Előfizetés

Nemzeti büszkeség

A hibamentes kormányzati érvelés szerint Magyarországnak azért kell előbb-utóbb olimpiát rendeznie, mert meg tudjuk csinálni. Simán megcsináltuk a vizes vb-t is, alig került hétszer többe a tervezetnél (ha érdemes egyáltalán számokat emlegetni egy rendezvénynél, amely még hónapokkal a vége után is hetente százmilliókkal drágul olyan pótlólagos sportcélú beruházások nyomán, mint a Fidesz politikai bölcsőjének számító Bibó-kollégium felújítása). És ott van még a nemzeti büszkeség is: milyen jó lenne végre a legjobb magyarjainknak idehaza szurkolni.

Meg vagyok róla győződve, hogy az Orbán-kabinet a nemzetet naggyá tevő, átlátható és lopásmentes olimpiát akart, ahonnan az erkölcsi feddhetetlenség érdekében eleve ki lettek volna zárva Tiborcz, Garancsi és Mészáros cégei - hiszen nem nekik kell gazdagodniuk, hanem az országnak. Így gondolom azután is, hogy meghallottam: a kormány annak tudatában is felépíti az összes olimpiai létesítményt, hogy a következő 20 évben biztosan nem lesz nálunk olimpia (és húsz év múlva Orbán Viktor már 74 éves boldog nyugdíjas lesz). Csak a defetisták hihetik azt, hogy ezeknél építkezéseknél a büszkeség-faktor eleve kiesik. A világjátékokat ugyan nem mi rendezzük, de lesz például új olimpiai stadionunk ismeretlen áron – csak a telke 16,5 milliárd forintba került –, és ugyanazt a sikercéget bízták meg a tervezéssel, amelyik már a Duna Aréna esetében is bizonyította a rátermettségét. Ugyan a létesítmény végleges formáját és a költségeit is csak sokadszorra sikerült (nagyjából) eltalálnia, és még mindig nem került hozzá üzemeltető, a lelátók egy részét pedig mára ócskavasként beolvasztották, de az állami megrendelő nem reklamált. Nem tudni, hogy mi volt a valódi cél (eredetileg az úszócsarnok is az olimpia miatt kellett), de a jelek szerint az maradéktalanul megvalósult. Legyünk rá büszkék: mi vagyunk az egyetlen ország a világon, ahol az egyértelmű népakarat és a kézzelfogható szegénység ellenére olimpiarendezés nélkül is arénákra költheti a kormány egy olimpia árát. Nincs kétség, we are the champions.

Reformok, nélkülünk

Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter, a kereszténydemokrata CDU szürke eminenciása, a Bundestag leendő elnöke azt mondta, jó esélyt lát arra, hogy létrejön a CDU/CSU, a liberális FDP és a Zöldek kormányzati együttműködése. Nincs ebben semmi meglepő, a német pártok képesek arra, hogy felülemelkedjenek önös érdekeiken és képesek együttműködni akkor is, ha a potenciális koalíciós partner bizonyos kérdésekben teljesen más álláspontot képvisel. Bár a CSU egyik illusztris politikusa, Markus Söder bajor pénzügyminiszter a minap a koalícióba való belépés feltételének nevezte, hogy legyen felső határa az országba bebocsátható menekültek számának, mostanra már ez sem látszik akadálynak.

Schäuble azt is elmondta: Párizst is megnyugtatták, hogy Németországnak továbbra is Európa-barát kormánya lesz. A német pénzügyminiszter kijelentésével kapcsolatban azonban komoly hiányérzetünk lehet. Arról ugyanis nem tett említést, hogy a közép-európai vezetőket is sorban felhívta volna, s igyekezett volna eloszlatni az Unió jövőjével kapcsolatos esetleges aggodalmaikat, holott a magyar kormány egy illusztris politikusától a minap azt hallhattuk: Berlinnek sokkal fontosabb az együttműködés a térség államaival, mint a franciákkal.

Valahogy azonban a jelek eddig nem arra utalnak, hogy a Berlin-V4-ek tandem határozza majd meg az Unió jövőjét. Mind Németország, mind Franciaország számára inkább az a magától értetődő: nekik kell új lendületet adniuk az EU-nak. Kérdés azonban, mennyire lesznek merészek a reformtervek. Emmanuel Macron a múlt héten olyan jövőképet vázolt fel, amely Budapest számára egészen riasztó lehet. A francia elnök de facto kihagyná a döntéshozatalból azokat az országokat, amelyek mindeddig nem vezették be a közös európai valutát. Közös parlamentjük, pénzügyminiszterük lenne, miközben az eurózónán kívül rekedtek az EU másodrangú tagjaivá válnának.

