katasztrófát előrejelezni nem lehet, de biztos, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, és súlyossága attól függ, mennyi ideje és milyen magasra nőtt a homokdomb.

„Közel tíz éve nem volt nagy válság – mondta egy nagybefektető –, pedig amióta az üzleti életben dolgozom, azóta kevesebb, mint tízévente volt egy válság, vagyis most nem árt az óvatosság.” A lavina valószínűségét – metaforánknál maradva – a homokszemek tapadása és a pergés üteme is befolyásolja. Ezért kelt aggodalmat, hogy Trump és a republikánusok lazítani akarnak a válság kockázatát csökkentő – a bankok tőke- és likviditáskövetelményein szigorító – Dodd–Frank-féle törvényen. Ezt a lépést a minap így kommentálta a S. Fischer, a Fed alelnöke: „Most, tíz év elteltével mindenki vissza akar menni a válság előtti állapothoz.

Szerintem ez nagyon veszélyes és nagyon rövidlátó”. Nem lévén bölcsebb tanácsom, megosztom az olvasóval egy tőzsdeguru megjegyzését: Még nem kell a mentőcsónakhoz rohanni. De jó, ha tudod, hol vannak a mentőcsónakok.

Marosán György: Hol vannak a mentőcsónakok?

Publikálás dátuma
2017.10.14. 09:30

Képes vagyok kiszámítani a csillagok mozgását, de képtelen voltam számolni az emberi butasággal – fakadt ki Newton, a világ egyik legnagyobb tudósa, ráébredve: elúszott a vagyona. Szegény Newtont – az anekdota szerint – mások önző mohósága sodorta bajba. A valóság azonban, ha Newton kevésbé irigy mások szerencséjére, akkor lehet, hogy a nevét viselő négy fizikai törvény után a mások viselkedéséből levont szabályt – „a mohóság és a mértéktelenség végül mindenkit csődbe kerget” – ma Newton ötödik törvényeként emlegetnénk. A történet ugyanis biztatóan indult. Az akkor már nagy tekintélyű tudós – a kor tehetős embereinek példáját követve – vagyonát vállalkozásba való befektetéssel igyekezett gyarapítani. 1719 tavaszán a legnagyobb hozadékkel kecsegtető South Sea Company részvényeit választotta. Jól számolt: alig fél év alatt megkétszerezte vagyonát! Ekkor elégedetten „kiszállt”. Ám néhány hónap múlva – látva, hogy ismerősei, akik megtartották befektetései­ket, újra megduplázták pénzüket – nem bírt ellenállni a csábításnak: 1720 elején ismét „beszállt”. A South Sea részvényei egy ideig tovább szárnyaltak, ám októberben váratlanul összeomlottak. 1720 végére Newton gyakorlatilag elveszítette  egész vagyonát.

 

Pénzügyi instabilitás

 

A befektetés Newton idejében – és még sokáig – a jómódúak privilégiuma volt. A 20. századtól azonban általános lett a pénzköltészet. A társadalom minden tagja részt vesz a vásárlás és felhalmozás körforgásában. Ezzel a civilizációk szokásos tudatbefolyásoló szerei – alkohol és drogok – egy újabb kábítószerrel, a vásárlással bővültek.

„Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak – mondja Arthur Miller Az Alku című darabjának főhőse – a templomba jártak, vagy forradalmat csináltak. Ma vásárolnak!” A polgár azonban, amikor belepillant pénztárcájába, többnyire ráébred a szomorú valóságra: nem „vásárlóképes”. Nem véletlen tehát, hogy az áruválaszték bővülésével nőtt a személyi hitelek jelentősége. Polonius tanácsát – „kölcsönt ne végy, ne adj” – új módi váltotta fel: „ha nincs pénzed, használd a másét”. Erre biztatnak a vállalkozók, mert el akarnak adni. Erre csábítanak a barátok, akik büszkén dicsekednek azzal, amit megszereztek.

Erre ösztönöznek a bankok, akiknek üzlet a hitelezés, ezért is találták fel fél évszázada a hitelkártyát. Még a politikusok is az állampolgári kötelességgé tett vásárlásra noszogatnak. A társadalom pedig megízlelve a vásárlás gyönyöreit – éppen, mint az alkoholizmus vagy a kábítószer-fogyasztás útján –, elindult az eladósodás felé. Akik ennek kockázataira figyelmeztettek, azokra senki nem hallgatott. Amíg ugyanis jól mennek a dolgok, kevesen kételkednek abban, hogy a prosperitás örökké tart. Ám amikor beköszönt a válság, kiderül, a csőd ott ólálkodott a kertek alatt, csak jeleire senki nem figyelt. Az átlagember pedig – mint Newton –, miközben mások mohóságára és csalárdságára panaszkodott, megfogadta: a jövőben megfontolt lesz. Ám ahogy helyreáll a rend, mindig visszatér a felelőtlen optimizmus. Az elkerülhetetlenül megbomló egyensúlyra figyelmeztető elméletek – mint Hymen Minsky pénzügyi instabilitás hipotézise (financial instability

hypothesis) – ismét a tudomány perifériájára szorulnak.

