Előfizetés

Szüdi János: Múltunk és jelenünk tanulságai

Szüdi János
Publikálás dátuma
2017.09.16. 09:55
A NEMZETI KEREKASZTAL MELLETT - A mérföldkövek kijelölésénél a társadalom alig kapott szerepet FOTÓ: NÉPSZAVA

Sanda az a hatalom, amelyik alkotmány helyett alaptörvényt ír saját magának. Sanda az a hatalom, amelynek alaptörvénye téveszmékre épül. 

Vajon miért jutott a magyar társadalom 2010-ben arra a következtetésre, hogy a demokrácia rossz dolog? Csömörük lett a választóknak? Minden bizonnyal! Ellenkező esetben nem adtak volna korlátlan felhatalmazást a Fidesznek arra, hogy tetszése szerint, bárki meghallgatása, megkérdezése nélkül, saját szája íze szerint átalakítsa az országot.

Az első választási forduló után a várható kormányváltás okait értékelő elemzők arra a következtetésre jutottak, hogy az embereknek elegük van a korrupcióból. Elegük van a kormányzati impotenciából. Elegük van a hatalom arroganciájából. Megnyugtatták a választókat: nem baj, ha a Fidesznek kétharmados többsége lesz, legalább a kormányzás hatékonnyá válik. Valószínűleg nekik is elegük lett a demokráciából. Senki nem gondolhatta ugyanis komolyan, Orbán Viktor önmérsékletet tanúsít, amikor royal flusht tart a kezében. A győztesek nem okoztak csalódást. A történeti alkotmány vívmányaival összhangban, a jogállam romjain felépítették a Jó Államot. A király nélküli királyság mintájára létrehozták a demokrácia nélküli demokráciát. A király szerepét a kormányzó, a demokratikus intézmények szerepét a nemzeti együttműködés rendszere vette át. A társadalom mindkét esetben hasonló. Aki teheti, elhagyja az országot. Aki itthon marad, berendezkedik a túlélésre.

Ok és okozat

Vajon minek köszönhető a társadalom demokrácia-undora? Vajon miért gondolják úgy még mindig sokan, nagyon sokan, hogy egy politikai kaméleonra kell, lehet bízni az ország sorsát? A korrupciónak ebben a döntésben nem lehetett meghatározó szerepe, mivel sajnálatos módon ez a jelenség évszázadok óta része a mindennapoknak. Kicsiben, nagyban szinte mindenki részese ennek az állam cinkosságával folyó játéknak. Az emberek jelentős része természetesnek veszi, hogy kijátssza a jogszabályokat. Nem kér számlát. Eltitkolja a jövedelmét. Kontárral dolgoztat. Hálapénz ad, fogad el. Baráti segítséget kér és ad. Amennyiben a korrupció lett volna a demokrácia leváltásának fő oka, akkor ennek a rezsimnek a bukása biztos lenne. A kormányzati impotencia sem lehetett az igazi ok. Ez ugyanis nem szűnt meg. Igaz, arculatot váltott. Gyors, átgondolatlan, megalapozatlan döntésekben nincs hiány. Sőt! Egyes területeken szűnni nem akaró kísérletezés folyik a hatalomváltás óta. A kormányzat - mint a gyermekek - mindent szétszerel, de jól összerakni már nem tudja. Nem tudja, mert nem is akarja. Ez nem játék! A közjót szolgáló kormányzati döntés ritka, mint a fehér holló. A változtatások mozgatórúgója a közpénzek magánosítása. Amennyiben a kormányzati impotencia lett volna a demokrácia leváltásának fő oka, akkor ennek a rezsimnek a bukása biztos lenne. Hatalmi arrogancia? Ez se lehetett, valóságos indok a kormányváltásra. Arroganciából soha nem látott bőségben jut napjainkban mindenkinek. Kicsinek, nagynak. Idősnek, fiatalnak. Amennyiben a hatalmi arrogancia lett volna a demokrácia leváltásának fő oka, akkor ennek a rezsimnek a bukása biztos lenne. Akkor mi lehet az orbáni siker titka?

