A Botka-projekt (Nekrológféle helyett)

Publikálás dátuma
2017.10.07. 09:40
RADIKÁLIS BALPÁRTOT ÉPÍTETT VOLNA - Botkáén kívül nem volt más kísérlet FOTÓ: SZALMÁS PÉTER

E cikk első változatát néhány hete nem politikai nekrológnak írtam. Tudni véltem, hogy ki lehet majd az ország következő miniszterelnöke, és - hitem szerint - nem Botka Lászlónak hívták. De úgy véltem, a '89 előtti pártreformerekből kinőtt szocialisták ideológiai erőforrásai egy negyedszázad alatt visszafordíthatatlanul kimerültek. Gyurcsányé annak idején, persze, komoly kísérlet volt egy alternatív balliberális párt kialakítására, de gyorsan kiderült, hogy ilyen programmal errefelé nyerni nem lehet. Vagy ő nem tud. Bármennyire kockázatosnak tűnt, maradt egy másik kísérlet, egy radikális balpárt felépítése. Botkán kívül más ilyesmivel próbálkozni nem akart - nem volt senkinek semmilyen más komolyan veendő projektje.

A Botka-kísérlet

Botkát nem láttam veszélyben, bár az új közönség egyelőre nem jelentkezett. Lehet, hogy most simábbnak kellett volna Gyurcsánnyal lennie, de hát volt néhány éves tapasztalata még Szegedről, s ő ilyennek, így élte meg az egykori miniszterelnököt. Ilyennek hitte, vagy úgy gondolta, csak nyers erőpozícióból lehet beszélni vele. Kritikusai ugyanerre az időszakra másként emlékeztek, vagy nem voltak közel az akkori politikai konyhákhoz. Mindegy, most nem Gyurcsány buktatta meg, s minden bizonnyal nem is a szoci államvédelmisek hirtelen hangoskodni kezdő, egy modern baloldali pártba egyébként nem is illő kis csoportja. A kispártoknak reményük sincs tavasszal a parlamentbe kerülésre, ha az MSZP hátán nem tudnak bejutni. Ezt Botka nem nagyon akarta, s ezt jól láthatóan aktívan nem szerette néhány tucat ellenzéki liberális újságíró, de sem nekik, sem a törpepártoknak erejük, alternatívájuk nem volt. Igazi veszély onnan sem látszott. Így a politikai kombinatorikában két lehetőség maradt. Vagy most átépíti a szocialistákat, de ez sem lesz elég 2018 tavaszán. Puffan egyet, és 2018 őszén a pártelit jobb esetben leváltja, rosszabb esetben lelki fájdalmaiért, megélt félelmeiért fel is koncolja. Végül, de ehhez nem látom a komoly játékosokat, pártja már most valamilyen kompromisszumra akarta volna kényszeríteni. Lehet, hogy voltak ilyen komolytalan kísérletek, amelyek talán igazán nem veszélyeztették, de mert Botka profi és látta a másik, a 2018 őszi változatot, a mostani visszalépéssel talán inkább azt akarta kivédeni. De semmiképpen nem tartom őt gyávának. Ha itt esetleg még más is lehetett, az úgyis ki fog gyorsan derülni. A baloldalon nálunk nem szoktak, vagy nem tudnak titkolózni. Van politikus barátom, aki szerint a körülményekhez képest Botka nehezen búcsúzott, bár a pártban mások inkább felszabadultak a távozásától.

Lelkesedni a kialakult helyzetért nem lehet, Botka lelépése nem nyitott meg utat semmilyen kibontakozás előtt. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy az MSZP-lista nélküle is kap majd majdnem annyit, mint vele. Egy valamekkora rendes frakció így is megmarad. Ahhoz valószínűleg nem lesz elég a támogatás, hogy a törpék is mind bemászhassanak. De hát emiatt fájjon az érdekeltek feje.

Engem azonban még most is az érdekel, lehet-e a poszt-1989-es politikai rommezőn egy baloldali illatú pártot összerakni. Ez a kérdés 2018 után úgysem kerülhető meg, de a Botka-kísérlet is beépül majd a nem megvalósult, de végiggondolandó előzmények közé.

