Bándy Sándor: Mi történik velünk?

Publikálás dátuma
2017.10.14. 09:55
TUDATLANSÁG - Veszélyben az európai gondolat FOTÓ: TÓTH GERGŐ

Orbán Viktor a velünk élő múlt mementója. 2018-ban továbbléphetnénk. De ehhez kell egy jövőkép és hozzá méltó emberek. Én egy széles összefogásban bíztam, beleértve a jobboldali ellenzéket is, hiszen az ellenzéknek kétharmados győzelemre van szüksége. E cél érdekében a pártok megállapodnának egy közérthető minimumprogramban, aminek fő célja a legfontosabb problémák orvoslása lenne, továbbá összeállítanának egy szakértői kormányt, mely kétéves terminusra kérne felhatalmazást. Ezzel szemben, nap mint nap kiderül, hogy ez egy álom. Az ellenzéki pártok egyetértenek abban, hogy itt a demokrácia leépítése folyik, mégis egymást hibáztatják. Minden "vele nem" további ezreket depolitizál, ami kizárólag a kormánynak kedvez.

Kettős mérce

Sok példát lehetne felhozni, melyek jól mutatják, hogy a Fidesz demokrácia-felfogása és demokrácia iránti elkötelezettsége aszerint változik, hogy hatalmon van-e vagy sem, vagyis kettős mércét használ. Hét év után világossá vált, hogy Orbán számára a hatalmon maradás jelenti a sikert, nem az, amit az országért tesz, illetve tehetne.

A hazánkfia gyakran megkapja a "hazaáruló" bélyeget, ha külföldön kritikával illeti a kormányt. Pedig 2003. júniusában Orbán tette korrekt kontextusba az ilyen ügyeket, kimondva, hogy "Magyarországon új időszámítás kezdődött, amikor is aláírtuk az európai uniós csatlakozási szerződést. Így értelmezhetetlenek az olyan kijelentések, hogy »nem célszerű ügyeket kivinni nemzetközi fórumokra«”. A mostani kormány számára az ország helyzetének kezelése csak egy kommunikációs feladat. Az amerikai Maverick tévésorozat hőse mondja: "időnként mindenkit, némelyeket pedig mindig át lehet verni - és ezek nem rossz esélyek". Ez nagyjából összefoglalja az orbáni kormányzás vezérelvét.

Nemrég új kifejezés született az angol nyelvben, az "alternatív tény" fogalma. (Diákok hálásan hivatkozhatnak erre, amikor rosszul felelnek, rajtakapott adócsalókról nem is beszélve.) De nem kell Orwellt emlegetni, mert szerintem "alternatív tények" is lehetnek tények - mégis ködösítik a valóságot. Hazai példa a kormány azon kijelentése, hogy emelték a pedagógusi fizetéseket. Valóban növelték a béreket, bár több mint két évig halogatták, aztán nagy önünnepléssel megadták egy töredékét a követelt összegnek. Vagyis, van két tényünk: a tanárok jogosan állítják, hogy nincs rendben a bérezésük, és valóban volt béremelés. A kormány ezzel az utóbbi ténnyel bombázza a lakosságot tévé-, rádió-, és sajtóreklámokban, százmilliókért, az adófizetők pénzéből.

Plakátok szerint Magyarország "erősödik", miközben 192 ember, köztük egy 11 éves fiú halálra fagyott a múlt télen. Gyógyszert vegyek vagy valamit vacsorára - sok család néz szembe e kérdéssel, miközben a kormány milliárdokat költ focira. Lánczi András megértést kér, mondván a foci a miniszterelnök "gyengéje". Ez olyan, mintha azt írnám egy szomszédról, akinek családja állandóan nélkülöz, míg a családfő pompás öltönyökben jár, hogy az "Armani a gyengéje."

2009-ben borítékolható volt, hogy a Fidesz nyeri a következő választásokat. Adva volt a 2008-as világválság, az MSZP politikája, és Orbán nyitottsága a polgári értékek iránt. A miniszterelnök ugyanis egészen máshogy beszélt 2010 előtt; például kijelentette, hogy fiataljaink a kilátástalanság miatt menekülnek külföldre, míg 2010 óta a fiatalok kalandvágyáról, tapasztalat-kereséséről beszél. Hogy felháborodott Orbán Torgyán nepotizmusán 2002 előtt, most meg…

Mára kiderült, hogy hazudtak, de ne ítélkezzünk azokról, akik ma is kitartanak a kormány mellett. Ismerek Fidesz-szavazót aki ma már kritikusan szemléli pártját, de nem lát alternatívát.