Mások kezében

Jelenünk a múltban gyökeredzik. A magyarok nem készülhettek fel arra, hogy kézbe vegyék sorsuk irányítását. Nem volt módjuk, lehetőségük, idejük erre. A demokrácia cselekvő részvételt igényel a döntések meghozatalában és végrehajtásában. Ez munkával, áldozatvállalással és felelősséggel jár együtt. Csupa olyan dolog, amely sokaknak idegen, nemkívánatos. Nem kívánatos, hiszen nem is kóstolhattak bele a döntés, a siker vagy a kudarc, de mindenképpen a felelősség izgalmába. Nem érezhették, hogy szavuknak súlya van. Azt tekintik természetesnek, hogy sorsuk mások kezében van. Mások kegyétől függ. A hatalom ennek az állapotnak a fenntartásában, s nem a hatalom gyakorlásában részt vevők körének szélesítésében érdekelt. Kegyet osztogatni sokkal élvezetesebb, mint a hatalmon osztozkodni. Az oktatási rendszer sem az öngondoskodásra, a problémamegoldásra, a közös gondolkodásra készíti fel a tanulókat, hanem a hatalom tiszteletére és kiszolgálására nevel. Ehhez mindenkor jó partner az egyházi oktatás.

Rekviem egy kísérletért

1990-ben Magyarországon először tartanak általános, titkos, szabad választásokat. Eredményeképpen elitváltásra és az államforma megváltoztatására is sor kerül. Az alkotmány új szövege megteremti a jogállam kereteit, a hatalommegosztás alapjait, a jogegyenlőséget. Magyarországon egy soha nem járt út kezdete volt ez, telis-tele útvesztőkkel, zsákutcákkal, téves és rossz döntésekkel. Az útkeresés 2010-ben befejeződött. Ekkorra elfogyott a választói türelem. Miért? Talán, mert a kezdet nem társadalmi nyomásra, hanem a nemzetközi helyzet szerencsés változásaira, a belső gazdasági kényszerre, az ellenzék helyzetfelismerésére és példa nélküli összefogására, a hatalmi elit túlélési reflexeire épül. A mérföldkövek kijelölésében is alig kap szerepet a társadalom. A szegénység és a tudatlanság felszámolása alig halad előre. A szabadságjogok pedig semmit nem érnek azoknak, akiknek nincs mit enniük. Mint ahogy a felszabadított jobbágy - föld és szaktudás hiányában - nem tudott mit kezdeni a szabadsággal, az itt élők közül - bár sokan éneklik -, de kevesen értik a dal szövegét: „mindent szabad, amit nem tilos”.

Álom és valóság

Az orbáni siker alapja a csalfa, vak remény: úgy köszönt be a jólét, hogy nem kell érte tenni semmit. Mindent rendbe tesz az állam. Egy csapásra minden település élhetővé válik. Mindenki hozzájut a megfelelő színvonalú szolgáltatásokhoz. Lesz munka, közbiztonság. Hinni, remélni könnyebb, mint tenni.

A Jó Állam nem sok jót teremt, annál többet ront. Amit megjavít, az rosszabbá, sokkal rosszabbá válik. A csodaváró közhangulatban szinte ellenállás nélkül felszámolnak mindent, ami nem egyeztethető össze a mindenható állam víziójával. Mindent átvesz a Jó Állam, amiből pénzt lehet kivonni, amit szét lehet újra osztani. Még mindig jobb, ha mi lopunk, mint ők, sugallják. Tetszetősen hangzik, de nem igaz, hogy ebben az országban mindig, minden hatalom egyformán korrupt volt. 2003-ban született meg például az úgynevezett "üvegzseb törvény", amely - többek között - elrendelte a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséget mindazoknak, akiknek közük volt a közpénzek elosztásához. Elrendelte a közpénzekből kapott támogatás adatainak közzétételét, az ötmillió forintot meghaladó összegre kötött szerződések adatainak nyilvánosságra hozatalát. E rendelkezések régen hatályukat vesztették. A vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettség megmaradt, csak a 'felsőbb körökben" senki nem veszi komolyan. Mint ahogy ez a hatalom törölte el a 2006-ban elfogadott úgynevezett "lobbitörvényt" is, amelyik megteremtette a közhatalmi döntések befolyásolása érdekében történő jogszerű fellépés lehetőségét. Az öngondoskodás lassan meghonosodó eszméjének vetett véget a nyugdíjpénztárak felszámolása. Az eltüntetett ezermilliárdokért a jövő generációjának súlyos árat kell majd fizetnie. Még súlyosabb árat kell fizetnie az országnak, ha nem sikerül megvalósítani a jobbágyság eltörlését a fejekben.