Minsky a kölcsönügyletek elemi folyamatát elemezte: akinek nincs pénze, az kölcsön vesz attól, akinek van, majd később megadja neki. A kölcsönadó és a kölcsönt felvevő közötti cserét a pénzügyi rendszer közvetíti. Az ügylet alapvető módja a „normál” hitelfelvétel: az adós saját jövőbeli jövedelméből törleszti a kamatokat, és fizeti vissza magát a hitelt. Előfordulhat persze, hogy rosszul számol bevételeivel, egészségével, vagy állásának biztonságával és fizetésképtelenné válik.

Ám ha a többség racio­nálisan viselkedik és a gazdaság helyzete stabil, a pénzügyi rendszer kezelni képes e helyzeteket. A problémák valódi kiindulópontja, mutatott rá Minsky: az emberek egy része nem nyugszik bele, hogy a bank – mint hitelképtelentől – megtagadja tőle a pénzt. Nem tudván ellenállni a csábításoknak, kockázatosabb források után néz.

 

Kockázatkeresők

 

Az első lépés a magasabb kockázatok felé, amikor, bár tudja, hogy saját bevételeiből a kölcsönt nem, csupán a kamatokat képes kigazdálkodni, mégis igénybe veszi a hitelt. Így beláthatatlan ideig kénytelen fizetni a kamatokat, miközben tartozása mégis megmarad! Ám sokan ennél is nagyobb kockázatot vállalnak. Ők azok, akik nemhogy a hitelt, de még a kamatokat sem tudják a saját jövedelmükből kigazdálkodni. Így minden esedékes fizetési kötelezettségüket folyamatosan újabb kölcsönökből fizetik. Számukra a kölcsön ugyanolyan, mint a kábítószeres vagy alkoholista napi adagja. A rendszeres hitel tartja őket életben, számukra létkérdés megszerezni a napi (hitel)adagot. A múlt század prosperáló korszakait alapvetően a „normál” hitelezés működtette. A második módszer – a spekulatív finanszírozás – viszonylag ritka volt. A harmadik módszer gyakorlatilag a büntetőjog hatálya alá esett. Ám az 1980-as évektől – részben a lesüllyedő középosztály igényei­nek kielégítésére, részben a bankok nyomására – a politika fokozatosan lazítani engedte a hitelfelvétel szigorú feltételeit. Ennek jellegzetes példája volt a subprime hitel: a nem hitelképes ügyfelek kaphattak hitelt – a bank kockázatát ellensúlyozó – magasabb kamatokért.

A kockázatkereső viselkedés terjedésére utalt a „bóvli kötvények” (junk bonds), majd később az úgynevezett Ninja-hitel (No income, no job, no

assett) térhódítása is. A subprime hitelek a 90-es években ugrásszerűen megnőtt mértéke jelezte: a társadalom – egyre nagyobb adagot igénylő alkoholistaként – „rászokott” a hitelre.

Amíg a gazdaság olajozottan működött – és a „hitelfüggőnek” volt állása – a kockázat elviselhetőnek tűnt. A bekövetkező csődöket az emberek – mint a közúti baleseteket – az élet szomorú, de elkerülhetetlen részének tekintették. Ám amint beütött a válság, váratlanul sok, egyébként egészséges vállalkozás ment tönkre. A kényszerű elbocsátások tömegével csődbe sodorták még a racionálisan gazdálkodó családokat is. A fizetésképtelenség ritka kivételből általánossá vált. Kiderült, a társadalom – már korábban – három részre szakadt.

Az első csoport – a munkával és tartalékkal rendelkező többség – saját jövedelemből vissza tudta fizetni a hitelt. Ugyanakkor a válság idején –

2007–2010 között – az ő problémáik is súlyosbodnak: a munkanélküliség miatt a remélt személyes cash-flow akadozni kezdett. A második – a spekulatív finanszírozást választó – csoport, akik a válság előtt folyamatosan megújított hitelekből fizették a kamatokat, a recesszió idején tömegesen bebuktak. Amint hitelforrásaik kiapadtak, ráébredtek – mint a svájci frank alapú hitelesek – a szörnyű valóságra: végleg nyakukon marad a tartozásuk, amit elvileg az örökkévalóságig kell fizetniük. Ezért a válság idején a legtöbben a harmadik csoportban végzik. Egy ideig az egyre magasabb kamatú hitelt keresve igyekeznek magukat a felszínen tartani, majd feladják: ráébrednek, a válságban egyszerűen nincs túlélési lehetőségük.

Minskyt ez a gondolatmenet vezette a következtetésre: a fejlett piacgazdaság rendszerét rendszeresen fenyegeti a pénzügyi instabilitás.

