Előfizetés

Vacsora

Hátrébb, hátrébb, hogy lássunk. A tapasztalat keserűsége vezette Szabó Istvánt. 1981-es, Oscar-díjat kiérdemelt filmjében, a Mephistóban Hermann Göring a hatalom megvető undorával üvölti a kommunista barátjáért közbenjáró, politikába turkáló kegyencének, „a siker bélpoklosának” (Létay Vera), Hendrik Höfgennek: Takarodjon… Maga színész.

Még hátrébb: a XVIII. században élt német teológus, filozófus, Johann Gottfried von Herder bizonyára megvetette volna Szabó Höfgenjét. Hiszen a weimari klasszicizmus meghatározó egyénisége, Goethe és Schiller barátja. a Sturm und Drang, a német irodalmi felvilágosodás képviselője élesen bírálta a „természetellenes” társadalmi rendet és annak rendi korlátait, merev konvencióit és életidegen morálját. Önmegismerés, az egyén testi-lelki szabadsága, az érzelmek, az érzékek, az ösztönök és a spontaneitás fölszabadítása vezették, az individuum természet adta képességeinek kiteljesítése a zsenialitásig. Herder szabadkőműves, az illuminátus rend tagja, amelynek célja az volt, hogy a felvilágosodás és az erkölcsi fejlődés révén az ember ember feletti uralmát feleslegessé tegye, s amelyet rövid működés után 1785-ben Bajorországban a hatalom végleg betiltott.

Mondhatnánk, bő két évszázad múltán Herder maradjon ott, ahol van: a könyvespolcon, a lexikonokban, az egyetemi katedrákon. Ebben az általános felvilágosodás-ellenes politikai illiberalizmusban ott talán még meghúzódhat. Hanem ez a magyar történelemben felületesen jártas tudós 1791-ben megjelentette Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit című történetfilozófiai munkáját, s azóta kitörölhetetlen a magyar közgondolkodásból. Ha a nemzethalál sötét víziója meglepi a szellemi élet borúlátóbb gondolkodóinak agyát, Herder félmondatát forgatja ki és be: „A magyarok mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok múltán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.”

Széchenyi-díjasok a múlt héten elegánsan étkeztek végig saját tiszteletükre közös vacsorát a kormányfővel, a Pesti Vigadóban. Ez mégiscsak a XXI. század, itt nem üvöltött senki, a suttogást - ők Magyarország ereje - így is tisztán hallották. Orbán Viktor decens derűvel emlékezett, hatalomra kerülve miként aggódott, „honnan vesznek majd elő minden évben újabb 14-15 díjazottat”. Aztán megnyugodott, „sosem fogynak el”. Igaza van. Sosem fogynak el azok, akiknek különös tehetségük van az önigazoláshoz, s akik ezért nyikkanás nélkül fülelik a hatalom minden önigazolását. Persze, hogy az „érvek között” felbukkant Herder előpiszkált, arcra formált „jóslata” is: „a magyar nemzet évszázadokat töltött el más birodalmak hátsó udvarában, olyan jóslat árnyékában, amely azt jövendölte, fel fogunk oldódni a körülöttünk élő népek tengerében. Ennek a rokontalanul maradt népnek egyetlen lehetősége volt: ha bebizonyítja saját életrevalóságát, megvalósítja küldetését a herderi jóslat árnyékában, amit még a XXI. században is mindannyiunknak viselnie kell”.

Mindenki némán visel. Egy vacsorán „nix ugribugri”. Ha már egyszer kiöltöztünk.

Őcsényi modell

Erőszakolnak, fertőznek, törvényt szegnek, munkát vesznek el, megszállnak. Nem, ezúttal nem a migránsügyi kormánypropagandából, hanem őcsényiektől idéztünk. Azoktól az őcsényiektől, akik egy emberként háborodtak fel, mert a helyi panziós menekülteket, nőket és gyerekeket látott volna vendégül pár napra. Hogy az őcsényiek brutális beszéde nagyon is egybeesik a kormányéval? Még a felvetés is felháborítja Lázár János minisztert, hogy a kormányzati uszítás tüzelte volna fel az embereket. Miközben Lázár álszenten hárít és aggódik, hogy vajon hová lett a keresztényi szereret az őcsényiekből, addig felettese, Orbán Viktor ugyanazzal a lendülettel már hergeli is tovább az embereket. Szerinte nagyon is érthető az őcsényiek indulata, mert hát annyit hazudtak már a magyaroknak menekültügyben, hogy nem hiszik el, tényleg csak gyermekek érkeznének...

