Előfizetés

Gaudeamus!

Neki sem kellett volna kezdeni, most nem lenne ilyen csúnya a kudarc. Ha a kormányzati "tényezők", nem ismételgették volna olyan lelkesen, hogy a CEU "csal, nem tartja be a magyar törvényeket", most nem lenne ilyen végtelenül kínos beismerni, hogy nem tudták elüldözni Budapestről a Közép-európai Egyetemet. Amelyért mellesleg azonnal bejelentkezett Vilnius, Arad, Bécs, Pozsony, meg még akiről nem is hallottunk. Ugyanis világszínvonalat képvisel.

A politikai támadás miatt kitört a felháborodás, százával tiltakoztak a világhírű tudósok, a magyar kormányt bíráló cikkek serege jelent meg a külföldi sajtóban. Az alapító, Soros György sikeresen lobbizott az Európai Unióban, amely - még az ügyben illetékes biztos, Navracsics Tibor is - azonnal kiállt a CEU védelmében. Soros még ennél is hatékonyabb volt az Egyesült Államokban, ahol nem az Obama-korszakból ottmaradt beosztott diplomaták, hanem a vadonatúj Fehér Ház döntött a válaszról. A magyar kormány egy pillanat alatt vesztette el az új amerikai kormány jóindulatát - mellesleg pedig nagykövetét, az amerikaiak szemében elszigeteltségében is hitelesen atlantista Szemerkényi Rékát is. Az új nagykövetet, Szabó Lászlót még senki sem vádolta meg olyasmivel, hogy bármilyen elvhez hű lenne, úgyhogy Washingtonban nyilván pont annyira fogják komolyan venni, mint idehaza tették. Nyolc hónapja még arról volt szó, mikor fogadja Trump Orbánt, most már arról, hogy minek fogadná, úgysincs miről beszélgetniük. Ha ez volt a cél, mindenki rászolgál a dicséretre, akinek köze volt a CEU meghurcolásához: Bravó!

Szomorú, de a kormány azt hiszi, konfliktusokra van szüksége a hatalmon maradáshoz. Ahol nincs, kreál, de ezen most rajtavesztett. A tavasszal az utcára vonult egyetemi ifjúság vígan énekelheti: Gaudeamus igitur! Örvendezzünk most!

Vacsora

Hátrébb, hátrébb, hogy lássunk. A tapasztalat keserűsége vezette Szabó Istvánt. 1981-es, Oscar-díjat kiérdemelt filmjében, a Mephistóban Hermann Göring a hatalom megvető undorával üvölti a kommunista barátjáért közbenjáró, politikába turkáló kegyencének, „a siker bélpoklosának” (Létay Vera), Hendrik Höfgennek: Takarodjon… Maga színész.

Még hátrébb: a XVIII. században élt német teológus, filozófus, Johann Gottfried von Herder bizonyára megvetette volna Szabó Höfgenjét. Hiszen a weimari klasszicizmus meghatározó egyénisége, Goethe és Schiller barátja. a Sturm und Drang, a német irodalmi felvilágosodás képviselője élesen bírálta a „természetellenes” társadalmi rendet és annak rendi korlátait, merev konvencióit és életidegen morálját. Önmegismerés, az egyén testi-lelki szabadsága, az érzelmek, az érzékek, az ösztönök és a spontaneitás fölszabadítása vezették, az individuum természet adta képességeinek kiteljesítése a zsenialitásig. Herder szabadkőműves, az illuminátus rend tagja, amelynek célja az volt, hogy a felvilágosodás és az erkölcsi fejlődés révén az ember ember feletti uralmát feleslegessé tegye, s amelyet rövid működés után 1785-ben Bajorországban a hatalom végleg betiltott.

Mondhatnánk, bő két évszázad múltán Herder maradjon ott, ahol van: a könyvespolcon, a lexikonokban, az egyetemi katedrákon. Ebben az általános felvilágosodás-ellenes politikai illiberalizmusban ott talán még meghúzódhat. Hanem ez a magyar történelemben felületesen jártas tudós 1791-ben megjelentette Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit című történetfilozófiai munkáját, s azóta kitörölhetetlen a magyar közgondolkodásból. Ha a nemzethalál sötét víziója meglepi a szellemi élet borúlátóbb gondolkodóinak agyát, Herder félmondatát forgatja ki és be: „A magyarok mint az ország lakosainak legcsekélyebb része, most szlávok, németek, románok és más népek közé vannak beékelve, s századok múltán talán nyelvüket is alig lehet felfedezni.”

