Előfizetés

Húsz év után újra Albániában

Miklós Gábor
Publikálás dátuma
2017.09.09. 09:25
ENVER HODZSA EMLÉKMÚZEUMA - Ez a beton- és üvegpiramis a diktátor hírnevét szolgálta volna, a fiatalok ma csúzdának használják.

Egy alkalmi ismerős azt mondta: a helyzet javul, mert tíz éve öt euróért el lehetett intézni mindent bármely utcai rendőrnél. Ma ehhez tíz euró kell.

Harmadszorra újra turista voltam Albániában. Harminc éve jártam először ebben az országban. Ez akkor rendkívüli dolognak számított. Már két és fél évtizede zárt terület volt a magyarok előtt. Sem újságírók, sem turisták nem tehették be a lábukat, mert a hatvanas évek elején Enver Hodzsa, az ország egyszemélyes diktátora megszakított minden kapcsolatot a Szovjetunióval és a szövetségeseivel/csatlósaival. 1948-ban az albán vezetők Titóékkal szüntették meg az addigi intim viszonyt. Vagy másfél évtizedig Kína volt az albánok egyetlen szövetségese, de vele is szakított Hodzsa, amikor Mao után változott a kínai politika, és Nyugatra nyitott. 1987-ben már más volt némileg a helyzet. A Népszabadság munkatársa kaphatott egy látogató vízumot, s az akkori magyar ügyvivő vendégeként beengedtek az országba. Rémisztő volt, amikor a Malév gép fedélzetére belépett egy puskás katona és összeszedte az útleveleket. Nagyon szigorúan nézett a harcos, s ezt a tekintet a következő napokban is magamon tudtam, amikor a bunkerek országában jártam. Szorgos illetékesek jártak a nyomomban, s ha valakivel szóba elegyedtem, visszanézve láttam, hogy kikérdezi az egyik szakember. Boltban nem vásárolhattam, mert csak a környéken lakók juthattak zöldséghez, kenyérhez, tejhez. Személyautók és templomok nélküli település volt a háromszázezres albán főváros harminc éve.

Tíz évvel később már nyíltan tudósíthattam Albániából. Talán emlékeznek rá, pár évvel az ortodox marxista-leninista-sztálinista állam viszonylag békés felszámolását követően, a balkáni államban parlamenti demokrácia és a piacgazdaság lett. Ez utóbbi a piramisjáték formáját öltötte. A hárommillió albán másfél milliárd dollárt fizetett be a játékok szervezőinek, akik havi 10-20 százalékos kamatot ígértek. Az összeomlás 1997 elején következett be. Tüntetések, erőszak, a fegyverraktárak kifosztása következett. A városokban összeomlott az állam. Tízezrek indultak külföldre. Egy hajókatasztrófa után olasz vezetéssel nemzetközi béketeremtők csináltak rendet a majdnem széthulló, bandák irányította államban. Újra választások következtek, a kampányról tudósíthattam a szintén átalakult Népszabadságba.

Muszáj volt megnézni, mi lett húsz év alatt Albániából.

Történelem, mint attrakció. Churchillnek tulajdonítják a bon mot-t, hogy a Balkán több történelmet termel, mint amennyit képes elfogyasztani. (Néha Közép-Európára is vonatkoztatják a bölcsességet, amely nem annyira a balkániakról és a közép-európaiakról szól, mint a művelt Nyugat tahóságáról. Ugyanis ők képtelenek elfogyasztani a tényt, hogy a történelem nem csupán az ő térfelükön történt, s más népeknek is megvan a maguk históriája.) Az albánok a történelmet sajátos vallásként élik meg. Fő prófétája ennek a hitnek Szkander bég, azaz Kasztrióta György, a 15. századi hadvezér, aki több évtizeden át megakadályozta, hogy az oszmánok uralják az albán területet. Szobrai, képei ott vannak mindenütt. Pedig ez a függetlenség elég rövid volt, s a következő négy és fél évszázadban az albánok jól megvoltak a török világban, sok nagyvezért, beglerbéget adtak a birodalomnak, a helyi törzsi arisztokráciából jött pasák kiskirályokként uralkodtak. A modernizáció a 19. században kezdődött, aztán folytatódott a 20.-ban. Az első világháború után egy helyi kiskirály, Ahmet Zogollu kapta kezébe a hatalmat, először kormányfő, aztán elnök lett, végül királlyá kiáltatta ki magát I. Zogu néven 1928-ban. Zogu elvette a nála húsz évvel fiatalabb Apponyi Geraldine grófnőt, aki fiút szült neki. Ezután Mussolini megszállta az országot, a Zogu család pedig az aranykészletekkel elmenekült. A király mostanában az ország reformereként és modernizálójaként jelenik meg, szobrot is állítottak neki. A mai közbeszédben pozitív figuraként szerepel, akinek az ideje alatt sok minden épült és kiépült az államszervezet.