A múlt elkezdődött

Márciusban a miniszterelnök az etnikailag homogén magyar társadalomról beszélt. Elolvasva a szöveget, nem volt ez egy echte náci beszéd, de a kritikák jogosak. Egy politikustól elvárható, hogy ismerje hazája történelmét és honfitársai érzékenységét. Árulkodó volt, hogy Lázár János egyenesen letagadta, hogy az "etnikai homogenitás" kifejezés egyáltalán elhangzott volna a miniszterelnök szájából. Pedig 2017 tavaszán Orbán kimondta, hogy "nagyon fontosnak tartom, hogy az etnikai homogenitást meg kell őrizni". Felmerülhet a gondolat, hogy ha valaki ennyire oda van az etnikai tisztaságért, miként vélekedik azokról, akik sokat tettek 1944 során azért, hogy társadalmunk kevésbé legyen heterogén. A következő napokban hívei igyekeztek beszédét magyarázni. Ennyire zavarosan beszélne miniszterelnökünk?

Tavaly szeptember 16-án egyetértett a riporterrel, hogy a "migráns áradat" olyan mint egy "árvíz", és rögtön hozzáfűzte, hogy "én néhány árvízzel szembeni védekezést levezényeltem". Nem tűnt fel neki (a Kossuth Rádió riporterének sem), hogy itt emberekről van szó. Olyan helyzetekből menekülnek, amiket mi (szerencsénkre), akik a világháború után születtünk, már el se tudunk képzelni. Szögezzük le: amikor tárgyiasítunk embereket, képekkel és jelzőkkel ellenszenvessé tesszük őket kollektíven, az nem csak ellentétes a kereszténységgel, de a legtragikusabb történelmi események előszele.

Vannak egyéb rossz jelek. Az októberi népszavazás után hallottam a következőt: "Már reggel szavaztunk és épp az ebédet készítettem mikor szólt a telefon. A hívó bemutatkozott, és mondta, hogy a Fidesz megbízásából telefonál. Szeretné tudni, hogy voltunk-e már szavazni. Mikor mondtam, hogy igen, a férjemmel és anyósommal, azt mondta, hogy úgy tudja, hogy van még két személy nálunk bejelentve. Ők is elmennek? És akkor valahogy sokat sejtetően hozzátette: »Ha jól tudom, az ön egyik fia közalkalmazott!«. Erre mondtam, hogy igen, elmennek, most éppen nincsenek itthon. Ezzel el is búcsúzott. Rögtön felhívtam a fiaimat, hogy menjenek, nehogy baj legyen ebből."

A népszavazás előtt Orbánék ráijesztettek a fideszes polgármesterekre, hogy nem újrázhatnak 2018-ban, ha településükön kevesen voksolnak "helyesen", mire sokan rákapcsoltak. De legyünk hálásak e zsarolásért mert ezzel elárulták, hogy "vox populi" ide, "vox dei" oda, egy fideszes polgármester is tudja, hogy Orbán csak addig támogatja a demokráciát amíg akarata érvényesül.

Habár feledésbe merült a 2016-os népszavazás mégis fontos végiggondolni mi is történt velünk. Ha tanulunk az eseményekből, hogy mi is volt ez a "szavaztatás", ahogy Máté, kedves barátaim nyolcéves unokája nevezte tavaly, talán nem lesz teljesen értelmetlen az elmúlt szégyenteljes esztendő. Mennyi idő kell, hogy a méreg kitisztuljon a lelkekből? Mire való a múlt? Hogy tanuljunk belőle. Ezen múlik jövőnk minősége. "Azok akik nem emlékeznek a múltra, ismétlésre vannak ítélve", írta George Santayana 1905-ben a The Life of Reason c. könyvében.

