TGM: Mi lesz, ha az ellenzék nyer?

Publikálás dátuma
2017.09.23. 09:30

A jövőre esedékes országgyűlési választásokon nagyjából a következő helyzetek alakulhatnak ki:

  • a Fidesz-KDNP egyszerű többséget szerez;

  • a Fidesz-KDNP alkotmányozó (kétharmados) többséget szerez;

  • a Fidesz-KDNP legnagyobb pártként az élen végez ugyan, de nem szerzi meg a mandátumok (képviselői helyek) többségét, tehát egyedül nem tud kormányt alakítani; az együtt többségben lévő, de külön-külön kormányalakításra képtelen ellenzéki pártok mindannyian összefognak a Jobbikkal együtt, kormányt alakítanak; egyedül a Fidesz-KDNP marad ellenzékben;

  • a Fidesz-KDNP kisebbségi kormányt alakít valamelyik, korábban ellenzéki párt külső támogatásával;

  • a demokratikus pártok – a Jobbik nélkül – összefogva megszerzik a képviselői helyek többségét, kormányt alakítanak: mind a Fidesz-KDNP, mind a Jobbik ellenzékbe kerül;

  • a demokratikus pártok alkotmányozó (kétharmados) többséget szereznek;

  • valamelyik demokratikus párt egyedül megszerzi az országgyűlési többséget;

  • a Jobbik egyedül megszerzi az országgyűlési többséget;

  • valamelyik ellenzéki párt egyedül alkotmányozó (kétharmados) többséget szerez.

A többi kombináció, azt hiszem, elhanyagolható. (Bár elképzelhető pl. olyan törékeny konstrukció, amelyben a kisebbségi demokratikus kormányt kívülről támogatja a Jobbik vagy a Fidesz-KDNP, de az ilyesmi meglehetősen irreálisnak tetszik.)

AZ ÖTÖDIK VÁLTOZAT - Én most egyetlen változat esetleges bekövetkeztének a lehetséges folyományait venném szemügyre, ez az ötödik változat, amelyben a demokratikus ellenzéki pártok egyszerű többséget szereznek, a két jobboldali párt (Fidesz-KDNP, Jobbik) ellenzékbe szorul, ugyanakkor az új kormánypárti többségnek együttesen sincs alkotmányozó ereje (azaz kétharmados többsége) önmagában. Ez a változat nem valószínű, de nem lehetetlen. Nagyjából ezt szeretnék a demokratikus pártok és szavazóik, kivéve a Momentumot, amely nem érdeklődik a következő magyar kormány politikai színezete iránt, csak be akar kerülni a parlamentbe, bár nyilván jóval távolabb áll a mai kormánytól, mint az ellenzéktől. (Ne értsenek félre: a Momentum célkitűzése legitim – és másutt nem szokatlan – politikai álláspont. Stratégiailag is igazolható, hiszen a kormányváltás esélyei nem jók.)

A demokratikus pártok közötti erőviszonyokat nem vizsgálom, hiszen ezek – akárcsak a végső választási eredmény – megjósolhatatlanok. Ma (2017 szeptemberében) a Fidesz-KDNP sikere látszik szinte bizonyosnak; bár az ilyen „bizonyosságok” számtalanszor elenyésztek már.

Ámde tételezzük föl (ez pusztán gondolatkísérlet), hogy valamilyen – ma még ismeretlen – kombinációban a demokratikus ellenzéki pártok nyerik meg a választásokat, az államelnök kinevezi az új többség által javasolt személyt miniszterelnöknek, aki kormányával egyetemben bizalmat kap az Országgyűléstől, s programbeszéde elmondása után megkezdi a munkáját.

Az új kormánytöbbség úgy alakulhat ki, hogy megválasztott képviselői leteszik az esküt Orbán Viktor és Szájer József Alaptörvényére. Ugyan a fideszes képviselők is fölesküdtek a köztársasági alkotmányra, majd ripityára verték – ami nem szép viselkedés – , de mivel a demokratikus pártoktól többet várunk, ők nem léphetnek át könnyedén az általuk (joggal) megvetett Alaptörvény előírásain. Ez még akkor se lenne erkölcsileg egyszerű, ha lenne kétharmados többségük. Tevékenységük vezérfonala az eddigi Alaptörvény kell hogy legyen.

Az új kormány nagyon nehéz körülmények között kezdhet majd a dolgához. Erről már többen írtak korábban, ezért csak rendszerezem ezeknek e tényezőknek a leírását, jelentőségükhöz mérten fölöttébb kurtán.

A KORMÁNYZÁS NEHÉZSÉGEI - Először is számos közjogi méltóság és számtalan állami-intézményi vezető, csupa elkötelezett jobboldali, még hosszú évekig be fogja tölteni tisztségét. A teljes államigazgatás és a kormányapparátus (beleértve a kevés megmaradt háttérintézményt) az orbáni tisztogatások következtében teljesen fideszes (jobb- és szélsőjobboldali). Minden helyhatóság – a majdani önkormányzati választásokig – jobboldali kézben van, majd’ minden vezető a legkisebb intézményekben is jobboldali, az oktatás, a kultúra, a tudomány irányító személyiségei is, a legtöbb autonóm testület, közület, egyesület vezetői is többnyire jobboldaliak már, jobboldali elkötelezett a tőke legtöbb szervezete, a bírósági igazgatás, az ügyészség, a rendőrség, a hadsereg főtiszti kara (egyáltalán: minden hatóság), a kamarák, a „hivatásrendi” társulások, a befolyásos gazdasági egyesületek, zömmel az egyházak, a diplomáciai szolgálat és a titkosszolgálat (no meg az ultráikat mozgósítani képes, jól kézben tartott, agyonfinanszírozott, egytől egyig politikailag gyanús „sportklubok”) – nem is lehet valamennyit fölsorolni. Közülük a legtöbben szabotálni fogják – de legjobb esetben is bizalmatlanul és utálkozva fogják szemlélni – az új kormány intézkedéseit.

