Előfizetés

Kácsor Zsolt: Egy ismeretlen milliárdos hétköznapjai

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2017.09.09. 09:40
FOTÓ: ÜVEGES ZSOLT

Van egy barátom, aki milliárdos, és ettől függetlenül, vagy tán éppen emiatt, igen jó ember. A jót úgy kell érteni, hogy humanista, vagyis a helyén van a szíve: odabenn, a mellkasában dobog, s nem a testén kívül hordja, mint a hipokriták, akik szíveket rajzolnak magukra, és a szeretet fontosságáról prédikálnak, ám ott benn, abban a bizonyos mellkasban, ahol az emberi szív kijelölt helye van, üresen konganak.

Ez a milliárdos barátom jótékonykodni szokott rászoruló, szegény emberekkel, de ezt nem veri nagy dobra, még baráti társaságban sem sokat beszél erről, mert úgy gondolja, hogy nem beszélni, hanem cselekedni kell. Ha tudomására jut innen-onnan, tévéből, újságcikkből, internetes fórumról egy szomorú eset, nyomorúságos sors, kilátástalannak tűnő, de menthető élet, akkor önszorgalomból utánajár, és ha meggyőződik róla, hogy jó helyre megy a pénze, akkor adakozik. Nem aprópénzről beszélek, hanem százezres és milliós tételekről. Segített már megszorult, bajbajutott családon, nagymamán, gyereken és unokán, segített a fővárosban, segített faluhelyen, segített rokkantnak, segített nyugdíjasnak, segített jóravaló, de nincstelen fiatalembernek.

Mondom, igen jó ember, s csak csak azért nem írom azt, hogy az ország közös kasszájába két kézzel nyúlkáló újgazdag milliárdosok, az Orbán Viktor és bűntársai által ránk szabadított, enyves kezű tolvajok példát vehetnének róla, mert az én barátom nem áll ki a nyilvánosság elé, vagyis az említett tolvajok nem is tudnának példát venni róla – hiszen nem ismerik. Nem csak őt magát, de azt sem, hogy ez az ember a magyar világról, s benne a szegénységben és kilátástalanságban tengődő, milliónyi tömegről vajon mit is gondol. Igaz, ha ismernék, akkor sem értenék meg. Pénzt, támogatást, emberi szót, segítséget adni szegény embereknek önzetlenül?! Anyagilag segíteni megszorult, bajbajutott családon, nagymamán, gyereken és unokán, segíteni a fővárosban, segíteni faluhelyen, segíteni rokkantnak, nyugdíjasnak, jóravaló, de nincstelen fiatalembernek?! Az ország közös kasszájába két kézzel nyúlkáló újgazdag milliárdosok hülyének néznék az én barátomat, ha ismernék. Szerencsére nem ismerik. Nem keveredik közéjük. Hiszen ezek az emberek romlottak – ami még nem volna olyan nagy baj, elvégre mindenki úgy teszi tönkre a saját lelkét, ahogy akarja –, az igazi baj velük az, hogy a romlottságuk fertőző. Úgy terjed a lelkük mocska, mint a ragály, s különösen azok érzékenyek rá, akik most ébrednek, most indulnak, most gyürkőznek neki a harcnak, s akik azt látják, hogy érvényesülni ebben az országban csak romlottsággal lehet. Romlottnak lenni és röhögni. Röhögni azokon, akiknek óriásplakátokon hazudik a férges kormány még férgesebb feje. Ezeknek van képük a babakötvényt újabban azzal a szöveggel hirdetni, hogy egyetlen kötvény állami támogatással évente akár 6000 (azaz hatezer!) forintot fial. Hatezer forint. Évente. Uramisten. Miközben az ország közös kasszájába két kézzel nyúlkáló újgazdag milliárdosok, az Orbán Viktor és bűntársai által ránk szabadított, enyves kezű tolvajok óránként lopnak milliókat azoknak a zsebéből, akiknek a babakötvénye évi hatezer forintot hoz. Az én barátom milliárdos ugyan, de nem tartozik közéjük. Állami pályázaton nem indul, Orbánékkal nem üzletel, nem barátkozik.