Túl az igazságon

Az amerikai The Atlantic szerkesztője, David Frum írt egy cikket Donald Trump közelgő autokratikus államáról. amelyben a következő megjegyzést tette: "Ami Magyarországon történt 2010 óta, egy példa, egy tervrajz az ilyen erős emberek számára. Magyarország tagja az Európai Uniónak és aláírta az Emberi Jogok Európai Egyezményét. Tartanak választásokat és nem cenzúrázzák az internetet. Mégis, Magyarország már nem egy teljesen szabad ország." ("How to build an autocracy", 2017. március.)

Itt tartunk. Azt a reményt, amit a diktatúra kimúlása szült, sikerült fokozatosan lenullázni. Kimondható, hogy mentálisan az egész magyar társadalom rosszabb állapotban van ma, mint volt 1990-ben. Ahogy Buda Béla megjegyezte, "a magyar lelkiállapotban százéves stressz telepedett meg". (Magyar Nemzet, 1997, január 7.)

Pedig hála valódi kormányzásra képtelen kormányunknak, lehetne egyszerű kérdésekkel fordulni a választópolgárokhoz: Mi legyen az adójukból, rendes kórházi ellátás, vagy üres stadionok? Adjunk még egymilliárdot az amerikai milliomos Connie Macknek, hogy lobbizzon Orbán érdekében Washingtonban, vagy a SOTE-nek adjuk életmentő felszerelésekre, amire nem kapnak közpénzt? Adjunk még egy félmilliárdot a CÖF-nek, hogy éltesse Orbán Viktort, vagy segítsük az iskolákat? Adjunk még tízmilliárdot a felcsúti fociakadémiának, vagy hozzuk rendbe a már-már életveszélyes 3-as metrót? Naponta tele lehetne írni az újságokat a közpénz pazarlásáról (és lenyúlásáról), és fájóan hosszú a lista arról, amire nem jut forrás, ami valóban a lakosság érdekeit szolgálná.

Vannak a hétköznapi tapasztalataink és van a kormány propagandagépezete, így azt hihetnénk, hogy könnyű dolga van egy ellenzéki pártnak. De az általános tudatlanság és információhiány a kormánynak kedvez és így lehet tömegeket érzelmi síkon manipulálni.

Egy házaspár állt mögöttem a pénztárnál még tavaly karácsony előtt. Egy ismerőssel beszélgettek és szóba jött az "új arisztokrácia".

- Ki írta?

- Valami Csizmadia, nemrég olvastam apuéknál, nekik jár a Nemzet.

- Ja, a békemenetes.

- Ja.

Utánanéztem, nem Csizmadia László, hanem Csizmadia Ervin írt e kérdésről, "Demokrácia vagy autokrácia" címmel a napilap november 4-i számában. Vagyis, nem arisztokráciáról volt szó, de hát mostanában annyi szó esik "urizálásról" - meg hát mi is az autokrácia? Gondoljunk bele: e két férfit érdekli a politika.

Falun élek, sok ember életébe nyerek bepillantást. Rengeteg a baj, munkahelyi nehézségek, gyereknevelés, pénzhiány, családi problémák, és még ha van is érdeklődés a közügyek iránt, időhiány miatt csak egy sekély szintig tudnak ezzel foglalkozni. A tudatlanságra játszva veszélybe kerül az Európa-gondolat, és visszatérünk a nemzeti, törzsi keretekhez. Ne felejtsük mennyi háborúhoz vezetett ez az évszázadok során.

"A magyar populizmusnak hosszú és bonyolult története van, és lényegében úgy kell tekinteni, mint a társadalom egy részének reakcióját a modernizálás nehézségeire, különösen a század első felében. […] A populisták abból a gondolatból indulnak ki, hogy a nemzet a lét alapja, mert a nemzet olyan szerves közösség, melyet idegen, modern mesterkedésektől fenyegetett érzelmi kötődések tartanak össze. A populisták a nemzetet politikai kategóriának is tekintik, érveiket ezért erősen moralizáló, gyakran meglehetősen manipulatív szóhasználat jellemezte, ami elkerülhetetlen, mert az érzelmek döntő szerepet játszanak világnézetükben.” (Schöpflin György: "A fejletlen konzervativizmus Magyarországon”, MTI cikkek a nemzetközi sajtóból, 1991. április 4.)

Tavaly a "post truth" kifejezés lett az év szava az Oxford szótár szerkesztői szerint. A "tényeken túli" politikában az érzelmi szálak dominálnak az "igazság" kibontásában. A szó új, de az ötlet régi; a hitéletből tudjuk, hogy van a ráción túli igazság, ezt a szakrális felvetést rántották le a sárba politikai haszonlesők.