Újabb – ellenkező irányú – tisztogatást visszautasítana a demokratikus közvélemény (az új, ezúttal jobboldali ellenzékről nem szólva), amelynek elege volt az ilyesmiből. De ha nincsenek személycserék, akkor az új kormánynak nem lesznek megbízható hivatalnokai, és nem jutalmazhatja híveit állásokkal (a kettő nem egészen azonos), ami – szerény és józan határok között – mindenféle polgári kormányzás velejárója az egész világon.

Budapest kivételével a médiák mindenestül a jobboldal kezében vannak; a jobboldal immár a digitális médiákban is terjeszkedik, ahol eddig kulturális és nemzedéki okokból erőtlenebb volt. Ezeket a médiákat az Orbán Viktorhoz, a mai miniszterelnökhöz személyesen is közel álló személyek és cégek birtokolják és irányítják. „Átvitt értelemben” Orbán Viktor a legnagyobb magyarországi médiatulajdonos (meg szintén „átvitt értelemben” a leggazdagabb magyar ember), és médiapozíciója a szomszéd országokban se megvetendő. Mindezt az állami hitelekből történt masszív fölvásárlások révén a magyarországi adófizető finanszírozza, ám ezeket az orgánumokat jogszerűen nem lehet többé visszaszerezni vagy megszüntetni, a magyar sajtó évtizedekig jobboldali lesz. (Pláne, hogy a ma még ellenzéki, ún. balliberális sajtó zöme is jobboldali, bár részben másképp.)

A közpénz jellegüket elvesztett gigantikus állami vagyonok a politikai jobboldal kizárólagos ellenőrzése alatt állnak és így is maradnak, az eredetileg független magyarországi nagytőkések szabad szemmel már megkülönböztethetetlenek a magyar jobboldaltól. Ha választási vereséget is szenved Orbán, politikai célra fölhasználható anyagi forrásai – azért is, mert szabadon hasznáLhatja föl őket, de azért is, mert oly hatalmasak – nagyobbak lesznek, mint az új kormányéi.

Bár a magyar értelmiség megosztott (a „humán” és művészértelmiség elsöprő többsége nem kedveli az Orbán-rendszert), a magyarországi polgárság és hivatalnoki-alkalmazotti középosztály (beleértve a tőkés cégeknél dolgozó magántisztviselők zömét és a „szabadfoglalkozásúakat”, pl. ügyvédeket) masszívan a jobboldal pártján áll, ha vannak is kifogásai. A leggazdagabb kerületek és települések – mint kerek e világon mindenütt – a jobboldalra szavaznak. S ez még csak az osztályhatalmi szféra.

NEM VALÓSZÍNŰ, DE NEM LEHETETLEN - a szerző szerint, hogy a demokratikus pártok egyszerű többséggel győznek FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

NEM VALÓSZÍNŰ, DE NEM LEHETETLEN - a szerző szerint, hogy a demokratikus pártok egyszerű többséggel győznek FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

BIOPOLITIKAI GYŐZELEM - Az Orbán-rendszer még a vele elégedetlenek nagy részét is maga mellé állította a menekültügyben és az Európa-politikában – olyannyira, hogy ha (az itt tárgyalt hipotézistől eltérően) mégis nyer, akkor ennek köszönhetően nyer – összefüggésben a nemzetközi trendekkel. (Az egész világon megsemmisítő vereséget szenved a „neoliberalizált” szociáldemokrácia: a választók a konzervatívoktól és a szélsőjobboldaltól elfogadják az üzletbarát, tőkebarát, népellenes gazdaságpolitikát, ha ez nem jár az „underclass”, a színes kisebbségek és a külföldiek védelmével, de a szocdemektől nem.)

Az Orbán-rezsim diadala biopolitikai, kulturális és morálpszichológiai természetű.

A magyarországi közvélemény (s itt csak fokozatilag különbözik más, akár nyugati országok ideológaiai hangulatától) jelenleg elutasítja az „idegen fajúnak” érzékelt populációkat (menekülteket, bevándorlókat, vendégmunkásokat és a romákat, kisebb mértékben a zsidókat), nem érti és utálja a „liberálisnak” és „politikailag korrektnek” (azaz antirasszistának, antinacionalistának, feministának, melegbarátnak, toleránsnak, a fegyelem és a büntetés ellenségének) tekintett (nagy részt mítoszi) Nyugatot vagy Európát, továbbra is ellenséges az utódállamok többségi nemzeteivel szemben, fél az ázsiaiaktól és afrikaiaktól, és lenézi őket. Bár a hagyományos családnak nyoma sincs Magyarországon, a hagyományos család eszméje viszont erős, emögött azonban csak heteroszexizmus (azaz a nők és a melegek iránti ellenségesség) áll, amiben föltűnően sok áldozat (nő) is osztozik.

