Na, végre!

Mindig is fontosnak tartottam, hogy ne forduljunk a sajátjaink ellen. Ezért Botka László (ön)jelöltségéről is nagyon visszafogottan írtam, még májusban is. Aztán Ötszáz nap vagy öt hónap című írásomban (Népszava, 2017. szeptember 8.) még egyszer kiálltam a fordított kétfordulós választás mellett, amelyet már 2012-ben is ajánlottam, és amely megkerüli az Orbánék második kétharmadát biztosító egyfordulós szabályt. Arra az esetre, ha a választások előtt nem jelenik meg egy olyan meggyőző erő, amely képes egy fordulóban is legyőzni Orbánék illiberális korruptokráciáját. Ennek jegyében írtam, hogy „januárban esélyt kellett adnunk Botka (ön)jelöltségének, de ma már világos, hogy aligha tudja elérni a maga által kitűzött célokat.”

Ezek után örülhetnék hétfői visszalépésének, pláne ha elegánsabban jelentette volna be. Ez persze nem volt reális elvárás, mert számomra mindig ellenszenves módon mint egy kegyeket osztó főúr fogalmazta meg az együttműködési bejelentéseit, miközben minden alkalmat megragadott párttársai ócsárlására.

Nem mintha Augiász istállója nem szorulna alapos tisztogatásra, de ezt a herkulesi feladatot nem kellett volna összekevernie a jelöltségével, pláne nem a nyilvánosság előtt, hiszen ezzel inkább csak a politikai apátiát növelhette. Molnár Gyula pedig azokat az ellenzékieket ostorozta, akik most azt mondják, hogy „na végre”, sőt közölte: akik fellélegeztek a hír hallatán, nem barátai a demokráciának, és nem méltók rá, hogy velük „bármilyen formában” együttműködjenek. Engem aggaszt az a demokráciafogalom, amely még egy fellélegzést is demokráciaellenes megnyilvánulásnak tart. Márpedig én Botka eddigi szereplése alapján visszalépésének hírére fellélegeztem, legalábbis addig, amíg meg nem hallgattam egymástól függetlenül tartott hétfői sajtótájékoztatójukat, amely alkalmat adott volna nekik rá, hogy igaz demokrataként az általuk elejtett labdát a demokratikus ellenzék esetleg esélyesebb térfelére játsszák át.

Erről a másik térfélről szeptember 18-i cikkemben írtam, mert közben az LMP is előállt egy jelölttel. Reméltem, hogy Szél Bernadett lehet hazánk első miniszterelnöknője, mert ideje, hogy véget vessünk a tesztoszteron-őrületnek. Ahogy tavasszal amellett álltam ki, hogy adjunk Botkának egy esélyt, most azt remélem - mondtam -, hogy minden változást akaró demokrata ad egy esélyt Szél Bernadettnek.

Most azonban már sokkal kevesebb időnk van a választásokig, így Szélnek legfeljebb egy-két hónapja marad, hogy bizonyítsa, képes lenne minden magyarok miniszterelnöke lenni. Mert ha ő is csak a fél ország sorsát hajlandó a szívén viselni, ha ő is leírja a fél országot, akkor akár Orbánnál is maradhatunk. Az apátiába merültek ugyanis otthon fognak maradni áprilisban, ha nem látják esélyét annak, hogy megszűnik vagy legalábbis csökken hazánk rákfenéje, a megosztottság. Én örülnék a legjobban, ha egy fiatalabb generáció venné át az ország kormányzását, feltéve, hogy van bennük elég alázat a hatalmas feladathoz. Ott kellene kezdeniük, hogy belátják: csak eleik vállán állva láthatnak messzebbre a saját orruknál.

Hazánk egyesítéséhez Szél Bernadettnek mindenekelőtt fel kell hagynia a 27 és 30 évezéssel, amivel egész felnőttkorát is megtagadja. És azoknak a generációknak a szidalmazásával is, amelyek részint kihoztak minket a kádári diktatúrából, részint még emlékeznek a Rákosi-diktatúra ezerszer kegyetlenebb éveire, ahogy arra is, miként csúsztunk át a fasizmusból a kommunizmusba. Ezek a korszakok persze könyvekből is megismerhetők, de így csak történelmi tudás nyerhető, kibékülés a múlttal és a hozzá szükséges bölcsesség szemtanúk nélkül aligha.