A perem újbaloldala

1989-ben a kormányzást - végső soron - a középosztály különböző csoportjai szerezték meg mindenütt Közép-Európában. Miért kívánná bármekkora részük is feladni akár viszonylagosan is helyeiből? Persze, ők egyáltalán nem csak a baloldalon rakták össze az új ideológiákat, delegálták egymást az új politikai osztályba. Osztogattak és közben nyugtatgatták egy keveset a lent maradtakat. Azok pedig hallgattak. A politikai harc a fejük fölött zajlott.

Ebben az értelemben - függetlenül sikerétől/kudarcától és attól, hogy maga erről az egészről mit gondolt - Botka kísérlete régió szerte tanulságokat kínál. Ha megerősödött volna, akkor vannak olyan elnyomott tömegeink, akik fekete-fehérben észlelik a világot és alig várják, hogy elkeseredésüket, dühüket megjelenítsék. Ha ellenkezőleg, erre a leütésre egy idő után sem feleltek volna tömegek lent, akkor lehet, hogy, akiket még érdekel a politika, akármit is hiszünk róluk, még nem írták le teljesen magukat. Modernizáltabbak, mint ahogy azt a „karcos baloldal” neofitái hitték, s akkor a baloldalnak inkább nyugatiasabb szocdemnek kellene lennie (persze akkor sem a 30-as évek svéd szakszervezeti államáról álmodozva).

Elméletileg Botka víziója azért lett volna talán érdekes, mert ha jól értjük, induláskor laboratóriumi tisztasággal neki akart futni a modernizációs peremek értelmező kereteinek. Ezt neveznénk itt latin modellnek. Ilyesmit eddig Közép-Európában még senki sem csinált, a kelet-német eredetű, egyébként sikeres Balpárt kivételével.

Botkából különben, legalább is külső személyiségjegyei alapján akár lehetett volna a bolíviai, vagy az ecuadori elnök fivére. Nem kell fintorogni. A szerep akkor sem lesajnálandó, ha a brüsszeli szocdem klubban valószínűleg nem lelkesedtek volna érte.

A lecsúszás világa

S itt a második kérdés. Mit tegyen egy új felzárkózást, a jövő megnyitását hirdető politikai program egy olyan világban, ahol a tájékozottabbak az alsó középosztályban kénytelenek azzal beérni, ha legalább nem csúsznak tovább lefelé. Hiszen ilyenkor különböző félelmek aktivizálódnak. S ezek között másként működnek az ígéretek, s mást jelent az igazságos elosztás, mint egy felfele inkább nyitott korszakban.

Persze, nem igen világos, hogy a lecsúszási félelmek (épp a hagyományos szocdem választók között) mennyire helyi eredetűek, s mekkora hányadukban a „régi Európából” kerültek át. S közben mennyire lehet - újabban - Közép-Európában is egyfajta „lecsúszás társadalmáról” beszélni. A képzettségi lehetőségek átrendezése, a valamiből kimaradás állami segítség nélkül, 1989 után nem újdonság. Azonban új elem a mezőny szétszakadása képzetlenekre és nagyon képzettekre. Egyre nehezebb középen kitartani, s az ezzel szembetalálkozóknak még nehezebb gyermekeiket a jövőben középütt elképzelni.

A klasszikus baloldali jelszavak elvben érthetőek lent is. A gazdag-szegény dichotómián nem kell sokat elmélkedni. A hozzáférés kényszere az államhoz, az ott elérhető képzettséghez és támogatott munkahelyekhez, mint sokaknak majdnem egyetlen alternatívához, újdonság. Kinyílik a politikai mező, e rétegek kénytelenek megmozdulni valamilyen állam feletti befolyás megszerzéséért. Növekszik függőségük a politikai pozícióktól. Ez egyfelől javítaná a „karcos baloldal” erőfeszítéseinek támogatottságát itt is. De ha nem hisznek a sok új lehetőségben, márpedig egy lecsúszó környezetben mitől hinnének, akkor a mozgósítási próbálkozások is elbizonytalanítanak. A lentiek versenytársak lehetnek a jelenlegi állam-közeli források megszerzésénél. S akkor a „karcos” baloldali jelszavak már nem annyira lesznek népszerűek.