Mindez a kipusztult nemzeti hagyománnyal – amely nálunk (történelmi múltú önálló államiság, politikai tradíció nélkül) a főleg irodalmi magaskultúrában testesült meg, amely elfeledettnek tekinthető – nem áll és nem állhat összefüggésben, ezt az etnicizmussal kapcsolatos ambivalenciák helyettesítik. (Teszem azt: utáljuk a nemzetek fölötti Habsburg-birodalom gondolatát, és utáljuk a magyar nemzeti függetlenséget megteremtő őszirózsás forradalmat.)

A biopolitikai csatát megnyerte Orbán Viktor: a faj és a nem (a rassz és a dzsender), a rokon és az idegen, a haza és a külföld, a hasonló és a különböző, a meghitt és a szokatlan – ugyan örökkévaló – kontrasztjában következetesen a népszerű konzervatív álláspontra helyezkedett, nem pedig az „osztály” és az „egyenlőség” népszerűtlen álláspontjára.

Ámde a szocializmus lényege (a mérsékelt, demokratikus, félpiaci szocializmusé is) éppen az etnicitástól megtisztított osztályálláspont, amelynek a fő világszemléleti ellenfele a társadalmi különbségeket eltakaró „nemzeti egység”: elfogadtatása mindenkor az uralkodó osztály és a tekintélyi állam (Obrigkeitsstaat) érdeke.

OSZTÁLYHARC VS. FAJI HARC - Ha a fő ellentét nem társadalmi osztályok, hanem etnikumok (illetve nemzetek, népfajok) között húzódik, akkor csak a területet és a homogénnek föltételezett  populációt védő, katonailag erős, háborúra kész állam lehet elfogadható. Magyarországon nincs ilyen állam, ezt az ország vezetőjének erősember-retorikája helyettesíti (egyelőre sikerrel).

Mindazonáltal, amint a modernség kezdete óta próbálkoznak vele, ez a rezsim is csak úgy tudja megvédeni a természetszerűleg kis létszámú uralkodó osztály, valamint a vezető politikai garnitúra és vezető bürokrácia uralmát, érdekeit és biztonságát a vagyontalan és hatalom nélküli többséggel szemben, ha közöttük valamiféle érdekközösséget posztulál („cross-class solidarity”): s ez vagy a faj, vagy az etnikum, vagy a nemzet (a három nem ugyanaz) közössége, szembeállítva valamiféle idegennel (és ilyen idegen létezhet, ugyanígy „megalkotva”, „megkonstruálva”): a konfliktus (potenciális háború) az osztályharc helyettesítése „faji” harccal (amint szoktam idézni: „Rassenkampf ist Klassenkampf” – mondta Otto Bauer).

Így Magyarországon a jobboldal szerint a szegénység kérdése: cigánykérdés. A szociális és nemi jogegyenlőség kérdése: a nyugati befolyás („a külföld” szemben „velünk”) kérdése. A hátrányos megkülönböztetés tilalma és a privilégiumok (kiváltságok) kérdése: „politikai korrektség”, azaz: külföld. A (különböző) dzsenderelméletek a kormányzó és ellenzéki magyar szélsőjobboldalon divatozó rémképe ugyancsak: külföld.

Más szóval, ahol az EGYENLŐSÉG problematikája fölmerül, ott a jobboldal azt kiáltja: „idegenek!” Ez pedig már megnyert csata: ebben a magyarországi radikális jobboldal már győzött.

Semelyik győzelem se örökkévaló, s ha föltételezzük egy pillanatra – ennek az írásnak a fiktív keretei között – , hogy Orbán Viktor vesztett, és demokratikus pártok kerültek többségbe Magyarországon, akkor azt is föltételeznünk kell, hogy az etnicizmus, antifeminizmus és homofóbia hármasságát mégis sikerült semlegesíteni valahogyan. A következő demokratikus kormányzatnak (ha lesz ilyen, ami nehezen hihető) programját evvel szemben kellene majd végrehajtania, hatalmát vele szemben kellene megtartania – békésen és nyugodtan, mert választói békét és nyugalmat óhajtanak, nem újabb politikai háborúkat.

A modern politika kérlelhetetlen logikája szerint a baloldalnak (és nem a liberálisoknak, akiknek a története elválaszthatatlan az európai demokratikus nacionalizmusétól, de még a gyarmatosításétól is) a „nemzet” logikájával szemben az „osztály” logikáját MUSZÁJ választania, azaz a jelen esetben a másutt kudarcos és zsugorodó szociáldemokrácia álláspontját (ezt a rasszizmus már a „mintaszocdem” északon – Dánia, Norvégia, Finnország – is fenyegeti).

PÉNZ, PÉNZ, PÉNZ - Akkor is, ha óvakodik tőle, hogy a magyar jobboldal etnicista retorikáját és politikáját nyíltan bírálja a színpadon, pozitív értelemben mégis ezt kell tennie: a gazdagok és a tőkés társaságok adójának megemelésével, szociális és foglalkoztató programokkal állami forrásból, minőségi népoktatással a nyomorgó vidékeken, csakugyan ingyenes vagy olcsó egészségüggyel, szociális lakásépítéssel – méghozzá gyorsan, mert az alsóbb osztályokat régóta fatálisan elhanyagolják – , a vidéki infrastruktúra kibővítésével, beleértve az olcsó tömegközlekedést, csupa olyasmivel tehát, ami rengetegbe kerül, és amit a társadalom befolyásos csoportjai nem szeretnek, és ami hátrányos nekik anyagilag.

