Haraszti Zsolt: büszkék vagyunk a klubunkra

Publikálás dátuma
2017.09.29. 07:51
Forrás: paksifc.hu
A paksi labdarúgó klub megalakulása,- majd 2006-os élvonalba jutása óta arra törekszik, hogy keretét csak honi labdarúgók alkossák. Nemzetközi szinten is ritkaságnak számít már, hogy egy együttes keretét csak saját nemzetiségű játékosok adják.

A PAKSI FC ügyvezetője, Haraszti Zsolt a Népszavának arról beszélt, milyen a hazai bajnokságban úgy szerepelni hosszú évek óta, hogy nem foglalkoztatnak más nemzetiségű futballistákat, csak a honi vonalat erősítik.

- Feljutásukat követően miért döntöttek úgy, hogy csak magyarokkal folytatják az élvonalban is?

- Úgy gondoltuk, a csapat, amely megnyerte a másodosztályt, megérdemli, hogy az NB I-ben is kipróbálhassa magát. Nem lett volna sportszerű, ha nem azok a játékosok kapják meg a lehetőséget, akik ezt kivívták. Olyan játékosokban gondolkodtunk egyébként mindig, akik hosszú távon a Paksi FC sikeréért küzdhetnek majd. Végül úgy építettük fel a klubot, hogy egyértelműen csak magyar játékosaink legyenek, azok is lehetőleg Paksról vagy környékéről, és akik családjuknak érzik ezt a klubot. Erre az is jó példa, hogy az utóbbi években több mint tíz saját nevelésű fiatalunk is bemutatkozott az élvonalban.

- Volt egy sikeresebb időszakuk is, mondhatjuk, hogy elkönyvelhető a siker?

- Alapvetően igen. Nálunk a tudatos munka nyomon követhető. Öt év alatt jutottunk fel az NB III-ból az NB I-be, majd újabb 5 év alatt nyertünk ezüstérmet és ligakupát is a 2010/11-es szezonban, ezután az EL-ben a 3. fordulóig jutottunk. Ott a törést az okozta, hogy fő szponzorunk, a Magyar Villamossági Művek (MVM) kivonult a háttérből. A legnagyobb sikerek közepette, kis költségvetésű klubként mellbevágó volt ez. A meghatározó játékosokat el kellett adnia a klubnak, mint például Bödét Dániel és Fiola Attilát, olyanokat, akik meghatározó játékosai voltak csapatunknak. Ebből is sikerült azonban felállnunk, megint egy masszív játékoskeretünk van, ami tavaly egy 5. helyet hozott.

- Mennyire nehéz kis költségvetésű klubként egy magyar játékos leigazolása?

- A mostani szezonban a játékosok értéke felerősödött, nehéz megszerezni őket. Mi olyan tehetséges fiatalokat szoktunk igazolni,- illetve kinevelni, akik pályafutásuk ezen szakaszában megfizethetőek számunkra, és elfogadják, hogy nálunk van egy fizetési sapka. Meggyőződésem, hogy a többi csapatban magasabbak a fizetések, de itt az elmúlt évek alatt kialakult, egy fontos dolog. Az itt folyó komoly szakmai munka mellé a szavahihetőség, és a megbízhatóság párosult. Játékosaink szeretnek itt focizni, hosszú távban gondolkodnak, s mi is hosszú távra tervezünk velük. Ami szintén fontos, ha egy játékos sok évig szolgálja a klubot, akkor a labdarúgás utáni időszakát is próbáljuk megtervezni, tehát a klubban tovább dolgozhat.
Családiasabb a sportélet Pakson, mint máshol? Mennyire örülnek a szurkolók annak, hogy csak magyar játékosaik vannak?
Úgy gondolom, hogy Paksi FC-t az egész országban tisztelik, főleg ezért a gondolkodásmódért. A városban, s a régióban is büszkék a labdarúgó csapatra. Fontos tényező, ha netán bajba kerülünk, nehezebben megy a csapat szereplése, látni lehet, hogy a klubban az összes alkalmazott összekapja magát a játékosokkal együtt, és küzdünk azért, hogy jobb helyre kerüljünk.

- Ritkaság azért, hogy egy klubban csak saját nemzetiségű játékosok legyenek.

- Fontos elmondani, hogy nem vagyunk idegenlégiós ellenesek. Ugyanakkor azt valljuk, hogy csak olyan minőségi külföldi futballistát érdemes szerződtetni, aki előre viszi a magyar labdarúgás szekerét. Hozzáteszem, hogy a határon túl élő magyar játékosoktól mi sem zárkózunk el.

- Mi az, amit mindig elvárnak a játékosaiktól?