Bár a bankok, a vállalkozók és a befektetők szilárdnak vélték a pénzügyi rendszert – és a közgazdasági elmélet is nyugtatni igyekezett – a hitelfelvevők egyre növekvő csoportjai tértek le a megfontoltság útjáról és vállaltak túl magas kockázatot. De mi idézi elő a kockázatkereső viselkedés terjedését? Sokféle ok van, amelyekre a válság után

visszamutogatnak: a pénzügyi kultúra alacsony szintje, az emberi mohóság, a csábításnak való ellenállásra képtelenség, a bankok sumákolása, amivel ügyfeleiket meggondolatlan viselkedésre ösztönzik. De előbukkant egy további – sokáig rejtve maradó – hatás: a társadalom magukat leszakadónak és az átlagnál is szegényebbnek gondoló tagjait ellenállhatatlan kényszer hajtja kockázatot vállalni. A növekvő egyenlőtlenség tehát azt is előidézi, hogy a szegények rendre olyan életstratégiát választanak, amelynek következtében a nyomorúságcsapda még jobban rájuk zárul.

 

Összeomlás előtt?

 

Tavaly az élet visszazökkenni látszott a normál kerékvágásba. Ám ezt az új „normalitást” a jó hírek és a vészjósló jelek kibogozhatatlan káosza jellemzi. 2009 óta nem volt ilyen alacsony a részvényárfolyam-ingadozás

(VIX) értéke, amiből a Nobel-díjas R. Shiller a közelgő válság jeleit olvasta ki. A Dow Jones nemrég lépte túl a 22 000-es álomhatárt, de a tőzsde szárnyalása – a hagyományos logikának ellentmondóan – sokakat aggodalomra késztet. A pszichológia és a közgazdaságtan szerint ugyanis ez a helyzet a tapasztalatlan befektetőket ellenállhatatlanul kockázatkereső viselkedésre ösztönözi. A piacot tehát olyan dilettáns („remegő kezű”) befektetők mozgatják, akik – a magas megtérülés érdekében – túlzó kockázatot vállalnak. A trend változásának vélt vagy valóságos jelére azután egyszerre akarnak kiszállni, ami a piac összeomlását idézi elő. S az elmúlt hetek valóban a válságot előidéző kockázatkereső viselkedés terjedését mutatják.

Az USA-ban újra kialakulóban van a lakáspiaci buborék: a nagyvárosokban elszállt a lakások és más ingatlanok ára. Hasonló jelenség figyelhető meg az autóhitelek piacán: éppen a subprime adósok körében romlott jelentősen a nemfizetés aránya. Egy készülő krízis harmadik összetevője:

az USA-ban kihelyezett diákhitelek értéke elérte az 1,4 ezer milliárd

(!) dollárt, amelynek 40 százaléka olyan adósok tartozása, akik már csődben vannak, vagy késnek a törlesztéssel. De nemcsak az USA miatt kell aggódnunk. A Moody's hitelminősítő – mivel Kína teljes adósságállománya (vállalati, háztartási és államadóssága) az idén átlépte a bruttó hazai termék 300 százalékát – nemrég rontotta le az ország adósságosztályzatát, figyelmeztetve, kialakulóban van a történelem legnagyobb pénzügyi buborékja. És akkor itt vannak még az euróövezet és a világ más területei­nek problémái, valamint a tőzsdén forgalmazott alapok (ETF) – lassan 4 ezer mil­liárd dollárnyi – vagyonában rejlő kockázat. Emiatt a tapasztalt befektetők a pia­cok viszonylagos nyugalmát – vihar előtti csendként – egyre idegesebben szemlélik.

Hogy mikor jön az összeomlás – nemcsak ismereteim hiányai miatt –, nem tudom. Bizonytalanságom az önszerveződő kritikusság (self-organized

criticality) jelenségéből is fakad. Ha szemenként szórunk homokot egy lapra, fokozatosan kis domb keletkezik. Amikor nagysága elér egy kritikus méretet, egyetlen homokszem lavinát vált ki. A homok lezúdul, szétterül, majd újra épülni kezd a dombocska, szélesebb alapon, magasabbra. Azután eljön egy újabb kritikus méret, amikor ismét egyetlen homokszem kiváltja a lavinát, majd minden lecsendesedik, és újra épülni kezd a domb. A metafora üzenete: a katasztrófát előrejelezni nem lehet, de biztos, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, és súlyossága attól függ, mennyi ideje és milyen magasra nőtt a homokdomb.

„Közel tíz éve nem volt nagy válság – mondta egy nagybefektető –, pedig amióta az üzleti életben dolgozom, azóta kevesebb, mint tízévente volt egy válság, vagyis most nem árt az óvatosság.” A lavina valószínűségét – metaforánknál maradva – a homokszemek tapadása és a pergés üteme is befolyásolja. Ezért kelt aggodalmat, hogy Trump és a republikánusok lazítani akarnak a válság kockázatát csökkentő – a bankok tőke- és likviditáskövetelményein szigorító – Dodd–Frank-féle törvényen. Ezt a lépést a minap így kommentálta a S. Fischer, a Fed alelnöke: „Most, tíz év elteltével mindenki vissza akar menni a válság előtti állapothoz.

Szerintem ez nagyon veszélyes és nagyon rövidlátó”. Nem lévén bölcsebb tanácsom, megosztom az olvasóval egy tőzsdeguru megjegyzését: Még nem kell a mentőcsónakhoz rohanni. De jó, ha tudod, hol vannak a mentőcsónakok.