A jobboldalnak viszont semmibe se kerül a fajgyűlölő retorika és a faji elkülönítés (szegregáció), de a baloldalnak az integrált iskolarendszer kiépítése százmilliárdokat fog kóstálni, nem beszélve a majdani jobboldali ellenzék tűzokádó kampányairól.

Ámde ha a mérsékelt baloldal, balközép már elkezdett az egyenlőségról és a társadalmi igazságosságról (magyarán: az osztályharcról: a mai németországi társadalomtudományban ezt új műszóval, szakkifejezéssel „demokratikus osztályharc” -nak nevezik) beszélni, akkor intézkednie kell.

Ha a balközép hivatali ideje alatt nem csökkennek elviselhető mértékűre az albérleti díjak az egyetemi városokban, és nem nő a diákotthonok (kollégiumok) férőhelyeinek a száma, ha nem csökken a tandíj, és nem nő az ösztöndíj, akkor az egyetemisták nem fogják méltányolni a kibővült kutatási és tanszabadságot meg a fölsőoktatás putyintalanítását, és elmennek Nyugatra.

A béreknek is növekedniük kell az iparban, a szállításban, a szolgáltatásokban, az államgépezetben – meg a nyugdíjaknak is. Vissza kell állítani a munkanélküli-segélyt. Pénz, pénz, pénz. Az államkasszában pedig ki tudja, mi van. Az esztelen pazarlást látva, nem lehet sok.

A NÉP NEM FOG VÁRNI - A baloldali kormány nem tudja egyedül kiharcolni az alkalmazotti jogokat, ehhez harcos és nagy létszámú szakszervezetek kellenek. Tapasztalatok szerint a nyomorba süllyesztett kisebbségi csoportok megsegítése se nagyon megy progresszív egyházak nélkül. Az alsóbb néposztályok mozgósítása se mehet haladó tömegpártok vagy legalább középpártok, népmozgalmak, önkéntes társulások, egyesületek nélkül – hazánkban csak az apparátusra visszametszett törpepártok léteznek. Már pedig a depolitizálás és a demobilizáció – az átpolitizálás és a mozgósítás helyett – a jobboldal fegyvere, amely megbízhat az állami erőszakszervezetekben és a nagypolgárság pénzében meg a nemzetközi pénzügyi intézmények még oly vonakodó együttérzésében. A baloldal (ha baloldal, és nem álcázott burzsoá érdekképviselet) csak a néptömegekben bízhat, őket kell megnyernie: vagy ők védik meg, vagy senki.

Mert különben – ha elmaradnak a népbarát szociális reformok, ha nem enyhülnek a maradék munkásság és az egyre népesebb prekariátus kínzó anyagi gondjai, ha el kell búcsúzniuk a szülőknek kivándorló gyerekeiktől – a jobboldal (etnikai térre terelve a konfliktust, bármilyen ürüggyel) szimbolikusan vagy akár szó szerint fölgyújtja a baloldal alatt az országot (amivel – már látjuk – persze az ellenfeleit fogja vádolni).

Ezért a magyarországi szociáldemokráciának (ha ugyan létezik) egyértelműen és világosan szakítania kell a megszorításos, ún. egyensúlyi gazdaságpolitika hirdetőivel, a monetaristákkal, a financializálás bajnokaival, a neoliberálisokkal (akkor is, ha köztük sok őszinte ellenfele van az Orbán-rendszernek). A baloldalnak szociológusokra, szociálpolitikusokra, demográfusokra, statisztikusokra, urbanistákra, ökológusokra, közlekedési mérnökökre, pedagógusokra, gyermekorvosokra kell hallgatnia – és alkotmányjogászokra, hogy terveit keresztülvihesse. A nép nem fog várni. A nép – semmi kétség – a migrációs politikában a status quóhoz fog ragaszkodni, bármennyire gyűlöletes ez. De ezen kívül mindenben változást akar majd, mert ha az etnikai kérdés nem lenne, rossznak tartaná – természetesen – az Orbán-kormány szociális és gazdasági teljesítményét, no meg a legtöbben nem rajonganak a cenzúráért meg a médiamonopóliumért. (Ami nem azt jelenti, hogy a jobboldali kormánynak ne lennének részleges eredményei a bérek, nyugdíjak területén – ezek zömét azonba elviszi az egykulcsos személyi jövedelemadó és a magas forgalmi adó, azaz „áfa”.)

Mert azt kell megértenünk, ha a magyar jobboldal valaminő véletlen hiba vagy baleset miatt megbukik (egyéb okból sajnos aligha), akkor is nagyon erős marad, és – ami szokatlan – egyenrangúként beszélhet valaminő majdani demokratikus, balközép kormánnyal, amelyet egykönnyen megdönthet, ha ez utóbbi nem változtatja meg – újraelosztási és aktív társadalompolitikai szemszögből (segélyek, juttatások, programok, fejlesztések, kedvezményes, hosszú lejáratú hitelek-kölcsönök a megszorultaknak, fölnőttoktatás, átképzés, segítségnyújtás, szociális intézmények bővítése és alapítása, a munkanélküli-segélyen kívül, afölött nyújtott, választható közmunka) – az egész társadalmat, méghozzá villámgyorsan és drágán (minden sietség költséges).