- Elvárjuk, hogy a klubért mindent megtegyenek. Nekünk különös az átigazolásunk is, hiszen ha valakit szeretnénk megszerezni, nem csak azt kell néznünk, ki a legjobb, hanem, hogy elfogadják-e a klub filozófiáját. Azt, hogy Pakson élnek, hogy nálunk a klub „mindig az életéért küzd”, mert ezek a játékosok viszik a zászlónkat. Nekik tudniuk kell, hogy mekkora felelősséggel jár a paksi mezt felhúzni. Elvárjuk, hogy a játékosaink példaképek is legyenek az utánpótlásaink szemében. Szerencsére tudnak ezzel azonosulni, ezért is vagyunk rájuk büszkék.

Frissítve: 2017.09.29. 10:40

Énekeljen magyarul, úgy szebben cseng

Publikálás dátuma
2017.09.29. 07:47
Fotók: Andreas Fack
Az Omega Kelet-Németországot is bejárja 55. születésnapi turnéján. Berlinben is felléptek.

Kóbor János betölti az Admiralspalast színpadát. Ringó léptekkel jár körbe, kisfiúsan szökdécsel, a mikrofonállvány mint meghosszabbított végtag igazodik hozzá. Időnként megpihen Benkő László vállán, verejtékező arcát a mellkasán csomózott hosszú fehér sálba törli. Fehér sörénye hálásan ölti fel a táncoló reflektorfények színeit: kéken, zölden, lilán követi az énekes mozgását. A közönség nosztalgikus hálával figyeli a „kelet Rolling Stones-át”: lehetetlen eldönteni, hogy Kóbornak, vagy Benkőnek örülnek-e jobban.

A harmadik sorban apró baseballsapkás alak elmélyülten bólogat a „Ne legyen” ritmusára, szája a szöveg nyomában mozog. Mellkasán fekete jubileumi Omega-póló feszül. Nem ez az első koncertje az évadban. A mai műsorért 70 kilométert utazott. Az előadás előtt két alkalmi ismerősével, Ingriddel és Bernddel álldogálnak a díszes homlokzatú Admiralspalast belső udavarában. A hetvenes években ismerték meg az Omegát: Bernd egy magdeburgi osztálykiránduláson, Ingrid a diszkóban. Első lemezeiket 14 márkáért vették a magyar kultúrintézetben. Mindhárman egyedül érkeztek; az este menetét igyekeznek megjósolni. Molnár Györgyöt hiányolják. Leginkább a két férfi beszél, hiszen ők tavasszal már az erfurti és a rostocki koncerteken is ott voltak, és Ingrid idegenek között amúgy sem az a nagyhangú fajta. Ám amikor a kedvenc számaikra terelődik a szó, hirtelen egy megfakult borítójú Frank Schöbel-lemezt húz elő fekete hátizsákjából. – Tudom, hogy kizárt, de az lenne a legszebb, ha ő is fellépne vendégzenészként ma este, és elénekelnék együtt a „Schreib es mir in den Sand”-ot! – fakad ki. Axel és Bernd csupán egy joviális mosolyra méltatják a képtelen ötletet (mégis mit keresne itt Schöbel a béna feldolgozásával, amikor ma a mesterektől hallhatjuk az eredetit?), és megnyugtatásul biztosítják Ingridet, hogy ha Erfurtban és Rostockban is eljátszották a Gyöngyhajú lányt, akkor nem Berlinben fogják kihagyni.

– Nem tudom, jól ejtem-e: Varázslatos fehér kő! – tördeli az ötven körüli nő kedvenc száma címét. Rövidre nyírt szőkített haja élénken mozgó arcot von körbe. – Nagyon remélem, hogy nem lesznek német számok, hanem mindent eredetiben énekelnek, magyarul. Úgy sokkal jobban hangzik – sóhajt. – Marion kijegyzeteli a dalszövegeket, és utánuk néz a szótárban – szól közbe a férje vidoran. Gondosan nyírt, szakállas fejét enyhén előrebiccentve tartja, hogy kilásson az orrnyergére tolt vékonykeretes szemüvege mögül. Felesége bosszúsan böki oldalba, zavarban van, mintha épp a fürdőszobatitkait teregetnék ki. A férfi nem különösebben szereti az Omegát – derül ki néhány évtizednyi házasság után – ide is a felesége kedvéért jött el.

Marion óhaja teljesül: ahhoz képest, hogy Kóbor milyen jól beszél németül, egész este nem vesztegeti egy-egy „danke schön”-nél tovább a szót, a tagokat sem mutatja be. Vitathatatlan: nagyobb feladat zúzós hangulatú rock-koncertet adni, ha a hallgatóság sűrű széksorokban üldögél, mintha kedve szerint headbangelhet és pogózhat a nézőtéren. Az Omega annyit tett bele, amennyit 55 év után biztonsággal adhatott: például a Tízezer lépést, a Lénát, a Balladát a fegyverkovács fiáról, a Fekete Pillangót, a Gyöngyhajú lányt, a Petróleumlámpát, és néhány új számot. Ám a buli igazi felelősei a ráadás számokra végre felállva őrjöngő több száz német és magyar volt, akiknek pontosan ennyi kellett: élőben látni az „Omégát”, a rendszerváltás előtti Magyarország egyik legkeresettebb export-termékét.