Igazi attrakcióként a kommunista modernizációs kísérletet adják el. Albánia évtizedeken át volt brutális elnyomó lágerország. A sztálinista ideológia a nacionalizmussal együtt vallásként szolgált. A hatvanas években az országot ateista állammá nyilvánították, a mecseteket, templomokat bezárták. Amikor harminc éve ott jártam, egyetlen mecset állt Tirana közepén, de abba sem lehetett bemenni. Másutt egy-két templomépület véletlenül megmaradt. Volt olyan fiatalember, aki elmondta, hogy a családja muzulmán, de ő semmit nem tud a vallásról. Elfátyolozott nőt nem lehetett látni, fiatal fejkendőset sem túl sokat. Tirana nem úgy nézett ki, mint egy 70 százalékban mohamedán ország fővárosa.

BERATI UTCAKÉP - Alkalmazkodnának Európához

BERATI UTCAKÉP - Alkalmazkodnának Európához

Mára rengeteg új templom, imaház, mecset épült. Néha elképesztő méretekben, néha rossz stílusban. Törökök, szaúdiak, Öböl-emírségek kormányai mecseteket emelnek, a templomépítéshez is érkezik külső segítség. A huszonkét éves korcsai születésű Dorina nagyapját 12 évre börtönözték be, mert meg akarta akadályozni egy ezeréves ortodox templom szétrombolását. Pedig ő maga tábornok volt – mesélte az unoka, aki úgy tudja, nagyapját meg is kínozták. Több hasonló történetet hallottunk most. Legtöbben azért jutottak hosszú évekre börtönbe, mert szökni akartak az országból, de könnyen a börtönbányákba juthatott, akit másként gondolkodónak nyilvánítottak.

A főváros buli- és divatnegyede a Blloku. Itt lakott a Hodzsa-rendszer elitje, maga a vezér és családja is egy kétszintes kockaházban. (Vele szemben egy KFC csirkesütöde.) Eri az önkéntes idegenvezető azt mondja, hogy valóságos alagútrendszer kötötte össze a Hodzsa-villát a politikai bizottság többi tagjának házával. De – állítja – ez egyirányú volt, csak neki volt mindenhová bejárása, hozzá nem lehetett bejutni a föld alatti bunkereken keresztül. A bunker egyébként is a rezsim jelképévé lett. Legalább háromszázezer különböző méretű betondinnyével szórták tele az országot a hegyektől a homokos tengerpartig. Azt mondták, hogy ezekkel az amerikai és a szovjet támadást is megállítják. A nép a támadók ellen a betonfedezékbe húzódik és géppuskatűzzel feltartóztatja és felmorzsolja őket. Nem ez volt az egyetlen téboly. A bunkereket már jórészt elbontották. A művészeti múzeumban összegyűjtött szocreál képtár idegenforgalmi látványosság. A kertben lévő szoborpark nem látogatható. Az egyik muzeológus szerint nem mutogathatnak diktátorokat. Eri, az idegenvezető szerint az idő simára vasalja az emlékeket, s az öregek, ha megkérdezik őket, milyen volt a kommunizmusban, azt válaszolják, hogy a város nagyon tiszta volt. Ez így igaz, emlékszem rá, de nem is nagyon volt mit eldobálni. Rendőr viszont – ahogy ma is, volt nagy bőségben. Akkor is sok volt a lézengő utcán, most viszont rengeteg. Vidéken ez még inkább feltűnik.