És még ez sem elég. Ahhoz, hogy a dolgozók ne csak passzív fogadói, kedvezményezettei legyenek az újraelosztásnak, meg kell változtatni a Munka törvénykönyvét, a sztrájktörvényt, föl kell újítani a szociális partnerséget (a dolgozók képviseletét a vállalatok igazgatásában, sőt: a vállalati önigazgatás bizonyos formáit is be kell vezetni, ami több, mint „beleszólás” és több, mint „béralku”), szabaddá kell tenni a szakszervezeteket. Ez a tőkések és a konzervatív menedzserek legvadabb ellenállását váltaná ki, és rossz lenne a bel- és külföldi sajtója.

VESZÍTENI KÖNNYEBB? - Ugyanakkor a leglényegesebb és legnehezebb politikai föladat: világossá tenni, hogy a legmodernebb vállalatoknál (iparban, szállításban, szolgáltatásokban) dolgozó, jól képzett és jól kereső szakmunkások érdekei stratégiai tekintetben egybeesnek a nyomorgó tanyavilágban sínylődő, félig írástudatlan, munkanélküli, marginális, reményvesztett emberek érdekeivel: s hogy a teljes elosztási és munkarendszer, oktatási, egészségbiztosítási és szociális rendszer összefügg, hogy nincs „kétféle egyenlőség”, egyik fajta a sikeres, tanult, mozgékony nagyvárosiaknak, a másik meg a leszakadt, a harmadik világ perifériáinak anyagi és kulturális szintjén élő elhagyottaknak. Ugyanakkor a biopolitikai egyenlőségre is törekedni kellene („egyenlő munkáért egyenlő bért” a nőknek, női kvótákat vezető állásoknál, oktatási-nevelési, anyagi-szociális, lakhatási és kulturális segítséget a hátrányos helyzetű kisebbségeknek, stb.).

Ha nem sikerül láthatóan nagyobb egyenlőséget és szociális biztonságot teremteni, a hazai és nemzetközi nagypolgárság, a nemzetközi és európai pénzügyi intézmények, a hazai fölső középosztály és a magyar jobboldal, sőt: a liberális értelmiség ellenkezésével szemben is, akkor kár a demokratikus pártoknak hatalomra kerülniük, mert elsöpörné őket az, amit divatjamúlt szóval ellenforradalomnak kell neveznünk.

És amelynek az alapja ráadásul nem lenne más, mint valóságos, indokolt társadalmi elégedetlenség.

Senki nem tudja, hogyan lehetne antidemokratikus körülmények között, a félrevezetett, megtévesztett tömegek körében demokratikus választásokat nyerni a mindenható kormánnyal szemben, de ebben a szándékoltan fikciós jellegű gondolatkísérletben ebből indultunk ki. És arra kellett rámutatnunk, hogy a mérsékelt, szociáldemokrata-zöld baloldal esetleges és meglepő választási sikere önmagában is milyen pokolian nehéz és kockázatos munkát jelentene, mennyire veszedelmes lenne, ha netán megtörténnék.

Vannak olyan kötelességtudó, áldozatkész, bátor, önzetlen és elvszerű vezető csoportok, amelyekre ezt a mai – hazai, európai és nemzetközi – körülmények között gigászi művet rá lehetne bízni?

Mert hogy ennél még veszteni is sokkal könnyebb.

   

Kácsor Zsolt: Mogyorós csoki Orbánnak és Kósának

Publikálás dátuma
2017.09.23. 09:25
Fotó: Molnár Ádám

Valószínűleg az agyamra ment a politika, mert a hétvégén Orbán Viktorral és Kósa Lajossal álmodtam. Kissé meglepődtem. Arról győzködtem őket, hogy ők ketten nem csak kirabolták az országot, de közben belepiszkáltak a magyar társadalom szerkezetébe, mire az csikorogni kezdett. Erre föl mindketten sírva fakadtak, és álmomban elnézést kértek tőlem az elmúlt tizenegy évért, vagyis a 2006 őszén általuk kitalált, de spontánnak hazudott zavargások óta eltelt esztendőkért.

Mondom, valami nincs rendben velem, elvégre normális országban normális állampolgár nem álmodik a hazája miniszterelnökével és annak haverjával – de mire végigírtam ezt a mondatot, rájöttem, hogy nekem nincs is összehasonlítási alapom, születésem óta Magyarorságon élek: honnét is tudhatnám, hogy miképpen működik egy normális ország normális állampolgárának a tudatalattija? Ráadásul az említett két emberrel évek óta nem beszéltem, semmi sem indokolja, hogy velük álmodjak, hiszen a médiából is csak kevés jut el hozzám belőlük: tévét nem nézek, mert nincs, a rádiócsatornák közül kizárólag Bartókot és France Infót hallgatok, a lapokból pedig főként a kulturális és irodalmi hírek érdekelnek, más nemigen.

