Illiberális barátok

Európa egyes országaiban egyre népszerűbbé válik az a politikai korrektséget semmibe vevő stílus, amely a hazai külpolitikát is jellemzi. Recep Tayyip Erdogan sem vádolható azzal, hogy sokra tartaná a „puha” diplomáciát. A török elnök szakítana a Nyugattal, ezért új barátra tett szert Vlagyimir Putyin személyében, az azonban felettébb pikáns, hogy a NATO egyik legfontosabb tagországa épp a régi riválisnak tartott államtól vásároljon rakétavédelmi rendszert. Kódolható volt, hogy ez kihat a török-amerikai viszonyra.

Washington eddig visszafogottságot tanúsított a török jogsértések láttán, alighanem azért, mert nem akarta élezni a feszültséget régi szövetségesével. Az is lehet, hogy Donald Trumpnak tetszik is Erdogan diktátorokat megszégyenítő fellépése, bár élhetünk a gyanúperrel, hogy az amerikai elnök számára azért nem nyitott könyv mindaz, ami Ankarában zajlik.

Erdogan, úgy látszik, mindenképpen ki akart erőszakolni egy diplomáciai konfliktust az amerikaiakkal, múlt héten letartóztatták ugyanis az ankarai nagykövetség egyik legfontosabb török állampolgárságú munkatársát, mondván, ő is gülenista, a tavalyi puccskísérlet állítólagos kitervelője, Fethullah Gülen híve, következésképpen nem is lehet más, mint terrorista. Az amerikai nagykövet azonban kemény intézkedést hozott: leállította a vízumok kiállítását a török állampolgárok számára. Erdogan dúl-fúl, de nincs mozgástere: Ankara harsoghat, de az ország gazdasága kötélen táncol, amit az is jelez, hogy a vita kirobbanásakor zuhanni kezdett a török líra árfolyama.

Erdogan lassan minden nyugati szövetségesébe belerúg, ám újra és újra kénytelen szembesülni a valósággal. Hiába érzi otthonosan magát új illiberális barátja társaságában, hiába kap gázt, fegyvereket Putyintól, a régiek nélkül menthetetlenné válik a török gazdaság, amit már most is állami beruházásokkal tart életben.

Szerző

Tüzes ló - Fuszekli

Aggódom a fiatalok hazafias neveléséért azóta, hogy megkaptam hírt: érdeklődés hiányában elmarad az egri vár utolsó nagy ostromának emlékére szervezett kétnapos zoknicsata. Jó félezreddel ezelőtt, 1552. október 12-én és 13-án a végső rohamban egyszerre huszonötezer török rohant neki az erődnek, a legvéresebb küzdelem a Földbástyánál zajlott, ahol Dobó István a túlerő ellen minden tartalékot bevetett, még a közeli konyhán segédkező nők is a harcosok közé álltak. Erre az ostromra emlékeztek volna a zoknicsatával – derült ki az esemény korábbi beharangozójából, azt azonban nem sikerült megtudni, miként is zajlik pontosan egy ilyen fuszekli-ütközet. A saját gyerekkorom sem segített az emlékek felidézésében: zoknival sosem harcoltunk. Sárgombócokat gyúrtunk össze meleg pocsolya vizével, s azt gömbölyítettük rá egy jól hajló bodzavesszőre: ha kicsit megszáradt a sárgolyó, jó messzire lehetett repíteni. A zokni, még ha alaposan összegyűrik is, biztosan nem repül olyan méltóságteljesen, mint a mi susinkánk. (Ma sem tudom, miért adtuk ezt az ártatlan nevet e veszélyes fegyvernek, egy olyan szilváét, amely megkékül ugyan a fán, de nem lesz édes, zamatos, hanem éretlenül megaszalódik.)