És ha már itt tartunk: aki jövőre kormányzásra készül, nem tehet úgy, mintha a Jobbik nem létezne. Különösen jogos a kérdés, milyen álláspontot akar Szél kialakítani Vonával szemben, akivel elvtársak a 27 évezésben. Szél szűzbeszéde impozáns volt, legalábbis a tekintetben, hogy láthatóan alig pillantott a jegyzeteibe, bár ezt a képességét parlamenti felszólásaiból is jól ismerhetjük. De még sok mindent meg kéne tudnunk róla, hiszen nemrég még alig volt megkülönböztethető a radikális globalizációkritikus Schiffer Andrástól, és sokak szerint még mindig az ő befolyása alatt áll.

Amerikai tapasztalataim alapján úgy vélem, a legtöbbet a valódi televíziós vitákból tudhatunk meg a jelöltek egyéniségéről, gondolkodásmódjáról. Vona sajnálatát fejezte ki, hogy az MSZP jelöltjével épp a múlt hétfő estére tervezett vitája Botka visszalépése miatt elmaradt. Feltételezem, hogy szívesen venné a megméretést Szél Bernadett-tel is, aki eddigi megnyilvánulásai szerint Vonához hasonlóan vezető szerepet akar vállalni a tavaszi kormányváltásban (mint ahogy akart Botka is, de ő legalább eléggé realista volt, hogy ezt más pártokkal együtt akarja elérni). Most mindenképpen egy Szél–Vona-vitát tartok a legszükségesebbnek, hogy megtudjuk, valójában merre akarnák vinni az országot azok, akik küzdeni fognak szavazatainkért és talán tényleg a kormányváltásért, nem csak a parlament melegéért.

Szerző
Bitó László orvos, író

Új Egyenlőség-jel - Ki nyer ma Európában?

Történelmi győzelmet arattak a portugál szocialisták a múlt héten, a helyi választásokon minden második portugál városban, összesen 158 településen a baloldal győzött - ez az a hír, mely el sem jutott a magyar médiába, hiszen Portugália „messze van”, és ha nem a szélsőjobb erősödik Európában, az ritkán hír. Nyilvánvalóan a negatív hírek mindig kattintékonyabbak: a szélsőségesek erősödéséről vagy a baloldal bukásáról való olvasás megerősíti az ellenzéki választókat abban, hogy nem csak itthon, egész Európában „szörnyű” a helyzet. Ha az európai politikát csak messziről követők hangulata alapján kellene megtippelni, milyen ideológiák uralkodnak ma Európában, akkor azt gondolhatnánk, hogy a szélsőjobboldal és a populizmus éppen átveszi a hatalmat minden uniós tagállamban, a baloldali értékek és a liberalizmus pedig éppen eltűnőben vannak. A helyzet azonban pont az ellenkezője.

Tény, hogy számos európai országban forradalmi módon átalakulnak a politikai erőviszonyok, és ennek a hagyományos pártok, elsősorban a szociáldemokraták a legnagyobb vesztesei. Hollandiában, Franciaországban, Belgiumban és Lengyelországban az eljelentéktelenedés határára jutottak a szociáldemokraták, és jelentős vereséget szenvedtek Németországban is. Mégis tény, hogy 2017 őszén az Európai Unió 28 tagállamában minden negyedik választópolgár a balközép pártokra szavazna, és ezzel – holtversenyben a konzervatív-kereszténydemokrata pártokkal – a szociáldemokratáké a legnépszerűbb formáció európai szinten. A baloldal nem csak a már említett Portugáliában a legnépszerűbb erő, hanem – többek közt - az Egyesült Királyságban, Olaszországban, Dániában, Svédországban, Máltán és számos kelet-közép-európai országban. Természetesen a balközép pártok jelentősen vesztettek vonzerejükből az elmúlt évtizedekben, de mindez az európai szavazópolgárok ideológia töredezettségéhez vezetett, nem pedig egyetlen másik értékrend megerősödéséhez.