Ismerek egy idős, falusi asszonyt, akinek a barátom 5 (azaz öt) éve minden hónapban pénzt utal. Nem sokat, nem is keveset, éppen annyit, hogy ez az idős, falusi asszony ki tudja fizetni a rezsijét, vehessen magának ételt, és ha megszorul, a nyugdíján kívül tudjon mihez nyúlni. Az asszony másképpen nem tudja meghálálni a segítséget, csak azzal, hogy minden hónapban, amikor a számlájára a pénz megérkezik, a barátomnak küld egy levelet, amiben azt írja: KÖSZÖNÖM SZÉPEN.

Két szó csak, a barátomnak mégis sokat jelent. Az elmúlt öt évben hatvan levelet kapott ettől az idős, falusi asszonytól, szóval eddig összesen hatvanszor olvashatta tőle ezt a két szót: KÖSZÖNÖM SZÉPEN, de még mindig elérzékenyül. Orbán és tolvajai ezt nem is értenék. Azt sem értenék, hogy mostanában attól fél a barátom: nem kap többé levelet ettől az asszonytól. Betegeskedik ugyanis, félő, hogy nem sok ideje van hátra. A barátom attól tart, hogy elkövetkezik majd egy olyan hónap, amikor nem kap tőle levelet. Nem érkezik meg a szokásos levél: KÖSZÖNÖM SZÉPEN. Rosszat jelent, ha elmarad a levél, ezért a barátom mostanában azért szurkol, hogy még sokáig kelljen utalnia azt a bizonyos összeget havonta. Tudom, tudom, ezt sokan nem értik. Üzletileg hol van ebben a haszon? Csak a kiadás hónapról-hónapra, és a profit nulla. A barátom erről azt mondta nekem, hogy neki a pesti taxiszámlája havonta nagyjából akkora összeg, mint ennek az idős asszonynak a havi nyugdíja. Hát hogyne segítene rajta? Miért is ne segítene rajta? Hiszen éppen annyi idős ez az asszony, mint az ő anyukája. Ugyanabban az évben látták meg a napvilágot, születtek itt, szegény Magyarországon. Csak az anyukája meghalt már. Ez az asszony pedig: él.

A hülyeség mint politikai hitvallás

Akadnak gondolatok, amelyek tökéletesen alkalmazhatók többféle helyzetre. Itt van például a következő: "Vannak ilyen napok. Amikor az ember csupa hülyével találkozik. Aztán a végén már akkor is elfogja a gyanakvás, ha a tükörbe néz." A nagyszerű detektív, Phil Marlowe "kitalálójának", Raymond Chandlernek e mondatait nemrég idéztük, annak kapcsán, hogy a mai magyar világot a gyanakvás, a félelem, s ezzel összefüggésben a feljelentősdi is jellemzi. Ezúttal viszont koncentráljunk arra részre, hogy vannak olyan napok, amikor az ember csupa hülyével találkozik. Meglehet, a jelenlegi hatalom egyik kulcsfigurája is ezt érzékeli - vagy talán más mozgatja -, mindenesetre gyakran beszél a hülyeségről.

Kósa Lajos néhány hete azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy közölte, "egy ideje azt csinálom, hogy ha hülyeséget kérdeznek, még nagyobb hülyeséggel válaszolok". Ami még szimpatikus is lehetne, hiszen vannak helyzetek, amikor az irónia, a gúny hatásosabb bármilyen más reakciónál. Az persze már baj, ha pontosan nem derül ki, mikor gúnyolódik és mikor nem. Erre is van példánk. A Fidesz frakcióvezetője nemrég azt a kijelentést tette, hogy "a hülyeség nem betiltható, ezért nem is foglalkozunk vele". Azt kérdezték ugyanis tőle, valóban módosítani akarják-e azt a júniusban elfogadott ún. plakáttörvényt. Kósa nyilván látta „A nép nem betiltható, de a kormány leváltható” üzeneteket, s annak mintájára fogalmazott így.