A zoknicsata lefújása minden bizonnyal fájhat a térség országgyűlési képviselőjének is, aki nemcsak rendszeresen protokoll-sütögeti az egri vár ágyúját, de azt is elintézte, hogy egy távlövő íjász innen nyilazza le a Dobó-teret. Stratégiai társadalmi kapcsolatokért felelős miniszterelnöki megbízottként nehéz lehet megemészteni, hogy épp szülővárosában hazafiatlanok a diákok, s ahelyett, hogy "harcolj, harcolj" csatakiáltással egymást zokniznák, inkább a sétálóutcán élvezik a lágy őszi napfényt, hamburgerezni ülnek be, vaníliás-mazsolás csigát majszolnak a neves pszichiáter nemrég megnyitott kávézójának teraszán, s még utoljára esznek egy jó adag, fagyival töltött kürtőskalácsot a belvárosban, mielőtt beköszönt a tél.

A fiatalok ilyenek. Hálátlanok. Tán azt a budit sem becsülik majd meg eléggé, amit a mi képviselőnk egy belügyminisztériumi államtitkárral az oldalán néhány napja egy pilisi iskolában felavatott. Az ünnepi beszédben egészen odáig mentek, hogy büszkének kell lenni, mert az idén az országban öt mosdót újítottak fel, s a pilisi az egyik. Itt álljunk meg egy pillanatra, és írjuk le számokkal is, hogy 5. Mosdót. Összesen. Az egész országban. Négy megyénként egyet. Ráadásul kiderült, hogy a gyerekeknek nemcsak úgy ölükbe hullott a mosdó, fajanszostul, mindenestül, hanem meg kellett érte harcolniuk. Országos versenyben dőlt el ugyanis, hogy a tisztítószereket forgalmazó cég melyik öt iskolában varázsolja újjá a szanitert, ami amúgy állami, de legalábbis önkormányzati feladat.

Ha évente sikerül nagy csinnadrattával öt mosdót felújítani, hatszázötven év múlva a végére is érnek az ország összes iskolai budijának. E történelmi pillanatról akkori utódaink akár zoknicsatával is megemlékezhetnek, feltéve, ha érdeklődés – netán gyerek vagy fuszekli – hiányában nem marad el az is.

Szerző
Doros Judit

Ujhelyi: a Fidesz megüzente, ne zavarják amíg lop

Tulajdonképpen a címben felhozott idézet is elég lenne annak jellemzésére, hogy az Orbán-kormány miért fúrja-faragja, ahol csak éri az Európai Ügyészség intézményét. Mert hogy nem másról van szó, mint hogy a narancsmaffia egyszerűen nem tűri, hogy az uniós pénzek lerablásában a legminimálisabb kontroll is megakadályozza. Ehelyett zavaros módon nemzeti szuverenitásról, meg intézményi duplikációról beszélnek, pedig az igazság ilyen egyszerű: a Fidesz nem akarja, hogy zavarják lopás közben.

Nézzük röviden, miről is van szó. A luxembourgi székhelyű EU-s vádhatóság azért jön létre, hogy az eddigi gyakorlattal szemben hatékony nyomozásokat tudjanak majd folytatni az uniós költségvetést érintő bűncselekmények, így a tízmillió eurót meghaladó nemzetközi áfa-csalások, illetve az uniós támogatások felhasználásával kapcsolatos, tízezer eurót meghaladó csalások esetén. Ebben az esetben ugyanis a szervezet határokon átnyúló intézkedéseket tehet anélkül, hogy hosszadalmas igazságügyi együttműködési eljárásokat kellene igénybe vennie. Leegyszerűsítve, az uniós adófizető polgárok befizetéseinek sorsát, illetve annak nyomon követését - és kizárólag csak azt - helyeznék egy központosított intézményhez a hatékonyság és az átláthatóság jegyében.