Még az is lehet, hogy tényleg eljött az illiberális demokrácia ideje - mint a "szocialista" szó, e demokrácia jelzőjeként az "illiberális" szó is fosztóképző szerepet nyer -, és megint jön a "tömegek lázadásának" korszaka, amitől Ortega y Gasset - jogosan annyira - tartott. Mit tehetünk azon túl, hogy várjuk az összeomlást?

Világunkban sokasodik a konfliktus, beleértve a fegyveres harcokat. Jelenleg négy kelet-afrikai országban 20 millió embert fenyeget az éhhalál. Világunk több régiójában egy nagyobb háború valószínűbb mint egy kompromisszumos megoldás. Idén januárban a kínai állami média az USA-val szembeni lehetséges fegyveres konfliktusról írt. Mihail Gorbacsov egy harmadik világháborút sem tart kizártnak. Putyin és Trump jelentős fegyverkezési fejlesztési terveket jelentettek be. Egyre élesebb a feszültség Amerika és Észak-Korea között.

Mi meg keressük a helyes szót arra, amit itthon 2010 óta kibontakozni látunk: diktatúra, kleptokrácia, önkényuralom, maffiaállam, fasiszta mutáció, despotizmus? A bőség zavarában segítségünkre van Masha Gessen, aki a The New York Review of Books-ban Amerika kormányáról kimondja, hogy az egy kakisztokrácia. Ez hazánkra is érvényes.

Éber Márk Áron: A felháborodás ereje

Publikálás dátuma
2017.10.14. 09:50

Minden politika használja az érzelmeinket. Még az önmagát legracionálisabbnak, leghiggadtabbnak és a leginkább tiszteletre méltónak mutatni kívánó politika is. Valamennyi mozgósít negatív érzelmeket: dühöt, haragot, felháborodást, gyűlöletet, megvetést. Így vagy úgy, mindegyik próbálja felkelteni és ellenfeleire irányítani őket. Nemcsak ellenzéki mozgalmak vezérei és szónokai próbálnak bennünk felháborodást kelteni, de a hatalomban lévők is.

A nép kizárása

Mindezt David Ost amerikai politikaprofesszor, a Hobart & William Smith Colleges kutatója állítja. Bő tíz évvel ez előtt megjelent kiváló könyve a lengyel Szolidaritás mozgalom történetét dolgozta fel, s közben a társadalmi igazságosság mozgalmainak is fontos útmutatóval szolgált. Ebben Ost arra hívja fel a figyelmet, hogy a rendszerváltás során Lengyelországban és a régióban a demokrácia nem a nép bevonásával érkezett meg, hanem éppen ellenkezőleg: a nép kizárásával, a nép ellenében építették ki.

Míg a demokrácia kiépítése ideális esetben a politikai közösség kibővítését jelenti, azaz jogkiterjesztést a társadalom szerkezetében felülről lefelé, addig e folyamat a régióban gyakorlatilag az alul levők – javarészt munkások – kizárásával történt. A rendszerváltással a Szolidaritásra és a szervezett munkásságra a demokratikus átalakulás akadályaként kezdtek tekinteni. Olyan gátló tényezőre, ami akadályozza a hőn áhított nyugatosodást. "Ha erős szakszervezetet építünk, nem tudunk felzárkózni Európához" – idézi a szerző Lech Walesát, a Szolidaritás vezérét 1989 szeptemberéből. Európában erős szakszervezetek és szervezett munkások nélkül várnak bennünket! – mondták a lengyel népnek. És ezzel el is veszítették a támogatásukat.

A düh szükségszerűen következik a kapitalizmus működéséből. Különösen nagy felháborodást olyan megrázkódtatásokkal és válságokkal vált ki, amilyeneket a kelet-közép-európai rendszerváltás utáni társadalmi-gazdasági megszorítások és sokkterápiák okoztak. A munkahely elveszítése, az egzisztenciális helyzet megroppanása, az elszegényedés és a lecsúszás veszélye a poszt(állam)szocialista mindennapok állandó tapasztalatává vált. A rendszerváltás után kiépülő tőkés berendezkedés csalódottságot, keserűséget és felháborodást okozott. Ki vagy mi a felelős ezért? Mit kezd ezzel a politika?