Itt aztán már erős kétségeink lehetnek. Gyanakszunk, hogy ebben már egyáltalán nincs semmilyen vicc. Sem gúny, sem irónia. A hülyeség emlegetése politikai hitvallás és komoly háttere van. Gyökerei a nem oly távoli, mégis sokszorosan túllépett múltba nyúlnak, amikor a kedves vezető és egykori kollégiumi szobatársa vállvetve küzdött azért, ami 2010, majd 2014 után valóság lett. Amikor még a Fidesz hatalmának pénzügyi megalapozója nem jött rá, hogy barátja inkább a G-nap névadója lehet, a miniszterelnök pedig nem hirdetett könyörtelen harcot a hűtlen társ ellen. Simicska Lajos sokszor idézett - és alapvetéssé lett - mondása: „Mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye legyen”. Így reagált azokra a támadásokra, amelyek az először kormányon lévő pártját érték a Kaya Ibrahim-ügy kirobbanása miatt.

S bár azóta sok minden történt, a jó mondatokkal, a fontos rendező elvekkel nincs miért szakítani. Alkalmazásuk ugyanis dupla haszonnal jár. Orbán Viktor mégsem lehet ott mindenütt. Elég neki, ha meghatározza az irányvonalat, s kiadja az ukázokat. Bár maga is gyakran megszólal, azért sok magyarázatot kénytelen famulusaira hagyni. Ők pedig - finoman szólva - változó színvonalon képesek csak megvalósítani a központi irányelveket. Ennek következményeit naponta élvezhetjük. Amikor Németh Szilárd, Budai Gyula, de még akár Semjén Zsolt áll csatasorba, hogy megmondja a tutit, bizony gyakorta hallunk, látunk égbekiáltó ostobaságokat. De valamennyiük esetében érvényes Simicska tanítása, s most már Kósa útmutatása is, miszerint a hülyeség nem betiltható. Ha nem, hát nem - el kell viselni a megfelelni vágyást általában nem európai színvonalon kifejező, magukat politikusnak tartó egyedeket is.

A cél ugyanis szentesíti az eszközt. Ez pedig a közönség állandó megdolgozása és éberen tartása. Folyamatosan fel kell idézni, hogy az egyre csökkenő, de még mindig létező nem baráti média az ellenséget szolgálja. Az ellenség pedig ott van mindenütt. Fő alakja természetesen Soros György, akinek ügynökei elvégzik, amit feladatul szab nekik. Eltüntetendő bázisaik a civil szervezetek, már folyik hadállásaik gyengítése. De persze tartani kell Simicskától és a Jobbiktól, nem különben a baloldaltól, Gyurcsány és most már Botka is veszélyeztetik édes hazánkat. Olyanok, mint a migránsok, meg az őket támogató Brüsszel. És így tovább, a végtelenségig. A lényeg, hogy nincs akkora hülyeség, amit ne próbálnának eladni. És az állandó ismétlés kétségkívül hatékony.

Miközben ugyanis a maguk számára minden hülyeséget megengedhetőnek tartanak, az embereket teljesen hülyének nézik. Erre épül a propaganda és a kommunikáció. Arra számítanak, hogy bár sokan rájönnek erre, de a többség alakítható és meg is fogható a maguk számára.

Hibák persze néha becsúsznak, de ez elkerülhetetlen és a hatalom köreiben bocsánatosnak számít. Jó példa a szolnoki polgármester esete. Egy tavaly októberi képviselő-testületi ülés végén Szalay Ferencnek bekapcsolva maradt a mikrofonja. „Ennyi hülye vén kurvát” – mondta, miután egy idősebb hölgy tiltakozott egy helyi projekt ellen. Botrány lett, de a dolog ennyiben maradt. Szalaynak esze ágában sem volt lemondani. Az idén pedig a fideszes többségű megyei közgyűlés neki ítélte az év polgármestere díjat. Feltehetően egyeztettek róla magasabb helyekkel. Ha meg nem, legfeljebb előveszik Simicska és Kósa alapvetéseit.