Ugyanakkor a mélyszegények nem egy térben élik meg magukat a nagyon gazdagokkal. Külön világban léteznek, őket a szegény-gazdag szembeállítás rosszul lelkesíti. Ugyanakkor átalakul a jogok és kötelezettségek rendszere. Csökken a munkanélküliek száma (a közmunkáktól függetlenül is), de a munkaerőpiacon való megjelenésből nem következik, hogy akár a korábbi szinteken lehetőség lenne a participációra. Ez fogékonnyá tehet, de nem feltétlenül, a régi jelszavakra. Furcsa módon a mélyszegényeknek Botka megfogalmazásait sok vonatkozásban le kellett volna fordítaniuk maguknak, ami további időveszteség lett volna.

Az egyenlőtlenségpolitika, minden hagyományos bal-világkép egyik meghatározó pontja is másként durranhat, hiszen a 1970-80-as évekig Európában majdnem mindenütt, nálunk is, működtek azért kollektív liftek. Ez nem elfelejtett tapasztalat, akkor sokak számára normának is tűnt. De a 80-as években ez a modell gellert kapott, majd 1989 után sokan még hitték, hogy e megoldások lényegükben maguktól helyreállíthatóak. Persze, nem történt semmi. Azután a "keleti bővítésnél" sokakkal elhitették, hogy sebaj, majd az EU-n belül ezek a folyamatok mégiscsak beindíthatóak. Fejlődés volt, ám azon belül liftek sehol sem működtek.

Ráadásul a lecsúszástól tartó középrétegek sem belátóak. Nem nagyon akarják megfizetni a lényegében eddig nekik fenntartott, vagy felépített szolgáltatásokat. Élesedő válságok idején nincs megértés, vagy megbocsátás, így fel kellene készülni ilyen-amolyan középosztályi lázadásokra is. S tulajdonképpen azt sem tudjuk, mert ilyenre nem volt példa, hogy mi történik, ha a közép uralmát valahogy sikerül megingatni, talán megbontani, de Orbán egyelőre mégis marad. Meddig mosolyog ehhez az "európai értékeket" követve a helyi közép, s mikortól válik türelmetlenebbé?

A megmaradt ellenzéktől, tisztessége ellenére sem várható, hogy hatalmon, vagy a hatalmat fenyegetve, a lecsúszás ügyében bármit hatékonyan lépni tudna. Visszakényszerült eddigi törzsközönségéhez, az idősödő középhez. Amely, persze, elsősorban saját politikai emlékei foglya, s valójában most nincsenek új álmai. Azonban lehet, hogy működni fog az unokaeffektus. Az unoka legyen szép, fiatal, kellően hangos(kodó). Felkészültségét, kepésségeit úgysem ellenőrzöm. Valami érzelmi összképen kívül több ismeret, egyáltalán bármi más, zavarna. Ebből még összejöhet valami sikernek tűnő - friss politikusok számára. De a mai mini-frakciókkal a lecsúszás ellen úgysem tehetnek semmi komolyat.

Mindenki érteni véli, de eddig semmit sem tettek az országbeli területi politikai különbségek használatáért. Ott lehet erőlködni, ahol vannak olyanok, akiknek a helyszínen van (még) becsülete. S ha eddig sokan úgy gondolták, új reményhordozókkal lehet, vagy kell kísérletezni, most más a hangulat. Végül is az utolsó erődök védelmére kellene felkészülni. Budapesten, Észak- és Északkelet-Magyarországon, Szegeden, Miskolcon és néhány egyetemi központban talán így is összejöhetnek egyéni körzetek. Mai hitek szerint talán bejöhet 15 mandátum. Ha több, az már komoly siker lesz, ha csak néhány marad, akkor az ellenzék azt eszi, amit az utolsó évben főzött.