Az albánok az EU-ba vágynak. Ez annyira erős óhaj, hogy elnyomja a nacionalizmust is. Hallottam olyat, hogy ugyan jogos lenne a határon túli albánokkal, mindenekelőtt Koszovóval az egyesülés, de ez lehetetlen, mert akkor nem jutunk be az EU-ba. Erős a kényszer az Európához alkalmazkodásra. Örülnek annak, hogy vízum nélkül utazhatnak a Schengen-övezetbe, s tudják, miként oldják meg az egyébként tilos munkavállalást is Gazdag-Európában. A fiatalabbak szívesen szólalnak meg angolul, van, aki németországi vendégmunkában tanulta meg a nyelvet. Mint a vendéglős Krujában, aki elmondta, tizenkét évig volt szakács egy németországi görög étteremben. De hazajött, hogy gondoskodhasson a szüleiről, s itt nyitott éttermet. Kellemes, tiszta hely, jó az étel, hideg a sör. Olcsó. A vendéglős fő büszkesége, hogy a gyerekei tanulnak és a nagyobb fiú orvos lesz. Sokan tudnak olaszul és szívesen szólalnak meg e nyelven. A vendégmunka valahogy ott megy a legkönnyebben. A sok utazási iroda fő feladata, hogy az Itáliába tartóknak olcsó jegyet kínáljon. Az EU-normákhoz való alkalmazkodás szükségességét is egyre többen elfogadják. A korrupció betegsége a közbeszéd része. Egy alkalmi ismerős azt mondta: a helyzet javul, mert tíz éve öt euróért el lehetett intézni mindent bármely utcai rendőrnél. Ma ehhez tíz euró kell. Egy idegenforgalomban dolgozó fiatal nő álma, hogy tanár legyen. Ezért hajlandó volt végzés után az ingyenes gyakornokságra is. Amikor állást keresett, azt mondták: vagy belép a kormánypártba, vagy fizet ötezer eurót. Most repülőjegyeket árul.

Az idegenforgalom az egyik kiút. Sok magyart is csábít az albán ajánlat: az antik és középkori emlékek, a sztálinizmus nyomai, finom ételek. A borzongás, amikor elmesélik, hogy a kommunizmus bukása után újjáéledt a vérbosszú hagyománya. A tengerpart, az olcsó szolgáltatások, a szűk utakon romantikusan zötyögő vén autók, buszok. Az olcsóság. A vendégszeretet.

Bársony Éva: Macskának lenni jó

Publikálás dátuma
2017.09.09. 09:20
SZOKATLAN SZIMBIÓZIS - Az ember és az állat együttéléséről, egymásra utaltságáról szól az Isztambul macskái című film

A régi házak lakói tudják, milyen fontos számukra az utcamacskák jelenléte: az életörömöt hozzák a mindennapokba, a ragaszkodás kedves gesztusait.

Képzeljünk el egy húszmilliós világvárost, ahol tízezer-számra élnek utcamacskák. Olyan természetesen lakják be az utcai zegzugokat, hogy jelenlétük elmaradhatatlanul hozzátartozik az ott élő emberek életéhez. Velük természetes a városi negyed nyüzsije. Alighanem más ez a macska-ember kapcsolat, mint bárhol a világon.