Már a parlamentben is elhangzott egy vitában, hogy "Gyurcsány Ferenc egyszerűen meghülyült.” De aztán Kósa "finomított" a diagnózison. Szerinte a DK elnöke őrült. Amikor hiányoznak az érvek, jöhetnek az ilyesfajta minősítések. A fegyvertár kimeríthetetlen.

Chandlerrel szólva, vannak ilyen napok. De túl egyszerű lenne a hülyeség szintjére degradálni a politikát, még ha a hatalom emberei meg is próbálkoznak vele. És ők a jelek szerint sosem néznek tükörbe. Nem is gyanakodnak...

Antirekviem

Márton László
Publikálás dátuma
2017.09.09. 09:30

A Londonban bejegyzett Danube Business Consulting (Habony és Tsa.) egyik partnere örökre eltávozott. A keresztény hitűek ilyenkor az elhunyt örök nyugalmáért könyörögnek. Tsa. zsidó volt. Ők a Kaddisként ismert, halottakért mondott imában az isteni akaratot magasztalják.

A zsidó hitvilág szerint az eltávozott háromtagú bíróság elé kerül, amely első fokon eldönti: a paradicsomba kerül-e, a tisztítótűzbe, vagy egyenesen a pokolba. Másodfokon, ha fellebbez, Isten maga mondja ki az utolsó szót. A földi szokásrend előírása, hogy "halottról jót vagy semmit”; bárki légyen is, életében mindig akad olyan mozzanat, amiért dicsérni lehet.

Nos, Tsa.-ról úgy tudni, magánéletében jó ember volt. Ötven évig tartott párkapcsolatot egy meleg férfival, s amint a törvények lehetővé tették, polgári házasságot kötöttek, két örökbefogadott gyereket neveltek fel. Vidámnak, barátságosnak ismerték: a légynek sem ártott. Pontosabban: a légynek nem ártott.

Szakmája, a „politikai tanácsadás” köreiben kivételes tehetségként ismerték el, ugyanakkor gonosz és hitvány embernek tartották. Tsa. ezt az ellentmondást úgy oldotta fel, hogy magánéletét és szakmai tevékenységét mereven szétválasztotta – legalábbis azt hitte, megteheti. Ha nem épp a politikát választja, a kétéltűséget valószínűleg tarthatta volna. A politika – és ezt Tsa. pontosan tudta, mi több hangoztatta – emberek sorsáról, egy bizonyos szint felett a világ alakításáról szól. Sikeresen szembeszállt – önmagával. Homoszexuális volt, de ha megfizették, melegek ellen kampányolt, zsidó létére nem átallt antiszemiták szolgálatába állni.

Egy hentestől senki sem várhatja el, hogy a feldarabolt és eladásra kínált malacok iránt sajnálatot érezzen. Ha egy reklámszakértő először az egyik mosóporról, majd vetélytársáról állítja, hogy hatékonyabban fehéríti ingeinket, senki sem vádolhatja árulással. Profi, a dolgát végzi. A politikai kommunikációban nem ilyen egyszerű a helyzet. Természetesen ebben a világban is a cél határozza meg az eszközöket; a jó stratéga az, aki ügyfelének megnyeri a választásokat, javítja képét (ma már: imázsát), hasznos kapcsolatokat szerez, stb. Tőle sem várhatja el az elnök- vagy képviselő-jelölt, hogy magánszférájában is lelkesedjék érte, ha a közszférában eléri, amire szerződött és amiért – általában busás – javadalmazásban részesül.

