Előfizetés

Éber Márk Áron: A felháborodás ereje

Éber Márk Áron
Publikálás dátuma
2017.10.14. 09:50

Minden politika használja az érzelmeinket. Még az önmagát legracionálisabbnak, leghiggadtabbnak és a leginkább tiszteletre méltónak mutatni kívánó politika is. Valamennyi mozgósít negatív érzelmeket: dühöt, haragot, felháborodást, gyűlöletet, megvetést. Így vagy úgy, mindegyik próbálja felkelteni és ellenfeleire irányítani őket. Nemcsak ellenzéki mozgalmak vezérei és szónokai próbálnak bennünk felháborodást kelteni, de a hatalomban lévők is.

A nép kizárása

Mindezt David Ost amerikai politikaprofesszor, a Hobart & William Smith Colleges kutatója állítja. Bő tíz évvel ez előtt megjelent kiváló könyve a lengyel Szolidaritás mozgalom történetét dolgozta fel, s közben a társadalmi igazságosság mozgalmainak is fontos útmutatóval szolgált. Ebben Ost arra hívja fel a figyelmet, hogy a rendszerváltás során Lengyelországban és a régióban a demokrácia nem a nép bevonásával érkezett meg, hanem éppen ellenkezőleg: a nép kizárásával, a nép ellenében építették ki.

Míg a demokrácia kiépítése ideális esetben a politikai közösség kibővítését jelenti, azaz jogkiterjesztést a társadalom szerkezetében felülről lefelé, addig e folyamat a régióban gyakorlatilag az alul levők – javarészt munkások – kizárásával történt. A rendszerváltással a Szolidaritásra és a szervezett munkásságra a demokratikus átalakulás akadályaként kezdtek tekinteni. Olyan gátló tényezőre, ami akadályozza a hőn áhított nyugatosodást. "Ha erős szakszervezetet építünk, nem tudunk felzárkózni Európához" – idézi a szerző Lech Walesát, a Szolidaritás vezérét 1989 szeptemberéből. Európában erős szakszervezetek és szervezett munkások nélkül várnak bennünket! – mondták a lengyel népnek. És ezzel el is veszítették a támogatásukat.

A düh szükségszerűen következik a kapitalizmus működéséből. Különösen nagy felháborodást olyan megrázkódtatásokkal és válságokkal vált ki, amilyeneket a kelet-közép-európai rendszerváltás utáni társadalmi-gazdasági megszorítások és sokkterápiák okoztak. A munkahely elveszítése, az egzisztenciális helyzet megroppanása, az elszegényedés és a lecsúszás veszélye a poszt(állam)szocialista mindennapok állandó tapasztalatává vált. A rendszerváltás után kiépülő tőkés berendezkedés csalódottságot, keserűséget és felháborodást okozott. Ki vagy mi a felelős ezért? Mit kezd ezzel a politika?

A harag céltáblái

A politika megteheti, hogy nemzeti, etnikai, „faji”, vallási vagy politikai csoportokat nevez meg és ezzel identitáskategóriákat tesz bűnbakká: „cigányt”, „zsidót”, „migránst”, „muzulmánt”, „kommunistát” és a sor hosszan folytatható lenne. Mutathat erőt a gyengékkel szemben, üldözheti és kriminalizálhatja a hajléktalan embereket, szűkítheti az elszegényedők jogosultságait és járandóságait, ronthatja a munkavállalók kollektív érdekvédelmének esélyeit a szakszervezetek gyengítésével és a munka törvénykönyvének "rugalmasításával", szűkítheti a társadalmi felemelkedés esélyeit az oktatási rendszer esélycsökkentő átszabásával – ez a sor is hosszan folytatható volna.

Csodálkozhatnánk rajta, hogy az elárult egykori melósok és a maiak zöme jobboldalivá vált. Csodálkozhatnánk, hogy a melósok támogatást és elismerést (szolidaritást) a nemzeti közösségtől várnak, hogy etnicista szólamokat hangoztatva érezhetik végre valahová tartozónak magukat. De miért csodálkozunk? Kínált a melósoknak bárki más elismerést, együttérzést, védelmet? Ha nem, akkor mit lehet tenni most?