Szerző

Forgács Imre: A francia-német tandem

Publikálás dátuma
2017.10.07. 09:35
MERKEL KANCELLÁR ÉS MACRON ELNÖK - Össze kellene hangolni nézeteiket FOTÓ: AFP

A történelem gyakran ismétli önmagát. Az Európa-ház a német választások után megint csak az egykori ellenségek összefogásával épülhet tovább. Mindez többször előfordult már az integráció történetében, elegendő például a legendás 1989-es évre gondolnunk. A populista Margaret Thatcher akkortájt hallani sem akart Németország újraegyesítéséről és a közös valutát is őrültségnek tartotta. François Mitterrand és Helmut Kohl politikai bátorsága kellett ahhoz, hogy – az örökké akadékoskodó britek ellenére – mindkét vízió valósággá váljon. A franciák tartottak a német márka erejétől, ezért akartak több beleszólást az európai pénzügyekbe. Cserébe viszont támogatták Kohl merész tervét, aki a német egység kancellárjaként vonulhatott be a történelembe.

A II. világháború óta az egységesülő Európa a viszonylagos béke legfőbb garanciája. Ezért értelmetlenség a barna szín árnyalatairól vitatkozni, amikor a szélsőjobb 2017-ben láthatóan az Unió szétverésén dolgozik. A brit The Independent szerint a nácik szeptember 24-én ismét bevonultak a Reichstag egykori épületébe. Tegyük hozzá rögtön, hogy a „nemzetmentők” más tagállamokban is (Ausztria, Franciaország, Hollandia, Olaszország) évek óta nyomulnak. Ezúttal azonban még a mérsékelt Süddeutsche Zeitung sem finomkodott: kommentárja szerint a populista szélsőségesek Németországban csak bejutottak a Bundestagba, ám a lengyeleknél és a magyaroknál már ők kormányoznak.

A német centrumpártok gyenge választási eredménye nehézzé teszi a koalíciós kormány megalakulását. Komoly politikusok 2008 után eleve nem ígérhetnek csodákat a gazdaságban. Ráadásul a piachívő szabaddemokraták meglehetősen távol állnak Emmanuel Macron etatizmusától, ami szűkítheti az új berlini kormány mozgásterét. Úgy tűnik azonban, hogy a francia-német tandem mégis elszánt arra, hogy történelmet írjon. Angela Merkel a szeptemberi tallini csúcson kiállt Macron reformterve mellett, igaz megjegyezte, hogy a részleteken még dolgozni kell. Biztató, hogy mindketten elkötelezett hívei az „egyre szorosabb Uniónak”, bár több kérdésben nem értenek egyet. Elsőként talán a gazdaságról alkotott – hagyományosan eltérő – nézeteiket kellene összehangolniuk.

A francia etatisták

Jean-Pierre Landau, francia jegybankár a Princeton Egyetem kutatóival közösen írt könyvet az euró jövőjéről (The Euro and the Battle of Ideas). Ebben – többek között – kifejtik, hogy a francia tervgazdaság gyökerei egészen az 1951-es Európai Szén- és Acélközösségig vezethetők vissza. Az „ötletadó” Jean Monnet víziójában mindig is kitüntetett szerepe volt a tervezésnek és az állami beruházásoknak, s az átlagpolgár az ötvenes évek acélműveiben az újjászülető francia ipar katedrálisait látta. Az Európai Újjáépítési Program (ismertebb nevén Marshall-terv) ezen a tájon a sikereit a magasan képzett közigazgatási szakembereknek is köszönhette, s a műszaki fejlődés látványosan beindult. Az állam részvételével atomerőművek tucatjait kapcsolták be az energiahálózatba, s már a hatvanas években elkezdték a gyönyörű – ám gazdaságilag értelmetlen – Concorde építését. A franciákat az sem zavarta, hogy 1989 után Kelet-Európában a tervezés valóságos szitokszóvá vált. Kevesen tudják, de az ottani Tervhivatal (Commissariat Général au Plan) egészen 2006-ig működött. Ekkor – a feladatait azért megtartva – a sokkal jobban hangzó Stratégiai Elemző Központtá keresztelték át.