„A liberalizmus meghalt, elbukott Európában” – halljuk gyakran. A számok azonban mást mutatnak. Valójában az elmúlt öt évben európai szinten közel megduplázta népszerűségét, főleg természetesen Macron sikerei miatt. Ugyancsak erősödést mutatnak a szélsőbaloldali pártok, míg a szélsőjobboldal a néhány évvel ezelőtti csúcspontjához képest folyamatosan veszít népszerűségéből. Ugyancsak látható, hogy a zöldpolitika is vesztett erejéből: uniós szinten már 5 százalék alatt vannak.

Ha nem hagyjuk magunkat hangulatok által megtéveszteni, akkor azt látjuk, hogy nem a szociáldemokráciából van elegük az európaiaknak, hanem a gazdasági jobboldallal együttműködő, annak jelentős engedményeket tevő szociáldemokráciából. Az északi modellt követő, vagy a jobboldal ellen évtizedek óta küzdő dél-európai baloldalt egy percig sem kell félteni. Sőt ezekben az országokban kifejezetten a fiatalabb generációk kedvelt pártja a balközép. Általában is erősödő igény van az önazonos, karakteres, a megszokottnál radikálisabb politizálásra és politikusokra – jöjjön ez a baloldal, a liberálisok vagy más ideológia térféléről. A legtöbb országban a langyos immár nem elég.

Szerző
Boros Tamás politikai elemző

Nemzeti büszkeség

A hibamentes kormányzati érvelés szerint Magyarországnak azért kell előbb-utóbb olimpiát rendeznie, mert meg tudjuk csinálni. Simán megcsináltuk a vizes vb-t is, alig került hétszer többe a tervezetnél (ha érdemes egyáltalán számokat emlegetni egy rendezvénynél, amely még hónapokkal a vége után is hetente százmilliókkal drágul olyan pótlólagos sportcélú beruházások nyomán, mint a Fidesz politikai bölcsőjének számító Bibó-kollégium felújítása). És ott van még a nemzeti büszkeség is: milyen jó lenne végre a legjobb magyarjainknak idehaza szurkolni.

Meg vagyok róla győződve, hogy az Orbán-kabinet a nemzetet naggyá tevő, átlátható és lopásmentes olimpiát akart, ahonnan az erkölcsi feddhetetlenség érdekében eleve ki lettek volna zárva Tiborcz, Garancsi és Mészáros cégei - hiszen nem nekik kell gazdagodniuk, hanem az országnak. Így gondolom azután is, hogy meghallottam: a kormány annak tudatában is felépíti az összes olimpiai létesítményt, hogy a következő 20 évben biztosan nem lesz nálunk olimpia (és húsz év múlva Orbán Viktor már 74 éves boldog nyugdíjas lesz). Csak a defetisták hihetik azt, hogy ezeknél építkezéseknél a büszkeség-faktor eleve kiesik. A világjátékokat ugyan nem mi rendezzük, de lesz például új olimpiai stadionunk ismeretlen áron – csak a telke 16,5 milliárd forintba került –, és ugyanazt a sikercéget bízták meg a tervezéssel, amelyik már a Duna Aréna esetében is bizonyította a rátermettségét. Ugyan a létesítmény végleges formáját és a költségeit is csak sokadszorra sikerült (nagyjából) eltalálnia, és még mindig nem került hozzá üzemeltető, a lelátók egy részét pedig mára ócskavasként beolvasztották, de az állami megrendelő nem reklamált. Nem tudni, hogy mi volt a valódi cél (eredetileg az úszócsarnok is az olimpia miatt kellett), de a jelek szerint az maradéktalanul megvalósult. Legyünk rá büszkék: mi vagyunk az egyetlen ország a világon, ahol az egyértelmű népakarat és a kézzelfogható szegénység ellenére olimpiarendezés nélkül is arénákra költheti a kormány egy olimpia árát. Nincs kétség, we are the champions.

Szerző