Ne legyenek illúzióink: Orbán és társai ezúttal sem improvizálnak, sokkal inkább tesztelik, meddig működnek, meddig hatnak a kommunikációs machinációik. Csettinthetnek, hiszen minden a terveik szerint alakul. Tényleg bármi és bárminek az ellenkezője elérhető, megtehető kellő mennyiségű hazugság és közpénz elegyével. Elég csak a végeredményt nézni: a kis Tolna megyei faluban már a nem létező menekültek is olyan indulatokat korbácsoltak, hogy falugyűlésen ordítottak magukból kikelve az emberek, tényként beszélnek a község asszonyait meggyalázó migránsok veszélyéről, lemondott a polgármester, kiszúrták a panziós kocsijának kerekeit. Mi történt volna ha tényleg mentek volna menekültek? Orbán pedig tovább feszítve a húrt, a valóságot teljesen kifordítva, hazugságtól félti a kormány hazugságaival feltüzelt őcsényieket. Ki tudja, a következő lépésként, csak a próba kedvéért, elküldenek néhány menekültek Őcsénybe.

Kérdés legfeljebb az marad: ha megint villan a kés, és már nem az őcsényi panziótulajdonos kocsijának kerekébe hasít bele, helyesel-e majd akkor is a kormányfő?

Pillantás a kilencedikről - BV

Ízlelgetem a gondolatot, Botka-Vona vita a televízióban. Hm. Ki gondolta volna, akár két évvel ezelőtt is, hogy ilyenre sor kerülhet. No nem a szereplőkre utalok, nem arra, hogy Botka László két éve még nem volt a térképen, legalábbis nem vállalt olyan országos szerepet, amely egy ilyen vitára predesztinálta volna…

Ejnye már, milyen kifejezéseket használok; két éve senki sem volt olyan helyzetben a szocialista párton belül, aki belement volna egy ilyen vitába. Még hogy a baloldal vezető személyisége, nota bene miniszterelnök-jelöltje, egy szélsőjobboldali párt irányítójával… Ugyan már. Teljes lehetetlenség.

És nem az. Íme, itt a példa: hét hónappal a választások előtt a szocialisták jelöltje odaül a kamerák elé, hogy megvívjon egy korábban egyértelműen vállalhatatlan politikussal. Hiba? Felelőtlenség? Csalódás? Azt mondom: bánjunk óvatosan a kifejezésekkel. Mindannyian hajlamosak vagyunk rá, hogy azonnal pálcát törjünk az olyan politikus feje fölött, aki hajlandó egy asztalhoz ülni olyasvalakivel, aki rasszista nézeteket vall, aki vállalhatatlan elveivel, kirohanásaival, pártjának parlamentbe vezetésével erősen mérgezte a politikai közéletet, és akivel – akkoriban – demokratikus gondolkodású ember nem vállalt, nem vállalhatott közösséget. Ennek megfelelően televíziós vitát sem.

Azóta azonban sok idő telt el, s vajon kit nem illet meg a változás joga? A rendszerváltás óta már tanúi lehettünk egy-két metamorfózisnak, miért éppen Vonától vennénk el ennek jogát? Vagy éppen a szocialistáktól?

Nyilván mindenki változik, fejlődik, vagy visszafejlődik. Vona, hogy éppen Simicska Lajos hatására-e, vagy önmagától, de mindenképpen más ember lett. Szavakban feltétlenül. Nem zsidózik, nem cigányozik, mi több, a pártjából is elzavarja azokat, akik így tesznek. A kérdés tehát, az ő esetében, hogy kinőhető-e a rasszizmus, az antiszemitizmus. Én még nem találkoztam erre vonatkozó kutatásokkal, de megengedem: lehetséges ekkora fordulat. Akkor meg miért utasítaná el a megmérettetés lehetőségét az MSZP meghatározó embere? Pusztán azért, mert korábban ez lehetetlen lett volna és pusztán azért, mert akkoriban még nem hittek volna az ilyen átalakulásokban? De Botka, nyilván a szegedi önkormányzat vezetőjeként, már hozzászokhatott: nincs joga a megválasztott képviselőket pusztán azért diszkreditálni, mert elfogadhatatlan nézeteket vallanak. A demokrácia szabályai ezek. Sokan tettek már kísérletet a szélsőségesek partvonalon kívülre szorítására, tegyük hozzá, kevés sikerrel. Ráadásul az ilyen típusú bojkottok rendre kontraproduktívvá válnak.

Szóval ne szaladjunk előre Botka esetében sem; de a szocialisták miniszterelnök-jelöltje kockázatot vállal. Kockázatot, mert nem tudhatja, milyen lesz a fogadtatása a pártján belül, ennek a - nevezzük így - merészségnek. Mint ahogy azt sem tudjuk, hogy mit hoz majd maga a vita. De aki fél a vitától, az persze ne vállalkozzon vezető szerepre. Botka, a jelek szerint nem fél.

Az a helyes, ha senkitől sem fél, és senkit sem tilt le maga mellől.