Ózonlyukasztás

Újra és újra természeti katasztrófák, a környezeti elemek szeszélyes és szélsőséges változásai – hurrikánok, özönvízszerű esőzések, tartós szárazságok és más rendkívüli jelenségek – sújtják egyes térségek lakosait. Ezek megelőzése megmaradt a sci-fik világában, de kártételeiket lehet enyhíteni a tudományos megfigyelésekre, modellekre, illetve valószínűségi előrejelzésekre, műszaki megoldásokra támaszkodva, ha ez utóbbiak megfelelő alkalmazásához megvan az akarat, a szervezettség és eszközrendszer. De mi van akkor, ha éppenséggel saját magunk idézünk elő a természeti környezetbe való drasztikus beavatkozással olyan folyamatokat, amelyek súlyos veszélyt jelentenek számunkra, vagy akár a teljes földi élővilágra?

Minden évben szeptember 16-án tartják az ózon világnapját annak tiszteletére, hogy 1987-ben ezen a napon fogadták el az ózonréteg védelméről szóló nemzetközi megállapodást. Közel hat évtizeddel korábban egy amerikai mérnök feltalálta az általa freonnak elnevezett vegyületet, amely onnantól kezdve a modern „fridzsiderek” kiváló hűtőközege lett. Az 1970-es évek elején néhány tudós felvetette, hogy a freon és néhány más szintetikus vegyianyag tönkreteheti az ózonréteget, ami kiszűri a Napból érkező ultraibolya sugárzásnak a földi élővilág számára (szó szerint) életveszélyes részét. Kínos vita kezdődött az e vegyianyagok ártalmatlanságát, előnyeit, gazdasági hasznát hangoztató céges képviselők és azon szakemberek között, akik megfigyelési adatokkal, számításokkal, kísérleti eredményekkel próbálták meg alátámasztani a veszélyekre vonatkozó érveiket.

1985 májusában napvilágot látott a Déli-sarkvidék feletti ózonréteg vékonyodására, valamint az abban a magasságban a már említett vegyianyagok jelenlétére vonatkozó mérési adatokat bemutató tanulmány. Az „ózonlyuk” felfedezése megtette hatását: a felgyorsult ütemű egyeztetések eredményeképpen jóváhagyott nemzetközi megállapodás szerint sürgősen meg kellett kezdeni a legveszélyesebbnek tartott „ózonkárosító” anyagok gyártásának, használatának megszüntetését, „ózonbarát” vegyületekkel való helyettesítését. Azóta a nemzetközi közösség sokat szigorított e téren újabb vegyületek tiltólistára vételével, de az ózonréteg teljes „begyógyulásához” még évtizedekre lesz szükség.

Egyes találmányaikkal, eszközeikkel – az azoknak tulajdonítható, nem szándékolt következmények által – a társadalmak valóban ön- és közveszélyesek is lehetnek magukra, más népekre vagy akár az egész élővilágra? E tekintetben az ózonréteg problémája nem egyedülálló. Számos más példa volt akárcsak a közelmúltban, amikor valamilyen emberi tevékenységek kapcsán, azok eredeti céljától eltérően felmerült a súlyos környezeti kockázatok lehetősége, mégis egy ideig képesek voltak elhitetni a közvéleménnyel, hogy alaptalan egyes szakértők figyelmeztetése a veszélyes „mellékhatásokról”. Ez történt a savas esőkkel, a jelenkori éghajlatváltozással, a benzin-ólomadalék miatti városi légszennyezéssel összefüggésben is. Sok más példa is felhozható lenne, ami a világ valamely térségében történt, vagy ami éppenséggel napjainkban ad okot aggodalomra. Ilyen a legújabb az észak-koreai földalatti nukleáris robbantás és a Kínával közös határtérségben található, hosszú ideje alvó Pektu-vulkán „ingerlése”, ezúttal nem is említve az atomfegyverkezési láz sokkal nagyobb léptékű kockázatait.