Ost szerint a kapitalizmus elkerülhetetlenül velejárójaként felfakadó haragot nem identitásokra, hanem személytelen viszonyokra, strukturális mechanizmusokra kell irányítani. A dühöt termelő rendszer kárvallottjait nem elnémítani kell. A felháborodást konstruktív irányba, intézményépítésre és a demokrácia kiterjesztésére kell felhasználni. A haragot a kapitalizmus igazságtalan viszonyaira kell terelni annak érdekében, hogy e nyomással újratárgyalhatóak és humanizálhatóak legyenek e viszonyok.

A kapitalistát vagy „a politikust” nem személyében, hanem pozíciójában kell támadni. Azokat a tetteket és viszonyokat kell a kollektív harag céltáblájává tenni, amelyek révén a hatalommal bíró szereplők rontják a felső(közép) osztály kiváltságaival nem rendelkezők életesélyeit.

A felháborodást igenis fel kell korbácsolni, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy nagyvállalatok, nagytőkések és az általuk foglyul ejtett állam és pártok politikusai

- kivonják jövedelmüket a közteherviselés alól (gondoljunk csak az offshore-ügyekre, mint a Panama Papers);

- az egykulcsos jövedelemadó bevezetésével jelentős forrásokat csoportosítanak át az alacsonyabb jövedelműektől a legmagasabb jövedelmű 10–20 százalék felé;

- „kiruháznak” a társadalmi újratermelés, a munkaképesség megújításának és fejlesztésének olyan kulcsfontosságú intézményrendszereiből, mint amilyen az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátórendszer;

- a társadalmi egyenlőtlenségek „szabadjára engedésével” gyengítik a társadalmi integrációt és rontják a felemelkedés esélyeit;

- az államot saját cégeik és vagyonuk felduzzasztására használják;

- és bűnszövetkezeteket támogatnak saját maguk és politikai szervezeteik finanszírozásáért cserébe.

A jogos felháborodást arra kell használni, hogy a társadalmi igazságosságért fellépő egyenlősítő politika nyomást tudjon gyakorolni az alsóbb csoportok társadalomba visszaemelése érdekében. Hogy nyomást tudjon gyakorolni azokra, akik kivonják magukat a közteherviselés alól és a maguk részéről nem hajlandóak beszállni e szolidaritási rendszer finanszírozásába.

A kárvallottak bevonása

Hogyan lehetne a 15 százalékosra leengedett egykulcsos jövedelemadót többkulcsos, progresszív jövedelemadóvá átalakítani? Hogyan fogja a jelenlegi kormányzat által épített nemzeti tőkésosztály engedni, hogy a politika rontani kezdje tollasodásának esélyeit? Hogy vagyonadót és progresszív jövedelemadót vessen ki? Hiszen éppen a legnagyobb hatalommal, legtöbb erőforrással, legnagyobb befolyással, legnagyobb vagyonnal bíró csoportok tiltakoznak ez ellen a legerőteljesebben! Honnan merítsen egy ilyen politika felhatalmazást, legitimitást és szervezett erőt, hogy fellépjen a legerősebbek vagyonosodása és vagyonkimentése ellen? Kihez forduljon?

A politikának ilyen esetben e folyamatok kárvallottjaihoz kell fordulnia! A társadalom alsó 70-80 százalékához kell fordulnia és felhatalmazást kell kérnie, hogy megszervezhessen egy alulról felfelé irányuló szervezett, kollektív erőt. A politikának az igazságtalanságokat és az egyenlőtlenségeket kell megtennie a felháborodás céltáblájává.

Mégpedig azért, mert pontosan tudja, hogy nincs demokrácia a társadalom zömét kitevő munkavállalók politikai bevonása nélkül. Szociális jogok és esélyteremtő újraelosztás nélkül sincs jól működő demokrácia. Mert tudja: ehhez a munka demokratikus bevonását szolgáló társadalom- és gazdaságpolitikára van szükség. Összehangolt, igazságos és egyenlősítő adó-, munka- és bérpolitikára. Erős és független szakszervezetekre.

A jogos felháborodás nem a demokrácia ellensége. Az osztálypolitika nem demagógia és nem is valamiféle lenézendő „populizmus”. A tőkével szemben a nép és a munka pártján állni népi politika, osztálypolitika. Ebben azonban semmi kivetnivaló nincs. A jogos felháborodás felhasználható és fel is használandó egy igazságosabb, egyenlőbb és emberhez méltóbb társadalom felépítéséhez. A felháborodás fontos eszköze egy még fontosabb célnak: hogy a jelenlegi igazságtalan, egyenlőtlen és emberhez méltatlan viszonyoktól a demokrácia bevonó modellje felé mozduljunk el.

