Szegény gazdagok

Mostantól ingyenes a tankönyv az általános iskolákba, illetve a középiskolák első osztályába járó tanulóknak. Az Orbán-kormány, rácáfolva az őt érő folyamatos vádaskodásokra, megkülönböztetésektől mentes lépésével bizonyította elkötelezettségét az esélyegyenlőség mellett.

Semmi nem indokolta eddig sem, hogy mondjuk miért kellett fizetnie a tankönyvért Lázár vagy Rogán apukának csak azért, mert tehetségük, szorgalmuk révén megérdemelten magas pozícióba jutottak, és nemzetépítő munkájukért az őket megillető, az átlagfizetéseket némileg meghaladó tisztes bérből és fizetésből tartják el a családjukat. De ez a munkaalapon gyarapodó nemzeti burzsoázia többi tagja számára is sértő és megalázó lehetett, miközben a közmunkások havonta már majdnem 52 ezer forintot vihetnek haza. Az is csak helyeselhető, hogy a középiskolák második osztályától már megszűnik a parttalan osztogatás, és csak rászorultsági alapon jár az ingyen tankönyv. (Jó, jó, nincs ingyen ebéd, az „ingyenes” tankönyvek számláját mi, adófizetők álljuk, de hát ennyit megér a szeretetteljes szegregációs miniszter közlése szerint „jó irányba haladó közoktatás”. )

Természetesen itt sincs helye a hátrányos megkülönböztetésnek. Tehet a gyerek arról, hogy egy kétkezi milliomos, milliárdos csemetéje? Tessék belegondolni, mi játszódhat le egy zsenge gyermeki lélekben, ha azt látja, hogy topis, éhenkórász osztálytársa csak azért ingyen kaphat középiskolai tankönyveket, mert többen vannak testvérek, és a család nem tudja minden hónapban kifizetni a rezsit. Szegény gazdagok gyermekeinek pedig be kell vinni akár több ezer forintot is, ha okosodni akarnak.

Igaz, sok pedagógus és tanügyi szakértő szerint jobban járnának a tanítók, tanárok és főleg a diákok, ha az állami tankönyvek egy jelentős része se ingyen, se pénzért nem jutna el az iskolákba.

Szerző
Bihari Tamás

Reggeli a hajléktalanszállón

A biztos lakhatás hiánya védtelenné, kiszolgáltatottá teszi az embert, különösen akkor, ha nincs védelmet nyújtó család, kapcsolati háló. A Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) munkatársait hetente átlagosan három esetben keresik fel olyan otthontalanok, akik bűncselekmény áldozatai. Az esetek jelentős része azonban rejtve marad a szakemberek előtt, vagy csak a segítő kapcsolat elmélyülését követően kerül felszínre. A nők, az utcán élők, az ötven felettiek, a pszichiátriai vagy szenvedélybetegek, a fogyatékkal élők áldozattá válás szempontjából kiemelten veszélyeztetett csoportok.

Fizikai kiszolgáltatottságuk, egészségi és pszichés problémáik miatt az utcán élők válnak legkönnyebben bűncselekmény áldozatává. Bántalmazásról, zaklatásról, lopásról, rablásról számolnak be legtöbbször. Sokan viszont épp szálláshelyet keresve kerülnek hasonló helyzetbe. Férfiak esetében jellemzően lakhatást és munkát ígér a szállásadó, azonban fizetni már nem fizet. Az áldozat ilyenkor vár és tovább dolgozik, mivel nem tudja, hová is mehetne. Ígérgetéssel, fenyegetéssel tartják sakkban. Hónapok vagy akár évek telhetnek el, mire ki bír lépni (például megszökik), ha ki bír egyáltalán. A nők esetében – hasonló helyzetben – a szállásadó indítéka gyakrabban szexuális természetű, az erőszak pedig jóval általánosabb. Ha van gyermek a családban, ő is áldozattá válhat, vagy épp az ő védelme érdekében a szülő, legtöbbször az anya, további sérelmeket tűr el. Az intézményi ellátás védelmet jelenthetne ugyan, de sokakat az információ hiánya vagy a bizalmatlanság akadályoz abban, hogy segítséget kérjenek. A családok különösen félnek az ilyesmitől, gyermekük esetleges kiemelésétől tartva, hiszen jóval kisebb a családok befogadására biztosított intézményi kapacitás (családok átmeneti otthona, anyaotthon), mint amennyire igény volna.