Ma már közismert, hogy a nyolcvanas években a legtöbb fejlett ország szakított az állam aktív szerepvállalására épülő modellel. Az angolszász eredetű neoliberalizmus – a deficitek felszámolása mellett – a szabályozás minimalizálására törekedett (lásd dereguláció), s az államot néha még a franciák is megpróbálták száműzni a gazdaságból. Az 1992-es Maastrichti Szerződés ugyanerre a filozófiára épült, amikor meglehetősen kemény pénzügyi feltételeket írt elő az euróövezet tagjai számára. Ebben persze szerepe volt a francia-német kompromisszumnak is: utóbbiak csak a monetáris szigor fenntartása mellett vállalták a márka feladását.

Az újabb kijózanodás 2008 után következett be, amikor a világméretű pénzügyi összeomlás véget vetett az önszabályozó piac mítoszának. Jellemző, hogy 2010 szeptemberében már 700 francia közgazdász követelte nyílt levélben egy alternatív gazdasági és szociális modell kidolgozását, amely szakít a „neoliberális dogmákkal”.

Talán e gondolat jegyében fogant Emmanuel Macron grandiózus beszéde is, amelyben – alig két nappal a német választások után – új alapokra kívánta helyezni a „szuverén, egyesült és demokratikus Európát”. A Financial Times értékelése szerint francia elnök az euró bevezetése óta nem mondott ennyire elkötelezett, integrációpárti beszédet. A két tucat konkrét javaslat jelentősen átrendezné a jelenlegi intézményi kereteket, és az euróövezetet a pénzügyi föderációhoz közelítené. A francia-német viszony szempontjából talán az a felvetés a legfontosabb, amely nagyobb uniós költségvetést és közös felelősségvállalást (pl. pénzügyminisztert) követel. Macron szerint jóval több közösségi forrást kellene fejlesztésekre fordítani, emellett a kevésbé fejlett „déliek” nagyobb támogatást érdemelnének az ismétlődő pénzügyi válságok idején. A németek által szorgalmazott pénzügyi szigor ugyanis nem lehet öncél, és el kell fogadni, ha a bajba jutott kormányok hitelfelvétellel próbálják megoldani likviditási gondjaikat.

Német gazdasági liberalizmus

Angela Merkel – hosszú kancellári múltja ellenére – tulajdonképpen rejtélyes alakja az európai nagypolitikának. Életrajzírói szinte már mindent elmondtak az NDK-beli éveiről, a pályáját egyengető Helmut Kohlról, s a mentorhoz fűződő kapcsolat megromlásának okairól. Kétségtelen, hogy Németország '45 utáni története a kancellárok személyét illetően meglehetősen stabil. Mégis ritka, hogy egy halk szavú, kompromisszumkereső asszony vitathatatlan tekintélyt vívjon ki magának a férfiak között. Ezt még a populista hordószónokok is kénytelenek mindenhol tudomásul venni. A németek kedvenc „Mutti”-ja – a maga diplomatikus módján – már nyáron reagált a frissen megválasztott francia elnök szárnyaló uniós elképzeléseire. Eszerint ő „egy kis költségvetést” tudna elképzelni, valamint egy közös pénzalapot, amellyel a gyengébb gazdaságokat átsegíthetnék a fájdalmas reformokon.

A Financial Times által a napokban újra felidézett – már-már mosolyogtató – történet valójában mély ideológiai különbségeket takar. A német gazdasági tradíciók ugyanis sajátos átmenetet képeznek az angolszász neoliberális szélsőségek és a franciák államcentrikus modellje között. A szociális piacgazdaság (soziale Marktwirtschaft) filozófiája szerint ugyanis az állam gazdasági szerepe nem nélkülözhető, ám annak főleg a jogszabályok precíz kimunkálásában és azok érvényesítésében kell kifejeződnie. Az állam azonban – s talán ez a legfontosabb különbség – a gazdasági tevékenység kockázatát nem veheti át a piaci szereplőktől. A rossz üzleti döntésekért mindenkinek magának kell vállalnia a felelősséget. Az átmeneti pénzügyi segítség tehát soha nem jelent jó megoldást, miután senkit nem kényszerít felelős gazdálkodásra.