A reményhez

Miképpen válhat egy kis nemzet naggyá? Ha bölcs, és minden energiáját a haladás szolgálatába állítja. Bölcs-e az a kis nemzet, amelyik hadat üzen Európának? Legalább annyira, mint amelyik önként elküldi katonáit a Donhoz. Bölcs-e az a kis nemzet, amelyik stadionokba és nem modernizációba fekteti a fejlesztésre érkező támogatásokat? Legalább annyira, mint amelyik elutasítja a Marshall-tervet. Aki haladni akar, az előre, s nem hátra tekintget. A haladás útja ismert. Nyitott, befogadó társadalmat kell építeni. Ez az út vezet el a jóléthez. Ha naggyá akarjuk tenni nemzetünket, át kell venni a hatalmat azoktól, akik most visszaélnek vele. Ez az első lépés a legfontosabb és a legnehezebb.

Az ország sorsát meghatározó kérdésekben az országnak kell döntenie. Ehhez új alkotmányra van szükség. Új Alkotmány kell, amelyik rögzíti a választók bevonását a hatalom gyakorlásába. Új Alkotmány kell, amelyik nem a szögesdrót ölelésére, hanem a szolidaritás biztonságára épít.

Ha lesz olyan erő, amelyik nem a múltat, hanem a jövőt kívánja építeni, nem kell, hogy a félelem vezesse a kezeket a szavazófülke magányában!

Csányi Gergely: Az egyenlőtlenség pszichológiája - Mi is az a szocializáció?

Publikálás dátuma
2017.09.16. 09:50
FOTÓ:SHUTTERSTOCK

„Csak rajtad áll! Ha igazán akarod, ha mindent megteszel érte, akkor meg tudod csinálni!” – hallani sokszor. Igaz ez? Tényleg minden csak az egyénen múlik? Ha mégsem sikerül valakinek, azért csak ő a hibás? Csak magát okolhatja? És ha így van, hogy jön létre az, akit okolhat, vagyis, akit úgy hív, „én”?

Az egyén

Általánosan elterjedt nézet, hogy az egyén olyan, amilyennek született. „Kutyából nem lesz szalonna” – mondják. Emellett szintén elterjedt nézet, hogy a kapitalista berendezkedésben az egyén saját szerencséjének kovácsa. Mivel mindenkinek lehetősége van megcsinálni a szerencséjét, beteljesíteni a vágyait, aki mégsem képes rá, az csak magára vethet: minden bizonnyal lustának vagy butának született. A neoliberális ideológia – mely magába olvasztotta a ’68-as diákmozgalmak társadalomkritikáját és szabadságvágyát – a szabadság ideológiája. A neoliberális berendezkedés azzal legitimálja magát, hogy mindenkinek van lehetősége, szabadsága arra, hogy megvalósítsa a vágyait, a terveit, az álmait. Ideális emberképe a szabad, mondhatni felszabadult vállalkozó és fogyasztó. Mindig kész új kalandba, új projektbe, új vállalkozásba belefogni: nem ijed meg a kihívásoktól. Az ilyen ember jellemét tekintve kreatív, autonóm, bátor, tettre kész és szorgalmas. Ebből következik, hogy a neoliberális berendezkedés az egyre növekvő társadalmi egyenlőtlenségeket egyéni rossz képességek vagy jellemhibák következményének tekinti. Ostobaságnak vagy lustaságnak. Ahogy Lázár János mondta pár évvel ezelőtti nyilatkozatában: "(…) akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér (…)".