Orbán Viktorral utoljára 2006 tavaszán váltottam pár mondatot, amikor a Fideszben egy szegény, szerencsétlen kezdő kerülhetett a sajtóirodába, aki nem tudhatta még, hogy a párt vezére, agya és ökle a Népszabadságnak nem ad interjút. A Fidesz-központ sajtóirodájának újdondásza leszervezte hát, hogy Orbán Viktor interjút ad nekem valamelyik kampányesemény után. Oda is mentem Orbánhoz, mondtam neki, hogy a Népszabadságtól jöttem az interjú dolgában, mire odavetette nekem foghegyről, hogy ő nem ad nekem interjút. Kérdeztem, hogy miért nem, hiszen le lett beszélve. Visszakérdezett, hogy hol lett lebeszélve? Azt válaszoltam neki, hogy a Fidesz-központban. Mire büszkén rávágta, hogy "nekem a Fideszben nincsen főnököm", és elfordult, nem is köszönt. Néztem utána bambán, mert nem értettem, hogy miképpen is jön ide ez a főnökösdi. Hiszen nem kérdeztem én, hogy neki van-e a Fideszben főnöke, ráadásul minek is kérdeztem volna, úgyis tudtam, hogy ő ott az atyaúristen negyedszázada. Azt viszont egészen addig nem gondoltam, hogy neki mennyire fontos ezt deklarálni egy vadidegen újságíró előtt. S ilyen büszkén. Hogy bezzeg neki nincs főnöke. Érdekes, tán ez motiválja ezt az embert, gondoltam aztán, hogy minden egyes helyzetben ő lehessen a főnök. Tán ezért fontos neki ez a szédült külpolitikai hepciáskodás, hogy ő deklarálhassa, hogy neki nem csak a Fideszben, nem csak Magyarországon, de Európában sincsen feljebbvalója. Mintha ez bárkinek fontos volna őrajta kívül.

Kósa Lajossal sem beszéltem évek óta, ha jól emlékszem, utoljára tán 2014-ben, Debrecenben, ahol ő éppen úgy az atyaúristen szerepébe bújt, mint Orbán a Fideszben. Nem tudom már, mit mondott, csak annyi maradt meg bennem, hogy azt feszegette: mit kérdezősködöm én, mikor csak szolga vagyok, s pártérdekeket szolgálok. Lajos király nem volt vicces, de nevettem aztán rajta mégis, mert az vágódott az eszembe, hogy a Fidesz vezérkarában ez a főnök-szolga viszony biztosan régi-régi személyes sértettségek becsípődése lehet. Úgy tűnik, mintha a Fidesz veterán vezérkari főnökei másként nem is volnának képesek az emberek közötti viszonyokat defíniálni, csak a fölé- és alárendelések állandósítani kívánt keretei között, s talán ez lehet az oka annak is, hogy ezeknek a politikusoknak a viselkedése interperszonális helyzetekben komoly, már-már patologikusan súlyos alkalmazkodási zökkenőket mutat – figyelem, ezt a tünetegyüttest egyszerűbben is le tudnám írni, csak azért voltam ilyen választékos, hogy a Fidesz által fizetett trollok ne értsék.

Azt viszont érteni fogják, hogy én a hétvégén tényleg Orbán Viktorral és Kósa Lajossal álmodtam. Furcsa volt. Álmomban egy kampányrendezvény előtt mentem oda hozzájuk, közöltem velük, hogy ők ketten nem csak kirabolták az országot, de közben belepiszkáltak a magyar társadalom szerkezetébe, amivel súlyos működési zavarokat okoztak nekünk, mire mindketten elsírták magukat. Nem akartam hinni a fülemnek, és nem akartam hinni a szememnek. Orbán Viktor úgy zokogott, mint egy gyerek, és Kósa Lajos sírástól rázkódó vállára borult. Úgy álltak ők ketten a kampányrendezvényre gyülekező, szájtátva bámuló emberek előtt, mint általános iskolás kisdiákok, akiket a biztonsági őr, egy szigorú, bajuszos bácsi éppen rajtakapott, hogy a boltban el akartak csórni egy mogyorós csokit. Azt ismételgették, hogy nem ezt akarták, nem így akarták. S hogy bocsássunk meg nekik, mert ők igazából nem tolvajok, nem is cégéres politikai gazemberek, pláne nem egy állami bűnbanda főnökei, akiknek egy egész kontinens tartja őket, hanem ők szegény, szerencsétlen, megtévesztett emberek. Majdnem megsajnáltam őket, de szerencsére fölébredtem, és rögvest meg is fogadtam, hogy a börtönbe, a beszélőre majd viszek nekik csokit. Még mogyorósat is. De megbocsátani? Azt nem fogok.

Szerző

Jaroslaw. Egy magányos despota

Publikálás dátuma
2017.09.23. 09:20
KIVÁLÓ SZÓNOK, DE NEM TŰR ELLENTMONDÁST - Nem a felmérések alapján alakítja politikai nézeteit

Európa egyik vezető államát különös ember irányítja, Jaroslaw Kaczynski, a Lengyelországban közel két éve hatalmon lévő Jog és Igazságosság (PiS) párt elnöke. Az Európai Unió éles konfliktusban áll Lengyelországgal a jogállamiságot sértő igazságügyi reformtörvények miatt, amelyeket ő kezdeményezett. De miként közelítsenek meg, tárgyaljanak egy olyan vezetővel, aki ezt elutasítja?