Kevésbé ismert tény, hogy legalább minden negyedik hajléktalan nő. Jelenlétük nem annyira szembetűnő, mert kisebb számban éjszakáznak közülük közterületen. A szállókon lakókról pedig nem feltétlenül derül ki első látásra, hogy nem saját otthonukból indultak reggel dolgozni. Felmerülhet, talán azért van kevesebb nő az otthontalanok között, mert a férfiak egy része válást követően kerül az utcára, a lakásban pedig a volt feleség marad. Azonban elképzelhető, hogy a női hajléktalanság más, mint a férfiaké. Lehetséges, hogy a nők könnyebben találnak szívességi vagy olcsó lakhatást az ellátórendszeren kívül, gondozásért, takarításért cserébe könnyebben fogadják be őket ideig-óráig rokonok, barátok. A hajléktalan nők jobban ápolják kapcsolataikat, többen találkoznak, beszélnek napi szinten felnőtt vagy kiskorú gyermekeikkel, (volt) férjükkel, élettársukkal, míg a férfiak leginkább testvéreikkel beszélnek.

A hajléktalan nők rengeteg traumát hordoznak, sokan a poszttraumás stressz szindróma tüneteit mutatják. Sokszor épp ez akadályozza őket abban, hogy kilépjenek a hajléktalanságból.

A BMSZKI női éjjeli menedékhelyének lakói számára két szakember (szintén nő) reggeliző csoportot szervezett, ahol ellátottak és segítő szakemberek a reggeli elkészítése és közös elfogyasztása közben bármiről beszélgethettek, ami foglalkoztatta őket. Mivel az intézmény reggel nyolckor bezár – kivéve a csoport számár –, nemcsak a közös és minőségi étkezés számított különlegesnek, hanem az is, hogy nyolc és tíz óra között ők bent maradhattak. A közös alkalmak során spontán beszélgetések bontakoztak ki, így sok olyan dolog is kimondásra került, amiről korábban az érintettek nem beszéltek. Szinte minden hajléktalan nő életében tetten érhető volt valamilyen erőszak. Volt, akinél ez a friss kenyér révén került szóba („Milyen jó, hogy ilyen puha a kenyér, mást meg sem tudnék rágni. Nincs fogam, mert kiverte a férjem.”), míg mások általánosabb zaklatásról számoltak be. Ahogy az egyik segítő fogalmazott: „nőként a hajléktalan ellátásban lenni önmagában is bántalmazott helyzet”. Napi rendszerességgel érik őket atrocitások, ezért igyekeznek „nem túl jól kinézni”, hogy elkerüljék a szóbeli vagy tettleges zaklatást a koedukált intézményekben (például a nappali melegedőkben).

Többen hangsúlyozták, sosem gondolták, hogy hajléktalanná válhatnak. Bár volt köztük egykori állami gondozott, legtöbbjük családban nevelkedett, iskolába járt, párkapcsolatot létesített, gyermeket szült és nevelt, dolgozni járt korábban, pont úgy, ahogyan bárki más.

Míg az első reggelinél még a segítők vajazták a kenyereket, főzték és szolgálták fel a kávét, idővel olyan családias légkör alakult ki, hogy a hajléktalan nők maguk készítették a reggelit, gyúrták, kelesztették és sütötték a lángost, terítették az asztalt. Abban pedig minden résztvevő egyetértett, hogy szükség van ilyen biztonságos terekre, ahol önmaguk lehetnek, nyugodt körülmények között egy időre kiszabadulhatnak a mindennapok nyomása alól és magukról, az őket érintő témákról beszélgethetnek.

A BMSZKI pályázati forrásból hamarosan két telephelyén is indít bántalmazott nők számára csoportot pszichológus és egészségügyi végzettséggel rendelkező szociális munkás vezetésével. A cél, hogy a bántalmazást átélt, traumáikkal küzdő ügyfelek segítséget kapjanak, részben az ismételt áldozattá válás megelőzése érdekében. De emellett nagy hangsúlyt fektetnek arra is, hogy tréningekkel, képzésekkel, csoportokkal vagy az információhoz történő hozzáférés megkönnyítésével (online tanácsadás) járuljanak hozzá, hogy az ellátottak helyzete, esélyei javuljanak. Amihez természetesen elengedhetetlen a segítők támogatása, az ő szakmai fejlődésük biztosítása, akár képzések, akár szupervízió keretében.