Ezekkel a meggyőződésekkel szemben én – szociológusként – azt állítom, hogy az a valaki, akinek magunkat mondjuk, az énünk, eleve egy társadalmi lehetőség-struktúrában jön létre. E lehetőségeket egészen gyermekkorunktól a magunkévá tesszük és ezek alapján jönnek létre vágyaink, céljaink, motivációink és bizonyos szintig képességeink is, tehát „amit otthonról hozunk”, az meghatározza az életpályánkat. Ahogy Pierre Bourdieu francia szociológus nevezi: ez a habitus. Habitusnak hívjuk azt, amivé a körülményeink formálnak minket, és ahogy mi vagyunk képesek formálni a körülményeinket. Azokat a külső körülményeket, amelyek közé megszületünk, magunkévá, a személyiségünk részévé tesszük egészen születésünktől. Amikor cselekszünk, tehát megpróbáljuk elérni a céljainkat, és ennek érdekében használjuk képességeinket, újratermeljük ezeket a struktúrákat. Hogyan is működik ez?

A család

Senkit nem lehet felelősségre vonni azért, hogy milyen családba született. Pedig ez a körülmény, melyben az egyén vétlen, jobban behatárolja lehetőségeit, mint gondolnánk. A nyugodt családi légkör, a gyerekkel tölthető bőséges idő és a gyerekre költhető nagy mennyiségű pénz, a szülőktől tanulható önuralom mind csak a társadalom bizonyos osztályainak adatnak meg. Ugyanígy a kulturális tőke, tehát hogy az egyén gyermekkorában milyen választékos beszédet hall maga körül, milyen kulturális termékeket fogyasztanak a jelenlétében vagy milyen családi programokban vonják be, társadalmilag meghatározott. Ahogy mondani szokás, nem mindegy, hogy a gyereknek a teknő vagy a lexikon esik-e a fejére. Mindezek a körülmények – akár jók, akár rosszak – a személyiség részévé, az egyén identitásává válnak.

Az egyén körülményei meghatározzák értékítéleteit jóról és rosszról, elérendőről és elkerülendőről, ezáltal pedig nem csak lehetőségeit jelölik ki, hanem céljait, álmait és vágyait is. Ahogyan a társadalom magasabb osztályaiban erénnyé válnak a belsővé tett lehetőségek, mint a visszafogottság és az intelligencia, a társadalom alsóbb osztályaiban úgy válnak belsővé olyan erények, mint a macho férfiasság, a szenvedély, a ravaszság vagy a puritán életstílus.

Ugyanígy termelik újra a szocializáció során a nemi szerepeket, azáltal, hogy a fiúknak nagyobb rosszaságokat néznek el, nagyobb aktivitást várnak el tőlük, a lányokat pedig akkor dicsérik, ha visszahúzódóak és kellően passzívak. De az etnikai kisebbségekben is hasonlóan öröklődik tovább a többségi társadalom róluk alkotott képe. Ha valakinek kiskorától azt sugallják, „ilyen vagy”, vagy hogy „ilyennek kell lenned”, vagy „úgyis ilyennek néznek majd”, az egyén olyan is lesz. Ha valakinek azt sugallják gyermekkorában, hogy az ő helyzetéből bizonyos dolgokat úgysem lehet elérni, akkor amellett, hogy való igaz, hogy a társadalom alsó létrájáról nehéz magasabbra törni, az egyén fejben is eldönti, hogy úgysem tud feljebb jutni. Tehát ami fejben dől el, elsődlegesen még az sem csak fejben dől el.