De nem érdemes csak a távolba tekinteni, hiszen az elmúlt évtizedekben voltak saját hazai történéseink: a nevezetes nyírádi bauxitbánya-nyitási terv, amely megpecsételte volna a Hévízi-tó sorsát, vagy a Duna-Tisza-közi homokhátság talajvízszintjének nagymértékű – már az elsivatagosodás lehetőségét előrevetítő – csökkenése, amihez jelentékenyen hozzájárult a felszínalatti vizek öntözési célú kitermelése. Még könnyebb emlékezni arra, ami nem olyan régen történt: a nem nálunk keletkeztetett, de bennünket a legsúlyosabban érintő tiszai ciánkatasztrófa, az egyik szomszédunkkal kialakult összetűzés a közös országhatár közvetlen közelébe általuk tervezett – de végül nem megvalósult – hulladékégő miatt, vagy a vörösiszap-áradat. Hazai keretek között is vannak aktuális ügyek, így például, hogy valóban az lenne-e helyes, ha egyre magasabb gátak közé szorítanák a Duna egyes szakaszait a mind magasabb maximális árvízszintekre való felkészülés érdekében, avagy ahol csak lehet, inkább több teret hagynának a folyónak.

Az ózonréteg veszélyeztetésének történetéből is – a megmentésének szentelt világnap alkalmából – tanulni kellene. A bennünket körülvevő természeti környezetbe való, kellő körül- és előretekintés nélküli beavatkozás, a kockázatokra utaló jelek és szakmai érvek figyelmen kívül hagyása vagy azok alárendelése gazdasági érdekeknek, illetve a környezetpolitika lefokozása se globális, se helyi szinten nem vezethet jóra.

Szerző

Egyet előre...

Egy új és igazságos, bár részleteiben még nem ismert választási rendszer bevezetésének tervéről írt alá megállapodást nyolc ellenzéki párt - a DK, az Együtt, az LMP, a Liberálisok, az MSZP, a MoMa, a Momentum és a Párbeszéd - szombaton, Budapesten.

Az a szomorú valóság, hogy önmagában már az a tény halovány derűre adhatna okot, hogy a civil Közös Ország Mozgalom Agórájánál együtt szignózta ugyanazt az A4-es papírt az ellenzék. Egy héten belül – az egészségügyi nemzeti minimum után, amit a Jobbik is elfogadott - ez a második közös szándéknyilatkozat. Derűnk felhőtlenebb lenne, ha korábban nem láttuk volna, hogyan porlad el a jóindulat a választási tűzben, hogyan emelkedik ki belőle a Fidesz mind elviselhetetlenebb rendszere.

Ezért nem osztjuk Gyurcsány Ferenc DK-elnök optimizmusát, hogy látható volna, "intellektuálisan és emberileg lényegesen jobb állapotban van a demokratikus ellenzék, mint ahogy az kívülről tűnik". A láthatósághoz sokkal több kell. Viszont egyetértünk vele, ha a választójogban egy hónap alatt egyezségre tudtak jutni, "még az is lehetséges, hogy ezek a pártok, mozgalmak, jól tudják vezetni ezt az országot". Amihez erről meg kellene győzni a jónépet, meg kellene nyerni a választásokat, aztán fenn kellene tartani a stabil kormányzást. Molnár Gyula MSZP-elnökhöz hasonlóan nekünk sincsenek illúzióink, azokat már kikapálták belőlünk. Csak a halvány remény maradt, mint a Párbeszéd társelnökében, Karácsony Gergelyben: talán ez nem valaminek a vége, hanem valaminek a kezdete.

A Fideszt az ő „parlamentáris” keretei között megszorongatni is csaknem lehetetlen. Az indítványt mégis törvényjavaslatként akarja az ellenzék benyújtani a Háznak, amit a kormánypárt majd aligha támogat. Vélhetően ez a próbálkozás lesz az utolsó, ami belülről akarja megbontani a botrányos „alkotmányosságot”. Ha nem sikerül, akkor marad a kérdés: lesz, lehet-e bármi is a megígért, egyedül mozgósító erőt adó polgári engedetlenségből? Ki mer-e, ki akar-e lépni az "alkotmányosságból" az ellenzék? Az egységes ellenzék.