Angela Merkel nem mondott sem igent, sem nemet Macron legfontosabb javaslataira, Schäuble azonban azt közölte, ő is azon politikusok közé tartozik, akik támogatják a gyors változásokat. Márpedig ha Angela Merkel legközvetlenebb munkatársa ezt így látja, akkor a kancellár álláspontja sem állhat távol ettől. Most mindenki a CDU-ra figyel, s arra, hogy a párt a német koalíciós tárgyalásokon inkább a környezetvédők Macron-párti irányvonalát támogatják-e, vagy a liberálisokét, akik nem tartják meggyőzőnek a francia elnök felvetéseit.

A potenciális német koalíciós partnerek Európa-politikáját illetően messze nincsenek kibékíthetetlen ellentétek. Egyetértenek például abban, hogy az EU alapértékeit megsértő államokkal szemben keményebb fellépésre van szükség. Abban viszont nem, hogy az euróövezetnek nagyobb hatalmat adjanak-e. Ugyanakkor a liberálisok nem azért tartanak Macron terveitől, mert ennyire szívükön viselnék Magyarország vagy Lengyelország sorsát. Leginkább amiatt aggódnak, mert szerintük Párizs azt akarja, hogy Berlin fizesse az EU átalakítását.

Lassan, de biztosan körvonalazódik a jövő Európája, s egyre több jel utal arra: Budapestnek van mitől tartania.

Innen nézve - Hála és gyűlölet

Az emberek többsége nem szeret hálás lenni. Megalázónak érzi, alig várja, hogy egyszer olyan élethelyzetbe kerüljön, amikor törleszthet. Persze ne tessék úgy érteni: jó tett helyébe jót várj! Nem. Azt a megalázottságot szeretné „visszaadni”, amit akkor, abban a kritikus élethelyzetében át kellett élnie.

Még a hetvenes években az egyik kolléganőm nehéz döntés elé került. Már erősen ketyegett a biológiai órája, gyereket szeretett volna, úgy érezte, az az utolsó esélye, ha egyedülállóként bevállal egy terhességet. Máig nem tudni, ki vállalta magára a „bérapaságot”, de a kicsi hamarosan megszületett. Mindannyian segítettük: fiatal szülők lévén egymással versenyezve adtuk oda neki a még kifogástalan állapotú gyerekruhákat. Pénzt gyűjtöttünk, volt, aki egy ruhatárra való holmit küldött neki. Örömmel és jó szívvel segítettük. Egy életre szóló gyűlölet lett a köszönet. Néhány évtizeddel később ott rúgott belénk, ahol tehette.

Innen nézve, ismerve az emberi természetnek ezt az alantas tulajdonságát, semmi kivetnivalót nem látok abban, ha Orbán Viktor és az ős-fideszes politikusok ott harapnak bele Soros egykor jótékonyan feléjük nyújtott kezébe, ahol csak tehetik. Ismerve Orbánt, akkor cselekedne természete ellenére, ha nem ezt teszi.

Ma már tudjuk, a miniszterelnököt nem ajánlatos megalázni. Hiába gondolnánk, hogy a józan ész, meg a politikai belátás idővel felülkerekedik benne, és fátylat borít a múltra. Nem tud túllépni annak a csúfos vereségnek az emlékén sem, amikor egy nyilvános televíziós vitában az akkor még szocialista színekben fellépő Gyurcsány "felmosta vele" a stúdiót. Orbán revansként „beérte” a politikai karaktergyilkossággal, amiből a mai napig nem tud magához térni a DK elnöke. Orbán azóta óvatos, nem merészkedik olyan terepre, ahol bizonytalanul mozog.

Simicska Lajos biztosan tudta, mit vállal fel, amikor azt a bizonyos sértő – de sokak szerint találó – megjegyzést tette újra és újra egykori „harcostársára”. Az ő esetükben joggal lehet feltételezni, hogy két nehézsúlyú ökölvívó lépett a szorítóba, akik jól ismerik egymás gyenge pontjait. A miniszterelnök az oligarcha zsebén keresztül igyekszik elégtételt venni, amaz a politikai pályán készül cselt vetni neki. Ott vannak a sértő plakátok, a cukisodó szélsőjobb, amely Simicska pénzén - és tanácsaival - még borsot törhet az örökös hatalomra, várbeli irodára vágyó alcsúti ember orra alá. És ha hinni lehet azoknak a bennfenteseknek, akik belelátnak Simicska eszköztárába, lehetnek még ott olyan aknák, amelyek felrobbanhatnak a dölyfös Orbán lába alatt.

Na és elérkeztünk Soroshoz. Hogyan tudná neki megbocsátani, hogy látta csóró sihederként? Üres zsebű, feltörekvő politikus csemeteként, akinek el kellett fogadnia a zsebpénzt, az oxfordi ösztöndíjat? Persze, hogy vele csahol a Századvég csapata, Deutsch, Kövér, Németh Zsolt, Szájer, akik szintén Soros pénzén tanulhattak nyugati iskolákban.

Hogyan hagyhatnák, hogy a hála érzése erősebb legyen, mint az egykor átélt "megalázásé"?