Az iskola

Az iskolai eredményekben is nagy szerepet játszik, hogy a diák mit hoz otthonról. Hogy milyen választékosan fogalmaz, mennyire magabiztos, milyen kulturális háttértudással rendelkezik. Ezeket a szülők inkább tudattalanul, nem szándékosan adják át a gyereknek, így az iskolai versenyben az alsóbb osztályból származók eleve hátránnyal indulnak. Másrészről azok a diákok, akik tudják, hogy ha jól tanulnak, egyetemre juthatnak, sokkal motiváltabbak lesznek, mint azok, akik fiatalságának tétje, hogy minél előbb kikerüljenek az iskolarendszerből, hogy önálló jövedelemhez juthassanak, mert otthoni támogatásra nem számíthatnak. Megint más motivációt tesznek belsővé azok, akik arra számíthatnak, hogy úgysem kapnának munkát, mert ott, ahol élnek, nincs munka, vagy az olyanoknak, mint ők, nincs munkájuk.

Az iskolai eredmények igazodnak a külső körülményekhez, ezáltal az iskola újratermeli az egyenlőségeket, de a szemlélő számára úgy tűnik fel, mintha az iskolai eredményektől függene az egyén további életpályája. Pedig valójában az egyén külső körülményei és várható lehetőségei jobban meghatározzák iskolai eredményeit, mint fordítva. Ezáltal pedig az iskolarendszer hozzáárul a „csak rajtad múlik!” illúziójához.

Pszichológia, média

A modern mainstream pszichológia, akár a terápiás praxist, akár a számtalan mennyiségben megjelenő tanácsadó könyveket vesszük alapul, remekül beleilleszkedik a neoliberális narratívába, és a „Siker fejben dől el!”, illetve „A hiba az ön készülékében van!” tanácsokra építi a segítségnyújtást. A média az esetek nagy részében szintén nem reflektál az egyenlőtlenségekre, sőt nagyrészt teljesen kivesztek a társadalmi kérdések a televízióból. Az olyan karakterek, mint a rendszerváltás környékéről jól ismert Magenheim doktor a Szomszédokból, aki egy-egy epizódban élesen kritizálta az egészségügyet, eltűntek. A sorozatokban az emberek individuális problémái jelennek meg. Az a tény, hogy az individuális problémák társadalmilag beágyazottak, eltűnt a televízió képernyőjéről.

A pszichológia, a tanácsadó könyvek és a médiában sugárzott kép mind-mind a neoliberális narratívába ágyazódnak. Elősegítik a felelősség egyénre hárítását, így a társadalmi problémákra nem reflektáló pszichológia, tanácsadókönyv vagy média nemigen tud segíteni az egyén a társadalmi egyenlőtlenségekből származó problémáján.

Deviancia

A deviancia kérdésénél is figyelembe kell venni, az hogy bizonyos városrészekben vagy falvakban háromgenerációs szerhasználatról és nagyon magas arányú szerhasználó populációról beszélhetünk, nyilvánvalóan nem azért van, mert ott mindenki nihilistának született, hanem mert ezeken a területeken olyan általános a kilátástalanság, hogy nem marad más racionális választás. Bizonyos léthelyzetekben nem a szerhasználat okozza a kilátástalanságot, hanem a kilátástalanság a szerhasználatot. A családra nehezedő egzisztenciális nyomás nagyban valószínűsíti a gyakori alkoholfogyasztást, az egyéb pénzszerzési lehetőségek hiánya pedig a törvénytelen stratégiák használatát.

Amikor kormányok „záró toleranciáról” beszélnek, a társadalmi problémákat az egyénre hárítják, és ezzel kriminalizálják a szegénységet, egyrészről a szociálpolitika leépítése céljából, másrészről a szavazatmaximalizálás reményében. Ha tehát a köznapi beszélgetésekben leegyszerűsítő érveket hallunk – „mert magyar”, „mert cigány”, „mert zsidó”, „mert lusta” „mert alkoholista” –, akkor vegyük figyelembe, hogy az egyén csak úgy tudja meghatározni a körülményeit, ahogy a körülményei – nagyrészt tudat alatt – meghatározták őt. Ez nem etnikum, „néplélek” vagy szimplán az egyénből fakadó képességbeli, illetve erkölcsi hátrány kérdése, hanem a jelenlegi világrendszer egyenlőtlenségeinek pszichés, illetve habitusbeli lecsapódása. Ezt próbálja a neoliberális narratíva egészében az egyénre hárítani. Ne higgyük el!