Szerző
Friss Róbert

A Közel-Kelet Koszovója

Nem megfelelő a pillanat, újabb térségbeli polgárháborúhoz vezethet, gyengíti az Iszlám Állam és a terrorizmus elleni harc esélyeit a mai iraki kurd referendum – dióhéjban így szólnak a nemzetközi aggodalmak. De visszaút már nincs, és megfelelőbb pillanat sem lesz talán soha, legalábbis kurd szempontból. Kezükben a fegyver, hadseregük mögött 2014 szeptembere, az Iszlám Állam elleni iraki harcok kezdete óta győzelmek sorozata áll. A világ közvéleménye egyértelműen kurdpárti, hiszen három éve csodálja önfeláldozó harcukat, s azt látja, hogy nélkülük Abu Bakr al-Bagdadi, a fekete kalifa még mindig Moszulban székelne.

Ezen a referendumon győznek az igenek, de hogy végre, először a történelemben megalakulhat-e a „kurd anyaország”, egyáltalán nem biztos. A nemzetközi szervezetek, a térség államai, az Egyesült Államok kivétel nélkül aggódnak, Irak területi egységét, szuverenitását, illetve a térség amúgy is törékeny egyensúlyát féltve. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnánk, saját igazságtalan, irracionális művüket, az egykoron csak a térségbeli gyarmatosító brit-francia érdekeket szem előtt tartó közel-keleti világrendet féltik, azokat a természetellenes országhatárokat, amelyek amúgy is a térségbeli viszályok talán legfőbb okai voltak. Most viszont „fegyver” egyedül a kurdok kezében van. Mert mit tehetnek a nemzetközi döntéshozók? Katonailag lépnek fel azok ellen, akiket maguk fegyvereztek fel, akik mögött a nemzetközi jog ugyan nem, de az igazság ott van, hisz ugyanúgy joguk lenne a saját hazára, mint más népeknek?

Az iraki kurdok akár azt is megtehették volna, hogy koszovói mintára, referendum nélkül, egyoldalúan kikiáltják függetlenségüket. Az ENSZ három éves tárgyalássorozatot javasolt Erbíl és Bagdad között, de amint épp Koszovó példája is igazolja, esélye sincs a kompromisszumnak akkor, amikor egyik félnek területről kellene lemondania, a másiknak pedig a „saját hazáról”.

Kurdisztán megtette az első lépést, a jövő pedig elsősorban nem attól függ, hogy mit mond az ENSZ, hanem attól, hogy mit lép Ankara, és hogy az Izrael által már jelzett elismerési szándékhoz csatlakozik-e e más ország is. Recep Tayyip Erdogan és a török vezetés „királycsináló” helyzetbe került. Törökország gazdasági jelenléte a legerősebb Kurdisztánban, e gazdasági-kereskedelmi kapcsolat fenntartása mind Ankarának, mind Erbilnek alapvető érdeke. Az iraki kurdokat vezető Barzani család Ankara szövetségese a Kurd Munkáspárt (PKK) ellen és az ugyancsak szerveződő szíriai kurdokkal sem tart fenn szoros baráti kapcsolatot. Törökország egyelőre fenyegetőzik, de a kisebb rossz ezúttal számára a Barzani vezette Kurdisztánnal való megállapodás lesz.

A napokban Ankarába látogat Vlagyimir Putyin, az időzítés vélhetően nem véletlen és semmi köze a hivatalosan jelzett szíriai feszültségmentesítési övezetek problémájához. Moszkva és Putyin mindeddig hallgatott a kurd függetlenség kérdésében. Márpedig az orosz álláspont igen fontos lesz a hogyan tovább kérdésében. Meglepődnénk, ha a Putyin-Erdogan találkozó előtt megszületne.

Szerző
Gál Mária