Ez a csodaszép húszmilliós világváros Isztambul. Az óvárosi utcákon, a tengerparti kis kikötőkig lefutó régi negyedekben, tenyérnyi zöld felületeken, piactereken teljes jogú lakókként lófrálnak, heverésznek, vadásznak, halat csennek a minden rendű és rangú utcamacskák. Nem kóbornak mondják, nem irtani akarják, hanem védelmezik őket. Szeretettel és gondoskodással fogadják őket az ott lakó emberek. Attól különös a film, hogy ember és állat érzelemdús együttélése, egymásra utaltsága az épített környezetben nem mindennapi. Az ember segít a macskának, a macska segít az ember lelkének. A szokatlan szimbiózisról szól az Isztambul macskái című elbűvölő török dokumentumfilm. Rendezője, az elsőfilmes Ceyda Torun visszatér gyerekkora színterére, s habár filmesként már London és Los Angeles az otthona, azt az utánozhatatlan élményt adja át kreatív dokumentumfilmjében nézőinek, amit kislányként az utcamacskák mindennapi társasága jelentett neki. Akkor hiába aggódott érte a mamája, hogy fertőzést meg bolhákat kap, örök barátságot kötött velük. Ma vigasztalan attól, hogy sehol másutt nem lát utcamacskákat. Hiányzik az életéből a macskák vigasztaló lénye, s ha Los Angelesben nagy ritkán találkozik lófráló példánnyal, annak esze ágában sincs viszonozni az ő érzelmeit. Isztambul macskái a szoros érzelmi kötődéstől és szeretetük gyógyító hatásától különlegesek.

Az Isztambul macskáiban senki ne keresse a több százezres letöltéssel dicsekvő közösségi videók édi-bédi szőrgomolyagait. Nem a kedvencek bohókás mutatványaival dicsekszik itt a büszke gazdi. Ebben a filmben nincs cukiság. Természetes szerethetőség van. Ha nevetünk, azért tesszük, mert annyira szerethetőek a négylábú egyéniségek, „akiket” a kamera követ. Öntudatosak és magabiztosak az emberektől nyüzsgő városrész színes kavalkádjában. Egyenrangúak. Magabiztosságuk tükör, amelyben meglátni a körülöttük és a városon velük békében osztozó embereket: a gondoskodó, az állatokat és szabadságukat tisztelő lakókat. A film a jelenre és a macska-sztorikra figyel, tudományos vagy történeti háttérmagyarázat nélkül, de idekívánkozik egy legenda: Mohamed annyira szerette a macskákat, hogy amikor a macskája az inge ujjába bújt és ott elaludt, inkább az ingujját vágta le, semhogy felébressze az édesdeden szendergőt. Az isztambuli emberek és macskák közötti szoros kapcsolatnak köze lehet a történethez, miután Mohamed követőiben prófétai magasságba emelkedett a macskaszeretet. (Az ókori Egyiptomban istenségként tisztelt macskákról nem is szólva, múmiáik később még gőzhajók fűtésére is szolgáltak,)

Az óváros hét egyéniségét követi a kamera. Az őket önként és rendszeresen tápláló lakóktól még nevet is kaptak, van itt Simlis, Szerető, Pszichopata, Játékos, Bulikirálynő, Vadász meg Úriember. Ez utóbbi szürke kandúr viselkedése eleganciájáról kapta nevét. Látjuk, ahogy a kis szatócsbolt nyitott ajtajában megáll, nem lép be a csábító sajtszag ellenére, de a vitrinüvegre támaszkodva karmincájával (© T. S. Eliot, Romhányi József) hevesen kaparja az üveget. Jelzi, szívesen enne már. A fekete-fehér Pszichopata barátságtalan neve ellenére inkább bánatos. Marja a féltékenység, mindenüvé követi vörös társát, egy ellesett jelenetben ki is tör a macskaháború, szőrborzolással, hátpúpozással, éktelen sivalkodás közepette.

Charlie Wuppermann operatőr német létére készségesen átveszi az egykori török kislány macskarajongását. Nem átall a járdán hason csúszva kamerázni, ha a macska-nézőpont mutatásának dramaturgiai mondandója van. Az alacsony jelenetek ellentéteként pedig (alighanem drónok segítségével) lélegzetelállítóan szép képeket készít a hatalmas metropoliszról, nem csak a Hagia Sophia lenyűgöző látványával, hanem a karcsú felhőkarcolók tüskéivel.