Mészáros Márta: Azok a témák izgatnak, amikről hallgatni szokás

Publikálás dátuma
2017.09.16. 09:45
A FŐHŐS MÉG FIATAL LÁNYKÉNT - Egy életen át hordozza a titkait

Jövőre lesz ötven éve, hogy bemutatták a Napló-trilógiával világhírűvé lett Mészáros Márta első nagyjátékfilmjét, az Eltávozott napot. Legújabb, 26. játékfilmje, az Aurora Borealis – Északi fény októberben kerül a mozikba, témája a háborúkban vagy a megszállások idején megerőszakolt nők, s az erőszakból született gyerekek sorsa. Nem először dönt tabukat.

- Az 1968-as, rendkívül kedvezően értékelt játékfilmrendezői bemutatkozása egyben azt is jelenti, hogy Magyarországon első nőként volt mersze helyet követelni a máig macsónak számító filmrendezői kasztban. Hogy fogadták?

- Előtte dokumentumfilmeket forgattam, s a döntéshozó filmkáderek elég hevesen le akartak beszélni, mondván, csináljam tovább azt, amit addig. De éppen egy dokumentumfilmem nyomán akartam egy történetet elmondani néhány lányról, akik szövőgyárban dolgoztak és valami szépet kerestek az életükben. Egy darabig tartott a huzavona, de amikor Miklós (Jancsó Miklós volt akkor Mészáros Márta férje – a szerk.) mellém állt, engedett az ellenállás. Már túl volt a Szegénylegényeken, neve volt a szakmában. Számított, hogy bízott bennem. De a biztonság kedvéért nagyon kevés pénzt adtak rá. Amikor elkészült, éppen Magyarországon járt a kor egyik legnagyobb nevének számító filmesztétája, az olasz Lino Micciche, akinek megtetszett. Elvitte Pesaróba, a nemzetközi fesztiválra, aztán a franciák megvették, s egy évig ment kint a mozikban. Ez eldöntötte, hogy rendezhetek.

- Különösnek mondható a viszonya a tabukhoz, a tilalmakhoz. Első filmje főszereplőjének egy táncdalénekest - a fiatal Kovács Katit - tett meg, ami szentségtörésnek számított. Elképzelhetően a frászt hozhatta a filmes nagyfőnökökre Szörényiék, az Illés meg a beatzene filmbe emelésével is, ami megint csak istenkísértés volt.

- Tán a hazátlanságomban a magyarázat. Lényegében gyökértelen vagyok, nem kötnek tilalmak, törvények, szabályok. Magyarországon születtem, de innen nagyon hamar elmentünk, először Olaszországba, majd a Szovjetunióba, ahol Kirgíziában éltünk a szüleimmel. Ott gyilkolták meg őket, ma is ott van a szüleim szelleme.

- Ahogy azt a világhírűvé lett Napló-trilógiából ismerjük.

- Állandóan utaztam valahová, sehol nem voltam otthon, a gondolkodásmódom kialakulásában egyedül a magam törvényei szabályoztak. Éltem Ázsiában is, Európában is – tíz éve jöttem vissza Budapestre Lengyelországban töltött hosszú évek után -, gyökerek nem kötnek, tiltásokkal nem foglalkozom. Kovács Katit nem tabudöntögetésből, hanem azért választottam, mert őt láttam a legjobbnak a szerepre. Benne megvolt a szépség, az erő és az eredetiség. Persze le akartak beszélni róla, ijesztgettek, hogy rossz lesz, de bevált, és a második filmemben is szerepelt. Ami Szörényi Leventéék zenéjét illeti, több filmemben használtam a zenéjüket, mert kifejezői voltak a kor fontos hangulatának, bizonyos fokig a beat-korszak üzenete kapott helyet vele a filmben. A Szép lányok, ne sírjatok című filmemben a Kex, a Szíriusz, a Metró zenélt, olyanok írták a dalokat, mint Szörényi, Zorán, Bródy, Orszáczky, Tolcsvay.