Védőbúra alatt

Kaczynski formálisan egyszerű parlamenti képviselő, miközben a 68 éves politikus a legnagyobb politikai hatalom birtokosa országában. Európa egyik fontos államának ügyeiben dönt személyes tapasztalatok nélkül: magánemberként évtizedekkel ezelőtt járt utoljára külföldön. Édesanyját kísérte el az akkori Szovjetunióba, az Odesszában élő rokonokhoz. Kaczynski nem beszél idegen nyelven, nincs jogosítványa, nem igazodik el a számítógépen. De nincs saját bankszámlája sem. Ő az egyetlen szejmképviselő, aki havi járandóságát készpénzben kapja a parlament pénztárában. Feltehetően valamelyik bizalmasa veszi fel a pénzt. Különös, magának való ember. Egyik bizalmasa Jacek Kurski (a lengyel televízió elnöke) elárulta, hogy J. K. utoljára 1966-ban járt strandon. Megrögzött agglegény. Többször is azt állították róla, hogy homoszexuális. Meleg fórumokon is előálltak ezzel, amikor nyilvánosan azt javasolta, a homoszexuálisok ne játszhassanak politikai szerepet az államban. (Egy régebbi interjúban elárulta, hogy volt már szerelmes, el is akarta venni a választottját, de ezt a lány családja ellenezte. Így maradt örök agglegény.)

MICHAL KRZYMOWSKI - A Newsweek Polska újságírója nem politikai életrajzot írt Kaczynskiről

MICHAL KRZYMOWSKI - A Newsweek Polska újságírója nem politikai életrajzot írt Kaczynskiről

Ezzel együtt sok nő veszi körül, s a legendák szerint rendkívül előzékeny, sőt elbűvölő hölgyrajongóival. Amíg édesanyja élt, Jaroslaw vele lakott. Most már csak a macskájával osztja meg otthonát. Bevásárolni sem jár, nem ismeri az árakat. Ezeket a részleteket életrajzírója Michal Krzymowski sorolja el. A Newsweek Polska újságírója 2015-ben adta ki könyvét, amely a nem-politikai biográfia alcímet viseli. Vele beszélgettem Lengyelország legnagyobb hatalmú politikusáról.

A politikus személyiségét elsősorban családi háttere, az ikerfivérével való erős kapcsolata határozta meg. Az, hogy az egypetéjű ikrek erősen kötődnek egymáshoz, tudott dolog. De Jaroslaw naponta legalább tízszer telefonált testvérének, Lechnek. És ugyanilyen gyakran beszélt az édesanyjával is. Ezeknek a kapcsolatoknak a tragikus vége súlyos nyomot hagyott a személyiségén. Miközben addig is konfliktuskereső volt. Jaroslaw soha nem viselte el az ellentmondást, az erősebb személyiségek jelenlétét. Az otthonról hozott katolicizmus és hazafias világszemlélet pedig hamar dogmává vált benne.

A mindennapokban Kaczynski védőbúra alatt él – mondja Krzymowski. Az öltönyeit megrendelik számára (fivére tragikus halála óta csak fekete ruhát hord), bevásárolnak neki, megveszik helyette a macskaeledelt is. A titkárnője, Basia asszony dönti el, mit fog ebédelni. Tudja, hogy a pártelnök nem szereti a rizst, de kedveli a krumplis ételeket. A dolgozószobája melletti kis konyhában eszik egyedül, senki nem zavarhatja, amig elfogyasztja műanyag dobozból a hozatott ebédet. Mindez a varsói Nowogrodzka 84.-86.-ban történik, ahol a PiS központja van. A pártelnök egy mellékbejáraton át jut be a munkahelyére, így viszik be hozzá azokat a személyeket is, akiknek látogatásáról a sajtó nem tudhat. A titkároknak, titkárnőknek, gépkocsivezetőknek, pártbeli munkatársainak kiemelt szerepük van az életében. A szabadságát is ebben a körben tölti, ha elutazik valahova. Természetesen külföldre nyaralni sem megy. Krzymowski szerint a pártelnök tehetetlen, ha 21. századi technikáról van szó. A titkársága kezeli helyette a számítógépet, nem képes egyedül internetes telefonbeszélgetést folytatni. A tévéjét tudja kezelni, de segítségre szorul, ha műholdas adásra kapcsolna. Ilyen adottságokkal miként tudja kezében tartani a kormánypártot, s befolyásolni nem csak a lengyel, de az európai politikát is?

Despota, nem diktátor

Számos interjúból, megnyilvánulásból kirajzolódik Kaczynski világnézete: hagyományos katolicizmus, a lengyel nagyság és hősiesség átélt kultusza, a történelmi hősök tisztelete. Irodájában keresztet, történelmi térképet, illetve Józef Pilsudski (a lengyel állam újraalapítója, a két világháború közötti kor politikai hegemónja) mellszobrot és képet tart. Otthonról hozott szemlélete, vallásossága meghatározza mai világképét: németellenesség, az oroszokkal szembeni örök gyanú és tekintélyelvű szemlélet. A pártelnök nem EU-ellenes, de idegen tőle az unió liberális világa, a nemzetit mindig az európai értékek fölé helyezi. Pártját ezért is léptette be a brit konzervatívokkal közös EP-frakcióba. Mi lesz velük ott a Brexit után? Kaczynski vállalta a durva konfliktust Brüsszellel, amikor a PiS-rendszer és az Európai Bizottság között viták sora keletkezett az alkotmányos ellensúlyok és ellenőrző szervek leépítése miatt (alkotmánybíróság megszállása, közszolgálati média államosítása). A muzulmánellenesség, a menekültek befogadásának elutasítása pedig megerősítette baráti viszonyát Orbánnal.