A társadalom és az erkölcs törvényei azonban itt is érvényesek. Ha nem így történik, a társadalom - túlzás nélkül mondhatni -, az emberiség kerül veszélybe. Maradva a hasonlatnál; sehol sem tilos mosóporomat fehérebbként dicsérni, de a törvény szigorúan tiltja, hogy a versenytárs márkát nevén nevezve állítsam, koszos maradt a gallér. Még akkor sem, ha állításom igaz, vagy annak tűnik. Tsa.-nak tulajdonítják a világraszóló felfedezést: a politikai kommunikáció szabadfogású birkózás, nincsenek szabályok, mindent lehet. A felfedezésben persze semmi új nincs. Az ószövetségi próféták, a római szenátorok, pápák, császárok, hadvezérek mást sem tettek, mint ellenfeleiket ócsárolták, rágalmazták, halálukat kívánták. A felvilágosodás korában azonban törvénybe iktatták az emberi méltóság jogát, kialakultak a társadalmi együttélés új szabályai. Ahol ezeket nem tartották be, az együtt élők veszélybe, gyakran halálos veszélybe kerültek.

Tsa. a Columbia egyetemen matematikát, nem történelmet tanult. Elképzelhető, hogy amikor azt hirdette, nincsenek szabályok, jóhiszeműen járt el. Az új tan szerint a „negatív” kampány a leghatásosabb, felesleges a saját portékámat dicsérni, elég, ha a versenytársét ócsárolom. Az így forradalmasított politikai kommunikáció nagy előnye, hogy bármilyen hitvány terméket le lehet nyomni a vásárló-választó torkán, továbbá a negatívumot nem szükséges bizonyítani. „Rágalmazz, rágalmazz, valami mindig megmarad” – mondja Beaumarchais figurája.

A gátlásoktól megszabadult Tsa. tehetségét először csak az amerikai kontinensen gyakorolta: elnökök, miniszterek, szenátorok foglalkoztatták. Általában a jobboldal jobboldalán. Ügyfelei névsorában demokratát, de mérsékelt republikánust sem találni. A 80-as években Európára és a Közel-Keletre összpontosított, a rendszerváltás után pedig Kelet-Közép Európára. Itt talált igazán termékeny talajra. Itt húzta elő fegyvertárából a gyűlölet és a rágalom mellett a bűnbak-készítést, a karaktergyilkosságot. A sikerhez elég volt a közös múlt, a fasizmus, majd a szovjet-uralom időszakában elsajátított reflexek táplálása. Az amerikai imperializmus helyett Brüsszel, kulákok és szabotőrök helyett migránsok, "láncos kutya" helyett Soros György, máris összejött a kétharmad.

Tsa. és a hadnagyából (majdnem) egyenrangú partnerré vált Habony a kétezres évek második felétől működtek együtt Orbán tanácsadóiként. Bár „a Miniszterelnökségnek nincs Habony nevű alkalmazottja” és Tsa. is kizárólag baráti látogatásokat tett Orbánnál, nyílt titok, hogy ők tervezték és irányították a Fidesz és a kormány gyakran egyet mondó és egy kasszából fizetett kommunikációját.

Tsa. azonban ennél többet tett. A természet, amint tudjuk, nem tűri az űrt. A gondolkodni és fogalmazni képes bizalmasoktól kiüresedett hatalmi szférában a tanácsadó fokozatosan és láthatatlanul a politika-csináló szerepébe került. Elsősorban a külpolitikában. Ha Magyarországot az Európai Unióban páriaként kezelik, ha miniszterelnökét Moszkvában fogadják, de a Fehér Házban nem, jórészt Tsa. áldásos működésének köszönhetjük. Fogadhat a kormány bármilyen tehetséges lobbistát Washingtonban (Tsa. tanácsára a leghitványabbat fogadta), amit a mai Magyarország kínál, arra aligha talál vevőt.

Halálunk előtt - így hírlik -, ha csak egy pillanatra is, lepereg előttünk életünk filmje. „Azt mondtam, megváltoztatom a világot. Úgy tettem, ahogy mondtam. Rosszabbá tettem” – vallotta be Tsa. Vajon mit gondol róla az égi bíróság?