- Tabudöntés vagy provokáció volt?

- Film volt. Be is tiltotta Aczél György, a kultúra nagyura. Bacsó Péter mentette meg, akinek szava volt filmes ügyekben, de úgy, hogy Szörényiékből vágnom kellett. A hosszú haj akkoriban rendőri ügy volt, ki is oktattak, hogy ilyet nem illik filmbe tenni. Az, hogy tabuként tekintett témákkal foglalkozom, nem elhatározás kérdése. Ilyen vagyok. Azok a témák izgatnak, amikről hallgatni szokás. Az új filmemben is évtizedekig elhallgatott titkokról van szó.

- Új filmje, az Aurora Borealis – Északi fény forgatásakor mesélte, hogy Törőcsik Mari, az egyik főszereplő azt mondta, ebből nagyon jó filmnek kell születnie, olyan erős a történet.

- Maga a téma, a háborúkban vagy a megszállások idején megerőszakolt nők, s az erőszakból született gyerekek sorsa nálunk nem igazán lépte át a társadalmi ingerküszöböt. A magyar közbeszédben túl sokat nem foglalkoztak vele, engem viszont nem hagyott nyugodni. Korábban szerettem volna dokumentumfilmet forgatni az erőszakról, de szóba sem álltak velem. Később mégis született egy dokumentumfilmünk a háborúban megerőszakolt magyar nőkről, de egyszer sugározták, eldugva egy éjszakai időpontban.

MÉSZÁROS MÁRTA - A filmrendező (középen) legújabb filmje szereplői körében (Törőcsik Mari, Tóth Ildikó)

MÉSZÁROS MÁRTA - A filmrendező (középen) legújabb filmje szereplői körében (Törőcsik Mari, Tóth Ildikó)

- Mint már annyiszor pályája során, a filmbeli rendhagyó családtörténetben a nők és az ismeretlen apától lett gyerekek sorsán keresztül ismét tabutémához nyúl.

- A második világháború alatt sok magyar nőt erőszakoltak meg a Vörös Hadsereg katonái. Ezt érthető okokból mindenki igyekezett titkolni, a nők, a család és később a gyerekek is. A megerőszakolt nők és az erőszakból született gyerekek sorsát súlyos titkok árnyékolták be, nem ritkán életük végéig. Ez önmagában elég erős drámai helyzet. Aztán kezembe került egy érdekes cikk az osztrák Dr. Barbara Stelzl-Marx szociológus könyvéről. Ő a téma nemzetközi hírű szakértőjeként még Moszkvában is kutatott a témában. Megírta, hogy amikor Ausztriából 1955-ben kimentek a szovjet katonák, fény derült a tényre, milyen sok osztrák nő esett az erőszak áldozatául. Sikerült személyesen is megismerkednem vele, rendkívül tájékozott, tág látókörű, okos nő és döbbenetes eseteket hallottam tőle. Hogy a katonák erőszaktétele a nőkkel szemben mennyire nemzetközi, arra van egy adat, mely szerint a második világháborúban 7 millió gyerek született úgy, hogy az anya erőszak áldozataként esett teherbe, az apa pedig ismeretlen. Ennek a drámának a terhét életük végéig hurcolták, nem csak az anya és a gyerek, hanem a család is. Magyarországon ugyan nem foglalkoztak behatóan ezzel a kérdéssel, de hozzávetőlegesen 200 ezer ember lehet érintett ilyen módon. A tényeket megismerve dugtuk össze a fejünket állandó írótársammal, Pataki Évával és fiammal, Jancsó Zoltánnal, hogy megírjuk az Aurora Borealis forgatókönyvét.