Kaczynski nem diktátor, de nem viseli el az ellenvéleményt környezetében. Despota, aki nem tűr ellentmondást. Volt barátja és politikai harcostársa, Ludwik Dorn, aki a PiS alelnöke volt, belügyminiszterként szolgált kormányában. Korábban a „harmadik ikernek” nevezték, olyan szoros kapcsolatban állt a Kaczynski-fivérekkel. Nem volt azonban hajlandó a feltétel nélküli engedelmességre. Most azt mondja, hogy a PiS, amelynek ő is alapítója volt, már nem nevezhető vezérelvű pártnak. „A vezért alvezérei, harcostársai körülveszik, a PiS-ben a viszonyokat a szultán és a politikai eunuchok közötti kapcsolat írja le” – állította a Gazeta Wyborczának Dorn.

Jaroslaw Kaczynskiban az idegenkedő előítélet, a gyanú, a féltékenység és a sértettség sűrű elegye vegyült, amikor a 70-es években csatlakozott a rendszerellenes értelmiségi mozgalomhoz. Csak az eltökélt kommunistaellenesség tartotta ott – mesélte később. Ezek a félelmek és indulatok idővel erősödtek benne. Új ellenségeket is gyűjtött. Először istenítette Lech Walesát, ma a volt Szolidaritás-vezető a PiS fő ellenfele, célpontja. Ezt az embert a gyűlölet és a bosszú motiválja – állítja róla szinte minden elemző. Azok is, akik korábban közel álltak hozzá. Különösen megerősödtek ezek a vonásai a 2010. április 10-i szmolenszki tragédia óta, amelyben ikertestvérre meghalt.

Michal Krzymowski arra emlékeztet: az egypetéjű ikrek között olyan erős lelki kapcsolat van, hogy amikor egyikük meghal, a másik szinte kicserélődik, úgy éli meg a veszteséget, mint saját teste csonkolását. Ezért vesztette el az önuralmát a Szejmben, s rikácsolta az ellenzéknek: "csőcselék vagytok, halálba hajszoltátok, ne merjétek az áruló pofátokon kiejteni elhunyt fivérem nevét". A bírósági rendszer átalakításáról szóló vitában a liberális ellenzéki Polgári Platform (PO) egyik képviselője emlékeztette őt, hogy Lech Kaczynski jobban értette a jogállamiság lényegét. Krzymowski szerint ez a megjegyzés csak rátett Jaroslaw rettenetes belső feszültségére. Ugyanis a Szejmben a vita egybeesett a szmolenszki havi fordulóval. A temetés emléknapján, tehát minden hó 18-án Jaroslaw Kaczynski Krakkóba utazik, hogy ott a Wawel királyi kriptájába temetett fivére koporsójánál imádkozzék. A vita miatt ezt nem tehette meg, ez borította ki.

Hisznek benne

Ezek után kénytelen voltam megkérdezni Michal Krzymowskit: mivel képes ez a különös, zárkózott és magának való ember engedelmességre szorítani egy nagy pártot és a sokmilliós szavazótábort mozgatni? Hívei hisznek benne – állítja a biográfus. Jaroslaw többször szenvedett súlyos vereségeket, de képes volt talpra állni. Néha megdöbbentő szellemi erőről tesz tanúbizonyságot. Kiváló és meggyőző szónok. Senki nem gondolja korruptnak, életmódja, erkölcsisége ki is zárja ezt a társadalom szemében. Régivágású politikus, nem olyan, mint Orbán Viktor, vagy Donald Tusk, akik nézeteiket és politikai vonalukat a közvélemény-kutatások eredményeihez alakítják.

Eközben képes némi rugalmasságra is. Ugyan pártja az abortusz teljes betiltását ígérte a legutóbbi kampányban, de amikor nők tízezrei mentek tiltakozni emiatt az utcára, visszavonult. A vitatkozó fegyvertársakat mind eltávolította a pártból, csak csodálói maradtak a környezetében, akik többnyire az ő kegyétől függenek. Mindenki tudja, addig marad pozícióban, ameddig a pártelnök akarja. Beata Szydlo miniszterelnök pályája a kezdetektől fogva bizonytalan, Kaczynski számtalanszor megalázta nyilvánosan. Nem lehet tudni, mikor dönt úgy, hogy átveszi a kormány vezetését. Ugyanakkor jól felismeri a társadalomban azokat a rétegeket, csoportokat, amelyek hozzá hasonló előítéletek és sérelmek hordozói. Felismerte a szociális bajokat is, amelyeket a korábbi kormányok elhanyagoltak. A családi pótlék jelentős emelése megerősítette táborát. Jól használja ki a multik elleni hangulatot, fellépett a rossz munkaszerződésekkel kizsákmányolt dolgozók mellett.

Az utóbbi hetekben azonban nehéz helyzetbe került azzal, hogy Andrzej Duda köztársasági elnök megvétózott kettőt a három igazságszolgáltatási reformtörvényből. Duda lázadása rossz precedens, ezzel konkurens pólus keletkezhet az eddig despotikusan irányított jobboldalon. A másik gond az EU határozott fellépése. A lengyelek erősen uniópártiak, velük nehéz elhitetni, hogy meg kell védeni őket Brüsszeltől, vagy, hogy a legnagyobb beruházó és munkahelyteremtő Németország lenne a fő ellenség. Nehéz megjósolni, mit tesz ebben a helyzetben Jaroslaw Kaczynski. Ő ugyanis – fő külföldi szövetségesétől, Orbántól eltérően - nem politikai pókerjátékos.