A Február Harmadika Munkacsoport 2016-os kutatásában arra a kérdésre, hogy van-e valami az életben, amire büszkék a közterületen és hajléktalanszállón éjszakázó nők, többen voltak, akik gyermekeiket, unokáikat, sőt párjukat említették, mint akik azt válaszolták, hogy semmire. Sokan büszkék arra is, amit hajléktalanként elértek: „még mindig talpon vagyok”, „nem csúsztam tovább a lejtőn”, „ebben a helyzetben is ember maradtam”, „nem adom fel soha”. És valóban, ez egyáltalán nem kis teljesítmény ott, ahol az otthontalan nők azért nem vesznek magukhoz elég folyadékot, mert nyilvános illemhelyek nélkül napközben nem tudnának hol könnyíteni magukon.

(A szakmai konzultációért köszönet Fehér Borókának.)

Szerző

Kalandpark - Sir George, a Sahib

A trópusi külszolgálatban talán ezt tartják a legnagyobb ajándéknak: a személyzetet. Mindenki azt gondolja, ez maga a paradicsom. Látszólag csakugyan sok előnye van, ám ezek az emberek előbb-utóbb majdnem családtagok lesznek a maguk gondjaival, aminek a megoldását természetesen a Sahibtól, vagyis tőlem várják, én pedig nem tehetek sem úgy, mintha családtagok lennének, sem úgy, mintha nem érdekelne, mi lesz velük. Több szerencsétlen kísérlet után végülis megtaláltuk Rakesh Kumart, délről érkezett, állítása szerint katolikus volt (de nem tudta pontosan, ez mit jelent), szénfekete bőrrel, csillogó mosollyal. Szorgalmas volt, szívesen dolgozott, ha szükség volt rá, szerelőket hívott, akik pontosan meg is jelentek, ha valami különleges dolgot kellett beszerezni, elkerékpározott a város túlsó végébe, ami Delhiben azért nem kis teljesítmény, gyorsan megtanulta Mari magyar receptjeit, csodálatos palacsintát sütött a lányoknak, bíztunk benne, megkedveltük, szóval minden a legjobban alakult.

Aztán Lal, a kulturális intézetünk könyvtárosa a rá jellemző előkelőséggel – korábban engedélyt kért, hogy névjegyén professzorként tüntesse fel magát, hogy a szomszédjainak elbüszkélkedhessen – finoman megemlítette nekem, hogy Kumar beiratkozott a magyar nyelvtanfolyamra, hetente kétszer jár, és nagyon szorgalmasan tanul.

- És mi ebben a különös? – kérdeztem.

- A személyzet tagjai nem szoktak nyelvtanfolyamra járni.

- Kumar lelkes fiú – zártam le a beszélgetést.

Lal nyugdíj előtt állt, még akkor szerződtette a kulturális intézet, amikor a kommunista párt tagja volt, azóta állandóan azzal foglalkozott, hogy mi kémkedünk-e Indiában vagy az indiaiak kémkednek-e Magyarországon.

- És nem kémkedik – tettem hozzá. Lal nem hitt nekem. Tulajdonképpen senkinek sem hitt már.

- Csakugyan, miért tanul Kumar magyarul? – kérdeztem este Maritól. Ezek azok a helyzetek, amiket a Sahib nem szeret, mégsem tudja áthárítani másokra, mert akkor már nem ő lenne a Sahib.

- Rakesh – kérdeztem tőle másnap reggel, mert akkor már tegeződtünk. Nekem Rakesh volt, én neki Sir George. Ez így volt stílusos, és mindketten szerettük is. – Miért tanulsz te magyarul?

- Mert hallottam, hogy jövőre hazautaztok és… én is szeretnék veletek utazni. Szeretem a Madame-ot, a lányokat és Sir George-ot is. Ott szolgálnék Magyarországon.

- Rakesh, ez nem így megy. Mi otthon nem tartunk személyzetet - elképzeltem, a Márvány utcai bérházban hogyan fogadnák az indiai szakácsot.

- A nagypapám is Angliában szolgált…

- Az más – magyaráztam. – Mi Magyarországon nem engedhetjük meg magunknak.

- Már útlevelet is szereztem.

- Sajnálom, Rakesh, ez lehetetlen… majd jönnek más családok, neked itt mindig lesz munkád.

A fiú bólintott, befejeztük a beszélgetést. Sajnáltam, hogy így alakult, és azt is, hogy nem tudtam neki elmagyarázni, hogy mi mások leszünk otthon, mint itt voltunk. De végül belenyugodott. Amikor elutaztunk Delhiből, Rakesh kijött a repülőtérre, egy csokor virágot hozott Marinak. Persze puszi meg ilyesmi nem volt.

Elvégre az egy másik kultúra.

Szerző
Odze György író