A német politikai centrum irigylésre méltó egységet mutat ebben a kérdésben. Köztudott, hogy az EU tagállamai 2008 után sok százmilliárdos mentőcsomagokkal siettek bajba jutott bankjaik megmentésére. Ezekben az években a mérsékelt jobboldali Frankfurter Allgemeine Zeitung és a mérsékelt baloldalinak számító Süddeutsche Zeitung egyformán bírálta az államadósságot egekbe emelő kormányzati akciókat.

Kohl és Mitterrand örökösei

Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke 2017. szeptemberében Macronhoz hasonlóan távlatos és meglepően optimista értékelést adott az Unió helyzetéről. Számos olyan intézményi javaslatot is megfogalmazott, amely megegyezik a francia elnök elképzeléseivel. Ráadásul az Európai Parlament csak néhány nappal a német választások előtt ülésezett. Így biztosra vehető, hogy az Élysée-palotában és a német kancellári hivatalban egyaránt ismerték a beszédet, s vélhetően annak tartalmával is egyetértettek.

A francia-német tandem feladatai így egyre inkább körvonalazódnak. Mégis látnunk kell, hogy az EU megújítása csak újabb és újabb kompromisszumok árán lehetséges. Párizsnak tudomásul kell vennie, hogy a németek továbbra is ragaszkodni fognak a felelős költségvetési és monetáris politikához. Berlinben viszont be kellene látni, hogy az óriási német külkereskedelmi többlet a „déliek”, sőt a francia gazdaság növekedését is fékezi. Ebben a nem könnyű alkufolyamatban Juncker elkötelezett szövetségese lehet a Macron-Merkel kettősnek, miután – luxemburgi pénzügyminiszterként – maga is Kohl bizalmasa volt. Az akkori Miniszterek Tanácsában a Maastrichti Szerződésről, vagyis a közös valuta és az Európai Unió születéséről döntöttek. A mostani tallini csúcstalálkozón Donald Tusk bejelentette, hogy az Európai Tanács reform-munkatervét hamarosan közzéteszik. Bízzunk Kohl és Mitterrand mai örököseiben…

Szerző

Kácsor Zsolt: M. Lőrinc börtönújságot vesz

Publikálás dátuma
2017.10.07. 09:30
(Elhangzott [volna] egy budapesti konferencián, amelyet abból az alkalomból [nem] rendeztek meg, hogy egy évvel ezelőtt [nem] g

Kedves Lőrinc, most, hogy szegről-végről kollégák lettünk, először is nézd el nekem, hogy letegezlek (tudod, a mi szakmánkban a tegezés bevett szokás), másodsorban pedig engedd meg, hogy beavassalak immár közös mesterségünk egy-két apró fortélyába. Mielőtt félreértenél, kedves Lőrinc, nem, nem, nem arról van szó, hogy gázszerelőnek álltam volna, s ebből kifolyólag lennénk kollégák. Még csak felülről kinevezett polgármesteri bábu és főállású állami stróman sem lett belőlem, sőt, vadászni sem szoktam, miképpen újabban te vadászol, ami abból áll, hogy sok millió forint értékű felszerelésedben lepuffantod az eléd hajtott muflonokat, miközben az igazi vadászok a hátad mögött röhögnek rajtad. Nem. Éppen fordított a helyzet: te vásároltad be magad a magyar médiába, így lettünk mi kollégák.

Most talán értetlenkedve vakargatod a fejedet, elvégre a gázszerelői szakmában te olyan gázbojlerről még nem hallottál, aminek Magyar Média volna a típusjelzése. Nyugodjál meg, ilyen bojler valóban nem létezik, a magyar média ugyanis, amibe bevásároltad magad, a magyar sajtót jelenti. Igen, többek között azt a papírt, amire azokat a fura izéket, a betűket nyomtatják. Tudom, tán furcsán hangzik számodra, hogy te milliárdokat költöttél egyszerű papírra, de ha hiszed, ha nem, valóban ez történt. Lehet, hogy a te gyerekkori barátodból lett gazdatested még nem említette neked, de amikor az orrod alá tolta azokat az izéket, azokat a szerződéseket vagy miket is, akkor te igazából újságlapokat vettél, kedves Lőrinc, és nem például egy újabb villát a tengerparton. Bizony, az a szomorú helyzet, hogy te milliárdokat adtál ki olyan papírokra, amiken azok a fura izék folyton mondatokká állnak össze, és mindig azzal idegesítik az embert, hogy hol jelentenek valamit, hol nem. Persze, tudom én, kedves Lőrinc, hogy az a néhány magyar újság, ami a nevedre került, a te szemedben összesen nem ér annyit, mint az a jó kis luxusjacht, amivel azon az izén szoktál úszkálni, azon a tenger nevű Adrián, a nagy, kék, hullámos vízen, ami pont olyan, mint a Balaton, csak nem olyan.