Ehhez azonban az kell, hogy komolyan vegyük a rendszer sértettjeinek felháborodását, és ne elnémítani vagy identitások ellen fordítani, hanem az igazságosság és a demokrácia szélesítése érdekében felkarolni kívánjuk a jogos felháborodásukat.

Kairó szerepében Casablanca

Publikálás dátuma
2017.10.14. 09:40
A ZSARU - A nyomozó a film zárójelenetében a tüntető tömegben

Dubajban 2009-ben brutális gyilkosság áldozata lett egy libanoni popénekesnő. A szövevényes ügy végén kiderült, a bérgyilkosság megrendelője az egyiptomi üzleti és politikai élet legmagasabb köreinek egy tagja volt. Megfosztották a képviselői mandátumával járó mentelmi jogtól, majd a bíróság halálra ítélte. Ez annyira nem illett Mubarak diktatórikus rendszerébe, hogy Tarik Saleh, a svéd mama és egyiptomi papa házasságából született svéd rendező azonnal nekilátott filmforgatókönyvet írni az esetből. Reménykedett, hogy a váratlanul kemény ítélet első jele az Egyiptomban uralkodó korrupt diktatúrát elsöprő nagy társadalmi viharnak. A vihar akkor elmaradt, a megkezdett forgatókönyv a fiók mélyére süllyed.

Ennyi A kairói eset (The Nile Hilton Incident) című svéd-dán-német-francia film előzménye. Tarik Saleh, a valóságos bűntény alapján végül mégis elkészült filmjével idén elnyerte a Sundance fesztivál zsűrijének nagydíját. A kegyetlen gyilkosságok sorozatát a rendező időben 2011-re, az arab tavasz idejére, az egyiptomi forradalom kitörését közvetlenül megelőző napokra tette át. A brutális tett tükrében mutatja meg, miből lett elege az egyiptomiak tömegének, mi vitte őket az utcára, s kényszerítette ki Mubarak elnök lemondását. A valóság részletgazdag, hiteles ábrázolásától emelkedik a film a legjobb politikai thrillerek közé. A krimi középpontjában a kairói rendőrség egy nyomozója áll, aki a nyomokat követve a legkiszolgáltatottabb szudáni menekültektől kezdve az elképesztő hatalmat képviselő felső tízezer luxuskörnyezetéig a társadalom minden rétegét bejárja. A remekül kidolgozott történet így a krimi fordulatai révén átfogó keresztmetszetét adja egy velejéig korrupt, bukásra ítélt rendszernek, amelyben egyetlen törvény létezik: a törvénytelenség.

A film pontosan be is lövi az időt 2011. január végére, amikor Kairó lerobbant negyedeinek utcáin vihar előtti feszült csend uralkodik, de a tévéképernyőkön már zajlanak az arab tavasz nyitányának számító tunéziai események, a Jázminos Forradalom kegyetlen utcai összecsapásai. Így lesz A kairói eset az egyiptomi színtér ellenére az egyik legjobb skandináv krimi, az élet- és valóság-közeli részletek mesterien vegyülnek a Közel-Kelet sajátos levegőjével, remekül eltalált atmoszférájával.

Noredin, a nyomozó hamar rájön, hogy a szépséges énekesnő kegyetlen meggyilkolásának szálai egészen a legfelső körökig, az elnök fiának legjobb barátjáig vezetnek. A maga módján a görög tragédiák hőseire üt, ahogy azok az ókori istenek, Noredin a modern istenek ellen fordul. A határozott parancs ellenére megszállottan kezdi kibogozni a szálakat, s ebben külön izgalmas, hogy azzal a totálisan korrupt rendszerrel száll szembe, amelynek ő maga is a tagja. A meggyilkolt lány holtteste mellett zsebre vágja az áldozat pénzét, rendszeresen szedi a sápot a piaci árusoktól, elrakja az előállított gyanúsítottak bankóit. Még a magyar néző is, aki tapasztalt már egyet s mást, lélegzetelállítóan tragikusnak érzi a korrupciónak azt a töménységét, társadalmi beágyazottságát, amit Saleh kemény következetességgel mutat. Ez a művészi kiállás magyarázhatja, miért tiltották le az utolsó pillanatban a film kairói forgatását, ami miatt több jelenetben Casablanca játssza Kairó szerepét. Szerencsére addigra már egy sor képben megörökítették az egyiptomi metropolis érdes felének lestrapál, szemetes utcáit, piaci nyüzsgését, egy megváltásra váró világ hiteles kulisszáit.