Széchenyi-díjasok a múlt héten elegánsan étkeztek végig saját tiszteletükre közös vacsorát a kormányfővel, a Pesti Vigadóban. Ez mégiscsak a XXI. század, itt nem üvöltött senki, a suttogást - ők Magyarország ereje - így is tisztán hallották. Orbán Viktor decens derűvel emlékezett, hatalomra kerülve miként aggódott, „honnan vesznek majd elő minden évben újabb 14-15 díjazottat”. Aztán megnyugodott, „sosem fogynak el”. Igaza van. Sosem fogynak el azok, akiknek különös tehetségük van az önigazoláshoz, s akik ezért nyikkanás nélkül fülelik a hatalom minden önigazolását. Persze, hogy az „érvek között” felbukkant Herder előpiszkált, arcra formált „jóslata” is: „a magyar nemzet évszázadokat töltött el más birodalmak hátsó udvarában, olyan jóslat árnyékában, amely azt jövendölte, fel fogunk oldódni a körülöttünk élő népek tengerében. Ennek a rokontalanul maradt népnek egyetlen lehetősége volt: ha bebizonyítja saját életrevalóságát, megvalósítja küldetését a herderi jóslat árnyékában, amit még a XXI. században is mindannyiunknak viselnie kell”.

Mindenki némán visel. Egy vacsorán „nix ugribugri”. Ha már egyszer kiöltöztünk.

Őcsényi modell

Erőszakolnak, fertőznek, törvényt szegnek, munkát vesznek el, megszállnak. Nem, ezúttal nem a migránsügyi kormánypropagandából, hanem őcsényiektől idéztünk. Azoktól az őcsényiektől, akik egy emberként háborodtak fel, mert a helyi panziós menekülteket, nőket és gyerekeket látott volna vendégül pár napra. Hogy az őcsényiek brutális beszéde nagyon is egybeesik a kormányéval? Még a felvetés is felháborítja Lázár János minisztert, hogy a kormányzati uszítás tüzelte volna fel az embereket. Miközben Lázár álszenten hárít és aggódik, hogy vajon hová lett a keresztényi szereret az őcsényiekből, addig felettese, Orbán Viktor ugyanazzal a lendülettel már hergeli is tovább az embereket. Szerinte nagyon is érthető az őcsényiek indulata, mert hát annyit hazudtak már a magyaroknak menekültügyben, hogy nem hiszik el, tényleg csak gyermekek érkeznének...

Ne legyenek illúzióink: Orbán és társai ezúttal sem improvizálnak, sokkal inkább tesztelik, meddig működnek, meddig hatnak a kommunikációs machinációik. Csettinthetnek, hiszen minden a terveik szerint alakul. Tényleg bármi és bárminek az ellenkezője elérhető, megtehető kellő mennyiségű hazugság és közpénz elegyével. Elég csak a végeredményt nézni: a kis Tolna megyei faluban már a nem létező menekültek is olyan indulatokat korbácsoltak, hogy falugyűlésen ordítottak magukból kikelve az emberek, tényként beszélnek a község asszonyait meggyalázó migránsok veszélyéről, lemondott a polgármester, kiszúrták a panziós kocsijának kerekeit. Mi történt volna ha tényleg mentek volna menekültek? Orbán pedig tovább feszítve a húrt, a valóságot teljesen kifordítva, hazugságtól félti a kormány hazugságaival feltüzelt őcsényieket. Ki tudja, a következő lépésként, csak a próba kedvéért, elküldenek néhány menekültek Őcsénybe.

Kérdés legfeljebb az marad: ha megint villan a kés, és már nem az őcsényi panziótulajdonos kocsijának kerekébe hasít bele, helyesel-e majd akkor is a kormányfő?