Az Európai Ügyészség létrehozását már húsz tagállam támogatta, a közép-európai régióból egyedül az „illiberális politikát követő” Lengyelország és Magyarország nem. Az Orbán-kormány azzal érvel a távolmaradás mellett, hogy vannak már hasonló szervezetek az Unióban, például az Eurojust és az OLAF. Ráadásul, teszik hozzá, a kérdés a nemzeti szuverenitást is támadja, hiszen a magyar alaptörvény kimondja: „a magyar ügyészség az állam büntetőigényének kizárólagos érvényesítője.”

Orbánék magyarázkodásában két alapvető bukfenc is van. Egyfelől a hivatkozott uniós intézmények egyike sem rendelkezik nyomozati jogkörrel, pont ez az Európai Ügyészség egyik újítása. Jelenleg az OLAF például hiába tesz javaslatot a Polt Péter vezette magyar ügyészségnek bizonyos ügyekben, a volt fideszes képviselő-jelölt által irányított vádhatóság az esetek töredékében vizsgálódik csak érdemben, vádemelésekről pedig már szinte nem is beszélhetünk. Ami a gránitszilárdságú alaptörvény kitételeit illeti, azok megváltoztatása, finomhangolása egyszerű politikai kérdés, amelyhez a parlamenti ellenzék demokratikus része nyilván kész lenne biztosítani a többséget. Ha úgy szolgálja a kormánypártok érdeke, a Fidesz pitiáner, marginális kérdésekben is kész órákon belül törvényeket átpasszírozni a közjogi rendszeren, vagyis az Európai Ügyészség beemelése a magyar jogrendbe is nettó politikai döntés kérdése csupán. És mint tudjuk, a Fidesz valódi indoka nem más, mint hogy nem akarnak független elszámoltathatóságot a fejük felett, főleg nem, ha zsíros uniós pénzek habzsolásáról van szó.

Tanulságos volt egyébként a legutóbbi strasbourgi plenáris ülésen, hogy a Fidesz európai parlamenti képviselői milyen kényelmetlenül érezték magukat, mert bár a jobboldali-néppárti frakció szinte egésze megszavazta az Európai Ügyészségről szóló indítványt, a fideszesek jelentős része tartózkodott, néhányuk pedig „elegánsan” inkább gombot sem nyomott. Mintha az nem maradna fenn a jegyzőkönyvekben, mintha az mentesítené őket annak felelőssége alól, hogy magatartásukkal az orbáni rezsim korrupciójához asszisztáltak. Örkényi novellába illett a jelenet, amikor Szájer József is - egyébként sokszor bevett gyakorlatának megfelelően - inkább elvette kezét a szavazógombról, miközben másik karjával a frakció felelős alelnökeként épp azt mutatta a jobboldali-néppárti képviselőcsoportnak, hogy támogatni kell az intézmény felállítását.

Van azonban az Európai Ügyészség kérdésének egy olyan vetülete is, amely a fideszes korruptság leplezésén is túlmutat. Az Európai Bizottság jogérvényesülésért felelős biztosa, Vera Jourova nemrég világossá tette, hogy a következő uniós támogatási ciklus forrásainak kifizetését és elosztását bizony a jogállamiság érvényesüléséhez és például az Európai Ügyészséghez való csatlakozáshoz is köthetik majd. Leegyszerűsítve ez azt jelenti: ha a narancsmaffia továbbra is ilyen szemérmetlenül és következmények nélkül lopja az uniós pénzeket, akkor Magyarország egyáltalán nem, vagy csak jóval kevesebbet fog kapni. A felvetés egyébként egy olyan uniós tagállam esetében, ahol az OLAF által feltárt visszaélésgyanús esetek rekordszámot értek el az elmúlt években, minimum jogos. Kérdés viszont, hogy Orbánék tolvajlása miatt lehet-e a teljes magyar nemzetet büntetni? Az én válaszom: nem. Ahogy nem tűrhetjük tovább Orbánék szabadrablását sem.

Szerző
Ujhelyi István európai parlamenti képviselő