A krimiszál arról is szól, mi történik egy bűnügyi nyomozóval egy velejéig korrupt diktatúrában akkor, ha elkezd a saját feje után dolgozni. Noredinnek megmondják, hagyja az ügyet, a lány öngyilkos lett, saját maga vágta el a torkát. De a nyomozás megfontolt lépésekben bontakozik ki, akárcsak a legjobb skandináv krimikben. Feltárul egy kairói rendőrőrs mindennapi munkája, ahol a szálakat Noredin nagybátyja tartja kézben, ő szervezi a legnagyobb pénzeket ígérő korrupt ügyeket is. Ez egy igazi gengszterfilm, ahol a rendőrségen találhatók a legnagyobb gengszterek.

A főhőst alakító Fares Fares játéka megragadó. Hiteles személyiséget teremt a korrupt, de az igazságért mégis áldozni képes zsaru figurájából. A bejrúti születésű svéd színész markáns arca, erős egyénisége, érzelmekkel teli hallgatagsága ismerősünk már pár nagyszerű skandináv krimiből (Palackposta, Nyomtalanul, Fácángyilkosok), mint a döglött akták ügyosztály munkatársa. Hívták már az Oscar-díjas amerikai Zero Dark Thirtybe, meg a hollywoodi Safe House-ba is. Tarik Saleh jó barátjaként filmjei állandó színésze. Játszott az ugyancsak politikai thriller Tommyban, és Saleh leghíresebb filmje, az egész világot bejárt animációs Metropia színészhangjai között is ott van.

A film az egyiptomi forradalom kitörésének előestéjén zárul. Döbbenetes erejűek az utcákat elözönlő emberek, a Mubarak-diktatúra ellen tüntető tömeg életteli képei. És végtelenül keserű a történet sötét jóslata. Az utolsó drámai fordulatba a főhős majdnem belehal, a főbűnösök viszont sikerrel mentik az irhájukat. Tiszta valóság.

Kairó szerepében Casablanca

Publikálás dátuma
2017.10.14. 09:40
A ZSARU - A nyomozó a film zárójelenetében a tüntető tömegben

Dubajban 2009-ben brutális gyilkosság áldozata lett egy libanoni popénekesnő. A szövevényes ügy végén kiderült, a bérgyilkosság megrendelője az egyiptomi üzleti és politikai élet legmagasabb köreinek egy tagja volt. Megfosztották a képviselői mandátumával járó mentelmi jogtól, majd a bíróság halálra ítélte. Ez annyira nem illett Mubarak diktatórikus rendszerébe, hogy Tarik Saleh, a svéd mama és egyiptomi papa házasságából született svéd rendező azonnal nekilátott filmforgatókönyvet írni az esetből. Reménykedett, hogy a váratlanul kemény ítélet első jele az Egyiptomban uralkodó korrupt diktatúrát elsöprő nagy társadalmi viharnak. A vihar akkor elmaradt, a megkezdett forgatókönyv a fiók mélyére süllyed.

Ennyi A kairói eset (The Nile Hilton Incident) című svéd-dán-német-francia film előzménye. Tarik Saleh, a valóságos bűntény alapján végül mégis elkészült filmjével idén elnyerte a Sundance fesztivál zsűrijének nagydíját. A kegyetlen gyilkosságok sorozatát a rendező időben 2011-re, az arab tavasz idejére, az egyiptomi forradalom kitörését közvetlenül megelőző napokra tette át. A brutális tett tükrében mutatja meg, miből lett elege az egyiptomiak tömegének, mi vitte őket az utcára, s kényszerítette ki Mubarak elnök lemondását. A valóság részletgazdag, hiteles ábrázolásától emelkedik a film a legjobb politikai thrillerek közé. A krimi középpontjában a kairói rendőrség egy nyomozója áll, aki a nyomokat követve a legkiszolgáltatottabb szudáni menekültektől kezdve az elképesztő hatalmat képviselő felső tízezer luxuskörnyezetéig a társadalom minden rétegét bejárja. A remekül kidolgozott történet így a krimi fordulatai révén átfogó keresztmetszetét adja egy velejéig korrupt, bukásra ítélt rendszernek, amelyben egyetlen törvény létezik: a törvénytelenség.