A szeretet a legkülönösebb kötőanyaga a filmnek. Amikor az óváros helyére tervezett modern felhőkarcolókat említik a lakók, nem önmaguk, hanem a macskák miatt aggódnak. Ódon épületek az igazi élőhelyük, itt látjuk a frissen ellett kölyköket, meg az etetésükre érkező asszonyt. Egy homeless öltözetű férfi itt jár naponta két hatalmas szatyor kajával, s porciózza ki utcai sorstársainak az étket, egy másik középkorú ember naponta kétszer megy a kikötői kövek közé született és árván maradt kiskölyköket pipettával etetni. A régi házak lakói tudják, milyen fontos számukra az utcamacskák jelenléte: az életörömöt hozzák a mindennapokba, a ragaszkodás kedves gesztusait. Életmentők, mondja egy lakó, ők mentettek meg a teljes leépüléstől egy súlyos idegösszeomlás katasztrófája után.

Mert Isztambul macskái így tudnak szeretni.

Ketten az újnácik ellen

Publikálás dátuma
2017.09.09. 09:15
FOTÓ: KÖRTVÉLYESI LÁSZLÓ

Az újnáci Adam, amikor közmunkára, átnevelő terápiára érkezik egy vidéki paphoz, a szobájában Hitler-képre cseréli a keresztet. És mi nem megdermedünk, hanem röhögünk. Hiszen abszurd játékról van szó, ami Anders Thomas Jensen filmjében, német-dán produkcióban vált több mint egy évtizede kultikussá. Most a színpadi változat a Pécsi Nemzeti Színház előadásában, Paczolay Béla izgalmas rendezésében a Tháliában volt látható, a Vidéki Színházak Fesztiválján, de bemutatja a Radnóti Színház is, hiszen amiről regél, most nagyon benne van a levegőben. A darab súlyos dilemmája, lehet-e hittel, elszántsággal, tántoríthatatlan akarattal, változtatni a borzadályos világon, meg lehet-e téríteni, konszolidálni a bűnösöket, és ha netán igen, ez érdemben változtat-e a szörnyű összképen.

Amikor belépünk, a nyitott színpadon már velünk szembefordulva ott ül a pap, Ivan, és néz minket. Megszemélyesítője, Cserna Antal, elképesztően üdvözült, tökéletesen átszellemült arccal tud nézni. Mintha nem is ezen a földön lenne. Visszanézek rá, és hosszan bámulom. Úgy gondolom, hogy miközben elmerül önmagában, lát azért minket, örül minden egyes érkezőnek, lelkébe fogad bennünket, mintha mi is vendégként érkeznénk a parókiájára. Mintha bennünket is meg akarna téríteni a jónak, irigylésre méltó belső harmóniájának, ami próbál annyira naivan nem tudomást venni semmi rosszról, mint egy ma született bárány, egy pöttöm gyerek, aki lefegyverző kíváncsisággal, gyönyörűen tiszta tekintettel, örömmel csodálkozik rá mindenre. Tényleg az a típus, akit megdobnak kővel, és visszadob kenyérrel. Az érkező újnáci például, bedühödve fennköltnek ítélt, jóságra buzdító szövegáradatán, kapásból odaveri a fejét a padhoz, amin ülnek, úgy, hogy a fél arca véres lesz. A szeme sem rebben, a hangja sem csuklik el. Folytatja, amit mondani akar, majd mintha csak kenyérért szaladna a boltba, könnyed lezserséggel odaveti, hogy elugrik a baleseti sebészetre. És ezen is nevetni kell, mert oly ellentétes a hétköznapok állandósult gyűlöletével, örökösen felhorgadó indulatával, ádáz, elvakult agressziójával.

A gyilkos agressziót az újnáci Adam testesíti meg. Rázga Miklós fekete öltözékben, dagadó izmokkal, kopaszon alakítja. Már megjelenése is fenyegető, arcának merevsége riasztó, mondatai nyersen lebaltázók. Lerí róla, hogy nem ismer se Istent, se embert. Illetve Istenről azt gondolja, hogy nem egyértelműen jó, nincs külön gonosz, amiről a pap beszél, hogy tartani kell tőle, ez is Istenből ered. És hát valljuk be, sokan kérdezték már, van-e Isten, ha mindezt az iszonyatot megengedte, ha pedig van, akkor valamit nagyon elrontott.