- Három kivételes színésznővel dolgozott az új filmben. Bemutatná őket?

- Két család és két nemzedék története fonódik össze két idősíkon. A múlt idő a közvetlenül a második világháborút követő napokat jelenti, amikor egy fiatal lány, akit a tüneményesen tehetséges Törőcsik Franciska alakít, a szerelmével Ausztriába próbál szökni. A határon tragikus és drámai eseményekbe keverednek, amelyek akkoriban mindennaposak voltak Európa megszállt területein. Hogy mi történik vele, milyen súlyos lelki terhet kell cipelnie, azt már idős korában, nagybetegen meséli el felnőtt lányának. Az életen át hordozott súlyos titkát felfedő haldokló anyát Törőcsik Mari játssza. Csoda volt dolgozni vele. Szívvel-lélekkel adta magát a forgatásba, a film kedvéért a falusi ház minden kényelmetlenségét zokszó nélkül tűrte és azt hiszem, olyan alakítást nyújt, ami a régi, nagy klasszikus filmszerepeinek élményéhez ér fel. A lányát, akinek a születése körül drámai titkokra derül fény, Tóth Ildikó játssza. Érzékenyen és gyönyörűen. Közös jeleneteik megindítóak. Ő indul neki a súlyos titkok ismeretében múltja nyomait felkutatni Oroszországba, ahol apja szülővárosában, Murmanszkban az égbolton játszik az a titokzatos északi fény, amit Aurora Borealisnak hívnak.

- Filmtörténeti tabudöntésnek nevezhető az is, hogy az 1976-os Kilenc hónap című filmjében a főszereplő Monori Lili a nyílt színen, kamerák előtt, valóságosan szülte meg gyermekét. Ilyen addig nem volt.

- Be is került a Guinness-könyvbe. Fontos volt, erről szólt a film. Egy nőről, akit a csodálatos tehetségű Monori Lili játszott, meg egy férfiről, akinek a szerepében ekkor jelent meg először nálam filmen a lengyel Jan Nowicki. A szerelmük ellenére útjaik elválnak, a nő, vállalva a magányt, megszüli kettőjük gyerekét. Amikor Lilit felkértem a szerepre, kiderült, állapotos. Megkérdeztem, hajlandó-e a filmen szülni, Lili vállalta. Ő olyan, mint én, abszolút tabuk nélküli ember. A szülés levezetését ilyen körülmények között egyetlen orvos sem merte elvállalni. Féltek a kirúgás rizikójától. Ez akkor valóban ordító tabu volt: jön egy színésznő szülni és erről filmet forgatnak. Kende János, a film operatőre orvosi kapcsolatainak köszönhetően egy szülésznő név nélkül vállalta, egy szülészorvos pedig a közeli helyiségben telefonközelben végigasszisztálta az eseményeket, hogy kéznél legyen, ha kell. Egyetlen éjszaka történt minden, Lilinek könnyedén, remekül ment a szülés.

- És lett filmtörténeti tény. Az, hogy ötven éve mutatták be az első filmjét, mit jelent személyesen?

- Nincs érzékem az időhöz. Amikor mondom, hogy 85 éves vagyok, különösen a nők kapkodják a levegőt. Az életkort szeretik titokban tartani. Nekem csak üres szám, nincs mögötte semmi. Nekem az arcok fontosak. Arcok, akikre szívesen emlékezem névvel vagy név nélkül. A családom a fontos. Hazajöttem, hogy velük legyek. Közben az unokáim többsége kezd elmenni. Ki Angliában, ki Barcelonában, ki Skóciában, ki Berlinben él. Nem tartom őket vissza.

- Az Amerikai Filmakadémia a tagjai közé választotta.

- Az Európai Filmakadémiának tagja voltam, de visszaadtam. Nem éreztem értelmét. Amerika óriási filmbirodalom. És bár sok rossz amerikai film is készül, a beválasztás azt jelenti, hogy jelen vagy a filmművészetben. Ez egyfajta belépés a filmtörténetbe.