Kedves Lőrinc, ha hiszed, ha nem, én bizonyos értelemben nagyon örülök neki, hogy laptulajdonos lettél, s valamelyest már ismerkedsz az új közeggel, ezzel a média nevű hogyishívjákkal. Azért örülök neki, mert ha majd megkezded tizenöt éves fegyházbüntetésed letöltését, és a zárkában egyszer csak kezedbe akad a börtönújság, akkor rögtön tudni fogod, hogy mit kell vele csinálni. Nem, nem. Rosszul gondolod. A börtönújsággal nem a fenekedet kell majd kitörölni (bár arra is jó lesz), hanem meg kell venni. Megvenni, megvenni, megvenni. Ez a szó zúg majd benned, mint az a nagy, kék, hullámos izé, ahogy az a tenger nevű Adria szokott zúgni alattad, mikor a luxusjachtoddal kihajózol. Meg fogod venni még a börtönújságot is, kedves Lőrinc, mégpedig azért fogod megvenni, mert erre utasít majd a barátod, aki egyelőre még csak miniszterelnök, de lesz ő még nagyobb úr is: ő lesz a te zárkaparancsnokod. Juj, de jó lesz. Együtt lesztek megint. És amikor megkér, hogy a tulajdonodban lévő újsággal töröld ki az ő fenekét, mert ő efféle illetlen dolgokat nem tesz az ő saját kezével, akkor te ezt meg fogod tenni. Hiszen ebben van gyakorlatod. Ezért bízták rád azt a komoly, felelősségteljes feladatot, hogy legyen a tiéd a magyar média.

Fölhívom a figyelmedet arra, hogy ezeken az újságpapírokon szoktak lenni olyan izék. Cikkek vagy mik. Egy laptulajdonosnak nem muszáj tisztában lennie a különböző sajtóműfajokkal, de azért nem árt, ha meg tudod különböztetni például a hirdetést a tárcától. Ha mégsem tudnád, akkor segítek: Magyarországon a hirdetés az, amiben van lopott állami pénz, és a tárca az, amiben semmilyen pénz nincs. Tudom, nem tudsz elképzelni egy olyan tárcát, amiben nincsen pénz, de az a helyzet, hogy a mi szakmánkban a tárca nem a lopott pénzzel teli bukszát jelenti, hanem a tárca: hát az csak egy sóhajtás. Egy rövidke jegyzet, pár ezer karakter hosszú, könnyű kis szöveg, avagy mit szöveg, inkább csak szövegecske. Könnyű és illanékony. Írásban éppen olyan kicsiny és jelentéktelen, mint a te halk, ártatlan kis sóhajod lesz majd abban a bizonyos cellában az első napon: jaj, istenem. Na, látod, kedves Lőrinc, éppen ez a tárca. Ez a jaj. Egy jajszó, egy kicsi, panaszos dal, ami sokat éppen nem ér, annyit biztosan nem, mint egy megérdemelten berúgott tizenegyes, de annál többet, mint egy bűnben leélt élet. A tárcaírás nem fizet olyan jól, mint az állami kassza fosztogatása, de hát egy felnőtt embernek meg kell tanulnia választani: gazdag tolvaj lesz belőle, vagy pedig szegény tárcaíró. Szerencsés vagy: te még mindkettő lehetsz. Úgyhogy várni fogom bűnbánó zsengéidet a fegyházból! Sőt, ha a te saját börtönújságodról van szó, én arra az utolsó filléreimből is örömmel előfizetek.

Szerző