Szerző

Énekeljen magyarul, úgy szebben cseng

Publikálás dátuma
2017.09.29. 07:47
Fotók: Andreas Fack
Az Omega Kelet-Németországot is bejárja 55. születésnapi turnéján. Berlinben is felléptek.

Kóbor János betölti az Admiralspalast színpadát. Ringó léptekkel jár körbe, kisfiúsan szökdécsel, a mikrofonállvány mint meghosszabbított végtag igazodik hozzá. Időnként megpihen Benkő László vállán, verejtékező arcát a mellkasán csomózott hosszú fehér sálba törli. Fehér sörénye hálásan ölti fel a táncoló reflektorfények színeit: kéken, zölden, lilán követi az énekes mozgását. A közönség nosztalgikus hálával figyeli a „kelet Rolling Stones-át”: lehetetlen eldönteni, hogy Kóbornak, vagy Benkőnek örülnek-e jobban.

A harmadik sorban apró baseballsapkás alak elmélyülten bólogat a „Ne legyen” ritmusára, szája a szöveg nyomában mozog. Mellkasán fekete jubileumi Omega-póló feszül. Nem ez az első koncertje az évadban. A mai műsorért 70 kilométert utazott. Az előadás előtt két alkalmi ismerősével, Ingriddel és Bernddel álldogálnak a díszes homlokzatú Admiralspalast belső udavarában. A hetvenes években ismerték meg az Omegát: Bernd egy magdeburgi osztálykiránduláson, Ingrid a diszkóban. Első lemezeiket 14 márkáért vették a magyar kultúrintézetben. Mindhárman egyedül érkeztek; az este menetét igyekeznek megjósolni. Molnár Györgyöt hiányolják. Leginkább a két férfi beszél, hiszen ők tavasszal már az erfurti és a rostocki koncerteken is ott voltak, és Ingrid idegenek között amúgy sem az a nagyhangú fajta. Ám amikor a kedvenc számaikra terelődik a szó, hirtelen egy megfakult borítójú Frank Schöbel-lemezt húz elő fekete hátizsákjából. – Tudom, hogy kizárt, de az lenne a legszebb, ha ő is fellépne vendégzenészként ma este, és elénekelnék együtt a „Schreib es mir in den Sand”-ot! – fakad ki. Axel és Bernd csupán egy joviális mosolyra méltatják a képtelen ötletet (mégis mit keresne itt Schöbel a béna feldolgozásával, amikor ma a mesterektől hallhatjuk az eredetit?), és megnyugtatásul biztosítják Ingridet, hogy ha Erfurtban és Rostockban is eljátszották a Gyöngyhajú lányt, akkor nem Berlinben fogják kihagyni.

– Nem tudom, jól ejtem-e: Varázslatos fehér kő! – tördeli az ötven körüli nő kedvenc száma címét. Rövidre nyírt szőkített haja élénken mozgó arcot von körbe. – Nagyon remélem, hogy nem lesznek német számok, hanem mindent eredetiben énekelnek, magyarul. Úgy sokkal jobban hangzik – sóhajt. – Marion kijegyzeteli a dalszövegeket, és utánuk néz a szótárban – szól közbe a férje vidoran. Gondosan nyírt, szakállas fejét enyhén előrebiccentve tartja, hogy kilásson az orrnyergére tolt vékonykeretes szemüvege mögül. Felesége bosszúsan böki oldalba, zavarban van, mintha épp a fürdőszobatitkait teregetnék ki. A férfi nem különösebben szereti az Omegát – derül ki néhány évtizednyi házasság után – ide is a felesége kedvéért jött el.

Marion óhaja teljesül: ahhoz képest, hogy Kóbor milyen jól beszél németül, egész este nem vesztegeti egy-egy „danke schön”-nél tovább a szót, a tagokat sem mutatja be. Vitathatatlan: nagyobb feladat zúzós hangulatú rock-koncertet adni, ha a hallgatóság sűrű széksorokban üldögél, mintha kedve szerint headbangelhet és pogózhat a nézőtéren. Az Omega annyit tett bele, amennyit 55 év után biztonsággal adhatott: például a Tízezer lépést, a Lénát, a Balladát a fegyverkovács fiáról, a Fekete Pillangót, a Gyöngyhajú lányt, a Petróleumlámpát, és néhány új számot. Ám a buli igazi felelősei a ráadás számokra végre felállva őrjöngő több száz német és magyar volt, akiknek pontosan ennyi kellett: élőben látni az „Omégát”, a rendszerváltás előtti Magyarország egyik legkeresettebb export-termékét.

Szerző