A harag céltáblái

A politika megteheti, hogy nemzeti, etnikai, „faji”, vallási vagy politikai csoportokat nevez meg és ezzel identitáskategóriákat tesz bűnbakká: „cigányt”, „zsidót”, „migránst”, „muzulmánt”, „kommunistát” és a sor hosszan folytatható lenne. Mutathat erőt a gyengékkel szemben, üldözheti és kriminalizálhatja a hajléktalan embereket, szűkítheti az elszegényedők jogosultságait és járandóságait, ronthatja a munkavállalók kollektív érdekvédelmének esélyeit a szakszervezetek gyengítésével és a munka törvénykönyvének "rugalmasításával", szűkítheti a társadalmi felemelkedés esélyeit az oktatási rendszer esélycsökkentő átszabásával – ez a sor is hosszan folytatható volna.

Csodálkozhatnánk rajta, hogy az elárult egykori melósok és a maiak zöme jobboldalivá vált. Csodálkozhatnánk, hogy a melósok támogatást és elismerést (szolidaritást) a nemzeti közösségtől várnak, hogy etnicista szólamokat hangoztatva érezhetik végre valahová tartozónak magukat. De miért csodálkozunk? Kínált a melósoknak bárki más elismerést, együttérzést, védelmet? Ha nem, akkor mit lehet tenni most?

Ost szerint a kapitalizmus elkerülhetetlenül velejárójaként felfakadó haragot nem identitásokra, hanem személytelen viszonyokra, strukturális mechanizmusokra kell irányítani. A dühöt termelő rendszer kárvallottjait nem elnémítani kell. A felháborodást konstruktív irányba, intézményépítésre és a demokrácia kiterjesztésére kell felhasználni. A haragot a kapitalizmus igazságtalan viszonyaira kell terelni annak érdekében, hogy e nyomással újratárgyalhatóak és humanizálhatóak legyenek e viszonyok.

A kapitalistát vagy „a politikust” nem személyében, hanem pozíciójában kell támadni. Azokat a tetteket és viszonyokat kell a kollektív harag céltáblájává tenni, amelyek révén a hatalommal bíró szereplők rontják a felső(közép) osztály kiváltságaival nem rendelkezők életesélyeit.

A felháborodást igenis fel kell korbácsolni, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy nagyvállalatok, nagytőkések és az általuk foglyul ejtett állam és pártok politikusai

- kivonják jövedelmüket a közteherviselés alól (gondoljunk csak az offshore-ügyekre, mint a Panama Papers);

- az egykulcsos jövedelemadó bevezetésével jelentős forrásokat csoportosítanak át az alacsonyabb jövedelműektől a legmagasabb jövedelmű 10–20 százalék felé;

- „kiruháznak” a társadalmi újratermelés, a munkaképesség megújításának és fejlesztésének olyan kulcsfontosságú intézményrendszereiből, mint amilyen az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátórendszer;

- a társadalmi egyenlőtlenségek „szabadjára engedésével” gyengítik a társadalmi integrációt és rontják a felemelkedés esélyeit;

- az államot saját cégeik és vagyonuk felduzzasztására használják;

- és bűnszövetkezeteket támogatnak saját maguk és politikai szervezeteik finanszírozásáért cserébe.

A jogos felháborodást arra kell használni, hogy a társadalmi igazságosságért fellépő egyenlősítő politika nyomást tudjon gyakorolni az alsóbb csoportok társadalomba visszaemelése érdekében. Hogy nyomást tudjon gyakorolni azokra, akik kivonják magukat a közteherviselés alól és a maguk részéről nem hajlandóak beszállni e szolidaritási rendszer finanszírozásába.

A kárvallottak bevonása

Hogyan lehetne a 15 százalékosra leengedett egykulcsos jövedelemadót többkulcsos, progresszív jövedelemadóvá átalakítani? Hogyan fogja a jelenlegi kormányzat által épített nemzeti tőkésosztály engedni, hogy a politika rontani kezdje tollasodásának esélyeit? Hogy vagyonadót és progresszív jövedelemadót vessen ki? Hiszen éppen a legnagyobb hatalommal, legtöbb erőforrással, legnagyobb befolyással, legnagyobb vagyonnal bíró csoportok tiltakoznak ez ellen a legerőteljesebben! Honnan merítsen egy ilyen politika felhatalmazást, legitimitást és szervezett erőt, hogy fellépjen a legerősebbek vagyonosodása és vagyonkimentése ellen? Kihez forduljon?