A film pontosan be is lövi az időt 2011. január végére, amikor Kairó lerobbant negyedeinek utcáin vihar előtti feszült csend uralkodik, de a tévéképernyőkön már zajlanak az arab tavasz nyitányának számító tunéziai események, a Jázminos Forradalom kegyetlen utcai összecsapásai. Így lesz A kairói eset az egyiptomi színtér ellenére az egyik legjobb skandináv krimi, az élet- és valóság-közeli részletek mesterien vegyülnek a Közel-Kelet sajátos levegőjével, remekül eltalált atmoszférájával.

Noredin, a nyomozó hamar rájön, hogy a szépséges énekesnő kegyetlen meggyilkolásának szálai egészen a legfelső körökig, az elnök fiának legjobb barátjáig vezetnek. A maga módján a görög tragédiák hőseire üt, ahogy azok az ókori istenek, Noredin a modern istenek ellen fordul. A határozott parancs ellenére megszállottan kezdi kibogozni a szálakat, s ebben külön izgalmas, hogy azzal a totálisan korrupt rendszerrel száll szembe, amelynek ő maga is a tagja. A meggyilkolt lány holtteste mellett zsebre vágja az áldozat pénzét, rendszeresen szedi a sápot a piaci árusoktól, elrakja az előállított gyanúsítottak bankóit. Még a magyar néző is, aki tapasztalt már egyet s mást, lélegzetelállítóan tragikusnak érzi a korrupciónak azt a töménységét, társadalmi beágyazottságát, amit Saleh kemény következetességgel mutat. Ez a művészi kiállás magyarázhatja, miért tiltották le az utolsó pillanatban a film kairói forgatását, ami miatt több jelenetben Casablanca játssza Kairó szerepét. Szerencsére addigra már egy sor képben megörökítették az egyiptomi metropolis érdes felének lestrapál, szemetes utcáit, piaci nyüzsgését, egy megváltásra váró világ hiteles kulisszáit.

A krimiszál arról is szól, mi történik egy bűnügyi nyomozóval egy velejéig korrupt diktatúrában akkor, ha elkezd a saját feje után dolgozni. Noredinnek megmondják, hagyja az ügyet, a lány öngyilkos lett, saját maga vágta el a torkát. De a nyomozás megfontolt lépésekben bontakozik ki, akárcsak a legjobb skandináv krimikben. Feltárul egy kairói rendőrőrs mindennapi munkája, ahol a szálakat Noredin nagybátyja tartja kézben, ő szervezi a legnagyobb pénzeket ígérő korrupt ügyeket is. Ez egy igazi gengszterfilm, ahol a rendőrségen találhatók a legnagyobb gengszterek.

A főhőst alakító Fares Fares játéka megragadó. Hiteles személyiséget teremt a korrupt, de az igazságért mégis áldozni képes zsaru figurájából. A bejrúti születésű svéd színész markáns arca, erős egyénisége, érzelmekkel teli hallgatagsága ismerősünk már pár nagyszerű skandináv krimiből (Palackposta, Nyomtalanul, Fácángyilkosok), mint a döglött akták ügyosztály munkatársa. Hívták már az Oscar-díjas amerikai Zero Dark Thirtybe, meg a hollywoodi Safe House-ba is. Tarik Saleh jó barátjaként filmjei állandó színésze. Játszott az ugyancsak politikai thriller Tommyban, és Saleh leghíresebb filmje, az egész világot bejárt animációs Metropia színészhangjai között is ott van.

A film az egyiptomi forradalom kitörésének előestéjén zárul. Döbbenetes erejűek az utcákat elözönlő emberek, a Mubarak-diktatúra ellen tüntető tömeg életteli képei. És végtelenül keserű a történet sötét jóslata. Az utolsó drámai fordulatba a főhős majdnem belehal, a főbűnösök viszont sikerrel mentik az irhájukat. Tiszta valóság.