Itt van előttünk ez a lekezelő, riadalmat keltő fickó, aki fölesküdött a gonoszra, az aljasságra, az erőszakra, és úgy tűnik, mindent és mindenkit elsöpör az útjából. De a pap igazán homlokegyenest az ellentéte. Néz rá ártatlan szemeivel, ömlik belőle a szelíd, simogató szó, adja a jó tanácsait rendületlenül, és semmitől nem retten. Nem fél, ha behúznak neki egyet, még a fájdalmat is negligálja, kiküszöböli.

Cserna remek a szerepben. Képes eljátszani, hogy amit a pap csinál, az a lehető legtermészetesebb. És ez annyira ellentétben áll mindazzal, ami amúgy megszokott, annyira groteszk, hogy óhatatlanul nevetünk rajta, miközben irigyeljük is, hogy ilyen intakttá, öntörvényűvé tud válni, és ez védőpajzsot képez körülötte. Az pedig az abszurditás abszurditása, hogy a golyó sem fogja, éppen azt az agydaganatot távolítja el a fejéből, amibe amúgy már rég bele kellett volna halnia.

Jelképes célt ad az újnácinak, ha úgy tetszik, munkaterápiát alkalmaz a pap. Ottléte végére almás pitét kell sütnie, de ehhez óvnia, gondoznia kell az udvaron álló almafát. Horgas Péter monumentális, égbetörő fát, de mondhatom azt is, erőteljes fémszobrot tervezett, ami azt szimbolizálja, amit meg kellene védenünk itt a Földön. Pusztítják is rendesen, varjak, férgek, villám, termése megsemmisülőben. Ha úgy tetszik, a humanizmus, a kultúra kiveszőben. Az ugyancsak javulásra a paphoz „beutalt” bevándorló, az Urbán Tibor által megformált Khalid lődöz is a varjakra vehemensen, de annyira figyelmetlenül, hogy a macskát találja telibe. Egy hatalmas macskabábu le is pottyan a fáról, és ezen megint nevetni kell, mert ez is képtelenség. De ott van a szituációban a bevándorló indulata is, akinek azért van fegyvere, mert éjjelente benzinkutakat rabol bosszúból, mert úgy véli, a multik kifosztották hazáját. Ebben a díszes társaságban Gunnar, a Köles Ferenc játszotta lopós alkoholista, meg Sarah, a Kulcsár Viktória által adott, szintén iszákos nő próbál jobb útra térni. De nem és nem megy. Körülbelül az a perspektíva áll előttük, mint Julie előtt, aki koncentrációs táborokban vállalt rettenetes munkát, és anélkül, hogy elszámolt volna magával meg a környezetével, távozik az élők sorából. Uhrik Dóra játssza, lidércesen megkeményedett, jéghideg emberi roncsot elénk tárva. Rideg, részvétlen cinizmusért Dr. Kolberg, az orvos sem megy a szomszédba. Széll Horváth Lajos olyan alakot formál, aki kísérleti terepnek tekinti a kórházat, minden érzés kipusztult belőle.

A parókiára egyre több újnáci állít be. Úgy tűnik, szaporodnak és a világ mind védtelenebbé válik. Paktálni akarnak egykori haverjukkal, Adammal. Vele azonban valami történt, mintha fokozatosan teljes vérátömlesztésen esett volna át. Már a paphoz húz, akit ő is próbál nevelni, hogy ne szenvedjen farkasvakságban, ne viseljen szemellenzőt, vegye már észre, mi történik körülötte.

Végül az egyetlen megmaradt almából készül a pite. És a letarolt almafa tövében immár együtt gubbaszt Ivan és Adam. Makacs hittel, konok kitartással meg lehetett nyerni egy embert. Csak hát csapatostul jönnek a nácik. De már ketten vannak ellenük!