A politikának ilyen esetben e folyamatok kárvallottjaihoz kell fordulnia! A társadalom alsó 70-80 százalékához kell fordulnia és felhatalmazást kell kérnie, hogy megszervezhessen egy alulról felfelé irányuló szervezett, kollektív erőt. A politikának az igazságtalanságokat és az egyenlőtlenségeket kell megtennie a felháborodás céltáblájává.

Mégpedig azért, mert pontosan tudja, hogy nincs demokrácia a társadalom zömét kitevő munkavállalók politikai bevonása nélkül. Szociális jogok és esélyteremtő újraelosztás nélkül sincs jól működő demokrácia. Mert tudja: ehhez a munka demokratikus bevonását szolgáló társadalom- és gazdaságpolitikára van szükség. Összehangolt, igazságos és egyenlősítő adó-, munka- és bérpolitikára. Erős és független szakszervezetekre.

A jogos felháborodás nem a demokrácia ellensége. Az osztálypolitika nem demagógia és nem is valamiféle lenézendő „populizmus”. A tőkével szemben a nép és a munka pártján állni népi politika, osztálypolitika. Ebben azonban semmi kivetnivaló nincs. A jogos felháborodás felhasználható és fel is használandó egy igazságosabb, egyenlőbb és emberhez méltóbb társadalom felépítéséhez. A felháborodás fontos eszköze egy még fontosabb célnak: hogy a jelenlegi igazságtalan, egyenlőtlen és emberhez méltatlan viszonyoktól a demokrácia bevonó modellje felé mozduljunk el.

Ehhez azonban az kell, hogy komolyan vegyük a rendszer sértettjeinek felháborodását, és ne elnémítani vagy identitások ellen fordítani, hanem az igazságosság és a demokrácia szélesítése érdekében felkarolni kívánjuk a jogos felháborodásukat.

Szüdi János: Akarjunk jó iskolát!

Publikálás dátuma
2017.10.14. 09:45

Jó iskolát sokkal könnyebb és élvezetesebb megszervezni, mint a rosszat. Mitől jó az iskola? A látszólag nehéz kérdés megválaszolása könnyű. Attól, hogy a gyermek jól érzi magát benne. Adódik a másik nehéz, mégis könnyen megválaszolható kérdés. Miért érzi jól magát a gyermek a jó iskolában? Mert a kedvében járnak. Figyelem! Nem azt csinál. amit akar, hanem, amit a pedagógus szeretne. Igaz, a pedagógusnak úgy kell szeretnie, amit akar, hogy a gyermek is szeresse azt. Ez a megoldás akkor jöhet össze, ha az iskola komolyan veszi feladatát: a gyermek személyiségének lehető legteljesebb mértékű kibontakoztatását. Ennyi! Nem több, és nem is kevesebb. Ehhez kell megtalálni egyénenként, külön-külön a megfelelő utat. Minden gyermek más, így minden gyermeknél más a feladat.

Aki kíváncsi, sokra vihetné

A kíváncsiság adottság. A gyermek születésétől kezdve tudni akar mindent. Meg szeretné érteni a világot. Kérdez, matat, nyúlkál, be nem áll a szája. A kíváncsiságára lehet építeni a megismerés és megértés képességének kialakítását. A másik emberi tulajdonság a csoporthoz tartozás igénye. A gyermek jól érzi magát a közösségben. A gyermek nyitott. Nem tesz különbséget a bőr színe, a szépség, a gazdagság alapján. Elfogadja a másságot, a fogyatékosságot. Képes együttműködni. Erre lehet építeni a közösségi munkát. A gyermek adott a jó iskolához. Csak a másik fél, a jó pedagógus kerestetik. Mitől jó egy pedagógus? Attól, hogy komolyan veszi a gyermeket. Komolyan veszi, partnernek tekinti. Ami a gyermeknek fontos, az fontos neki is. Amikor a kíváncsi gyermek és a jó pedagógus egymásra talál adottak a szereplők ahhoz, hogy a jó iskola létrejöjjön.

A jó pedagógus maga köré gyűjti a kíváncsi gyereksereget, és nekikezd enyhíteni tudásszomjukat. Nekikezd, de úgy, hogy soha ne apadjon el a forrás. A megismerés újabb és újabb gondolatokat, kérdéseket szül, amelyekre a választ közösen kell megtalálni. A felfedezés öröme és meglepetése tartja fenn az iskolába járás szeretetét. A megismerés örömét erősíti, ha a megoldásra közösen jönnek rá. Mindenkinek van szerepe. Kinek nagyobb, kinek kisebb. Az erősebb segíti a gyengébbeket. Mindenkinek van erőssége. Ezért mindenkinek helye van. Mindenkinek feladata van. Mindenki hozzátesz valamit a közöshöz. Mindenki tanul, és ez senkinek nem jelent terhet. Lehet énekelni, táncolni, rajzolni. A legkisebb is aktív résztvevője a megismerés, feltárás, tanulás folyamatának. A pedagógus ebben a folyamatban a karmester. Mindenki egyenlő, mint a zenekarban. A harmóniát a pedagógus teremti meg. A különbségek elmosódnak, a hátrányok csökkennek és eltűnnek.

Ritka, mint a fehér holló

Mi az oka annak, hogy a magyar iskolarendszerben a gyermekek jelentős részének néhány év elteltével elmegy a kedve az iskolától? Mi az oka annak, hogy a magyar iskolarendszer nem tudja kezelni azokat a tanulókat, akik kilógnak a sorból, akár azért, mert szerényebbek a képességeik, akár azért, mert tehetségesebbek az átlagnál? Miért van az, hogy az ismeretek hasznosítása, gyakorlati felhasználása, a folyamatok megértése még az iskolázottaknak is sokszor okoz gondot? A válasz egyszerű: nem találnak egymásra a kíváncsi gyerekek és a jó pedagógusok. Ez nem véletlen, mivel nincsenek jó pedagógusok a magyar iskolarendszerben. A magyar iskolarendszernek nincs szüksége a jó pedagógusra. Persze vannak jó pedagógusok, magányos farkasként. A pedagógustevékenység akkor lehet hatékony, ha azt egy jó kollektíva részeként végzik. A jó pedagógusok alkotják a jó nevelőtestületet. Ahol jó a nevelőtestület, ott jó az iskola. Ha jó az iskola, boldogok az odajáró gyermekek.

A magyar iskolarendszerben azonban nem az a jó pedagógus, aki karmesteri funkciót lát el. Az a jó pedagógus, aki őrmesteri szerepet tölt be. Az őrmester parancsot vár és teljesít. Az őrmester a kapott parancsot tűzön-vízen keresztül végrehajtatja. A magyar iskolarendszerben a gyermekre a baka szerepét osztják. A magyar iskolarendszer a mindenkori hatalom igényeit teljesíti. Feladatait az államcél határozza meg. Feladatait az állam irányításai, utasításai szerint látja el. A Horthy-rendszer népiskolája vallásos és erkölcsös állampolgárokat nevelt. A népköztársaság iskolája az oktatásban részesülők marxista-leninista világnézetét és szocialista erkölcsi felfogását alakította ki, illetve szilárdította meg. Hiába változott a jogi környezet. Hiába kaptak szervezeti, szakmai, munkáltatói önállóságot az intézmények. A rendszerváltást megelőző évek és a rendszerváltás utáni évek oktatásirányítással, tartalmi szabályozással, pedagógus foglalkoztatással összefüggő, ellentmondásokkal terhelt elképzelései, intézkedései nem eredményeztek visszafordíthatatlan változásokat. Ez bizonyossá vált 2013. szeptember 1-jén, amikor megtörtént az önkormányzati intézményrendszer állami kézbe vétele. A kollektív amnézia egyetlen pillanat alatt elhomályosította a pedagógusemlékezetet. Ki emlékszik már arra, hogy néhány okos azt állította, a gyermek érdeke előrébb való, mint a pedagógusé? Ki emlékszik már arra, hogy néhány okos rá akarta kényszeríteni az iskolákat, mondják meg, mit tanítanak és miből? Ki emlékszik már arra, hogy az iskola nem lökheti utcára a tankötelest, ha zavaró tényező? Ki emlékszik már arra, hogy tizennyolc éves koráig jogosult, sőt köteles iskolába járni a putrilakó? Egészen pontosan: a pedagógus emlékszik mindenre, s el is utasítja azt. A pedagógus most elégedett. A világ rendje majdnem helyreállt. Biztos eljön még a gyermek testi fenyítésének ideje is. A pedagógus nyugalmat akar! Elege van a változásokból. Maradjon hát ez a hatalom! Hiába vágyik rá, nem lesz nyugalom az oktatásban. Világos a helyzet, ha másik színezetű politikai erő kap felhatalmazást a választásokon. A "Folytatjuk" programból azonban csak a bérek emelése fejeződött be. Minden más változásban van. Az iskolarendszer kapacitásának felülvizsgálata még el sem kezdődött. Az általános iskolai felső tagozatok összevonása az iskolaközpontokba be sem indult. A nyári szünet kurtítása, a táboroztatás beindítása megvalósításra váró gondolat. Ki tudja, mit hoz az ötödik nemzeti alaptanterv? Ki tudja, milyen lesz az iskolaszerkezet? Ki tudja, mi lesz az óvodákkal?

Esélylatolgatás

Jó iskolát sokkal könnyebb és élvezetesebb megszervezni, mint a rosszat. Sok esély még sincs rá. Nem csak azért, mert gondolkozással, felelősségvállalással jár együtt. Nincs rá társadalmi igény. Aki megteheti, kimenti gyermekét az állami iskolarendszerből. Aki nem teheti meg, úgy gondolja, s el is hiszi, ha neki elég volt a szakmunkásképző, a gyermekének sem kell az érettségi. Miután a társadalom – még itthon maradt - tagjainak túlnyomó többsége szerint helyénvaló az úr-cseléd kapcsolatrendszer, természetesnek veszi azt is, hogy az iskolai oktatás a rend, fegyelem, következetes számonkérés, szigorú büntetés elvekre épül.

Végleg le kell mondani a jó iskoláról? Könnyű lenne rávágni: nem! Az ellenkező válasz azonban nagyon közel áll napjaink realitásához. Kevés törvénybe foglalni a gyermek mindenek felett álló érdekének érvényesülését az oktatásban, a tanítás szabadságának jogát, a tanuláshoz való szabad hozzáférés lehetőségét. Kevés, hiszen egyszer mindez már megtörtént. A jó iskolát akarni kell! Akarnia kell a hatalomnak, akarnia kell mindenkinek, aki itt él. Ehhez azonban el kell jutni ahhoz a felismeréshez, az ország iskolázottsági szintjének minél magasabbra emelése államérdek, ezért államcéllá kell válnia. Érdeke azonban a családnak és érdeke az egyénnek is. A hatalomtól való függőség vágyát, a felelősség elhárításának ösztönét a tudásba vetett hit söpörheti el. Az a meggyőződés és tapasztalat, hogy érdemes tanulni, mert az a boldogulás ára. Az a meggyőződés és tapasztalat, hogy a szegénység, a félelem, a kirekesztés ellen a legjobb fegyver a megismerés, megértés képessége.

Adódik a kérdés: hol kell elkezdeni a jó iskola létrehozását? Egy új, egy másmilyen állam, a Gondolkodó Állam létrehozásával! A fideszi Jó Államnak nem érdeke a jó iskola. Olyan államra van szükség, amelyik nem fél attól, hogy a választók értik, mi játszódik le körülöttük. Olyan államra van szükség, amelyik nem fél a hatalom megosztásától, a nyitott, befogadó társadalom felépítésétől.

Nincs már messze a nagy nap! A fülke magányában hány ember kezében áll majd meg a toll egy pillanatra, végiggondolva, mit kell tennie ahhoz, hogy unokája néhány évtized múlva értse még a magyar nyelvet? Vajon hányan fogják okostelefonnal igazolni, hogy jó helyre tették az X-et? Nincs már messze a nagy nap! A jó iskola felépítéséhez – első lépésként – arra lenne szükség, hogy a Gondolkodó Állam felépítését felvállaló politikusok tanuljanak a múltból.

Kezdjék a mindennapos énekléssel: "egyedül nem megy..."

Szerző